A „Mapendano” club minden szombaton zsúfolt volt a bennszülöttek szerint szép Kinshasa városában, de hétközben szomorúan üres. Cobrin a bárpult előtti egyik magas bárszéken üldögélt, mint a három másik fehér, és whisky-kólával telt pohara fenekét nézte. Italát mazútnak hívták, mint a dízelmotorokban használt üzemanyagot. Az afrikai bártender unottan úgy tett mintha mosott poharakat törölgetne, és a tompított fényben az édeskés zene ritmusára, a hullámzó testű lányok szépnek tűntek. Fiatal volt mind a hat, pirinyó szoknyájuk megmutatta combjaikat, és a könnyű blúz alatt szabadon és ritmikusan rezdültek még kemény melleik.
A léghűtés ellenére az olcsó parfüm, az áporodott cigarettafüst, a sör és más italok savanyodott szaga terhelte az atmoszférát.
– Turista? – kérdezte Cobrint a mellette ülő férfi, aki előtt a még érintetlen poharában pezsgett az átlátszó szénsavas ital.
– Nem. – Cobrin tekintete az italról a férfira siklott. Meghatározhatatlan életkor, feje Dario Morenora emlékeztette. Egy fekete, lenyalt hajú tojásfej, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítették a játékbabaarcot. Nyakkendő nélküli inget, és könnyű, a hónalj alatt az izzadságtól foltos zakót hordott. – Újságíró vagyok. És Ön?
– Tonar. Professzor Tonar. Etnológus – mutatkozott be a férfi, kezét nyújtva.
– Cobrin – válaszolt a kezét érintve. – Mit keres itt egy etnológus? – kérdezte őszintén meglepődve. – Több mint száz éve, hogy minden törzset ismernek ebben az országban. Vagy a lányokat akarja kikérdezni? – és mosolyogva mutatott az éjjeli pillangókra.
– Téved. Különböző eredetüktől függetlenül, az emberek általános magatartása érdekel. A lényeg, hogyan értékelik a valóságot – magyarázta a professzor.
Cobrin, poharát letéve, felébredt kíváncsisággal kérdezte:
– Melyik egyetem kíváncsi a valóság értékelésére?
– Biztosan nem ismeri. Egy nagyon távoli intézmény, válaszolta Tonar, elkerülve, hogy a részletekbe kelljen merülnie.
A lányok a két másik vendég körül kacarásztak, és az énekes mézes-mázas hangja felerősödött, a bárfiúnak hála, aki a zenével is foglalkozott. Így az alig elkezdett beszélgetés megszakadt.
– A saját hangom sem hallom – kiabált Cobrin, majd az üres pohara alá dugott egy százast és kifelé indult.
Tonar érintetlenül hagyta poharát, ő is fizetett, majd elindult a nyomába.
Kint a nedves hőség lepte meg őket.
– A Memlingben lakik?
– A Palaceban – volt Cobrin válasza.
Átmentek a széles Június 30. körúton a folyó felé tartva.
– Kár, hogy nem láthatjuk a csillagokat – mondta a professzor.
– Miért? Ebben az évszakban ritkán látható a nap és a csillagok.
– Mert a csillagok az élő példái, hogyan értékelik önök a valóságot. Jelzem, hogy nem önre, hanem általában az emberiségre gondolok minden faji megkülönböztetés nélkül. A mi etnológusaink önöknél szerteágazóbb gyűjtőmunkát végeznek.   
– Mit akar mondani? Úgy tesz mintha nem tartozna az emberiséghez!
Cobrin egy pillanatra megtorpant az utca sarkán, hogy a sétát folytató alacsony professzort nézze.
– Barátom, a kinézetem teljesen lényegtelen. Mi az önök magatartását tanulmányozzuk. Azt kérdezi, hogy miért beszélek a csillagokról? Mert több szàzada tudják, hogy valójában minden csillag olyan, mint az égen világító nap. Számtalan csillag sokkal nagyobb, mint a Nap, amit kellemesebb éghajlat alatt élveznek és csodálhatnak. Azt is tudják már, hogy a Nap nem más, mint egy termonukleáris üzem, ahol a hidrogén héliummá változik. Azt is tudják, hogy valójában a Napnak köszönhető az élet minden formája itt és a többi planétán. Ez is egy elfogadott valóság, ha nem tévedek. Mindenek ellenére a mai napig több milliárd ember abban a hiszemben él, hogy a Nap és a planéták: a Hold, Jupiter, Mars és a többiek befolyásolják életüket. Percepciójukat a hiedelmek változtatják meg. A valóság mindig az irrealitásba billen, hogy a valóság álarcát vegye fel. Semmit nem tudnak, de mindenben hisznek! A tudást, az ismereteket kételyek borítják. Ha valaki felépít egy teóriát és újabb ismeretekkel gazdagítja a világot, mindig szivárogni hagyja a kételyt, hogy tévedett talán. A konkrétumot, a biztosat bizonytalanná teszik. De mindazt, aminek semmi alapja nincs, ami primitív, mondhatnám tudatlan ősemberek gondolatvilágának teremtménye, válóságként tisztelik, és napjainkig üldözik, kivégzik és kínozzák azokat, akik nem hisznek ezekben az ősi hitekben.
– A vallásokra gondol?
– Mindenre. A vallásokra és a többi politikai teóriára, az ideológiákra. Maguk minden eszmében hisznek!
Egy pillanatig megtorpant a Palace hotel bejárata elött, majd balra fordult, megkerülni a hatalmas épületet. Egy kis térre értek, ahol néhány ottfelejtett, rozsdásodó vasasztal és szék várta őket. A professzor magához húzott egy széket és leült.
– A misszionáriusok aranyat kereső kalandorokkal indultak világgá, hogy ismeretlen földeket és népeket fedezzenek fel. Magukkal vitték istenük megnyilatkozásait és erőszakkal „megtérítették” az állítólag hitetlen népeket. Személyesen láttam, hogy kardhegyen ültették a hitet!
– Évszázadokkal ezelőtt személyesen élte át?
Cobrin székén előrehajlott, hogy jobban lássa Tonar vonásait a távoli, gyenge lámpafényben.
– Persze, hogy láttam, különben nem mondanám! Egyistenhívőnek tartják magukat, de Szentháromsággá alakították át képmutatóan, bűvészkedve három az egyben. A lényeg az, hogy több mint egy milliárd lény hisz egy mindentudó, mindenható teremtőben. De ennek az Istennek van egy izraelita és muzulmán variációja is. Csak hitek és zavaros magyarázatok. Az egyiknek szüksége volt egy fiúra, hogy megmentse az emberiséget, de gyermekét a kereszténységnek egy Istent adó zsidók ítélték halálra!
– Álljunk meg egy pillanatra! Azt meri mondani, hogy a hódítókat követő misszionáriusokat látta Afrikában és Amerikában? Századokkal ezelőtt? Ne nézzen hülyének kérem! – Cobrin erős hangja felrezzentette az elszunnyadó éjt.
– Maga nem hülye barátom – válaszolt Tonar. – Valóban láttam ezeket a hittérítőket, mint ahogy láttam, amikor elitélték a szegény embert, aki Isten fiának hitte magát. Persze, hihetetlennek tűnik ez, és azt hiszi, hogy én sem vagyok más, mint egy széltoló próféta, aki csodákat ígér, hogy pénzt vágjon zsebre.
„Nézze és érezze és ne féljen!
Tonar jobb karja előrelendült, ujjai Cobrin melléhez értek, eltűntek a bőr és a csontok alatt, és Cobrin néhány pillanatig érezte, hogy a szívéhez ért.
– Ne féljen, nincs veszélyben – hallotta Cobrin. – Szívét a kezemben tartom. Most hisz nekem?
– Igen – válaszolta suttogva.
Látta, hogy ujjai semmi nyomot nem hagytak, még vér sem volt a kezén.
– Hogyan lehetséges? Kicsoda ön? – dadogta.
– Képesek vagyunk úgy rendezni atomjainkat, vagy ha úgy tetszik a molekuláinkat, hogy minden anyagon áthatoljon.
– Tehát nem ember!
– Kritériumaik szerint, nem. Nem vagyunk az önök szintjén, ha igy jobban érthető. Más az eredetünk. Nem követtük a maguk fejlődési fokozatait, és kulturális, földrajzi múltunk is különböző. Azért mégis embernek tarthat, és hallgasson meg.
– Tehát valahol máshol valóban professzor...
– Ha azt akarja, az vagyok. Ez megkönnyíti közöttünk a kapcsolatot.
– És valóban etnológus?
– Ha ez tetszik? Valóban kutató vagyok, de sokkal szélesebb és részletesebb a munkaköröm, mint a földi etnológusoké.
– De miért és hogyan esett rám a választás? Véletlenül? – Cobrin visszanyerte egyensúlyát, és ijedelme kíváncsisággá változott. Kritikus tekintettel nézte a professzort a sápadt, gyenge fényben, mint egy unikumot. Nem tudta miért, de már nem félt. Ez a lény az ujjaival megérintette a szívét és mégis élt. Nem ölte meg. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nem akarta bántani és megbízhatott benne.
– Mert nem olyan buta, mint a többiek – volt a lény válasza, akit Tonarnak hívtak.
– Hülyének tartanak bennünket?
– Nem én használtam ezt a szót – és futó mosoly cikkázott át az arcán. – De ha így gondolja? Nem akarom megsérteni azt mondva, hogy kevésbé buta. Egyszerűen úgy érzem, hogy megérti, amit mondok.
– Persze, értem, amit eddig mondott, és gondolom, hogy igaza van. De maga, ön valóban egy földöntúli lény?
– Igen.
– És itt van közöttünk bennünket figyelni és ellenőrizni?
– Tanulmányozni. Ez a helyes szó. Nem ellenőrzés. Végtelen idők óta, nagyon régóta figyeljük magukat. Elkezdtük, amikor még a fákon voltak.
– Miért választott és beszél velem?
– Meg kell értsék a helyzetüket, és ön értelmesebb, mint a többiek.
– Én?
– Ne lepődjön meg. Maga!
– De én senki, semmi nem vagyok.
– Ez elegendő. Nem lehet, nem tudok és nem is akarok egy politikussal tárgyalni. A pozíciójától függően nem ért semmit, szükségszerűen elzárkózik az értetlenségbe, és akaratom ellenére sajnálatos cselekedetekre kényszerítene. Ezzel szemben a maga helyzete teljesen más. Maga a szenvedő alany. Érzi a különbséget? Talán sikerül elindítani a lassú átváltozást, ami életbevágóan szükséges, hogy ne legyenek elszigetelve a világmindenségben.
– Mit tehetek én? – kérdezte Cobrin meglepődve.
– Beszélhet. Cikkeket írhat kettőnk beszélgetéséről. Az embereknél az emóció uralja az intelligenciát, de minden egyéni különbség ellenére van egy közös pont: a boldogság keresése. Ettől függetlenül barátságosan gyűlölik egymást: mert maga barna, vörös, fehér vagy fekete. Mert hisz valamiben, és istenét Krisztusnak, Allahnak, Jehovának vagy Buddhának hívják, és a jelkép, ami összefogja a többivel, az a felkelő hold, a kereszt, vagy Dávid csillaga.  Gyűlölik egymást, mert az egyik gazdag, kapitalista vagy fasiszta. Vagy marxista, anélkül, hogy ismerné és tudná miről is van szó, baloldali, haladó forradalmár. Elfelejtik, hogy minden esetben szükségszerűen van egy uralkodó osztály. Azelőtt az arisztokraták örökölték a címet, majd egy új uralkodó osztály, a polgárság, ritkán éhenkórász, de mindig, minden osztály meggazdagodik a hatalommal a kezében. Vagyis mindenki gyűlöl mindig valakit. Az egyetlen közös vonása az összekeveredett emberiségnek: a boldogság reménytelen keresése. Mi a boldogság a maguk szemében? Több fokozata van:
* Aki a hidak alatt vagy a parkokban alszik amikor hideg van, és ebédjét a szemétládában keresi, számára a boldogság egy nyugodt sarok egy tető alatt, és naponta egyszer teletömni a hasát.
*Akinek lakása van, rosszul fizetett munkája és a létbizonytalansága, számára a boldogság a jobb kereset, a hitelre vásárolt gépkocsi, az új televízió vagy Samsung telefonján barátainak és ismerőseinek küldött megszámlálhatatlan üzenet.
Később a boldogság:
* Egy lakás vagy házvétel, külföldi nyaralás és elegáns éttermek.

* Sokkal később és sokkal ritkábban:
* A saját repülő vagy jacht és élni Krőzus életét, de minden esetben a szex. Nem szabad elfelejteni. Egy vagy száz nő, férfi vagy gyermek, minden az egyén szexuális orientációjától függ. Ezek az emberiség közös vonásai minden faji megkülönböztetés nélkül. Hozzá kell tennem, hogy a saját nemzeti közösségben élők is képesek egymást gyilkolni kicsinyes különbségekért. Olyan ébenfekete, mint a szomszéd, épp olyan tudatlan és szegény, s mégis halálra verik egymást mert ellenfele, egy másik törzsben született!
– A valóságot írta le!
– Tudom. Ha valaki a boldogságot ígéri, vakon követik. A király, a császár, Caesar híve, kommunista, szocialista, náci, egy emberként lelkesen követik a szép szavú sarlatánt, mert a boldogságot ígéri gyermekeiknek vagy unokáiknak. Ez az egyetlen különbség az ideológiákkal, vallásokkal. A proféták a túlvilágon ígérik a boldog üdvösséget, a diktátorok a jövő nemzedéknek.
– És maga szerint nem ez a valóság?
– Nem, de valósággá válik mert illúziók után szaladnak – volt Tonar válasza. – Legyenek boldogok és öljük meg a hitetleneket! És felrobbantja magát és megöl számtalan „hitetlent”, mert a paradicsomban hetven szűz várja. „Legyünk boldogok”, és öli a zsidókat, harcolva az egész világ ellen, s amikor a fél világot lerombolta. a nyomorban ébred fel a romok között a reménytelen titáni küzdelem után, az Istenek alkonya wagneri akkordjaival.
„Legyünk boldogok”, és lefejezi az arisztokratákat, a gazdagokat és a szegényt, a tanult embereket és forradalmi elvtársait, mert a proletár forradalom árulói lettek. Nemzedékeken keresztül öl, lelkileg és fizikailag szenved mielőtt rájön 80 év után, hogy a szocializmus és az új ember nem létezik. Hogy talán tudatosan félrevezették és hazudtak, mert talán nem volt más megoldás, mint a hazugság egy ember megalomániája szolgálatában, akit évtizedeken keresztül istenként tiszteltek.
– Nem értem – vágott közbe Cobrin. – Kétségtelen, valóságról beszél. Az igaz valóságról. Ebben az esetben jó a percepciónk, ismerjük a valóságot!
– Csak, amit elképzelnek, az válik valósággá. Hőseik gyilkos és pribék fajta, mint a Che, Hitler, Mao vagy Sztálin, és annyi más diktátor. A valóság, amit takarnak, ami mögöttük van, ezt nem ismerik. Az ideát, álmokat, az egyéni hitet, a hatalmi vágyat, hogy a világ ügyeit intézze. Ha nem létezne az egyének hatalmi vágya, másként alakul a világtörténelem.
Elhallgatott, mert kinyílt a hotel hátsó kiskapuja egy szemetesládát cipelő boy elött. A járda szélén hagyta, majd rágyújtott, és rájuk sem nézve eltűnt az épületben, bezárva a vasajtót.
– Végeredményben azt hiszem, hogy igaza van – és Cobrin felállt. – Azért be kell ismerni, hogy egyes forradalmaknak és háborúknak értelme volt. Ez olyan, mint a vihar és a villám, ami az erdő öreg vagy életképtelen fáit megsemmisíti és egyidőben elhordja a magokat.
– Megértem – bólintott Tonar. Ami a forradalmakat illeti, soha semmi nem változott az uralkodó osztályon kívül. De nyomot hagytak a történelemben, és a valóban intelligens emberek nem felejtik el, hogy elvetélt kísérletek voltak csupán. Igaza van, a háborúknak is volt hasznuk. A hatalomra kerültek változatlanul ma is az eljövendő boldogsággal és gyűlölettel hitegetik a befolyásolható tömeget. Nem veszik észre az egyre nagyobb színvonalkülönbséget a tömeg, és ebbe a kategóriába sorolhatóak a politikai vezetők, a filozófusok és általában az úgynevezett intelligencia, s azok között, akik valóban forradalmasították és forradalmasítják technikailag és tudományosan a világot. Képtelenek megérteni, hogy nem a filozófusok, teológusok, királyok, elnökök és más üzletemberek változtatták meg a létformájukat, hanem az orvosok, matematikusok, fizikusok, a kémikusok és más kutatók. Egyszóval, az alkotó technikusok. A század egyetlen politikusa, filozófusa vagy üzletembere sem érti a technikát, amit állandóan használ a mindennapi életben. Használják mert szükségük van rá a napi rutinjukban és a hatalom fenntartásához. A tömegek, és az úgynevezett elit ismereti színvonala egyaránt alacsony. S amíg ez a nívó nem változik meg, soha semmi kapcsolatuk nem lesz a világmindenség többi lakóival.
– A földöntúlikra gondol?
– Igen.
– Miért?
– Ismétlem, mert képtelenek elviselni a valóságot! Mert tagadják azt, és kétely nélkül elfogadják az irrealitást. A Szentháromság gondolatát, azt, hogy Isten megsemmisíti a hitetleneket, hogy a nőket fátyolozni kell, hogy az emberek egyenlők, testvérek, hogy meghallgatja ellentmondó kérelmeiket, és szüksége van pénzügyi hozzájáruláshoz, hogy eltartsák az általa választott papokat. Mert maguknál minden vallást az emberek alkották az emberek számára! Még mindig primitívek!

– Nem tudnának segíteni?
Kérdése meglepte Tonart.
– Valóban patetikus! A földöntúliak nem angyalok, barátom. Csak hasonló civilizációk között lehet kapcsolat. Ott, ahol egyensúly van. Maguk egy átváltozási periódusban vannak. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire fejletlenek. Maguk éltes és fiatal szuper héroszokról fantáziálnak, boszorkányságról álmodoznak, hisznek, és elképzelik a pokolt. Néhány ezer év alatt a mitológia átváltozott. Achilles, Hektór, az Olimposz istenei helyét Surfer Argent, Superman, Batman és sokan mások foglalták el. Nagyon fiatalok még, ezt nem szabad elfelejteni. A mindenség óráján csak néhány perces múltjuk van. Semmi közös vonás nincs közöttünk. Csak néhány ember sejt valami kapcsolatot az emberi és a mi ismereteink között. A többiek, a mai emberiség számára mi csak szörnynek vagy Istennek tűnhetünk fel. Amikor a szívéhez értem, a félelme és meglepetése csökkent, mert érezte a baráti hullámokat, mert maga újságíró, és kivételesen intelligensebb, mint a népesség többsége, s mert magához hasonlóan öltözőm és emberi formában lát. Higgyen nekem, hogy katasztrofális lenne egy nyílt kapcsolat a két világ között. Rosszabb, mint a spanyol hódítók és az amerikai bennszülöttek között. Előbb változniuk kell. Szembenézni a valósággal és elfogadni álmodozás helyett.
Tonar, kezét felemelve, ujjai a homlokcsonton keresztül a fejébe hatoltak. Borzalmas fájdalmat érzett…

Lehunyt szemmel érezte a fejfájást és hangokat hallott.
– Felébredt – mondta a női hang.
Mindene fájt, nemcsak a feje. Valami volt az orrában és nehezen lélegzett. Ágyban feküdt, mozgásra képtelenül.
Szemei kinyíltak, de újra becsukta őket. Vakította a félig leeresztett redőnyön átszivárgó napfény. Mikor később újra kinyitotta, egy fehérbe öltözött nő hajolt fölé. A fejében csak fájdalom volt, és az emlékek a felejtés polcain rejtőztek.
– Hol vagyok? – akarta kérdezni, és hangja úgy visszhangzott fejében, mint egy holló károgása.
– Kórházban van – válaszolt gyengéden az ápolónő. – Átment a Június 30. körúton, és egy gyorsan haladó gépkocsi…
Hirtelen emlékei egy részét megtalálta. Az utolsó pillanatban vette észre a gépkocsit, a vakító reflektorokat, egy sokk, és utána semmi más.
– Öt napig kómában volt. A legsúlyosabb az agyrázkódás.
Eltűnt az ápolónő arca, egy fehérbe öltözött orvosnak adva át helyét. Tojás formájú fej, fekete, lenyalt hajjal, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítettek egy játék babaarcot.
– Ki ez? – motyogta, emlékei közt keresgélve.
– Az agysebész. Professzor Tonar – válaszolt az ápolónő.

***

Az elötte cikázó jégmadár kék villanása néhány pillanatra elterelte figyelmét. A horgászbot a kézben, az úszó dugó mozdulatlan várt a ránc nélküli vízen a tavirózsák közelében. Bogarak csapongtak a levegőben, méhek részegeskedtek apró színes virágokban és távolabb locsogó vadkacsák mosakodtak.

Kellemes toparti nyári délután volt. Szeme sarkából vette észre a dugó borzongását. Majd újra semmi. Mozdulatlanná dermedt.

Izzadt az erös napsütésben és izgatott volt. Leeresztette a horgászbotot, hogy a zsinór elnyúljon a vízen és csökkenjen az ellenállás. Majd újra megmozdult a dugó és eltávolodva víz alá bukott. Szíve erősebben dobogott és épp rántani akart, mikor egy jól ismert hangot hallott a háta mögött.

- Möbius várja Uram!

S mielőtt a vasárnapi melegben a küzdelem elkezdődött a hallal, az álarcot kénytelen volt levenni arcáról és egy időben elhagyni a vizuális világot.

A tópart, a virágok, a fák, a bogarak, a természet ezernyi zaja és a nyár illata eltűntek. A ragyogó napsugár is. Ismét dolgozója négy fala között találta magát és titkárja elötte állva várt tiszteletteljesen.

- Éppen majd kifogtam egy halat.         

- Sajnálom Uram, de Möbius szerint az utolsó fázis elött vagyunk. A hélium teljesen elfogyott és a karbon-oxigén mag összehúzódik. A hő impulzus várható.

- A jó öreg Möbius nem téved soha! - Tonar professzor a Galaxis egy részét dirigáló központi agyra gondolt és szavai futó mosolyra kényszeritették a titkárt.

Tonar egy kézmozdulatára a dolgozó egyik színes fala ragyogni kezdett.

- Sol-1 szekció, eredeti szituáció, parancsolta fennhangon és a fal fokozatosan átlátszóvá vált a világűr egy szekcióját mutatva melynek közepén egy narancssárga csillag hunyorgott.

- Közelebb, parancsolta. - A kép nagyobbodott és láthatóvá váltak a narancssárga csillag körül idegesítő lassúsággal keringő különböző nagyságú planéták.

- Föld-1, - parancsolta és Möbius engedelmesen mutatott egy planétát, ahol a felhők mögül időnként láthatóvá vált a vizekből felbukkanó földrészek körvonala.

„Milliárd évekkel ezelőtt ott voltunk, mondta a professzor fennhangon, szinte önmagának, és titkárja hozzátette:

- Az őseink Uram, az őseink!

A galaktikus kar gyengén foszforeszkált és a szélén méltóságteljesen, szinte láthatatlanul forgott a naprendszer.

- A pillanatnyi helyzet, - parancsolta szárazon a professzor és az aranyszínű csillag hirtelen vörös szörnnyé változott. Merkúr eltűnt és a kék planéta a nap pokoli tüze szélén keringett.

Látta, hogy tűznyelvek nyalták a megrepedezett kiszáradt földet, ahonnan eltűntek az óceánok. Képek sorozata mutatta a lávát hányó hegyeket és a kiégett földet, ahol az életnek semmi nyoma sem maradt. Eltűnt a millió és milliárd év irt és íratlan történelme.

Összeszorult torokkal nézte a pusztítást. Évek, századok, évezredek nyoma tűnt el és a planéta visszasüppedt az eredeti állapotba, ahol hatmilliárd éve kezdődött minden.

Képtelen volt beszélni, de erre nem volt szükség. A gondolat szimbiózis Möbiussal kitűnően működött.

Eltűnt a pokol a fal egyik sarkába húzódva, hogy helyét átadja egy ragyogó Földnek. Egyik felét felhők takarták és nem messze tőle a hold fehérlett. Majd közeledett a kép és az óceán hullámai fölött repültek. Möbius szótlanul mutatott elámult tekintetük elött ismeretlen vad vidékeket, ahol bizarr állatok élték életük gyanútlanul, nem tudva, hogy figyelik őket. Hegyek, örök hó ölelte gleccserek, vadon és megművelt földek fölött siklottak el. Majd hangyaboly szerű világvárosokat láttak és egy astroport fölött álltak meg egy pillanatra. Onnan indultak és oda szálltak a világűr hajók folyamatos ritmusban.

Möbius hátrált az időben és egy primitív, tüzet köpdöső rakétát mutatott amint erőlködve szállt fel, hogy távolabb a föld kőrül néhány emberrel egy kapszulát dobjon ki magából. Lassan haladt a mindenség végtelenjében a kis kapszula és az emberek szűkösen össeszorulva utaztak a hold felé.

- Milyen hősök voltak!

Önmagának motyogott a professzor, de Möbius szokása ellenére válaszolt.

- Hősök és zseniálisak, Uram. Nevük felejthetetlen. Rajtuk kívül ebből az időből nincs más ismert ember. A világűr hódítóinak az ősei voltak. Utódiak meghódították a galaktikus kart és más civilizációkkal léptek kapcsolatba.

- A háború, gondolta Tonar.

- Igen, a háborúk, - válaszolt Möbius ellesve gondolatait. -Több ezer éven keresztül nyertek és veszítettek mielőtt odaértek, ahol most vagyunk. Pedig képtelenek voltak és vagyunk megmenteni Sol 1-et és a Földet.

- És ha pályát változtatnánk?

- Megtehetnénk, ha Sol-1 nem lenne utolsó fázisában. Véglegesen összeomlott, igy nem érdemes a pályát változtatni. Meghalt a Föld, Uram.

Tonar a képek sorozatát nézte, változni a kontinensek formáját, városok épülését és eltűnését anélkül, hogy nevüket ismerné tudva jól, hogy e képek mögött millió, milliárd egyén létezett. Életük, haláluk, örömeik és bánataik, szenvedés és gyönyör, az élet rejtőzött mindenütt.

Möbius érezte, hogy ezeknek a régóta eltűnt ismeretlen embereknek emléke elszomorította őket. A Főld lassan újból eltávolodott a végtelen térben és időben. A galaktikus kar gyengén foszforeszkált, Sol-1 őrülete eltűnt a mindenség sápadt fényében.

- Gondolom, hogy visszamehet horgászni, Uram. A hal horogra akadt, készüljön hosszú küzdelemre.

                                                    *  *  *

Végtelen folyosók, lépcsők, és néptelen termek, melyekben csak a látogatók moraja és lépteik emléke lebegett. Mindent az éj takart. Csak az ajtók fölötti felírás: »Kijárat« vörös lámpája volt az egyetlen látható fény.
Bágyadt derengés szűrődött át a hatalmas ablakokon. A folyópart lámpái az üvegek közötti keresztfa képeit rajzolta a festményekkel kárpitozott falakra. A gépkocsik reflektorfénye átsiklott a mennyezeten, mielőtt eltűnt a semmiben.
A vezénylőterem csendjében a reggel négyig őrséget tartó Nicolas Bourdon tűzoltó ült bajtársaival. A többiek egy másik helyiségben pihentek a váltásra várva. Bourdon a képernyőket nézi. Sehol semmi. Szokás szerint minden mozdulatlan.
»Ha jól látom, ma éjjel sem repül el a Samothraci győzelem«, és elmosolyodik, visszagondolva kollégája megjegyzésére.
»Meglátod, egy szép napon majd elrepül a Samothraci győzelem!«
A ragyogó képernyőket nézi mielőtt újra regényébe mélyed. Egyik kollégája keresztrejtvényen töpreng, amíg a másik lehunyt szemmel, fülein fejhallgatóval zenét hallgat.
A regényt olvasva nem láthatja egy fátyolszerű köd születését az alagsorban, az egyiptomi istenek súlyos kőszobrai között. Bizonytalan körvonalú, sápadt folt mozog gömbbé változva, majd elnyúlik és a légben lebeg. Összébb gömbölyödik újra, majd kettéhasadva két, egymástól független gömbbé válik.
Fényük alig látható. Meglepő, hogy ezek a fények az éjben mozogva semmit nem világítanak meg. Hosszú folyosókon, és a főlépcsőház széles lépcsőin siklanak mielőtt megállnak a Győzelem szárnyas szobra előtt.
Ha e pillanatban Nicolas Bourdon abbahagyja az olvasást, láthatná az egyik gömböt csúszni a győztes angyal hatalmas idomain, majd mozdulatlan szárnyain reszketni, és a másikat a szobor lábánál csodálni.
Majd a festmények között voltak a hosszú galériában.
– Tetszik?
Mozdulatlanul beszélgetnek egy festmény előtt.
– Sokat fejlődtek, igen.
– Mióta elmentél, soha nem jöttél vissza?
– Soha.
– Igaz, én sem. Annyi a munka másutt!
Megállás nélkül elszállnak a festmények előtt.
– Ez te vagy, gondolom, jegyezte meg egyikük, fényével beborítva egy komor színű freskót.
– Az arcra, vagy az eseményre gondolsz?
– Mindkettőre.
– Az esemény élethű, de nem az arc. A művészek mindent idealizálnak. Elhiheted, hogy nem ilyen voltam. Pontosan olyan, mint a többiek. Szakáll borította arcomat és rongyok fedték testem. Szüleim, mint mindenki, szegények voltak.
– Nekem több szerencsém volt, mert nem idealizáltak. Fiatal koromban valóban kövérkés voltam.
– Az embereknek mindig személyi problémájuk volt velem. Mindenáron felejteni akarják, hogy zsidónak születtem.
– Gondolod, hogy megérte?
– Nem. Semmit nem értenek az emberek.
– Gondolom, hogy kezdettől fogva tévedésben voltunk.
A fény több képen siklott át, majd visszatért az eredetihez.
– És a két másik?
– Bűnözők voltak, mint én. Kétségbeejtő, hogy a festők nem találnak más képet, csak ezt a hihetetlenséget elhitetni önmagukkal, hogy Isten voltam! Másként volt veled!
Társa nem válaszolt, és újra kérdezte.
– Bűnözőnek tartottak?
– A körülmények tettek bűnözővé, mert nem értettem, hogy mit akarnak. Politikai szabadság helyett egy a számukra ismeretlen érzésről beszéltem.
– A szeretet, gondolom.
– Igen, a szeretet. Csak gyűlölni tudnak. Számunkra a szeretet egy kollektív, velünk született érzelem. Náluk teljesen ismeretlen, vagy csak a szexualitásukhoz kötődik.
– Gondolom, hogy rossz korszakot választottunk.
– Sajnos, ez így igaz. Nem lehetett másként beszélni. Mindenütt próféták voltak és az utcasarkon szónokoltak a tömegnek. Őszintén hittek látomásaik valódiságában. Lelkük egy része egy másik világban élt, az álmok és hallucinációk világában. Én sem tehettem másként. Szókincseiket használtam, és csodákkal kápráztattam őket, mert erre vártak! Számukra Isten csak így nyilvánulhatott meg! Elképzelt világukban Isten, a próféták és a varázslat egybeforrtak. Ezek a jósok homályos nyelvezetet használtak, s én is kénytelen voltam ilyen hermetikus nyelven beszélni. Késő volt számomra, nem tudtam visszakozni és felvenni fény ruhámat.
– Gondolod, hogy rossz volt a beléjük helyezett program?
– Természetesen! Számukra a szeretet nem normális érzelem!
– Tehát beismered, hogy tévedtél? Mint én?...
– Persze, hogy beismerem. Életem nagy tévedése volt. Kezdetben nem gondoltam, hogy veszélyben vagyok. Mikor elhatároztam, hogy ide jövök, elfogadtam az emberi állapotot, tudva jól, hogy hozzájuk képest szinte halhatatlanok vagyunk.
– Valóban azok vagyunk!
– Tudom jól. De emberi forma alatt a halál elkerülhetetlen. Különösen fájdalmas.
– Féltél?
– A haláltól nem. De féltem a megelőző fájdalomtól. Vadságuk elképzelhetetlen! Minden emberiségből kivetkőzött lények. Szadisták. Szeretnek kínozni. Annyira egyedülálló a tapasztalatom, hogy még évezredek multán is visszaemlékezem! Milyen szenvedés! A szent emberek üvöltése: halál, halál! Kábult voltam, mert sarokba szorított állattá változtattak, mivel képtelen voltam átváltozni és felvenni fényruhámat. Tehetetlenségre voltam ítélve. Az emberi test nem viseli el a fényt. Ott maradtam egy félőrült tömeg közepén. Tudtam, hogy elérkezett az idő testem elveszítésére, de képtelen voltam elképzelni, hogyan?
»Vadak! Vademberek!« Átkoztam őket a kereszten, tudva jól, hogy semmit sem értenek, hogy soha semmit nem fognak érteni.
– Mégis, megállás nélkül fejlődtek.
– Így van. Akaratom ellenére sajnos, hosszú ideig én fékeztem őket! Fanatizmusuk fékezte fejlődésüket, és csak számtalan nehézség után léptek a haladás útjára.
– Az én gondolataim alkalmazkodtak indolens természetükhöz.
– Nézd ezt a női mosolyt.
A fények mozdulatlanok a Joconde előtt. Egyikük a vastag üveg alá siklik, a másik nem mozdul.
Nicolas Bourdon ezt a pillanatot választotta, hogy a képernyőre nézzen. Az egyiken a fények mozgása kétségtelen. Valaki Mona Lisa arcát világítja! Visszfényük mozgott a törhetetlen üvegen. A hívatlan vendégek sziluettje nem volt látható, de Bourdon nem keresett magyarázatott, csak az lepte meg, hogy a riasztókészülékek nem működtek.
– Tolvajok a hatos teremben! – Könyve a földre esik mikor előrehajol, hogy jobban lássa a tolvajokat. Ugyanakkor megnyomja a riasztógombot. Kollégája leveszi a fejhallgatót, a másik leteszi a keresztrejtvényt és a ceruzát. Még a farkaskutya, Rex is érdeklődve emeli fel fejét.
– Látsz valamit?
– Semmit, csak fényeket – volt Bourdon válasza.
– Itt a pihenő – köpködi a hangszóró. – Mi történt?
– Riadó! – kiált Bourdon. – Ismeretlenek a hatos teremben! Castagnède én és Rex indulunk. Roland itt marad…
Castagnède, Roland és hatalmas, idomított farkaskutyájuk Rex, biztonsági szervként támogatták a tűzoltókat. A kutya már felállt, tekintetét gazdájára szegezve.
Bourdon tudta jól, hogy riadó esetén néhány perc múlva a hatalmas épület minden zárt kapuját őrizni fogják, míg a többiek a hatos terem felé rohannak. A riadó automatikusan riasztja a kapitányságot is, és a rendőrök majd megállítják a folyóparti forgalmat.
Castagnède egyik kezében a pórázzal, a másikban egy zseblámpával. Kettőjük lámpái lyukat fúrnak a folyosók és lépcsők sötétjében. Egy szolgálati lépcsőn rohannak.
– Hogyan jöttek be? Ez hihetetlen!
– Fogalmam sincs. A riasztók sem működtek, ez evidens, válaszolt Bourdon. Lámpája egy végtelen folyosót világit meg.
– Itt folytatjuk. Már nem vagyunk messze a nagy galériától.
Gumitalpú cipőik, lihegésük, és a kutyakörmök zaja szakította szét az éjszaka csendjét. Rex a pórázt húzza. Egy rejtett ajtón át a nagy galériába lépnek. Lámpáik fénye időnként életre kelti egy olasz mester festményét, majd minden újra sötétbe borul.
– A tolvajok elhagyják a hatos termet – recseg a „walkie-talkie”. – Az ötös terem felé mennek.
Bourdon és Castagnède rohannak kifulladva.

*

– Bennünket keresnek. – A fénygömb elhagyja a Joconde képét, és a két gömb lassan besiklik egy hosszú terembe.
– Visszamegyünk, vagy megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot?
– Te előttem indultál és jó emlékeid vannak, nem úgy, mint nekem.
– A régi vitakérdést akarod rendezni?
– Nem. A sikertelenség az én hibám volt. Előrelátható volt.
– Akkor miért?
– Nem tudom. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak annyi évszázad után ?
– Jó, akkor maradunk.
A fények csúsznak a sötétben. A távolban arabeszkeket rajzolnak a lámpák fényujjai.
– Közelednek.
A két férfi és a farkaskutya megtorpannak, mikor észreveszik a fénygömböket. Tíz-húsz méter választja őket el. Majd a fénygömbök eltűnnek a kézilámpák fényében. Nem látnak emberi alakot. Nincs előttük semmi.
Bénultan állnak, és lámpáik sugarát elfordítják, hogy lássák a titokzatos fénygömböket. Castagnède lehajol, hogy lecsatolja Rexet. A kutya nyugodtan közeledik a fények felé.
Rex hallja a fények hangját.
– Állj meg! Lefeküdni!
Érti a parancsot, engedelmeskedni kell. A fényektől pár méterre Rex lefekszik füleit hegyezve és nézi a láthatatlant.
– Jól van. Szeretlek, de nem jöhetsz ide hozzám, különben meghalsz.
– Mi van? – Castagnède előrántja revolverét és a fényekre szegezi. A kézilámpák a festményeket világítják, de tekintetük nem veszik le a fénygömbökről.
Bourdon a kutyát nézi és két lépést előre lép. Rex keresztbe áll előtte.
– Maguk kicsodák, Bourdon rémülten kiált.
Nem kap választ. Nem tudhatja, hogy csak Rex hallhatja szavaikat.
Castagnède izgatottan hadar a walkie-talkie-ba.
– Az ötös teremben földöntúli lények állítottak meg minket. Erősítést kérünk a nyolcas, a hatos és négyes termekben.
– Földönkívüli lényekről beszélsz ? – Bourdon hátrál, és képtelen levenni tekintetét a fényekről.
– Mi másról ? Van más magyarázat ?
A fények megmozdulnak. Helyben maradva rángatóznak, felemelkednek, körvonalaik bizonytalanná válnak. Elnyúlnak. Az őröknek az a benyomása, hogy egy régi film fantomjait látják. Lassan két sziluett születik hitetlenkedő tekintetük előtt. Két hatalmas sziluett. Az egyik fénylény mintha leülne a levegőben lótuszülésben. A másik állva marad. Egy hatalmas, kitárt karú lényt látnak.
Castagnède fegyverét emelve tüzel. A fülsüketítő durranás a végtelenségig verődik vissza. A kutya felugrik, és gazdáját nézve rámorog.
Persze, a golyót nem lehet követni, de mindketten látnak egy villanást, amikor a fényt megérintette.
– Látod, semmi nem változott.
A lótuszülésű alak nem válaszol, de a kutyát nézi, szeretné selymes szőrét simogatni hegyes fülei között, de ezt nem lehet.
– Élned kell! Rex visszafordul, és azt a benyomást kelti, hogy mosolyog.
A másik sziluett mozdulatlanul tartja kitárt karjait, mintha várna valamire, majd lassan leengedi őket. Majd balkarját emeli egy festményre mutatva. Castagnède és Bourdon látják elnyúlni, és vékony ecsetté válni, mielőtt a festményhez ér. Egy villanás, és mindnyájan érzik az égett szagot.
Hallani a rendőrkocsik szirénáját. Castagnède újra tüzel, tölténytárát kiürítve, és ebben a pillanatban felgyúlnak a lámpák, fénybe borítva a termet.
Semmi nem látható az éles fényben egy lyukon kívül, az egyik keresztrefeszítést ábrázoló festményen. Lassan emészti a képet a tűz. Majd elmenekülnek, mikor a parkett kezd füstölni Rex előtt, mintha lézer égetné.
– A lámpák! A lámpák! Oltsák el a lámpákat – ordít Castagnède a készülékébe.
– Miért? – kérdezi egy hang.
– Engedelmeskedjen!
Újra sötétség borit mindent. Néhány percre van szükség, hogy felismerjék a fénylényeket. Az érkező erősítés először látva a jelenséget megtorpan, és némán mered a látványra. Senki nem beszél.
Nem veszik észre, hogy Rex átlépi a kígyózó, és még füstölgő fekete vonalat. Lassan közeledik, és lombos farka bóbitáként lebeg a barátság és szeretet jeleként. A kutyán kívül senki nem hallja a lény halhatatlan kiáltását.
– Nem!
A fényárnyak eltűnnek hirtelen és csak az éj marad. Az árnyékok újra elfoglalják helyeiket, mintha semmi nem történt volna. Eltűntük után Rex tétován megáll. Lefekszik, fülei fejéhez simulnak és sír, mint ahogy a kutyák tudnak sírni.
Felgyúlnak a kézilámpák fényei és mindenki egyszerre beszél. Csak szavakat lehet hallani.
– Földönkívüliek…
– Ez borzalmas…
– Megtámadtak…
– Nem lehet megállítani őket…
– Rex viselkedése érthetetlen…
A parketten a tűz nyomait nézik.
– Egy üzenet – suttogja Bourdon. Miközben olvas, csak hangját hallani a síri csendben.
– Az ács fia!

*

– Valóban elmentek?
– Öt nap múlva. Két napra van szükség mindent ellenőrizni.
Soha nem képzelte, hogy az utolsó napok ilyen nehezen telnek majd. Évek óta tudták, hogy egy szép napon menni kell. Volt idejük megszokni a gondolatot. Tíz éve kezdődött a kiképzés. Az asszonnyal előbb hosszan latolgatták az egyedülálló ajánlatot. Ő beleegyezett, még lelkesedett is, hogy az elsők között választották a férjét az Androméda útra. Társaival lép a történelembe, mint Gagarin, az első ember a világűrben.

Abban az időben tíz év távoli jövőnek tűnt. Nehezen volt elképzelhető, hogy az idő rágcsálja az időt, a napok, a hetek és a hónapok múlása az út végére vezet. Most az idő elérkezett. Az utolsó napok. Hogy elhitessék önmagukkal, hogy sok idő van még hátra, az órákat számolták. A napokat átváltoztatták órákra és öt helyett 120 órával rendelkeztek! És a tíz évvel ezelőtt boldog és büszke felesége könnybe borult, ijedt, őzike szemekkel nézte.

Ő is félt, szomorú és izgatott volt. Egyszerre minden. Szomorú, mert mindent elhagyott. Semmi garancia nem volt arra, hogy életben maradnak. Izgatott, mert egyedülálló kaland várt rájuk. Eddig soha senki nem indult ilyen útra.

– És írni sem tudsz?

Előre félt ettől a kérdéstől. Nem akarta, hogy feltegye, erről nem akart beszélni, mert ez volt a legnehezebb, elfogadhatatlan.

–Tudod jól, hogy ez lehetetlen.

– Miért? Tudom jól, már beszéltél róla, de nem tudom elhinni!

– A sebesség. Már magyaráztam. Nagyon gyorsan utazunk a távolság miatt. A több mint két és félmillió fényévet húsz évre csökkentettük le. A rádiókapcsolat a sebesség miatt lehetetlen. Gyorsabban távolodunk, mint a rádióhullámok. Bármilyen kapcsolat lehetetlen.

– Soha semmi nem lesz közöttünk – suttogta, és vékony ujjaival átölelte az arcát.

„Soha nem látlak többé mert meghaltál!”

– Dehogy is! Tévedsz! Úton, és életben leszek.

– Nem, halottak vagytok, mert semmi kapcsolatotok nem lesz az élők világával! Ha valaki vonaton vagy repülőn hosszú időre elutazik, mindíg van lehetőség élőszóval beszélnie valakivel, ha szükséges, vagy tud levelet írni, egy képeslapot küldeni. – Úgy simogatta az arcát, mintha emlékezetébe akarná vésni bőrének érintését. 
– Ez a különbség a két indulás, az utazás és a halál között. Valaki eltávozott, de az egyik esetben tudjuk, hogy hol van, hírt kaphatunk tőle, de a halál után semmi hír, nem tudjuk hol van. A kapcsolat végleg megszakad.
Soha nem gondolta, hogy halottak lesznek egymásnak, és nem csak kettőjüknek, hanem az egész világnak! És számukra a világ végleg eltűnik. Hogy soha nem látják viszont a földet, amit elhagynak, még ha az oda-vissza út baj nélkül sikerül is.

– Soha nem gondoltunk a következményekre, csak a dicsőségre és a kalandra. Nem ezt akartam, nem akartam meghalni számodra…

– …és én számodra – fejezte be a mondatot az asszony. – Ha választani tudnék, változtatni az eseményeken, akkor szeretném inkább, hogy megbetegedj, vagy akár én. Miért ne? És ha egyikünk eltűnik végleg, mert meghal, kétségtelen, hogy gyászolni fogjuk, hagyva, hogy az idő gyógyítsa a sebet, és talán majd újra kezdünk élni, megőrizve a drága lény emlékét. Most pedig öt nap, alig 120 óra múltán egymásnak mégis halottak leszünk, bár élünk majd, létezünk, álmodunk a jövőről tudva jól, hogy számunkra meghalt a másik.

– Kettős tudatunk lesz…

Szemei kinyíltak. Az álom még valóságnak tűnt. A nyitott szarkofág. Tekintete felölelte környezetét. A szürke acélfal a feje fölött, és hallotta a láthatatlan nyílásokon átszivárgó levegőt.

Felkelt, és a többi csukott szarkofágot nézte. Társai aludtak még. A fejéhez nyúlt, mintha  megakarná győzni önmagát, hogy a valóságban van, és az álom csak álom volt. Tekintetét a szomszédos szarkofág homályos tetején vibráló képernyőre szegezte és leolvasta a számokat.

„Egyéni idő: 20 év. Univerzális idő: 2.555.000 fényév.”

A fejét rázta. Minden forgott körülötte, mert hihetetlennek tűnt. Mindenre emlékezett. Mindent tisztán látott. Az álom volt a valóság. Nagyon régen a feleségével beszélt, és 20 évvel ezelőtt örökre az agyába vésődtek a szavak. HÚSZ ÉV! Húsz évet gondolt, húsz évet öregedett miközben az igazak álmát aludta, de a valóságban visszahátrált az időben, hátrált több mint kétmillió évet! A Föld megváltozott, még a felesége sem született meg, az ősöknek az őse sem, homo habilis még nem született meg!

Itt voltak. A központi képernyőn egy ismeretlen galaxis milliárd csillaga fénylett. Valahol a közepén vakító fényben rejtőzött a szörnyűséges fekete lyuk, de körülöttük tűfej nagyságú lángoló csillagok sziporkáztak a világűr fekete bársonyán. A galaxis peremén tele volt az ég csillagokkal.

Mögötte egymás után kinyíltak a szarkofágok. Társai is életre keltek, és hozzá hasonlóan nézték a csodálatos látványt, amit rajtuk kívül soha senki nem látott. Andromédát, a testvérgalaxist.

A tehetetlenségi erő sebessége láthatatlan volt a távolság miatt, mintha mozdulatlanságba dermedtek volna. Megérkeztek. Célhoz értek. És életében először feltette a kérdést: és most?

Elérték a célt, egy másik galaxisban voltak, és a saját Tejútjuk nem volt más, mint egy sápadt, tejszínű folt, valahol a végtelenben. Számukra a saját világuk meghalt, nem létezett, irreálissá vált. Ők meg halottak voltak a földön maradottaknak.

A program megvalósult, de senki nem tudta még rajtuk kívül. A rádióüzenet csak két és fél millió év múlva érkezik vissza, és senki nem érti majd a hírt, mert időközben mindenki eltűnik. Az emberiség, a Föld, minden átváltozott, még az emléküket is elfelejtették.

Csak most értette, hogy haszontalanul feláldozták őket. Hogy a csodálatos technikai eredmény, hatványozni a fénysebességet, nem elegendő a mindenségben utazni. Ez elegendő a csillagok között eltüntetni a néhány fényév távolságot, de nevetséges a galaxisok között.

Elképzelni, hogy létezett valahol egy ház, szerető asszonyok, szülők, gyermekek, barátok, az élettel teli nyüzsgő világ egy elképzelhetetlen távolságban, és hogy mindez múlttá vált, nem létezővé, borzalommal töltötte el. Semmit nem lehetett tenni. Még ha rögtön visszafordulnak, ami lehetetlenség volt, mert még mozogtak az inerciás sebességgel, üstökössé válva minden emberi tekintet számára, ha volt ember itt. Egy földöntúli lénynek olyanok voltak, mint a végtelenbe utazó üstökös. Soha többé nem tudtak visszatérni lépteik nyomán.

Visszafeküdni a szarkofágba és megvárni, hogy a sebesség lassuljon, megindítani saját hajtóművüket és visszatérni? Nem, ez képtelenség volt, mert nem  tudták, hogy mennyi időbe telik a lassulás. Nem volt megoldás. Valóban meghaltak a világ számára és a világ halott volt számukra.

Hősök voltak. Hősökké váltak. A fiatalok tanulmányozzák már az életüket, és a hozott áldozat valószínűleg legendává változott. Talán. De az is meglehet, hogy már felejtés borítja őket. mert indulásuk csodálatos eseménye, eseménytelenséggé vált az új történések lavinája alatt. Egy énekes házassága, egy filmcsillag válása, egy magát örökkévalónak képzelő félőrült diktátor a felejtés fátylával borítja őket.

Nem volt választás.

Mielőtt hozzá hasonlóan a többiek is megértik helyzetüket, el kell indítani a motorokat. Szarkofág nélkül viszont azonnal meghalnak, ha a sebesség növekszik. Nem lesznek emlékeik. Folytatják útjukat az Androméda szörnyűséges közepe felé, hogy örökre eltűnjenek a fekete lyukban.

A hosszú álomtól elbódult társait nézte, mielőtt megnyomta az indító gombot.

                                                                 xxx

Ma milyen nap van? Nem tudom. Ma. Minden nap egyforma, a hétfő olyan, mint a csütörtök.

A nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik. Változatlanul. Sokszor esik az eső, máskor

meleg van vagy havazik. Végtelen ismétléssel.

Mikor gyerek, vagy fiatal ember voltam, minden más volt. Új. Barátok, szülők, ismerősök

vettek körül. Szerelmek és barátságok. Olyan voltam, mint a többiek. Mint mindenki más.

Növekedtem és felettem is szálltak az évek. Semmiben nem különböztem a többi embertől.

Kezdetben a változás alig észrevehető volt. A 45. életévem betöltése után nem öregedtem.

Senki nem tudta, én sem. Csak néhány év múlva vették észre az emberek, hogy nem

változok.

„Örökké fiatal maradsz, milyen szerencse!” – ismételték a barátok, mert ők megváltoztak.

Öregedtek. Fehéredő haj, ráncok, nehézkes test, betegségek.

A barátok, szerelmek és az emberek eltűntek, és egy szép napon arra jöttem rá, hogy nincs

már ismerősöm. Múlttá váltak. Eltűntem saját jelenemből. Senki nem ismert, mint gyermek

vagy fiatalember. Örökké 45 éves férfi lett belőlem.

Idegen voltam mindenütt. Hamis papírokkal nevem és születési dátumom megváltozott, és

mindig a jelenről beszéltem, mert múltam történelemmé vált mindenki számára. Csak nekem

nem. Számomra a múlt volt a fiatalság, az örök jelen.

Nem tudom, hogy miért nem voltam és vagyok beteg. Soha semmi baleset, senki nem akar

megölni. Éveken és századokon átsiklom észrevétlenül.

Mert egyedül vagyok.

Reménytelenül.

Morzsolom az időt. Ma, vagy holnap. A tél és a nyár. A szürkeség. Az ismétlődés. A magány.

Én vagyok Matuzsálem a hosszú élet börtönében. Az emberiség vágya.

Egy pillanatnyi nemlétezés, mielőtt elveszíti öntudatát, s egy végtelen sötétségbe zuhan. Egy fekete lyukba. A nemlétezés pillanatai. Emlékek nélkül.
Idő nincs. Magyarázat sincs. Semmi.

Felébredése olyan gyors, mint az elsüppedés a puha sötétségbe.
Egy új létezés. Kezdetben, mintha világító szentjánosbogarakat látna cikázni az éjszakában. Időnként mozdulatlanságba dermedt elvillanó fények, majd újra repkednek mielőtt végleg eltűnnek.
Attól félt, hogy megvakult. Ezek az állandó mozgásban lévő szentjánosbogarak, mintha látó idegei…
A hang ismerősnek tűnt, barátságos, képtelenség az eredetét felismerni, nem tudta megnevezni, egy nevet ragasztani rá. A hang suttogott:
– Nyugodj meg. Összpontosíts. Közöttünk vagy. Örülünk, hogy itt vagy. Nyugodj meg…
Önmagába mélyedt, és a siker meglepő volt. Annyira váratlan változás, hogy félelem fogta el. Eltűnt a sötétség, ahol szentjánosbogarak mozogtak, ám helyét egy őrült látvány foglalta el. Soha nem látott ilyet.
Egy absztrakt festményben találta magát. Körülötte színes foltok és vonalak mozogtak. Fények robbantak a semmiből, és villámok cikáztak minden irányba. Színes szappanbuborékok úsztak méltóságteljesen, mások céltalanul rohantak valahonnan valahová, majd hangtalanul szétpattantak. Egyes buborék gömböket villámok szakítottak szét, és mindenütt színes vonalak mozogtak, egyenesen vagy hiperbolát rajzolva, egy kibogozhatatlan összefonódásban.
– Minden jól van, nyugodj meg – suttogta a baráti hang. – Jól haladsz. Csak még egy kis erőfeszítés! 
A fül nem hallott semmit. Újra összpontosított, és érezte a hanghullámokat maga körül, hogy átváltoznak és borzalmas zaj lett belőlük. Nyikorgás. A színes vonalak és pontok fütyültek a kromatikus skála minden lépcsőjén, és a szappanbuborékok azt mondták: plop, plop, plop…
– Még egy kis erőfeszítés a látáshoz…

– Üvölteni kellett, és szemeit akarta védeni a vakító fényáradattól, a pokoli fénytől, de nem volt szeme, és kezei sem, hogy a semmit eltakarják. Üvöltött, hangját nem hallva a moraj és fütyülés borzalmas koncertjében, ami felváltotta a színes vonalak disszonanciás csikorgását.
– Nyugalom! Nagyon gyors vagy. Nyugalom! – A baráti hang mindenütt vele volt. Benne és körülötte.
– Majd vége is van már. A valódi mindenség…Lassan. Nyugalom. Csak egyetlen egy van még. Vigyázz a meglepetésre. Összpontosíts még egyszer. Nyugodtan. Szeretünk téged… – mondta tovább a hang. – Azután teljesen szabad leszel, szórakozhatsz. Nyugalom.
És újra látott. Az ismeretlen buborékok, vonalak és színes pontok után, a mindent elárasztó színek, a zörejek, csikorgások és zajok után, a végtelen mélységű fullasztó éj után, a villanó szentjánosbogarak, és az ismeretlenül is ismert baráti hang után újra látta megszokott környezetét.
A meglepődés.
Egy szoba. Egy kórházi szoba közepén az ágy. Az ágy körül fehérbe öltözött árnyak. Látása még nem tisztult ki, mintha víz alól nézne. Egyre izgatottabb lett. Látása javult és minden kitisztult.
Megismerte a kórházi szobát. Benne élt néhány napja. Friss emlék volt. A szoba. Az ágy. A képernyő a bútoron. Éjszaka a gép zaja kellemetlen volt, tik-takja szeletekre vágta az éj csendjét. Most csak egyenletes fütyülést hallott, és a zöldes képernyőn egyenes vonal remegett.
Az ágyat nézte. Valami lapos forma lapult a habfehér lepedők alatt. Feje a párnákba süppedt, mintha végtelenül súlyos lenne. A majd láthatatlan test a takaró alatt és meztelen karjai, félelmetesen vékonyak voltak.
Egy fehérbe öltözött férfi kivette a csövet a karból, nem volt szüksége rá.
Az arc. Mintha ismerte volna. Mint egy kés hegye, vékony. Olyan sápadt. Átlátszó bőre a csontokon feszült, s a ráncok a homlokán kisimultak. Csukott szemei a szemgödör mélyén, a hegyes orr, a zárt ajkak, kicsi volt az arca és betegesen fehér. Halottfehér színe volt.
Egy ápolónő kikapcsolta a képernyőt és tolni kezdte a guruló asztalkát.
Ki volt az ágyban? Pedig ismerős, biztos volt benne. Újra nézte az arcot. Borostás állán a szakáll őszűlt.
Kicsoda?… Oh! Úgy érezte, hogy szemei kimerednek. Ő volt az! Ez a valami a habfehér kórházi ágyban ő volt. Felismerhetetlen.
– Ő, én vagyok gondolta. De ki vagyok én? 
– Ez vagy te – suttogta a baráti hang, s mintha a szoba képére nyomtatták volna, egy kis szikrát látott, remegő szentjánosbogár fényét a végtelenség bársonyos sötétjében.
– És láthatok? 
– Láthatsz. 
– Szemek nélkül? 
– Szemek nélkül. 
Tudta, hogy nincs már teste, s mégis úgy érezte, hogy lábai, karjai, szemei valóban léteztek. Erről a valóságról akart meggyőződni a széken ülő asszony arcához nyúlva. Ujjai tétovázva közeledtek, a bőréhez értek minden ellenállás nélkül, és áthatoltak a láthatatlan pórusokon. Érezte, hogy hozzáért, de az asszony tovább sírdogált gombócra gyűrt zsebkendőjét szorongatva. Szipogott időnként és nem figyelt rá.
Az asszony. Visszaemlékezett. A felesége volt. Ennek a kórházi ágyban mozdulatlanul fekvő valaminek a neje, akit az ápolók lassan kitoltak, hogy szabaddá tegyék a szobát.
A füléhez hajolt s most ő suttogott.
– Itt vagyok! 
Az asszony fájdalmába elmerülve semmit nem hallott.
Kitolták előtte az ágyat. Az ápolóhoz nyúlt. A hajával akart játszani, de ujjai keresztülhatoltak mindenen. Keze átment a falon, egész testével követte, útközben megállt, hogy látását az új valósághoz idomítsa és lássa az atomokat forogni fáradhatatlanul, az emberek számára egy látszólagos szilárdságot létesítve.
Arra gondolt: ember. Már nem volt az többé. Úgy érezte, hogy jár. A valóságban átrepült a falakon, minden létező akadályon, és kint találta magát a szabad levegőn.
Újra a feleségét nézte, ezt az összeomlott törékeny dolgot. És semmit nem érzett. Semmi érzelem. Mindentől megszabadult. Szabad. Végtelennek tűnő emlékek között turkált, és asszonyok, férfiak, gyermekek arcát látta különböző századokból. Nehezen kivehető formák a tér és az idő elképesztő távolságából. Élete egyes szakaszainak drága lényei voltak.
Tekintetét a szentjánosbogarak felé fordította. Most látta ezeknek a kis remegő fényeknek az arcát. Változó, baráti arcok. Régi barátok, szülők, rég eltűnt szerelmek.
Követte a nőt. Az ágyat toló ápolót követte. Újra megpróbált a fülébe suttogni. Magyarázni, hogy minden rendben van, hogy fürödni akar a nap hidrogénjében és nézni, hogyan változik az anyag. Hallgatni a csillagok moraját, és hogy mit beszélnek. Átrepülni a Tejutat, és egyidőben ott lenni mindenütt, bújócskázni a kis szentjánosbogarakkal és elcserélni az emlékeiket.
Erről beszélt, de a nő semmit nem hallott. Testébe lépett, és látta a szívét, hogy pumpálja a vérét. Behatolt az agyába, agytekervényeibe, nézte az apró villámokat a szinapszisok között. Beszélni akart, magyarázni, hogy érti az anyagot. Hogy látja az anyag tégláit, hogy képes volt az elektronok közé csúszni. Hogy lehetséges meglovagolni egy fotont és elhagyni, mert túl lassú, hogy a világegyetem egyik oldaláról a másikra menjen, mert ő mindenütt ott volt, egyidőben. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Hogyan magyarázza meg, hogy képtelen az élőkkel beszélni?
Nem, ezt nem érdemes. Lehetetlen a kapcsolat. Megváltozott. Más lett. Átváltozott. Embertelen lett. Sajnálta, hogy nem vigasztalhatja feleségét, hogy nem kell sírni, a bánat nem segít. Nem érdemes. Ha tudhatná, ha megértené, hogy milyen szabadság vár rá! Hogy újra találkoznak, ez biztos. Minden barátságos lesz. Egy hang, egy szikra. Megtalálja majd régi barátait, szüleit, szerelmeit, gyermekeit a végtelen időkből.
Csak egy rossz pillanatot kell átvészelni az átváltozás előtt. Amíg ezek a különböző anyagok küzdenek az életért, a fájdalom… A félelem az ismeretlentől, félelem a nemlétezéstől, a sötétségtől, a fekete lyuk, amin a születő pillangó átmegy, maga mögött hagyva a dimenziók határait.
Elhagyta a feleségét. Elment, mert nem tudott az élőkkel beszélni. Hagyta, hogy folytassák tántorgó útjaikat, amíg az út végére érnek.
Az üres szoba közepén állt s a falakon keresztül nézte a távolodó menetet. Látta asszonyát követni a testet, Őt, az épületek között. Egyre kisebb lett. A legközelebbi találkozásig emlékként akarta megtartani ezt a képet.
Behunyt szemmel átadta magát. Egy távoli csillag fényóceánjában hallgatta a csillagok suttogását. Egy kis lélek ábrándozott, mielőtt elaludt.

Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.
Mozdulatlanul az utolsó lépcsőn, egy ismeretlen világot látott. A felhőtlen és meglepően mélykék ég zenitjén trónolt a nap. Előtte egy homoktenger dűnéi hullámként követték egymást a végtelenbe, a távoli ködbe vesző hegyek felé.
Mellében kalapáló szívvel ült a lépcsőre, és egyik lábát a papucsból kihúzva a homokra tette.
Olyan meleg volt, mint a tengerparton, ahol délutánonként családjával megpihent. Finom, mint a por.  Szellő sem rezdült, madarakat sem látott, életnek sehol, semmi nyoma. Lábujjait a homokba fúrta.
Mindez érthetetlen volt. Előtte egy új, ismeretlen világ, és mögötte a ház, a család. Egy kapu nyílt az ismeretlenre, egy mindenség, ahol nincs más, mint a végtelenbe vesző homok és a távolban kéklő hegyek.
„És, ha elmennék?”
Egy lépés a hegyek felé, néhány pillantás a mögötte lassan távolodó házra, és látni hogyan válik aprócska ponttá a homoktengerben.
A kísértés nagy volt. Az ismeretlen… A kaland… A bizonytalanság… A szabadság! Messzire menni, hogy lássa, amit senki sem látott még! De hogyan? Minden nélkül? Egy zsebkendővel a zsebben és papucs a lábán, hogy meghódítsa a lehetetlent? És mit talál majd? Hogyan védekezzen az ismeretlen ellen?
Álmodozott néhány pillanatig.
És a visszatérés? Hogyan? Soha nem látni az asszonyt és gyermekeit? Nem, ez képtelenség.
Lábujjai a meleg homokba süppedtek és arra vágyott, hogy néhány lépést tegyen ebben a mindenségben. De nem merte, félt. Ösztönösen érezte, ha elhagyja egy pillanatra a veranda lépcsőit – világával az egyetlen kapcsolat –, a kaput átlépte, és soha többé nem térhet vissza.
A lépcsőn ülve csúszott hátra a homokból kihúzva lábait, és lábnyomai eltűntek.
A hegyek fölött egy fénypont vibrált, csillogott, és érezte, hogy az ő világa volt ott a távolban a kapu másik oldalán.
Növekedett a fény, rohant és ráolvadt, majd újból a kert volt a homoktenger helyén. Még néhány pillanatig remegett a fény az épület fölött, majd végleg eltűnt.
Mély sóhajjal hagyta el a verandát, hogy megkóstolja kertje gyümölcseit.

***

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nem könnyű az őrangyalok élete. Jobb híján ezt a megnevezést használom, mert ezt kaptam az emberektől. Pedig mondhatnám „villám őr” vagy „pont őr”, nem is tudom pontosan, pedig az egyik ilyen név közelebb áll a valósághoz.

Mert nem vagyunk mi angyalok. Arról nem is beszélek, hogy az angyalok nem léteznek. Ez egy valami emberi megközelítés, a valóság eltorzítása a képzelet hatása alatt. Szerintem a baj az, hogy mindent a saját szintjükre emelnek le, hogy kielégítsék vágyaikat és álmaikat, melyek szerint az emberek az istenekre és szolgáikra hasonlítanak.

Pedig nem vagyunk az istenek szolgái, és nem hasonlítunk az emberekre sem. Egy másik dimenzió lakói vagyunk, de ezt senki nem érti meg. Mindig a titokzatost, a természetfelettit keresik. Valódi formánk érthetetlen és elfogadhatatlan!

Bizonyos dolgokban képességeink úgy tűnhetnek fel, mint isteni hatalom: csodatevő. Például, a fizikai akadályokat nem ismerjük. Képes vagyok beilleszkedni az emberi szellembe anélkül, hogy az a jelenlétemet észrevenné.

Valójában az idő és a tér egy hasadásán keresztül érkezünk ide, és a tudomány számára eddig ismeretlen fajta sugárzás vagyunk.

A meglepő, hogy az emberek időtlen idők óta sejtik jelenlétünket. Mindig őrangyalukról, jó csillagjukról beszélnek, érezve hatásunkat.

Mondanom sem kell, hogy soha nem szeretünk egy földi nőbe, s így bukott angyallá sem változunk. Ez valóban képtelenség. Hogy úgy mondjam, mi más fizikai törvények hatása alatti lények vagyunk. Képesek vagyunk beleszólni az életükbe megőrizve anyagtalanságunkat, de képtelenek fizikai erőfeszítésre és kapcsolatra.

Nem tudok visszatartani egy embert a könyökénél fogva, ha megbotlik egyensúlyát elveszítve. Semmi fizikai kapcsolat közöttünk, tehát sem érzelem, sem vágy, hogy átváltozzunk, és testileg szeressünk egy földi nőt. Ezt nem lehet, ez semmi más, mint az önök romantikus vágya. Maguknál, végső fokon minden csak nemi kapcsolat.

Nem könnyű az őrangyalok élete. Létezésem az idők kezdete óta az emberekhez fűződik, megpróbálom önöket befolyásolni. Csak erre vagyok képes. Közöttünk csak egy kapcsolat lehet: a befolyásolás.

Egyik képességünk a közeljövő ismerete, s így próbáljuk jó irányba terelni és hatással lenni önökre.

Megelőzőm gondolatait. Úgy érzi, hogy szabadon dönt és választ a különböző lehetőségek között. A jó választás a befolyásom eredménye.

A kellemetlen az, hogy erőfeszítésemet nem mindig koronázza siker. Gondolataim úgy érzi, mintha a magáé lenne, de vágyai képesek elnyomni és rossz irányba terelni. Ez történt nemrég egy fiatal védencemmel. Mondhatom, hogy kedveltem, mert nagyon tehetséges volt és fényes jövő várt rá. Megakadályozva… Nem, megnyugtatva, és logikusan mérsékletre kényszerítve, hogy a sebesség imádata ne befolyásolja életét, hosszú, sikeres élet volt előtte. Minden idők legnagyobb fizikusát láttam benne. Majd, hogy átlebegett a tanulmányain! Már tanuló korában többször feltette a kérdést, honnan jönnek a tanárait is meglepő gondolatok?

Természetesen, a tudást én öntöttem belé. Számomra ez olyan, mintha egy szöveget diktálnék. Neki csak ismételni kellett amit sugalmaztam. Az alap, a képességei tőle jöttek, szülői örökség volt, én csak segítettem, kifejlesztettem, jó mederbe tereltem ismereteit.

Egy délelőtt, amikor motorjára ült – szülei ajándéka – láttam az utat, ahol száguldani akart. Láttam a gépkocsit kifordulni egy keresztútról 6 perc és 18 másodperc múlva, és a fiú véres testét a betonon.

Mindent megpróbáltam. Eszébe jutott, hogy délután egy kis tanulmányt kell írnia, s előtte a könyvtárban megkeresni néhány jegyzetet. Tétovázott. Mérlegelt. Láthatóan győztem. Sikerült jó irányba terelni. Visszamentünk a garázs felé. Csak néhány lépés, és vágyai ismét hatalmukba kerítették.

Csak félóra, gondolta, nem veszítek sok időt. Csak én tudtam, hogy lemondott életéről.

Izgalmában észre sem vette, hogy lábujjhegyen kiosontam szelleméből. Nem tudta, hogy őrangyala  elhagyta. Azt érezte csak, hogy egyedül maradt, valami furcsa elszakadást érzett. Hiányérzet? Ki tudja? Boldogan ült motorjára és elindult. Egyedül, nélkülem. Senki nem maradt, a fülébe suttogni a saját álmainak tűnő gondolatokat.

Nehéz volt elviselni a sikertelenséget. Mert mi ketten – az ember és őrangyala –, mondhatom, hogy egymásba vagyunk fonódva. Szimbiózisban élünk. A mindenség minden életformája ellenállhatatlan mágnesként húz magához bennünket.

Persze, elképzelhető, hogy paraziták vagyunk. Kihasználjuk az embereket. Milyen tévedés! Mi nem függünk senkitől. Nem akarjuk, és nem kívánjuk leigázni a lényeket öntudatuk megkaparintásával. Ebben a mindenségben szükségünk van a teljes szimbiózisra – mielőtt újra találunk egy idő és tér hasadékot –, hogy visszatérve a mi dimenziónkba éljük életünket.

Mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a csavargók, keresünk, és mindig találunk.

Szeretjük az embereket? Nem. Nem táplálunk ilyen érzelmeket a különböző életformák irányában. Ebben a kiterjedésben mi idegenek vagyunk, de valamit csinálnunk kell! Létezésünk csak úgy érzékelhető, ha hasznosak vagyunk. Csak önökön keresztül létezünk.

Ezt nem érthetik, mert képtelenek elképzelni, mivel az absztrakció önöknek teljesen idegen, hogy milyen az állandó összeolvadás egy másik lénnyel. Annyira az anyagi élet befolyása alatt állnak, hogy az egyesülés ideája csak nemi kapcsolatot takar. Fizikai behatolást.

Világukat a szemükön, benyomásaikon keresztül érzékeljük. Ha valamiért elhagyom azt, aki befogadott, többé nem látom amit ő lát. Az együttélés alatt megismerem az önök valódi környezetét, de csak felületesen, nagy vonalakban. Egyedül, a valóság mögötti realitásban vagyok, ami az érzékelt és észrevett dolgok mögött van.

Ezt nehéz elfogadni, tudom. Csak a valóság egyetlen formáját ismerik, amíg én, különböző megnyilvánulásait is.

Időnként a kapcsolat az ember és őrangyala között annyira tökéletes – hogy miért, ezt nem tudom –, hogy az ember érzi egy másik saját jelenlétét a fejében.

Ez történt egyik fiatal vendéglátómmal. Abban az időben – nem emlékszem pontosan –, tizennégy vagy tizenöt éves volt, eltűntem néhány napra. Észrevette távozásomat. Egyedül volt. Mintha elhagyták volna. Azt mondta környezetének, hogy a lelke hagyta el.

Valóban kiürült. Koraérett fiú, verseket írt. Nagyon szép verseket. Véletlen formálta közös életünket, életem egyik legnagyobb sikere volt. Ellenállás nélkül követett. Mint egy üres vázába, úgy töltöttem belé a gondolatokat. Én diktáltam, s neki csak másolnia kellett egy iskolafüzetbe.

Számomra is csodálatos gyakorlat volt. Még soha nem történt velem, hogy véletlen adta társam fizikailag érezze jelenlétem.

Együttműködésünk és közös életünk szerencsére hosszú és hasznos volt. Ösztönösen érezte, hogy nélkülem nem létezik. Hogy egyetlen jó gondolata sincs. Hogy időfecsérlés a fejét törni és próbálkozni az írással, valami ötletet találni és helyesen megfogalmazni. Tudta, hogy várni kell az általam választott pillanatot, éjjel vagy nappal, a percet, amikor megállás nélkül töltöm belé a gondolatokat és a mágikus szavakat.

Újra boldog volt, amikor visszajöttem, elfoglalva helyemet az életében. Többé nem volt elveszett, nem volt egyedül.

Most is rajta keresztül, a szavain keresztül magyarázom az őrangyalok valóságát. Ha ránk gondolnak vagy rólunk beszélnek, soha nem kell elfelejteni: nem könnyű az őrangyalok élete.

*

Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.

Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.

Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.

Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.

Arra emlékezett, hogy volt egy pillanat valami megmagyarázhatatlan bizonytalan érzettel a nézőkkel telitett és a teljesen néptelen terem között. Egy meghatározhatatlan bizonytalanság. A lényeg, hogy valójában két óra különbség volt a kettő között. Hogy mi történt ez idő alatt? Erről semmit nem tudott.

Elképedve nézte a napsütésben fürdő néptelen sugárútat. Az úttesten és a járdákon vezető nélküli összetört gépkocsik. Távolabb kocsi lángolt, de semmi nem mozdult, még a meleg levegő sem.

És a csend. Csak most, néhány perc után vette észre az elviselhetetlen nyugalmat. Ez a csend még szokatlanabb és meglepőbb volt, mint a nagyvárosi nyüzsgés hiánya.

„ Hihetetlen”, motyogta Carnavon és tétován elindult.

A nyitott üzletek üresek voltak, se vevők, sem eladók. Egy pillanatra megtorpant egy kávéház terasza előtt. Az elhagyott asztalokon poharak, üres vagy félig telt csészék. Elképesztő látvány.

Egy székre vetett skót kabát, egy másikon elhagyott női táska és egy újság. Az esti kiadás első oldalán óriási betűk közölték, hogy több „repülő csészealjat” láttak a város fölött.

Az újságot eldobta és folytatta útját. Hirtelen megállt, mert lépéseket hallott. Majd rájött, hogy életében először saját lépteit hallja kopogni a járdán a valótlannak tűnő halálos csendben, a júliusi napsütésben.

Az igazat megmondva, nem érezte a magányt. A lombok között rejtőző madarak csipogtak. Tekintete kereste, de nem találta őket és folytatta útját.

A mozgólépcső önműködően megindult. Levitte az elhagyott metróba. Carnavon felismerte a földalatti állomás sajátos szagát, s az élénken kivilágított folyosók a végtelenségbe nyíltak és lépései zaja félelemmel töltötte el.

Semmi nem volt a feketén ásító alagútban: semmi nem mozdult és néma csend. Csak a levegő mozgott, láthatatlan gépek kavarták és tartották életben. Az utcák látványa, az elhagyatott, élettelen állomás, megrémítették. Soha nem látott ilyet és félni kezdett. Egyedül volt.

„19 óra 1 perc és 15 másodperc.” A karóra kellemes hangja fékezte a kezdődő pánikot.

„Biztosan megérkezik a segítség”, Carnavont nem lepte meg saját hangját hallani.

A fogalmat, hogy ő volt az egyedüli élőlény a hatalmas városban, lázas tevékenység váltotta fel. Gépe este kilenckor indult, nem késhetett tovább. Szaladt a folyosókon az elhasznált jegyek szőnyegén, megindítva a mozgó járdákat és lépcsőket a napsütötte felszín felé.

Mielőtt kiért, megtorpant egy fali telefonfülke előtt, hogy felhívja a repteret. Egy pillanatig tétovázott, attól félt, hogy a készülék nem működik.

Boldogan hallotta a tonalitást. Végre egy remény, hogy sikerül kapcsolatba lépni az élők világával! Lelki szemeivel látta főnöke irodáját, amíg hallgatta a csengetést és kereste gondolatai között a legfontosabb kérdéseket.

Megállás nélkül csengetett, de a vonal másik végén senki nem válaszolt. Újra a félelem szorongatta. Ott is biztosan lecsapott a rejtélyes betegség.

Carnavon félt, egyre jobban félt a hiábavaló hívást félbeszakítva.

Újra a sugárúton, némi tétovázás után bement egy rádió szaküzletbe. A küszöböt átlépve meglepődött, mert a halotti csendet lágy zene váltotta fel. A televíziós képernyők egymás után feléledtek, de semmi képet nem látott.

„ Ez képtelenség” suttogta, „valóban képtelenség”, folytatta a keresést egy rádión a hangot a maximumra erősítve. Fütyülés és recsegés, a csillagok zenéje sértette fülét. Lázasan keresgélt a különböző hullámhosszokon, de London és Moszkva és a megszámlálhatatlan többi adó néma maradt. Egyetlen értelmes emberi szó vagy zene. Semmi más csak a világűr üvöltése és a magány.

Carnavon úgy sírt, mint egy eltévedt gyermek. Reménytelenül keresgélt a rádión tudva jól, hogy semmi más nem volt az éterben csak a csillagok érthetetlen zenéje.

Lassan eltűnt a nap a tetők mögött és Carnavon eltévedt. Mióta kijött a moziból az utcákon szaladgált és semmire nem figyelt, mert nem volt mire figyelni.

A város halott volt. Semmi nem mozdult. Senki a járdákon, semmi az úttesten az összetört vagy parkoló gépkocsikon kívül, nem volt egyetlen lény, egy ruhafoszlány jelezve az eltűnt emberek létezését. Nem vette észre a mögötte abban a reményben loholó néhány kutyát sem, hogy talán örökbe fogadja őket.

Nem voltak rendezett gondolatai. Kétségbeesetten keresett egy választ, de hamar rájött, hogy nincs. Valószínűleg soha nem lesz, és az emberiség eltűnése egy meleg júliusi délutánon örök titok marad. Mint ahogy Carnavon és kortársai valójában semmit nem tudtak a dinoszauruszok hirtelen eltűnéséről, az emberiség megsemmisülését egy titokzatos jövő fátyla burkolta be.

Mindent abbahagyott és nem kérdezte többé, hogy miért és hogyan a hihetetlen változás. Már azt sem kérdezte, hogy miért ő maradt életben? Időnként szerette volna ismerni a történtek okozóját pedig világos volt, hogy kérdéseire soha nem talál választ.

Carnavon nézte anélkül, hogy látná a jelzőlámpákat a néptelen útkereszteződéseknél. A mozdulatlanságra ítélt gépkocsik mintha egy elvarázsolt hercegre várnának, hogy életre keljenek. Minden örökké mozdulatlan volt csak a jelzőlámpák folytatták még színes táncukat a mély csendben.

Öntudatlan léptei utcája közelébe vezették.

Felocsúdva újra nézte a mozdulatlan világot maga körül. Lassan eltűnt a meglepetés okozta letargia.

A sugárút másik oldalán egy épületből fekete füst gomolygott. Valahol a ház mélyében lappangott a tűz és hirtelen rájött, hogy a világnak vége. Fékezhetetlen tüzek pusztítják a városokat és a megmaradt romokat a századok emésztik majd fel, az eső, a napsütés, a szél, az idő, a föld könyörtelen ellenségei.

Nem volt mit tenni. Soha nem hallja többé a tűzoltók szirénáját, csak nézte a növekvő tűzvészt a lenyugvó nap vöröslő fényében.

Első magányos estélyén nem akart kint maradni, így sietett haza mielőtt az éj végleg elnyelte az utcákat.

Otthona erkélyén eszébe villant, hogy az utolsó háború vége óta soha nem látta a várost így sötétbe borulva. Senki nem kapcsolta be az utcavilágítást, és az ablakok vakok maradtak. A világváros különböző pontjain felgyúlt tűz volt az egyetlen vöröses fény. Halotta a közeli tüzek ropogását.

A mindenség érzéketlenül nézte a civilizáció haláltusáját. Carnavon a csillagokat nézte. Csodálta őket, mint elődjei. Az volt a megérzése, hogy a szerencsétlenség a csillagokból jött. Hogy miért, erre nem talált magyarázatott.

„Mit érdekel mindez”, motyogta és visszament a fényesen kivilágított szobába. Nála és a negyedben volt még villany, nem tudni, hogy mennyi ideig. Nem vesztegette az időt, terveket szőve vacsorát készített.

Nem volt választás. Az elítélt városból menekülni kellett. Az égvilágon semmi nem kötötte - az emlékein kivül. Az életben maradáshoz más embereket találni indulásra kényszerítette.

Carnavon egy kis táskába gyömöszölt néhány nélkülözhetetlen holmit. Minden pénzét az asztalon hagyta, nem volt rá szüksége. A készülődést épp befejezte mikor a lámpa elaludt. A villanyfény eltűnése, ami az élet forrása volt, jelezte a civilizáció elkerülhetetlen végét.

„Mintha Isten hagyna el bennünket”, suttogta magának Carnavon. Újra fennhangon beszélt. Annyira nyomasztó volt a csend, hogy hangja magányát enyhítette.

Szokása szerint bezárta az ajtót, majd rájött, hogy mennyire felesleges és újra kinyitotta. Senki nem akarta megtámadni vagy meglopni. Egyedül volt, reménytelenül egyedül.

Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Néhány pillanatig nem értette miért nem hallani a megszokott zajokat, a város megállás nélküli forrongását. De a valóság tudata hamar visszajött és fájó szívvel felkelt. Tudta jól, hogy utolsó óráit éli itt. Nem alszik többé a szobájában.

Az elhagyott gyárakból indult tüzek éjszaka elhatalmasodtak és egész városnegyedek égtek.

Nehéz, sötét füstfelhő takarta a napot és a tűz ropogása tisztán hallható volt a halálos csendben.

Nem veszíthetett több időt. Azonnal indulni kellett. Kocsit választott a garázsban s mivel kulcsa nem volt az indításhoz a drótokon babrált.

Összetört autók torlaszolták el a reptér felé vezető utat s egy végtelen akadályverseny volt a néhány kilométer.

Néhány óra alatt megszokta a néptelen utcák, az üres házak, a mozdulatlanság látványát. Talált egy véletlenül szabadon maradt útszakaszt és jól haladt mikor majd felszaladt a járdára egy árnyékot látva maga fölött.

Szíve rémülten vert a mellkasában meglátva az újságokban annyiszor leirt hatalmas gépet. Egy repülő csészealj! Óriási mozdulatlan árnyék a házak felett, s olyan fenyegetőnek tűnt. Mintha egy átlátszó fényes remegő köd takarná, nézte Carnavon az ablakon keresztül a csillogó fekete gépet.

Félt. Fogalma sem volt miért maradt felette mozdulatlan, és az érzése az volt, hogy a gép utasai tüntették el az emberiséget.

Miközben nézte, a csészealj színe megváltozott. Az alsó rész vörös lett mintha láthatatlan tüzek melegítenék. Tudta, jól, hogy észrevették és félt megindulni. De még jobban félt egyedül, védtelenül az ismeretlennel szemben. Leírhatatlan pániktól hajtva gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és rohant a legközelebbi ház felé. A kapu alatt biztonságban érezte magát.

Néhány percig remegve várakozott a lépcsőházban majd az első emeletre ment. Hiába próbálta az ajtókat kinyitni. Csak az egyik felsőbb emeleten talált egy nyitott lakást.

Egyenesen az utcára néző ablakhoz ment nem törődve a berendezéssel és a függöny mögé rejtőzve kutatta az eget. Ott volt kihívóan, mozdulatlan az űrhajó, de a színe megváltozott. Újra fekete, átlátszó ködbe burkolódzott.

Egy váratlan tik-tak terelte el figyelmét a csendben. Tekintete egy Big-Bent utánzó inga-órára esett, az élet zaja, egy az értelmét elveszített lakásban.

Az inga mozgása elbűvölte Carnavont. Mióta egyedül volt, most érezte életében először az idő múlását. Miközben a civilizáció körülötte összeomlott, az idő elveszítette a valóság értelmét. Időnként csak azért hallgatta óráját, hogy emberi hangot halljon és enyhítse egyre súlyosabb magányát.

Képtelen volt figyelmét elfordítani az inga egyhangú hintájáról. Úgy tűnt mintha kikapcsolódott volna a valóságból s mikor újra az ablakhoz fordult, az űrhajó, a csészealj eltűnt.

Ideges volt. Menni akart, véglegesen elhagyni ezeket a halott köveket. Folytatta útját a reptér felé ahol az emberek hiánya még feltűnőbb volt, mint a városban.

A hatalmas üres termek, a mozdulatlan mozgó járdák és lépcsök, az újságok a bódéban ahol senki nem vásárolt többé semmit, az utasfelvevő pultok körül az elhagyott csomagok tömege a mérlegen, az eltűnt világ emlékei életében először jelezték az értékek hiábavalóságát.

Minden mozdulatlanságba dermedt, mert nem volt villany. Felment a főnök irodájába. Asztalán megtalálta repülőútja tervét egy nyitott cigarettás doboz mellett. Minden megdermedt az események pillanatában. Az volt a különös érzése, hogy egyik pillanatról a másikra valaki belép és cigarettára gyújt, hogy a telefon csengeni kezd és a fax kattogva kihány egy csomó papírt.

Semmi nem mozdult.

Carnavon gépkocsin vizsgálta a kifutó pályákat. Kettő hasznavehetetlen volt lezuhant és eléget gépek csontvázaival zsúfolva. A katasztrófa pillanatában le vagy felszállni készültek. A beszálló helyeken több gép várta az engedélyt az induláshoz.

Egymás után alaposan ellenőrizte őket. Azon kívül, hogy senki nem volt a gépekben, minden szabályosnak tűnt. Akármelyik tengerentúli járat jó volt, de Carnavon dolgát nem siette el. A hangárokban és raktárokban hosszan keresett sikertelenül egy a hadseregben használt eszközt, egy bioszignált. Végül rájött, hogy a város északi részén, a katonai bázison ezt könnyebben megtalálja.

Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy gépkocsin menjen a városon keresztül, mert szembe találta magát a rendőrség helikopterével.

Feje felett a rotor zaja fülének kellemes volt. Carnavon nézte az alatta elterülő várost. Északon a sok üzem fölött fekete füst gomolygott. Több helyen előnyomult a tűz s csak romok és házak csontváza maradt mögötte. Szerencsére megkímélte a hivatalos épületek nagy részét. De sehol semmi életjelt nem talált!

A folyón a céltalanul sodródó hajók a rakpartba vagy a hídpillérekbe ütközve dermedtek meg. Az autópályán nem volt más csak összetört gépkocsi. A közlekedés megállíthatatlan folyama végleg kiszáradt.

A katonai reptéren hasonló pusztulás képe várta. A pályákon összetört gépek, elhagyott gépkocsik, de semmi nem lepte meg. Az újdonság megszokottá vált.

Amikor végre megtalálta a szükséges műszert, a nap már eltűnt az antennákkal tűzdelt épületek mögött.

Visszafelé menet, a kékes-szürke ködbe és füstbe borult város még titokzatosabbnak tűnt.

Késő volt már mikor leszállt reflektora fényburájában. Soha senkinek nem volt alkalma a repülőteret ilyen félhomályban látni. Zseblámpa fénye vezette a szállodához, hogy egy valódi ágyban töltse az éjszakát.

Az egymás után nyitott ajtók mögött mindíg megtalálta az utolsó vendég nyomát. Egy üres szobát keresett.

A lemenő hold és a csillagok fénye félhomályba burkolták a szobát. Pihenés közben gondolatai csapongtak. Az éj neszei megnyugtatták. A bútorok suttogása, az épület recsegése, egy vándorló buborék a csövekben, a falak éjjeli lehűlése, annyi minden, ami normális körülmények között lényegtelen volt, most az élet szükséges megnyilvánulásának tűnt.

Soha egyetlen ember nem élt át hasonló kalandot. Néhány barlangkutató megpróbált néhány hetet a mélyben tölteni egyedül, de az más volt. Elviselték az egyedüllétet, mert tudomásuk volt a külvilágról. Telefonáltak, hallgatták a rádiót, előny amit Carnavon végleg elveszített.

Úgy aludt el, hogy nem vette észre a színes fényeket kószálni a reptér felett.

Könnyű volt a bioszignál felszerelése az indulásra várakozó hatalmas gépre. A második pilóta helyét használta fel. Majd konzerveket és italokat tárolt. Könyveket is keresett, mert az újságok és képeslapok muzeális darabbá váltak. Néhány fegyvert is összeszedett a vám és a rendőrség irodáiban. Végül nem maradt más, mint lecsatolni az alagutat, amit az utasok használtak a beszállásra. Majd egy kézi lépcsővel kínlódott sokáig felmenetben a gépre.

Nem volt könnyű elindulni egyedül, időjárásjelzés, másodpilóta és a szokásos technikai segítség hiányában, de nem volt más választása. Elhagyta az országot, a várost a visszatérés reménye nélkül.

Könnyen felszállt, a kifutópálya, az épületek eltűntek mögötte. Egy búcsúkör után még egyszer elrepült a néptelen hatalmas város fölött. Úgy nézte, hogy csökkentek a tüzek és a benyomása az volt, hogy nem semmisül meg teljesen.

Az óceánnak hátat fordítva kelet felé repült. Egyre magasabbra ment s az utazási sebességet elérve bekapcsolta az robotpilótát, így időnként volt ideje a felhőket és az elhagyott földet nézni.

A bioszignál néma maradt. Nem lepte meg annak ellenére, hogy élt benne a remény, hogy nem ő volt az egyedüli élőlény. Európa sűrűn lakott részeit repülte át.

Nem volt könnyű a tájékozódás. Sok időt és több száz kilométert veszített, amíg sikerült megtalálni, hol van. Kiválasztotta az utat, helyesbítette az irányt és várta, hogy életjelt talál.

Olaszország is lassan eltűnt mögötte a lenyugvó napfényben fürdő földközi tenger hullámaiban. Mielőtt elhagyta Európát, sikerült Athénban leszállni.

Az éjjeli pihenés után nehéz volt feltölteni a tartályokat Athénben, majd kikerült egy vihart kis-Ázsia felett. A felhők betakarták Anatóliát. Kénytelen volt délnyugatra fordulni.

Negyedórával később újra a földközi tenger fölött repült déli irányba.  Elhagyta Libanont és Izrael légiterébe lépett. Mikor a bioszignál ciripelni kezdett, Carnavon nem hitt a fülének. Meglepetésében alig értette, hogy a jel erősödik. A hangja attól függött, hogy közeledett vagy eltávolodott a céltól.  Izgalmában kénytelen volt felvenni az oxigén álarcot, mert félt, hogy elájul. Már eltávolodott.

Majd alacsonyan többször átrepült a vidék fölött, hogy könnyebben meghatározza ahol az élőlények voltak. Haifa közelében volt.

Gépét bezárta a reptéren és egy hangár előtt talált kis teherkocsin szállította holmiijait és a fegyvert.

Nagyon halk volt a bioszignál. Az irány ismeretében, Carnavon tétovázás nélkül elindult az úton célja felé. Fogalma sem volt hány embert talál majd a faluban, a bioszignál nem tett különbséget egy vagy több élőlény között. Semmire nem gondolt, semmit nem képzelt, érkezése óta képtelen volt gondolkozni. Csak embereket akart találni, megszabadulni a magánytól és félt a jövőtől. A kocsi elhagyta az aszfaltot és földes útra tért. A jel egyre erősebbé vált. Néhány percre megállt.

Nem hallotta a madarakat. Bogárzümmögésen kívül semmi. A benyomás még tragikusabb volt, mint a városban. Azelőtt az eltűnt madarak adtak életet a vidéknek.

Valójában a környék nem volt olyan kihalt, mint elképzelte. Háziállatok, tyúkok és kacsák élelmet keresgéltek. A kutyák bizalmatlankodva nézték a zörgő teherautót.

Időnként megtorpant, hogy a bioszignált ellenőrizze, mert többször eltévedt. Végül is elérte célját.

Hunyorgott az erős napfényben. Tétova léptekkel, üres kézzel közeledett a ház bejáratában félig eltakart mozdulatlan alak felé.

Bizonytalanul megállt. E pillanatban az árnyék életre kelt és kiáltva szaladt feléje.

A nő magához ölelte. Ismeretlen nyelven gyorsan beszélt, de ez nem zavarta Carnavont. Minden idegszálával hallgatta egy emberi hang színeit.

— Boldog vagyok, hogy hallhatom.

Rajta volt a sor beszélni és kellemesen meglepődött mikor az asszony, ha nehézkesen is, a szavakat keresgélve angolul válaszolt.

— Mondja, kérem, mi történt, honnan jön és kicsoda?

— A nevem Carnavon és pilóta vagyok. Egész Európát átrepültem, embereket kerestem. Hogy hívják, mi a neve?

Judit gömbölyű arcát rövidre vágott fekete haj keretezte, kicsit telt teste és napsütötte bőre volt.
— Majd megbolondultam mikor észrevettem, hogy mindenki eltűnt. A férjem...

— Férjnél volt?

— Igen, volt egy fiam is. Egy kisgyerek. Judit a karjába kapaszkodott és együtt mentek a házba.

„Együtt élt a család, s most nincs senki! Magyarázza meg, könyörgöm!

Egymással szemben ültek a félhomályban és néhány napja ez volt az első alkalom, hogy Carnavon jól érezte magát. Evett és jóllakott.

— Nem tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. Már elmeséltem, hogy mi történt a filmszínházban. Ezzel meg kell elégednie Judit, pontosan annyit tud, mint én.

— Soha nem ismerjük meg az igazságot?

— Attól félek, hogy soha. Rövid tétovázás után kérdezte.

— Israelit?

— Igen. Maga antiszemita?

Carnavon majdnem elnevette magát.

— Semmi jelentősége nincs már ezeknek a dolgoknak, Judit. A szavak elveszítették értéküket és jelentőségüket. Érti ezt?  A politikai eszméknek, rendszereknek, a tegnap még olyan fontos eseményeknek — s egy kis asztalkán felhalmozott újságokra mutatott, — semmi értelmük nincs ma már.

— Azt hiszem, hogy igaza van. Es most? Mi lesz belőlünk? A nő kutatva, lesütött szemű arcába nézett.

— Fogalmam sincs.

Hosszú csend ült közéjük. De az volt az igazság, hogy Carnavon nem tudott semmit csak azt, hogy fáradhatatlanul repülni akart, hogy megtalálja a véletlenül életben maradottakat.

— Gondolom, hogy elindulunk egy szép napon. Megtalálni az élőket. Ez az egyetlen lehetőségünk.

— És mi ketten?

— Mit, mi ketten?

— Maga és én. Úgy néz ki egyelőre, hogy mi vagyunk az utolsó emberi lények.

— Ez igaz. Carnavon hosszan nézte az asszonyt és tekintetét zavartan elfordította.

— Egy kellemetlen vallomást kell tennem Judit.

— Mondja csak. A nagy fekete szemek némán és mozdulatlanul nézték.

Nehezen formálta a szavakat. Carnavon erőszakot véve magán, átlépte az igazság küszöbét.

— Különleges erkölcsöm van Judit! Sok türelemre van szükség ahhoz, hogy... Értse meg, nem szeretem a nőket.

                                                           *

Egy jeeppel váltotta fel a kis teherautót és így néztek körül a környéken. Egyszer elmentek a reptérig is, hogy megmutassa a gépét. Carnavon megismerkedett a néptelen országgal hallgatva Judit magyarázatait. Egy szép napon mikor nézte a hegyek fölött manőverező repülő csészealjat, ezt a titokzatos gépet, amitől nem félt már, egyszerre mindent megértett.

— Judit, érti azt, hogy a civilizációnknak vége van? Hogy lassan visszaesünk a régi barbarizmusba? És ha lesznek gyerekeink, amiben reménykedem, úgy, mint a többi életben maradtnak, amit feltételezek, nem ismerik majd a kultúránkat!

„ Egész életem során találok majd gépeket, de egy szép napon nem lesz több, mert képtelen vagyok egy motort megjavítani. Nem létező csodálatos találmányok vannak körülöttünk, mint a rádió, TV, a telefon és annyi minden más. Egy napon egy fogat kell majd húzni fogász nélkül! És a szülés? Egy ma már haszontalan technika kísértete között — mert a korházak léteznek még,— kénytelen leszek magát segíteni, mert nincs több orvos.

„ Lesz még konzerv éveken keresztül, de később, majd nem lesz mit enni. A földet kell, műveljük, mint őseink. Végeredményben semmit nem ismerünk és elveszettek vagyunk a kollektivitás nélkül.

„ Mit tud csinálni?  Óvodát vezetni? De nincs több kisgyerek és semmire nem jók ismeretei. Mit tudok én? Pilóta vagyok. Haszontalan ismeret. Érti ezt Judit? A világ minden tudománya, a könyvtárak, laboratóriumok, üzemek a mi és utódaink rendelkezésére állnak, és képtelenek lesznek olvasni, mert arra a színvonalra estek vissza ahol mi voltunk századokkal ezelőtt. Új írást kell találni, új kultúrát, új civilizációt. Újra hódítani a földet, mert elfelejtettük, hogy gömbölyű. Különben is mindent elfelejtünk majd, s csak legendák maradnak.

Egyre gyorsabban és hangosabban beszélt növekvő idegesség áldozataként. Nem vette észre, hogy Judit rémült szemekkel öklét szájára szorítva nézi.

— Ne haragudjon Carnavon. Ne féljen, és ne mozduljon, kérem... Maga lebeg!

Nem értette, hogy mit akart mondani, mert másutt voltak gondolatai, de önkénytelenül is ránézett, meglepetve felkiáltott és a földre esett vagy ötven centi magasságból. Egy pillanatig bizonytalanul ingadozott, majd szóhoz jutott a meglepetés után.

— Lebegő állapotban voltam, kiáltott fel. Felfüggesztve a levegőben!

— Tudom, mert láttam, válaszolt a nő.

— Nem értem, semmit nem értek!

— Én sem értem Carnavon, nyugodjon meg! Mire gondolt?

— Hogy mire? Valóban jópofa. Arra, amiről beszéltem. Semmi másra. Talán...

Körülnézett és keresgélt maga körül.

— Talán, ismételte az asszony.

— Azt hiszem, hogy beszéd közben nagy erőfeszítést tettem, hogy átlássam az egész kérdést. Fizikai és pszichikai erőfeszítés, de nem gondoltam erre...

Gondolatai gyorsabban vágtattak, mint a szavak.

„Meg kell próbálni Judit. De nem akarok újra lebegni, attól félek, hogy leesek. Könnyen baleset történhet. Nézzük csak, egy pillanatig tétovázott.

„ Nézze azt a kerek követ a bokor mellett, s egy fejnagyságú kőre mutatott.

„ Azt akarom, hogy elhagyja a helyét!

És a kő felemelkedett óhajának engedelmeskedve.

Képes volt mozgatni a tárgyakat! Judit előtt órákon keresztül játszott fadarabokat vagy köveket emelve. A tárgyak lassan vagy gyorsan mozogtak kívánságának megfelelően. Majd saját magán kísérletezett. Felemelkedett néhány centimétert, majd leszállt a földre. Bátorságot kapva egyre feljebb emelkedett. Kiáltott örömében és csak akkor hagyta abba a gyakorlatot, amikor berekedt.

— Magán van a sor Judit.

— Rajtam? Én nem tudok...

— De igen, maga is tud ugyanúgy, mint én!

Igaza volt. Az asszony is képes volt lebegni és mozogni a levegőben kívánsága szerint.

                                                            *

— Mit gondol?

Egymást nézve a késő esti órák árnyékában ültek a kertben.

— Semmit. Valószínűleg soha nem tudjuk majd, hogy mi történt és miért. Gondolom, hogy az események alkalmával valami a fejünkben megváltozott.

Carnavon a fák fölött felgyulladó csillagokat nézte. Nem értette, ami velük történt, és a jövőt sem ismerte. Pillanatnyilag mindketten fáradtak voltak. Lázas gondolataik eltévedtek a válasz nélküli kérdések között. Észre sem vették a csillogó korongot az égen, egy villám és eltűnt az éjben.

— Szomjas vagyok, mondta a férfi.

                                                             *

A gépparancsnok elküldte üzenetét.

„ Kozmikus ügyelet a Galaxis vezérkarának. Az Örökkévalóság operáció első napja megkezdődött. A megmaradt lények megalapították az asztromentális civilizációt. Ajánlom az ellenőrzés folyatását a galaktikus ciklus végéig.”

Az üzenet, a gondolat, felgyorsítva ment, majd elindult egy távoli galaxisba, ahol más feladatok várták.

                                                                     x x x

Mintha a fákat érintené az égen Metallah. A Triangle csillagkép legkisebb bolygóján „Beausoleil 2-n” látható volt a látóhatár görbülete.
Jónás, egy nőtlen férfi számára túl nagy házban élt. A villa mindennel rendelkezett, ami egy ember kényelmét szolgálta az egész évben zöldülő park közepén, amit művészien elrendezett bokrok és fák élénkítettek.
Öt éve remeteként élt! Felesége hirtelen hagyta el, alig hat hónapos házasság után. Képtelen volt elviselni a magányt. Gyermekkori emlékei és a Földön maradt családja indulásra késztették. Pedig az út – 61 fényév – rém sokba került Metallah és a Föld között, mert rengeteg energiát emésztett fel. Jónás csak bérlő volt „Beausoleil 2-n”, és nem milliomos. Keresetéből csak öt évenként egyszer utazhatott! De az asszony számára a várakozás túl hosszú volt, s egy szép napon belegyezését adta, hogy elmenjen, kiürítve bankszámláját. Hazament a Földre.
Nem túlzottan szenvedett az egyedülléttől. Bányakutatási munkája annyira elfoglalta, hogy este hatkor, visszatértekor holt fáradt volt.
Időnként néhány órát pihent a kommunikációs teremben, ahonnan az egész világegyetemmel tarthatta a kapcsolatot. Beszélhetett a különböző rendszereken élő többi kutatóval, vagy választhatott százezer televíziós program között százezer bolygóról!
Möbius 36, „Beausoleil 2” központi agya, azzal kedveskedett, hogy történelmi eseményeket keresett számára. A többi, megszámlálhatatlan Möbius segítségével sikerült a régi idők rádió-televízió adásait megtalálni. Még abból az őskori időből származtak, amikor az emberiség bezárva élt kis bolygóján.
Heteken és hónapokon keresztül átrepülni „Beausoleil 2-t” és figyelni a műszereket, még Jónás számára is unalmas volt. A gép szerencsére élőszóval figyelmeztette, ha egy még fel nem tárt bányaér felett repültek el, s így volt ideje nézni a változó tájat. De néhány óra után szemhéjai elnehezültek és küzdeni kellett az álom ellen.
Kint meleg volt, de bent a házban, hála Möbiusnak, a hőmérséklet kellemes. Csak akkor tért vissza az élet belé, ha érkezése után egymás után két pohár, vízzel hígított whiskyt megivott.
„Hat óra tizenöt”, énekelte órája.
– A hírek ideje – mormolta Jónás. Egy ideje, fennhangon gondolkozott. Saját hangját hallva úgy érezte, hogy beszél valakivel.
Belépett a kommunikációs terembe. Ablaktalan helyiség a ház közepén. A csupasz falakon, a képzelet ablakain, óhajai szerint megjelent egy gyönyörű naplemente az óceánon, vagy egy varázslatos napkelte egy távoli parkban, ahol madarak énekelnek, esetleg hóval borított hegyláncok, vagy egy földi falu főtere ünneplőbe öltözött emberekkel. Egymást váltották az élőképek robogó képzeletének csapongása szerint. Kielégítő megnyugvást talált abban a hiszemben, hogy egy ablakon keresztül nézi a világot.
Mögötte az ajtó nesztelenül bezárult, és a sötét terem közepén egy átlátszó, kékes fényoszlopot látott.
Miközben ámulva nézte a szokatlan jelenséget, füst gomolygott a fényben. Mint egy cigaretta füstje elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, és fejében Möbius 36 jól ismert hangja csengett.
– Boldog születésnapot, Uram.
Születésnap? Néhány pillanatra volt szüksége megérteni, hogy ma, valóban a születésnapja van, negyvenöt éves.
Semmire nem gondolt. Meglepődve, szinte hipnotizálva nézte a gomolygó füstöt sűrűsödni és emberi formát ölteni. Kezdetben áttetsző, majd sűrűbbé vált. Végtelen meglepetéssel nézte egy teljesen meztelen, gyönyörű fiatal nő születését.
A félhomályban foteljét kereste, s elámult tekintettel leült, mikor hangtalanul odasiklott.
– Mi ez?
– Születésnapi ajándékom, Uram – hallotta Möbius hangját a fejében. –Túlzottan egyedül van, s gondoltam, hogy kellemes társ lesz egy virtuális robot.
Hosszú fekete haja vállait eltakarva a dereka hajlatáig omlott. Mellei mintha gránitból lennének. Csípője és combjai vonala, hasának domborulata a Vénusz-hegy árnyékával, egy szépséget tárt fel előtte csodálatos harmóniában. Öt éve nem látott nőt.

– Hogy hívják?
Önmaga körül forgott, karjait a feje fölé emelve. A tekintetéből tükröződő félelem azonnal eltűnt amint megpillantotta. Érzéki ajkain egy mosoly villant át, miközben karjaival takarni próbálta meztelenségét.
– Alma a nevem. Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Takard el magad, ne maradj meztelen!
Alma meglepődve nézte.
– Gondoltuk, hogy örömet szerzünk vele.
– Igen… nem…– dadogott a férfi. – Jobb lesz, ha felöltözöl.

Nehezen hitt a szemének. Alma lassú mozdulattal, mint egy simogatás, a vállon kezdve lehajolva a lábujjakig, egy testhez tapadó vörös öltözet takarta. Így, öltözve, tökéletes formái még érzékelhetőbbek voltak.
– Elégedett vagy? – Fejét megrázva haja a vállára hullt.
– Tudod te, hogy mi az idő, Alma?
Előrehajolt, hogy jobban lássa a fénytoronyban. Fotelje közelebb húzódott, kívánságának megfelelően.
– Az idő? Mi az? Magyarázd meg, hogy megtanuljam – válaszolta kíváncsian.
Meglepő válasz volt.
– Az idő az, ami két pillanat között történik!
– Az örökkévalóságról beszélsz?
– Nem hiszem – válaszolt tétován.
– Számomra egy örökkévalóság van a születésem és találkozásunk pillanata között. Te vagy az egyedüli férfi, akit ismerek.
A halk, suttogó hangtól megborzongott. Soha nem hallott ilyen hangot, és öt éve senki nem beszélt vele, Möbius kivételével. Hirtelen visszatért a valóságba Almát hallgatva.
– Hogy hívnak téged?
– Megbocsájthatatlan vagyok! Jónás. Jónás a nevem.
– És te mit csinálsz?
– Nem tudod?
– Nem! Semmit nem tudok! Ne felejtsed el, hogy most születtem! Megtanultam Tőled, hogy ne legyek meztelen, mert Te ezt nem szereted! Így a jövőben, hogy örömöt okozzak, minden nap másként öltözöm majd. Nem ismertem a neved, és nem tudom, mit csinálsz? Semmit nem tudok! Amikor teher leszek a számodra és nem akarsz többé látni, csak erre kell gondolnod és rögtön eltűnök! – A fényoszlop eltűnt, s a terem teljes sötétbe borult mielőtt újra megjelent.
– Nem, ne menj el! Már attól féltem, hogy elhagytál!
– Ez lehetetlen Jónás. Számodra születtem. A te virtuális társad vagyok.
Sokáig beszéltek ez este. Majd, amikor menni akart, látta Alma alakját lassan átlátszóvá válni, majd eltűnni a fényoszlopban.

*

Ezen az éjszakán rosszul aludt. Álmaiban Alma megelevenedett! Testét és arcát látta.
Hosszúnak tűnt a másnap. Úgy tűnt, hogy Metallah nem mozog a felhőtlen égen. Távoli földek fölött repült el, de megszokott munkája nem tudta elfelejtetni Almát.
Az este megjutalmazta türelmetlenségét. A kékes fénytorony a hírteremben várta egy ragyogó Almával. Földi nők ruhájába öltözött. A nagyon rövid szoknya és a mélyen kivágott, átlátszó blúz látni hagyta melleit.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Számomra is, de úgy gondolom, hogy nem úgy, mint nekem.
– Miért?
– Mert tudom, hogy az idő múlik, amíg egyedül vagyok.
–Megértelek talán. Amikor nem vagyok veled alszom, és semmi más nem létezik.
– Nem álmodsz?
– Álmodni? Mi az?
– Alva élni. Egy másik életet. – Nehéz volt megmagyarázni. Soha senki nem tett fel ilyen kérdéseket. Gyerekes kérdések s mégis lényegesek.
–Számomra nincs más élet, mint Te! Várni Téged! – Nyújtózkodott, mint a macskák, és attól félt, hogy csodálatos mellei leszakítják blúza gombjait.
–Álmodtál rólam? – Őszintesége naiv volt.
–Álmodtam rólad – vallotta be szégyenlősen.
– Veled voltam egy másik életben?
– Mondhatjuk így is.
– Szeretnélek megérinteni Jónás. – Kinyújtotta kezét. Amikor áthatolt a fénytornyon, a fél karja eltűnt. Borzalmas látvány volt.
–Lehetetlenség – fintorgott, s visszahúzta karját.
– Én is erre vágyom. – Most Jónás nyúlt Alma felé. Látta ujjait mozogni a fényben, de semmit nem érzett. A derekához ért, s ujjai átmentek testén. Ijedten eltávolodott.
– Nem lehet, Alma!
– Fényből van Uram – hallotta Möbius hangját. – Érinthetetlenek vagyunk. Én csak egy gondolat vagyok, Alma csak fény.
– Tetszem neked? –Hangulata hirtelen megváltozott, felvidult és megfordult maga körül. Rövid szoknyája alól kivillant bugyija.
– Tetszel nekem – válaszolta Jónás.
Minden éjjel róla álmodott. Néhány nappal később egy kéréssel fordult hozzá.
– Levetnéd a ruhád?
– Régóta várom ezt a pillanatot – válaszolta Alma, és kezei végigsiklottak ruháján. – Mint az első alkalommal – remegett a hangja. – Tetszem?
Újból fordult, minden szégyen nélkül mutatva magát. Jónás arca a fénytornyot súrolta, hogy jobban láthassa. Látta bőre pólusait, és csukott szemmel elképzelte teste illatát.
Tudta jól, hogy semmi nem volt valóság, hogy testét semmilyen parfüm illata nem ölelte körül, de jó volt elképzelni!
A másik oldalon Alma arca hozzá közeledett, majd súrolta a fénytorony szélét. Egymással szembe voltak, ketten, mégis egyedül, tekintetük egybefonódva, alig néhány centiméter választotta őket el. Áthidalhatatlan távolság.
– Szeretlek Alma – suttogta Jónás.
– Szeretlek – suttogta a nő és egymást nézték.
– Fel kell öltöznöm – törte meg a csendet Alma.
– Miért? Csak nem fázol? – ijedt meg a férfi.
– Mi az, hogy fázni? – kérdezett vissza nevetve, majd elkomolyodott. – Ne nézz engem, ez nem jó – és a simogató mozdulattal újraöltözött.
Platonikus szerelmet éltek. Csak tekintettel és a szavakkal ismerték egymást. Ezzel a két érzékkel. A két másik, épp oly lényeges, a tapintás és a szaglás hiányzott az életükből.
– Képtelenség átmenni a fénysorompón – jegyezte meg Jónás egy este. Mint minden alkalommal, a saját oldalukról egymáshoz közeledtek és ajkaik a fénytorony szélét súrolták. Így váltottak csókot. Ha átlépték a fényhatárt, ami nem volt tiltva, semmit nem találtak a másik oldalon.
Alma soha nem változott. Jónás érkezésekor mindig így üdvözölte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Jónás egész nap látni kívánta. Együtt indulni reggel, hogy megmutassa a világot, maga mellett tartani. Sétálni a parkban, látni, érezni, de ez képtelenség volt.
Hangulata megváltozott, egyre szomorúbb és szótlanabb lett. Hogy nem tudott hozzáérni, simogatni bársonyos bőrét, megbolondította. Egyre ritkábban látogatta.
Egy reggel, hatkor, néhány perccel a szokásos ébredés előtt még félig az álmok világában volt, amikor egy jelenlétet érzett szobájában. Valaki az ágy szélére ült. Homlokán egy fuvallatszerű cirógatás. Jónás a homlokához nyúlt és egy másik kézhez ért.
Szemeit kinyitva felült. A szoba félhomályában egy árnyat látott. Teljesen felébredt. Ujjai egy női kart szorítottak, s majd elájult a meglepetéstől hangját meghallva.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled, Jónás.
– Alma?
– Én vagyok.
– Nem álmodom…
– Nem álmodsz!
– Magyarázattal tartozom Uram – hallotta Möbius 36 hangját közéjük furakodni.
–Váratlan fordulatot öltött kapcsolatuk. Beleszeretett virtuális robotjába. Mindketten szerették egymást, mert a robot tükörként visszatükrözi az emberek érzéseit. Sajnos, érzelmei és magatartása félelmet keltő volt. A távoli Archildon, Möbius 13610 földjén, a Galaxisban egyedülálló androidokat gyártanak. Ma kaptuk meg Almát.
– Egy androïde?
– Igen Uram. Egy élőlény.
– Nem egy.…
– Nem, Uram. Nem egy robot emberi formában, amit mindenütt gyártanak.
– És még nincs mindenütt ilyen android?
– Mindenütt van már Uram.
– Várj egy kicsit, semmit nem értek Möbius. Minden olyan gyorsan, váratlanul ért. Ha úgy van, mint ahogy mondod, már régen leigázták világunkat, mivel egyetlen robot sem hal meg soha!
– Ismétlem Uram, Alma él, tehát múlandó. Senki nem tudta megoldani ezt a problémát Archildeon. Möbius 13610 nem érti miért halnak meg ezek az androidok egy napon. Testük épp olyan érzékeny a balesetekre és a betegségekre, mint az embereké, függetlenül attól, hogy egy megoldatlan genetikai hiba van valahol. Ennek eredményeként elég fiatalon halnak meg.
– Tehát Alma…?
– Így van Uram. A szerelmét megtalálta, de képtelen vagyok garantálni, hogy az élete végéig!
A néhány perces beszélgetés Möbiusszal szokás szerint hangtalanul, a fejében történt, de az ágy szélén ülő fiatal nő érezte Jónás feszültségét. Karját gyengéden kiszabadította, hogy föléje hajoljon.
Egy parfüm illata borította be mindkettőjüket. A parfüm, amit mindhiába keresett heteken keresztül. A fénytoronyban csak a szépsége volt, most megtalálta teste melegét és illatát.
– Szeretsz még Jónás?
– Élve találtalak…!
– Mint te!
– Nem egy robot!
– S nem egy virtuális lény…
Ujjai érezték bőre selymét, mint ahogy elképzelte a kommunikációs teremben, mikor még csak egy virtuális nő volt.
– Nem akarod, hogy levetkőzzek? – kérdezte, és választ nem várva felállt. Rövid ruhája vállán csak két gombot érintett, s minden a földre hullott. Egy gyönyörű szobor leleplezésének nézője lett Jónás, de a hagyományos lepedő helyett egy lehulló ruhadarab alól tűnt fel egy műremek.
– Tetszem neked?
– Gyere – válaszolta.

*

Őrülten szerelmesek voltak, s úgy éltek, mint a világ minden szerelmese, s mint amiről álmodott a távolinak tűnő fénytorony idején. Éjjel a parkban sétáltak a három hold hideg fényében, láthatatlan sorompók védelme alatt. Möbius 36 vigyázott rájuk, mert ismert minden veszélyt, amit az éjjel rejthetett még egy lakatlan földön is.
Alma mindenhová elkísérte és segített a műszerek ellenőrzésében. Együtt csodálták egy hegyen Metallah lementét, vagy együtt nézték a különböző adásokat a világegyetem négy sarkából, egymás kezét fogva.
Éjjel szerették egymást. Szenvedéllyel adta oda magát, és reggelenként az ébredéskor változatlanul így köszöntötte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Egy napon Jónás feltette a kérdést, hogy érzi-e már az idő múlását?
Alma tekintete elborult.
– Amióta itt vagyok, érzem az időt. Csak most értettem meg igazán miről beszéltél – s arcáról végtelen szomorúság tükröződött.
– Amikor alszom, nem vagy velem, máshol vagy. És én is másutt vagyok! Érzem, hogy törékenyek vagyunk! Érzem a változásokat magamban. Semmit nem éreztem a fénytoronyban, s most az éjjeli távolléted olyan hosszúnak tűnik!
– Mindég veled vagyok, amióta velem vagy! Mindíg együtt vagyunk! Mondhatom, hogy soha nem hagylak egyedül!
– Igazad van, de érzem, hogy változunk! Nem vagyok olyan, mint érkezésem pillanatában, hat hónappal ezelőtt. Te sem! Nem tudom hogyan magyarázni, hogy változunk. – Nézte Jónást, és a férfi tehetetlenül érezte, hogy kétségbeesetten keres egy szót.
– Nem vagyok olyan, mint kezdetben. Valami megváltozott…
– Az érzelmeid? – Kimondatlan félelmei felébredtek.
– Ki beszél érzelmekről? – Alma idegesen felnevetett. – Nem értesz? Irántad érzett szerelmem változatlan, mint a fénytoronyban volt… Csak a testem, ami olyan, mint a tiéd, ott rejtőzik az idő. Egyre hosszabb az idő, valóban végtelen, mindíg hosszabb nélküled.
– Félsz az öregségtől?
– Nem tudom. – Gyönyörű volt a végtelenbe vesző tekintetével, és érezte, hogy nagyon messze volt.
–Olyan testem van, mint neked, de virtuális emlékeim vannak. Emlékszem a múltra, mielőtt hozzád érkeztem.
Csend burkolta őket.
– Fárasztó magamban hordani ezt a kettősséget. Valóság és a virtuális világ.
Éjjel, amikor karjaiban aludt, Jónás Möbius 36-tal beszélt.
– Gondolod, hogy beteg?
– Azt gondolom, hogy megtalálta halandóságuk okát, Uram. Már jeleztem Möbius 13610-nak.
– Miért nem válaszolsz?
– Válaszoltam Uram. Készüljön fel és használják ki az időt, ami maguk előtt van.

*

Egy évet éltek együtt. Szerelmük éppen olyan forró volt, mint az első napon. Alma olyan fiatal és szép volt, mint a fénytoronyban.
Egy nap az ébredés után Alma nem mondta többé: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Mint egy néma összeesküvés, soha többé nem beszéltek az idő múlásáról. Mivel mindíg együtt voltak, Jónás feltűnés nélkül figyelhette a változásokat, de semmi nem változott. Olyannak tűnt, mint az első napon, örökké fiatal. Az egyetlen észlelhető változás a fáradtság volt. Fáradt volt már reggel ébredéskor, és többször panaszkodott visszatértük után.
Jónás rejtette félelmét, és Möbius 36 tudta jól, de semmit nem mondott.
Egy reggel Alma nem ébredt fel. Teste dermedt volt, mintha mélyen aludna.
– Alma? – Halkan nevén szólította és tudta, hogy már elment.

*

Élete folytatódott, mintha misem történt volna. A talajkutatás nappal, két pohár ital este, de soha többé nem lépte át a kommunikációs terem küszöbét. Időnként leült a parkban Metallah eltűnte után, és nézte a hideg holdfényben nyíló virágokat.
Egy este, miután letette kiürült poharát, Möbius 36 megszólította.
– Megengedi Uram, hogy megzavarjam gondolatait? – és folytatta, nem hagyva időt a tiltakozásra.
– Nagy szerelmet élt át Uram. Egy furcsa szerelmet. Úgy őrzi emlékeit, mint Alma a sajátjait. Mindketten őrzik egy felejthetetlen valóság emlékeit. Ha túlélni akarja, itt az ideje egy új kapcsolatra. Jöjjön Uram! Már várjuk.
A kommunikációs terem ajtaja hangtalanul kinyílt. Tétovázva belépett. A sötétben a képzelet ablakai nem nyíltak meg. Meglátva a terem közepén a fényoszlop kékes fényét, lélegzete megállt egy pillanatra. Ebben a fényben mintha cigaretta füst gomolyogna, elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, majd lassan alakot öltött. Egy sziluett jelent meg. Jónás szíve egyre erősebben dobogott. Meztelenül, karjait a feje fölé emelve, Alma kinyitotta szemeit. Egy furcsa mosollyal ajkain, kezeivel próbálta elrejteni meztelenségét mielőtt megszólalt.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.

*

Meglepően hasonlítottak egymásra. Első látásra csak egy jó megfigyelő fedezhette fel a nyilvánvaló fizikai és korkülönbséget.
Mind az öten óriások voltak. Fejük hosszúkás, mint a spanyol festményeken, és a haj hiánya nyilvánvalóvá tette tökéletesen ovális formáját. Kiguvadó szemük nagyságával ellentétben különösen apró fülek simultak fejükhöz. Csak a szemek körül volt egy a kortól függő különbség.
A legidősebb szeme mélyen ülő és karikás volt. A szemgolyók nem dülledtek ki és körülöttük számtalan finom hajszálvékony ránc húzódott.
Kint sárga napfény árasztotta el a hatalmas, örökké virágos parkban a Központi Adminisztráció épületeit.
A tiltott bolygón nem léteztek felhők. Nem volt látható évszakváltozás sem, és a világűrből a megközelítő folyosók tiltva voltak. Egyedül csak számukra volt nyitva a Galaxis felé.
– Értsük meg „Kettő”, nem azért jöttünk össze, hogy helyi problémákkal foglalkozzunk. Dönteni kell, ami Szolt illeti.
– Tudom jól. – „Kettő” jól szemügyre vette a legidősebbet. – Miért nincs velünk „Öt”? Véleménye…
– Sajnálom – szakította félbe „Egy”. – A program szerint felfedező úton van Androméda felé. A folyosók bizonytalanok, mondhatnánk úgy is, hogy nem léteznek! Úgy gondolom, hogy missziója tovább tart majd, mint elképzeltük.
A kielégítő válaszra „Kettő” biccentett és „Három” felé fordult, aki hátat fordítva a parkot nézte, ahol egy állat egy kisebb után szaladt.
– Rhipicephalus támad egy vadkutyát – motyogta önmagának.
– Mindig érzékeny marad – jegyezte meg „Hat” és leült egy karosszékbe, ami rögtön magához ölelte formáihoz idomulva.
– Várjuk a beszámolót „Három”!
„Egy” is leült, bezárva a kört a mozdulatlan „Néggyel”. A megszólított állva maradt és lassan megfordult.
– Azt szeretnénk tudni több ezeréves megfigyelés és analizálás után, hogy lehetséges-e kapcsolatot teremteni velük? – Tekintete végigsiklott a többieken mintha véleményükre várna. – Válaszom egyszerű: Nem. Kétségtelenül nem! Létezésünket nem tárhatjuk fel, és fogalmam sincs, hogy ez mikor lesz lehetséges. 500 vagy 5000 év múlva? Vagy soha? Nem tudhatjuk. – Néhány pillanatig elhallgatott, hogy gondolatait összeszedje.
– Különböző okokból, ezek csodálatos emberek. Például, évezredeken keresztül mérsékelt volt a fejlődésük. Amikor úgy találtuk, hosszú gyakorlatunk alapján, hogy ideje lesz megismerni egy monoteista vallást, ellentétben más lényekkel, az eredmény kiábrándító volt. Szellemi téren mozdulatlanok voltak. El kell ismerni, hogy bolygójukat akaratuk ellenére ismerték meg! A valóság tényleg a hatalom és a hivatalos teóriák ellenére győzött. Néhány forradalmár kijelentette, hogy „a föld gömbölyű”, és ez a megállapítás az igazság kényszere alatt eltemette a régi vallásokhoz kötött ideákat, s így elveszítették feltételezett központi helyüket a világegyetemben.
„Jóval a monoteista vallások előtt egy kicsi néptörzs, Hellénnek hívták őket, megvetette minden ismeret alapját, ami az emberiség hasznára vált, megteremtve a materialista és idealista filozófiát. Egy időben ezekkel a szellemi teremtőkkel. hála az íróknak, megszületett a tragédia, amíg más művészek biztosították a szobrászat és építészet soha olyan méretű, tiszta szépségű kibontakozását.
„ Ez a törzs eltűnt a szüntelen testvérháborúk tüzében, mert a különböző fajok, népek, törzsek, évezredeken keresztül azzal töltötték életüket, hogy egymást kölcsönösen leigázzák és megsemmisítsék, mint napjainkban is! Ezt a folyamatot alázattal ma is úgy hívják, hogy Történelem! Hercegek, királyok és császárok elfoglaltsága a vadászaton kívül az volt, hogy szövetkeztek, összevesztek és háborúskodtak a dicsőség és isteneik nevében. A valóságban csak saját hírnevükre és halhatatlanságukra gondoltak.
„Századokon keresztül a lakosság általános gazdasági és szellemi élete nem mozdult egy bizonyos szintről. Időszámításuk szerint, ami magában már egy képtelenség, a  XV. században egy félszigeten, egy másik törzsekre szakadt nép, amit most olaszoknak hívnak, váratlanul megnyilatkozott, mint előtte a görögök. Festők, szobrászok, katedrális és kastély építészek hagytak maguk mögött a jövő számára múlhatatlan műveket. Zsenialitásuk épp olyan hirtelen tűnt el, mint megjelenésük. Néhány századdal később ugyan ezek az olasz törzsek más germán törzsekkel megújították a zenét. Csodálatos művek maradtak fenn minden hangszeren egész Európában a huszadik századig.
– Nagyon lassú fejlődés – jegyezte meg „Egy”.
– Pontosan, és ez a lassú fejlődés, amiért kutatóink egyedülállónak találják őket! Évezredeken keresztül, egymástól távoli időszakban, három periódusuk volt: háromszáz év, mialatt megteremtették az ismert művészetek minden ágát és a tudományok bázisát. Egy titokzatos, ugrásszerű haladás. Ne felejtsük el, hogy évezredeken keresztül a technikai fejlődés mozdulatlan volt! A lovat használták, mint közlekedési eszközt, a tüzet, mint energia és világítás, és nem olyan régen még egy maroknyi művész, gondolkodó és alkotón kívül, a lakosság tudatlan volt.
„ Meg kell még jegyeznem, hogy más népek és fajok, más földrészeken a görögöktől különböző kultúrákat alkottak. Mint általában minden civilizáció, kizárólag az alkotó népekhez alkalmazkodott. Az ázsiai földrészen a kínai és hindu műveltség egy időben az Egyiptomiakkal észak-Afrikában, és később más kultúrák az amerikai földrészen…
– A mi hatásunk alatt, ha nem tévedek, – vágott közbe „Négy”.
– Igaza van. Mint mindenütt a világegyetemben – fordult társához „Három”. – Meg kell jegyezni azt is, hogy a görög kivételével minden más kultúra kiszáradt. Egyesek csodálatos építményeket, amíg mások megcsontosodott vallásokat hagytak évezredek előtti formában. Kizárólag csak a görög kultúra hívei, akiket európainak hívnak, érkeztek egy olyan technológiai színvonalra, ami megengedheti számukra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk.
„Rendkívülinek találjuk őket, mert lassan fejlődtek. Mozdulatlanság, amit váratlan ugrások emelnek egyenlőtlen színvonalra. Összehasonlítva különböző fajokkal, látjuk, hogy miért rendkívüliek. Gondoljunk arra, hogy alig száz évvel ezelőtt még nem ismerték az elektromosságot, sem a repülést és fogalmuk sem volt arról, hogy a Galaxis nem az egész mindenség! Csak száz évre volt szükségük, hogy egy majdnem zéró technikából a világűrbe menjenek! Villámgyors haladás, nem gondolják? Nincs más, erre hasonló példánk az egész mindenségben, egy ilyen mély változásra, ilyen hosszú mozdulatlanság után.

*

A teliholdat nézte a csillagos égen. A terasz, mint egy hajóorr, a mélység fölött volt és hirtelen ért véget, minden látható korlát nélkül. Ő tudta, egy láthatatlan energiafal akadályozza, hogy leessenek.
– Nézd „Angyal kettő” felkelését.
Asszonya lassan közeledett. Érezte, hogy „Három” szelleme gyengéden beburkolja gondolataiba furakodva, majd visszahúzódik végtelen finomsággal. Nyugaton a második kicsi hold lassan jött fel az éjszaka ködéből, légkőrtől eltorzult kis narancs.
– Miért nevezik „Angyal kettőnek”? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom. Mindig így hívták.
A nő kezét fogta és elgondolkozva simogatta a vékony ujjakat.
– Mire gondolsz?
Mindig szerette tapintatát, mert soha nem próbált a gondolataiban olvasni.
– A földiekre.
– Megmutatnád a csillagjukat?
– Képtelenség. A Galaxis másik oldalán vannak. Több mint ötvenezer fényév. Nézz a középpont felé. A másik oldalon rejtőzködik csillagjuk, más millió csillag között.
– Felveszitek a kapcsolatot?
– Nem hiszem. Túl korai. Kímélni kell őket egy katasztrófától.
– Elviszel majd egyszer megnézni egyik városukat?
– Miért ne? Igen.

*

– Majdnem megoldhatatlan problémáik vannak. Évezredes problémák, amiről láthatólag nem vesznek tudomást.
Újra együtt voltak, de most „Három” ülve zárta be a kőrt, egy kis mosollyal az ajkán.
– Úgy gondolom, hogy nélkülözhetetlen társammal meglátogatjuk a Földet. Látni szeretné.
– Valóban annyira érdekesek? – „Egy” érdeklődéssel nézte.
Tétovázott a válasszal.
– Igen is, nem is. Idegenek. Más eredetből származnak, de a fejlődés hatására később hozzánk hasonlóvá válnak majd. Lényeges különbségek vannak a Galaxis lakói között, ők, szorosan kötődnek a vonzóerőhöz és központi égitestük sugárzásaihoz. Társam még soha nem látogatott meg egy másik bolygót, és el kell ismerni, hogy varázslatos, még ha felületesen nézzük is.
– És a problémák, amiket tegnap hozott fel? – türelmetlenkedett „Öt”.
– Vallások, hitek az évezredes hátrányuk – válaszolta „Három” rövid gondolkodás után. – Nem beszélve a kollektív és egyéni különbségekről a fajon belül, amit elnehezít a nemzet fogalma, egy történelmi és kulturális valóság, amit a különböző nyelvek létezése húz alá.
– Ez sok – összegezte „Kettő”.
– Így van, ez sok. A vallások, amiben hisznek.  Mindenki hisz valamiben, egyetlen Istenben, egy felsőbbrendű lényben, de különböző elnevezések alatt. Minden egyedülálló Isten egy fajhoz, egy nemzethez vagy egy közösséghez tartozik. Ennek eredménye, hogy képesek egymást öldökölni ugyanannak az Istennek a dicsőségéért! Isten, akit sajnos mindig másnak látnak! Mások több Istenben hisznek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy éppen olyan kegyetlenek és türelmetlenek legyenek, mint a többiek.
– Akkor nem eléggé intelligensek, primitívek maradtak.
– Természetesen primitívek! A lakosság, a több milliárd egyén, különböző gazdasági és kulturális színvonalon és egy bizonyos technikai nívón van. Egy részük használja a villamosságot, rádiót, televíziót, vannak számítógépeik, repülőn utaznak, háztartási gépeket használnak, primitív gépeket anélkül, hogy értenék az avantgárd technika fejlődését, egy nagyon szűk elit réteg kivételével. Ez az elit, aki mindent feltalált! A lakosság legnagyobb részének semmije nincs. Nem vettek részt a feltalálás közös munkájában. Élnek a piszokban és tudatlanságban, megpróbálva a többiekhez akaszkodni segélyt kéregetve. Teoretikus mozgalmak vannak. Ellentétes érzelmek között hánykolódnak. Napjainkban a humanizmus a divat, a béke, a béke minden áron, a segély általánosítása, miközben folytatják a fegyverkezést, mert a faji és nemzeti ellentétek arra kényszerítik őket, hogy ne engedjék be a semmit nem termelőket, mert csak eltartásra vágynak. Alig száz évvel azelőtt a divat az volt, hogy más, ismeretlen földrészeket és lakosságot fedezzenek fel, akiknek semmi kapcsolatuk nem volt a civilizációval. Egyetlen céljuk a hódítás volt, birodalmukat nagyobbítani, és gyarmatosítás elnevezés alatt büszkén vitték magukkal vallásaikat, szokásaikat, kultúrájukat és technikájukat. Ebből látható a teóriák hatása, az ellentmondó ideák öröklődnek nemzedékről, nemzedékre. Csodálatos képességük van lebecsmérelni, amit imádtak.
„ Az egyetlen újdonság, hogy egy idő óta az általános gazdasági helyzet a különböző nemzeteket összeállásra kényszeríti annak ellenére, hogy a legnagyobb nehézségekkel küzdenek, hogy eltüntessék a vélt és valódi különbségeket. A nagy nemzetek feletti szövetségek a helyi sovinizmusok helyét foglalják el, ahol mindenki, mindenki ellensége volt.
– Pontosan hol tartanak technikai téren? – kérdezte „Egy”.
– Az első repülőgép alig száz éve valósított meg néhány méteres ugrást, mint már mondtam egyszer. Ma, rakétákat küldenek bolygórendszerük felfedezésére. Néhány évtizede úgy képzelték, hogy a Galaxis az egész világegyetem. Ma megpróbálják a világegyetem életkorát kiszámítani, hatezer évvel egy isteni keletkezés ellenére, és az új teória, az ősrobbanás megszületése után. Sokkal reálisabb elképzelés, de mindig feltételezi a teremtő alkotását. Istenről nem beszélve feltételezik, hogy a világegyetem semmiből lett, egy elsődleges pillanatból. Pillanatnyilag az idő kérdésén torpantak meg. Majd elképzelhetetlen távlatok nyílnak meg előttük, amikor megértik majd az idő paradoxonját. De ez még nem aktuális.
„Három” a körmét nézte, mintha ott találna választ a kérdésekre.
„ Mindebből azt a következtetést szűrhetjük le, hogy a mi civilizációnk számukra teljesen érthetetlen. Köztük és köztünk a kulturális színvonal teljesen különböző. A fejlődés mérete felbecsülhetetlen. Körülbelül százezer év! Ha most kapcsolatba lépünk velük, eltűnésre ítéljük őket. Persze bátrak, de soha nem értenék meg, hogy módunkban áll egy pillanat alatt eltüntetni őket.
– Miért beszéljünk megsemmisítésről? – kérdezte meglepődve „Kettő”.
– Mert néhány évtizede az írók és filmrendezők azzal a gondolattal kokettálnak, hogy földöntúli lényekkel találkoznak, és minden esetben totális háború a találkozás folytatása. Képtelenek elképzelni más kapcsolatot, mint hatalom hatalom ellen, hódítás, szembeszállás, megsemmisítés. Nézzék inkább.
Egy mozdulat, és a hatalmas ablak, ahol eddig a napfény beáradt, lassan elsötétült, s helyén háborús jeleneteket láttak. Számtalan repülő csészealj sugárfegyverekkel városokat semmisített meg, harci gépek robbantak, és a lakosság ordítva menekült a szörnyek inváziója elől. A teremben a háborús őrület zaját hallották a film pergése alatt.
– Meg kell jegyezni, hogy minden alkalommal az emberiség nyer a betolakodókkal szemben.
– Mert az idegenek a betolakodók? – kérdezte „Négy”.
– Igen. Az igazság az, hogy szédíti őket az idea, hogy más emberiség is létezhet, hogy többféle kultúra és civilizáció lehet a mindenségben. Keresik, várják, remélik és félnek ettől a találkozástól. És igazuk van, mert csak egyféle kapcsolat alakulhat közöttük és közöttünk, a gyarmatosítás vagy az elpusztulás. Mi tudjuk jól, hogy az alapvető probléma az, amikor kapcsolat létesül két különböző szintű civilizáció között, hogy a gyengébb eltűnésre van ítélve.
„ Majmolhatnak bennünket, ez biztos. De csak utánzás, mert a mi civilizációnk idegen marad szellemük számára, képtelenek lesznek továbbfejleszteni a mi kultúránkat. Ha megadjuk számukra a szétrajzás lehetőségét az egész Galaxisban, amire pillanatnyilag képtelenek, magukkal hozzák majd speciális problémáikat. Ez a hódítási kísérlet a vesztüket okozza majd, mert megpróbálják fegyvereinket használni nemzeti felsőbbrendűségük, és más kártékony hitek nevében. Ezek a látszat szerint nemes gondolatok alig takarják a hatalom, az uralkodás és igazgatási vágyat. Arról nem beszélve, ha sikerül elsajátítani egy a számukra elképzelhetetlen műszaki fejlődést, elveszítik alkotó képességüket és az elfajulás lejtőjére lépnek. Mindenre képes lények az emberek. Még nem értették meg, hogy történelmüket az egyének teremtették, s ezek sokszor bolondok voltak. Mi nem tudjuk kielégíteni ezeknek a személyeknek a hátborzongató vágyaikat, akik mindég Isten szerszámjának képzelték magukat.
– Akár istenek is lehetnénk számukra, nem? – „Hat” végignézett társain.
– Természetesen! Mivel képtelenek bennünket fizikailag megsemmisíteni, s mert képesek vagyunk rövid idő alatt eltüntetni minden betegséget, és mert állandóan természetfeletti erőkben akarnak hinni, bennünket istenné vagy ördöggé változtathat át a milliárd tudatlan tömeg szemében.
A csend burkolta be az öt idegent. Kint minden, az épületek és a park napfényben fürdött, amíg ők a környező szépség iránt érzéketlenül, mozdulatlanul, gondolataikba merültek.
– Egyik megoldhatatlan problémájuk a különböző nyelvek – folytatta „Három”. – Számtalan nyelven beszélnek. Minden nemzetnek a saját többségi nyelve, és egy vagy több kisebbségi nyelve van. Az analízisek kimutatják az emberiség alapvető egyensúlyhiányát. A nyelvek, vallások, a faji különbségek, az ismeretek eltérése a lakosság számos rétege között, a megosztódás az alkotó elit és primitív tömeg között, ezek a bázisai az általános rendetlenségnek.
– Mit tanácsol akkor? – fordult „Négy” „Egy” felé.
– Semmit nem csinálunk – válaszolta „Egy”. – Semmi kapcsolat. Folytatjuk az ellenőrzést és megtartjuk a távolságot velük. Teljes vesztegzár. A felderítők helyben maradnak. Minden más élőlénynek tilos hozzájuk közeledni. Időnként megengedhető, hogy lássanak bennünket, mint már többször történelmük során, hogy analizálni lehessen magatartásukat. Van időnk. Várhatunk.

*

„Három” és asszonya a hegyoldali pihenőn álltak, uralva az ezer fényben úszó várost. A metropolis végtelenbe nyújtotta karjait a felkelő hold világította óceán partján. Mögöttük az úton gépkocsik száguldottak. A reflektorok vékony ujjai néha megvilágították az ideiglenes leszállási helyet, de senki semmit nem vett észre. Lágy és mozdulatlan volt a levegő. Szótlanul, egymás kezét tartva nézték a várost.
– Milyen szép – mondta a nő.
– Valóban szép – válaszolt a férfi.
– Mi a neve?
– Los Angeles.
– Nem láthatnak minket – nyugtalankodott az asszony.
– Nyugodt lehetsz. Akár sétálhatsz közöttük minden veszély nélkül. Pedig borzalmasan veszélyesek! Egy nő egyedül az éjszakában…
– Hatalmas ez a város, és mennyire különbözik a miénktől!
– Ilyenek voltunk mi is, nagyon régen.
– Akkor az életük kezdetén vannak?
– Igen.
– S mert ilyen fiatalok, azért nem ismerhetjük meg őket?
– Kicsit így van, és sok más okból még.
– Sokan vannak?
– Milliók… több milliárdan talán.
– Mint a csillagok az égen. – Az égre nézett.
– Nem ismerem ezeket a csillagképeket.
– Sokban emberek élnek, de ők még nem tudják. Hosszú út vár rájuk.
Az asszony társa ujjait szorongatta, és kitágult szemekkel nézte a lábai előtt elterülő ismeretlen világot.
– Karanténban tartjátok őket? Nem közeledünk hozzájuk?
– Nem.
– Te ajánlottad „Egynek”?
– Igen.
– Miért?
A válasz váratott magára, miközben tekintete a távoli fényeket nézte.
– Senki másnak nem mondom, csak neked. – Hangja elváltozott a felindulástól. – Mert attól félek, hogy jönnek majd egyszer!

* * *

– Kik ezek?

Nézte a terem közepén táncoló párt. Hajladoztak, forogtak, egymástól eltávolodtak, majd újra összesimultak egy elbűvölő zene ritmusára.

– Ginger Rogers és Fred Astaire – válaszolt a titkár.

Számára ismeretlen nevek voltak.

– Hol találtad ezeket a képeket? – A táncolóknak emberi formájuk volt hihetetlen vékonyságuk ellenére.

– Az Orion karban, tőlünk majdnem 50 parszek távolságban. Mester katalógus, Z 053. Egy vörös csillag az átváltozás szakaszában. Régen megtaláltuk őket a rendszer egyik bolygóján – válaszolt a titkár, szemeivel követve a táncolókat mintha transzban lenne.

– Mikor?

– Ötszázezer éve már.

– És csak most mutatod nekem?

– Érdektelen volt Fenség. Csillagjuk az utolsó fázisába lépett, eltűnésre voltak ítélve.

– Értem. A zenét szintén ott találták?

– Igen. Primitívek voltak még, Mindent celluloidra vettek fel, ami törékeny s idővel porrá változik. Kénytelenek voltunk áttenni holophonra.

Nézte a titkárt. Három és fél méter magas, közel egy tonna, bőre lila színű a napsugaraktól. Hatalmas, csupasz feje, mint egy daganat a vállain. Kevés fizikai hasonlóság volt a táncolók és a titkár között.

– Ezek emberek voltak?

A kérdésre válaszként a titkár becsukta négy szemét, megszakítva Fenséges urával a kapcsolatot.

– Nézze a szájukat! Egy vágás az arcuk közepén. Beszédre használták.

–Tehát nem ismerték a gondolatátvitelt.

– Nem.

– És a lábaik? Te képtelen vagy így táncolni.

– Igen. Semmi súlyuk nem volt. A lábukat járásra használták, mert nem ismerték a rögtöni helyváltozást.      

A Fenség hosszan nézte a kisebbik alakot hosszú, fehér ruhájában hajladozni, mint egy nádszál, s amikor hirtelen megfordult, látta meglepően vékony lábait.

– Szépek.

– Szépek voltak, Fenség.

– Nem élnek már?

– Majd fél milliárd éve.

Semmi hasonlatosság nem volt közöttük. Ezek a primitív lények a szájukkal beszéltek, lábon jártak, vékony, törékeny, majdnem áttetsző testük volt, s fejüket valami különös dolog borította, ami időnként a nő feje körül repdesett.

– A hosszú ruhás a nő?

– Igen. Ennek az emberiségnek a különlegessége volt, a Galaxis többi primitív fajához hasonlóan,     hogy megoszlott nőre és férfira.

– Szépek voltak mégis. Talán nálunk is szebbek.

– Oh, Fenség! – A titkár egy pillanatra megszakította a kapcsolatot. Érezni lehetett, hogy egész lényét a bizonytalanság fogta el.

– Szépek voltak és sajnálom, hogy nem láthatom őket a saját környezetükben.

– Ez lehetetlen, már elmentek, Fenség.

– Ginger Rogers és Fred Astaire?

– Nem. Ők már régóta meghaltak. A többiek, akik utánuk éltek, elfoglalták az Orion kart mielőtt a csillagjuk megbolondult.

– Tehát mégis emberek voltak? – Kérdéséből érezni lehetett hitetlenségét.

– Azt hiszem, hogy mindíg emberek voltak, Uram. Nem olyanok, mint mi, de emberek.

– Igazad van, talán. De szépek voltak ez biztos – és néhány percig a galaxis ura megszakított minden kapcsolatot és hagyta, hogy a csodálatos zene varázsa elöntse egész lényét.

*

Lakása valóban kicsi és szűk, egyszobás. Mivel konyha és fürdőszoba is volt, garzonlakásnak keresztelték. Számára egy apartman.
Szűk, és kevés hely maradt mozogni benne az elhízott férfinak. Hasa kiömlött nadrágjából és ingét nem tudta rendesen begombolni.
Bútorai között a kis szobában nehezen talált magának helyet. Nem csak teste, szíve is zsíros volt.
A televízió egész nap működött, már nem is hallotta a halk fecsegést, így az elszaladó képekre sem figyelt. Ez volt megszokott környezete, a valóság.
Fáradt volt. Fáradt az élettől, orvosságaitól, a változatlan utcai látványtól, amit keskeny ablakán keresztül láthatott. Fáradt saját magától, sípoló lélegzetétől, attól, hogy lábai mindég dagadtak és nem akarták többé hordani. Fáradt volt a magánytól.
Már semmit nem szeretett maga körül. Sem az embereket, sem bútorait. Stílustalan bútoraihoz semmi emlék nem fűződött. Csak két dolgot szeretett, két kis festményt. Két, valószínűleg értéktelen, egyszerű festményt. A nagyobbik, egy régi, budai negyedet ábrázolt, a vén Tabánt.
Nyári napfényben fürdő, század eleji öreg házak szegték a millió cipőtől kopott lépcsős utcát.
Az utca egy dombra mászott, s fent a dombon csak a jó ég tudta hová vezetett egy keresztutca.
Az öreg házak azelőtt élénk színei rég elfakultak már, és sebhelynek tűntek a bezárt ablakok a leprás falakon. Elképzelte, hogy a vastag falak mögött a hőmérséklet kellemes, nem olyan fulladt meleg, mint az utcán.
Sokszor nézte ezt a festményt. Ha ott élhetne! Milyen különbség az örökös hideg szürkeség és a képből áradó meleg között!
Csak a szemét csukta be, és elképzelte a fényt és a csendet. Szemeit kinyitva, ott állt a napsütésben a lépcsők alján, és ez csodálatos volt!
Az utcasarkon az egyemeletes ház magas falai mögött egy kert rejtőzött. Egy tölgy görcsös karjait és bágyadt leveleit látta. Valahol egy kutya ugatott.
A földre és cipőjére nézett. A hasa eltűnt! Újra vékony volt. Az arcához nyúlt. Tükör nélkül is tudta, hogy fiatal. Újból fiatal! Sudár és szép. Az ujjai is vékonyak voltak.
Kettesével szaladt a lépcsőkön, mint fiatal korában és szíve nem vert gyorsabban.
A falak sugározták a nap melegét, és sajnálta, hogy az ajtók zárva voltak.
Sehol senki.
Mindenütt a csend.
Ablaknyitást hallott, s mint láthatatlan bogarak döngicsélése, érthetetlen szavak mormolását. Senkit nem látott.
Minden olyan szép volt. A kék égen felhők vitorlái úsztak álomhajóként ismeretlen tájak felé. A kutya időnként elhallgatott, mintha mások számára nem hallható válaszra figyelne.
Egyedül volt. Körülötte csend és a magány. Egy lépcsőre ült, és ujjai öntudatlanul szaggatták a füvet a kövek között. Lehunyta szemét…
A festmény előtt ült és nehezen lélegzett. Senki nem állt a kopott lépcsőkön. A vásznon sem volt senki.
A másik képen egy parasztházat látott. Mohos nádfedél és fehérre meszelt falak. Elől két kis bezárt ablak, és oldalt keskeny, nyitott ajtó. Az egyik ablakot egy virágzó bokor takarta el félig, és ő az ösvényen állt a kerítést tarkító vadvirágok mellett.
Egy fiatal parasztlány dúdolt és öntözte a virágokat. Barna haját sárga kendő fedte, mellét piros mellény, és rövid, ráncos szoknyája látni hagyta meztelen lábait.
Szép üde, fiatal teremtés.
Egy élő festményben gyönyörködött. Újra fiatal és szép volt, és érezte fiatalsága erejét a leányt csodálva.
Zajt hallott, madarak csiripeltek. A kerítés alatt egy kotlós hívta csibéit. Nem látta, de hallotta a kacsákat feleselni a bokrok között.
Ez volt az élet. Szép volt a leány. Ott akart maradni, vele. Egy fiatal leány, egy fiatal fiú. Új életet kezdeni. Közelebb lépett. A leány ránézett és mosolygott.
Oh, milyen mosoly volt… Ezt a mosolyt kereste egész életében. Most megtalálta. Egy cinkos, megértő, szerelmes mosoly. Lelkét tükrözte szeme. Ártatlan volt. A napfényes tekintet felé közeledett, magához húzta ellenállhatatlanul. Könnyű, boldog, fiatal, így közeledett felé és eltűnt benne.
Másnap reggel az ápolónő a földön találta, a kis festményt szorítva szívére.

*

Nem tudta hány óra. Régóta elfelejtette az idő múlását. Nyáron egy parkban aludt, és télen, mint most, az éj beköszöntével, kartonokon egy kapu alatt.
Egy padon ült. Szerencsére nem esett, de a hűvös keleti szél a régen szebb időket látott kabátja alá szivárgott. Mintha ködön keresztül látná maga körül az embereket. Az ébredés óta megivott vörös bor tette életét elviselhetővé. Nem látta tisztán a szigorú arcokat, minden szürkében folyt össze.
Egy cigaretta. Zsebeiben keresgélt, és megtalálta, amit tegnap a járdán szedett fel. Képtelen meggyújtani. Annyi ereje sem volt, hogy felálljon, és tüzet kérjen. Később, majd később kel fel, mikor a köd szétoszlott körülötte, és elindul a piac felé összeszedni a rothadó gyümölcsöket. Mereven nézte ujjai közt a cigarettát.
Valaki azt képzelhette, hogy gondolkodik, pedig régóta nem gondolkodott semmin. Csak úgy tett. Valójában semmit nem nézett. Hallgatta a szívverését. Elfelejtett gondolkodni, mióta…nem emlékezett rá mióta.
A nyár jó volt. Visszaemlékezett a nyárra. Télen kevesebb a gyümölcs, és a hideg, különösen éjjel… Nehéz évszak. Majd semmi nem maradt benne néhány, a metróban talált újságon kívül.
Talán a metróba mehetne, de nem volt kedve hozzá. Csak ha zuhogott az eső. Nem szerette a földalattit. Régen, olyan régen, naponta többször utazott ő is, és egy időben még gépkocsin is. Más volt az élete. A földalatti valamire emlékeztette, amit az emberek múltnak neveznek, de nem vágyott a múltra gondolni, egyáltalán nem.
Nem gondolkozott. Mindent elfelejtett, még felkelni is, hogy pisilni menjen. Kellemes volt a combjain szétáramló meleg, különösen most, hogy a szél ügetve szaladt a sugárúton.
Még kotorászott a zsákban, és hozzáért a reménytelenül üres borosüveghez. Egyik belső zsebében tartalékként rejtegetett egy tíz eurós bankjegyet, de nem használja most, nem ma. Később megtalálja majd barátját a téren, aki éjjelre kisajátít egy telefonfülkét.
A gondolkozás nélküli élet előnye, hogy nem lehet az idő múlását észrevenni. Nem ismert más jelzést, csak a köd eltűntét szemei elől, mikor kijózanodott.
Vakarózott. Keze a kabát és ing alatt őrjöngve vakart. Az emberek mindig szaladtak a pad körül. Jól öltözött asszonyok szatyrukat cipelve, iskolások, fiúk és lányok, félelmetes fiatalemberek, utcalányok a kocsik sárhányóján ülve, üzletemberek találkozóra sietve, csalódott és kielégült szerelmesek. Egy rendőrkocsi villogó lámpával lépésben haladt az őrjítő közlekedésben. Mindent észrevett most, mert eltűnt a köd.
Nem látta a napok múlását, de kigyúltak hirtelen az utcalámpák és a kirakatok fényei.
Zsákkal a kezében vonszolta magát a járdán, és a titokzatos célok felé szaladó emberek kitértek előle.
A piacot már tisztították az utcaseprők. Üres gyümölcsös dobozokra hajolt, s egy halomba gyűjtött szemétben két körtét és egy romlott almát talált, majd két elfelejtett sárgarépát. Mindent a zsákba tett, és indult elhagyatott kapualja felé.
Útközben az egyik sárgarépát harapdálta első fogaival, mint a nyulak.
Megtalálta reggel elhagyott kartonjait. Ez volt a háza. A ház gondolata rövid percekre felmelegítette szívét. Egy elhomályosodott emlék, boldogság rejtőzött valahol időrágcsált emlékei redőiben, mielőtt eltűntek a semmiben. Valóban az volt az érzése, hogy hazament, mint egy másik életben.
Hideg volt. Berendezkedett a kartonokon, a zsák a feje alatt. De előbb betakarta lábait az újságokkal, hogy melegben legyen. Vakarózott még, és kezei melegben voltak a kabát alatt.
A szél fújt a sugárúton az elsárgult leveleket seperve. Megborzongott. Hosszú volt a nap, és az éjjel…?

 – Ismeri a bacilusok szentimentális életét?
A biológus Ben Molnar kérdése félelemmel töltötte el Jack Stilwellt, a nyári vakációban ismert barátját. Váratlanul toppant Ben laboratóriumába. Nézte a lombikokat, mikroszkópokat és a számítógép képernyőjén egy meghatározhatatlan valami, lusta és lassú mozgását.
– Persze, hogy nem. Nincsenek érzelmeik, mert nem emberek, volt Jack zavart válasza.
– Tévedés Jack, mosolygott Ben. Századokon keresztül kivételesnek tartották az embert, mert gondolataik és érzelmeik vannak. Mert ugye az állatoknak nincs lelke? Tudjuk jól manapság, hogy az állatok gondolkodnak, fontolnak és érzelmeik vannak. Azt is észrevettük, hogy a virágok, a növények, a fák érzik a fájdalmat, idegesek és félnek és bizonyos zenét szeretnek és megérzik, ha nem szeretjük őket.
„Miért ne érezne semmit a végtelenül kicsi? A bacilusok is növekszenek, fejlődnek, szaporodnak, élnek és halnak, mint mi. Képesek vagyunk megváltoztatni őket mint az Escherichia colit és különböző fiziológiai társulásokba kondicionálni.”
– De szerelem nincs közöttük, mondott ellent Stilwell.
– Mit tud erről? Semmit. Miért nem képzelhetjük el, hogy a végtelenül kicsi körülöttünk és bennünk egy hozzánk hasonló komplikált életet él? Mi gyűlöljük őket és ez természetes, mert rosszak nekünk. Betegséget, szenvedést okoznak. De ismerjük a betegségeket és a fájdalmat, amit mi okozunk nekik?
Ben Molnar jó harmincas vézna férfi volt. Finom szőke haja régóta nem látta egy borbély ollóját és úgy tűnt mintha mindég résen állna és egy láthatatlan veszélytől menekülne. Jack barátja az ellenkezője volt. Egy Herkules, karjain és szőrös mellén dagadtak az izmok és rendíthetetlen önbizalom sugárzott arcáról.
– Az ekologisták gondolatmenetét követi. Jack leült a képernyő elé, hogy jobban lássa az elmosódott képet.
– Az ekologisták nem érdekesek, legyintett Ben. Kezdettől fogva ez egy felületes reakció minden ellen, ami új. Egyik következménye társadalmunk zűrzavaros változásának. A 11-ik és 15-ik századok között senki nem protestált, amikor férgek gyötörtek mindenkit higiénia hiányában, úgy a királyokat, mint a nincsteleneket, amikor a polgárok az utcára öntötték az éjjeli edényt és a szemetet a patkányoknak. A szennyezés sokkal kínosabb volt, mint napjainkban, de mindenki elfogadta, mert természetesnek tűnt. Most technikai a szennyezés. Mechanikai, kémiai, kevésbé elfogadható a gyenge szellemeknek. Nem, nem róluk beszélek.
– Mire gondol?
– A világegyetemre. A mi kapcsolatunkra a világegyetemmel.
– Ezt magyarázza meg mert semmit nem értek, válaszolt automatikusan Stilwell tekintetét a képernyőre szegezve, ahol az egyik lassan mozgó forma kettévált.
– A kérdés, amit fel kell tenni az, hogy mi vagyunk mi a bacilusoknak? Ismerik a létezésünket? Biztos vagyok abban, hogy nem. Például, nézzen egy picike hangyát. Egy milliméteres hangyát. Hogyan képzelheti el, hogy egy 1900 milliméter nagyságú ember létezik? Mondjuk, mint maga. Ha nem tévedek 190 centi magas. Egy hangya tapintó képessége alkalmatlan arra, hogy “lásson” egy 1900-szor nagyobb lényt vagy dolgot.
Hogy jobban megértsen Jack, ha bekötött szemmel egy ház falához vezetem, amikor leveszem a szemkötőt, képes lenne megmondani, hogy a ház földszintes, egy, három vagy ötvenemeletes felhőkarcoló? Ez lehetetlen. Képtelen erre. Pontosan ez a helyzet egy hangyával vagy léggyel. Ha egy légy az orrára ül, sokprizmás szeme ellenére képtelen megítélni és elképzelni a nagyságát!
– Jó, ezt értem és talán igaza van, idegeskedett Jack. De hová akar kilyukadni? Mi a kapcsolat a világegyetemmel?
– Nyugi. Ha a méret különbség a hangya és az ember között ennyire óriási, képzelje el a különbséget egy ember és egy bacilus között? A bacilusok nem tudhatják, hogy mi emberek vagyunk és még kevésbé, hogy beteggé tesznek bennünket. Pontosan ez a helyzet velünk emberekkel is. Bacillusok vagyunk egy a számunkra érthetetlen és elképelhetetlenül nagy testben.
– Vagyis magának a világegyetem egy test? Jack tekintete elhagyta a képernyőt, hogy az izgatott Benre nézzen.
–Pontosan.
– De a csillagok, a galaxisok…
– Valóban azt hiszi, hogy egy bacilusnak a szív az egy szív vagy egy gyomor egy gyomor? Tudhatjuk, hogy minek tekintik testünk azt a kis darabkáját, ahol élnek? Nem érti? Mi is bacilusok vagyunk és fogalmunk sincs arról, hogy milyen szenvedéseket okozunk. A betegségek, amit előidézünk egy testben, amit mi világegyetemnek nevezünk. Megfertőzzük a földet, ami a valóságban egy gigászi lény s egyben mikroszkopikus része a világegyetemnek. Orvosságaink megsemmisítik a testünkben élő bacilusokat, mint ahogyan más “orvosságok” bennünket támadnak meg orkánok, földrengések, tűzhányók vagy cunami formájában.
– Szavamra, maga megbolondult Ben! A világegyetemet embernek tekinti?
– Nem Jack, nem ért engem! Nem mondom én, hogy a világegyetem egy kézzel-lábbal rendelkező ember. Ez egy ismeretlen formájú lény, de él! Ez a lényeges. Élő! Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy csak bacilusok vagyunk egy testben, amit világegyetemnek hívunk?
– Hallani sem akarok erről Ben. Ez egy elviselhetetlen gondolat. Attól félek, hogy megbolondult, mert a bacilusokkal és vírusokkal dolgozik. Csak abban reménykedem, hogy nem közveszélyes.
Felállt és az ajtó felé hátrált. Tekintete csak akkor hagyta el az elképedt kis embert, mikor becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem hisz nekem. Senki nem hisz… bolond talán, motyogta Ben és a képernyőn háromszázezres nagyításban nézte egy bacilus megoszlását.
Azért bacilusok vagyunk. Bacilusok…

Egy egészen másik világot talált a padláson. A padlásablakok szűrte nappali fény titokzatos hangulatot varázsolt. A nyitva maradt lépcsőajtón keresztül látta a délutáni napfényben fürdő konyha egy részét míg ő a félhomályban maradt a tető alatt.
Meleg kárpitozta a levegőt.
A poros gerendákról csüngő pókhálók, mint könnyű szellemujjak cirógatták arcát.
Egy háromágú lámpa izzó nélkül várakozott az egyik sarokban poros hamutartó asztalkával. Elmúlt téli estékről álmodozott mikor lágy fénye árasztotta el a homályt s körülötte zajlott az élet?
Rozsdás madárkalitka. Melyik kanári töltötte benne fogságban életét? Az egyik sarokban csak pókháló maradt és mellette néhány ütött-kopott bőrönd gondolt régi hosszú útjaira. Nem volt más bennük a vastag porréteg alatt, mint néhány takaró és molyrágta összehajtott lepedők.
Elsárgult folyóiratok halmát áttetsző műanyag takarta. Össze-vissza Sélection az ötvenes évekből, 48-as Mickey, 56-os Constellation és Paris Match a hatvanas évekből. És alattuk jól elrejtve Fripounet és Marisette és más elsárgult Mireille.
Egy kislány gyermekes álmai.
A bezárt vasszekrényben több száz Fleuve noir őrizte történetek titkát amig más polcokon egymás mellet katonásan üres lekváros üvegek sorakoztak.
A gerendákra függesztett huzatokban divatjamúlt harminc éves ruhák őrizték intim álmaik és elfelejtett találkák emlékét. A párnáikat elveszített székekből a rugók, mint tört csontok meredtek a szövet alatt. A földön egy zsíredény és egy horpadt gyermek kád vártak. Mire? Réges-rég egy ma már felnőtt kisbaba játszott benne.
A fal mellett por takarta sorban üres borosüvegek teteme feküdt a földön.
Körülnézett és mindent látott.
Itt fent nem csak a fény volt szűrve, de a kintről beszivárgó zajok is. Itt a különleges csend, illat és langy kikötője volt
Itt megdermedt az idő. Mikor ezek a lim-lomok érkeztek és elfelejtették őket, abban a pillanatban folytatták életük saját emlékeikbe mélyedve.
Tudta jól, hogy egy szép napon kiürítik a padlást. Kidobják a hasznavehetetlen dolgokat. Az eltört állólámpát, a rozsdás madárkalitkát, a horpadt bőröndöket moly ette kincseikkel, a soha nem olvasott elsárgult folyóiratokat és könyveket, az üres boros és lekváros üvegeket, amit soha nem töltenek meg többé…kidobnak mindent. Tiszta helyet kell csinálni újabb könyveknek, más táskáknak, összetört székek és asztalok számára.
Nézte őket és érezte lelküket.
Majdnem lábujjhegyen lement.

Csak ketten maradtak a kávéház teraszán. Mikor a napok óta hirdetett tüntetés közeledett, a vendégek zöme már elment. Az utca, ahol üldögéltek, párhuzamos volt a felvonuló tüntetők sugárútjával. Csak egymásnak hátat fordító két házsor választotta a nyugodt utcát a forrongó úttól.
Jól hallották a tüntetés zaját. A bömbölő hangszóróktól remegtek a falak nem csak a fülük, és a tömeg ütemesen üvöltötte a jelszavakat. Pillanatnyilag békés tömeg.
― Fiatalok és sok lány a hangok után ítélve, jegyezte meg Koltai kibontva a kávéhoz adott kockacukrot.
―Igen, nagyrészük középiskolás. A tanáraikkal tüntetnek az egyetemi reformok ellen, magyarázta Hartman.
― Mert ilyen fiatalon értenek mindent? Koltai gúnyos mosolya ingerelte barátját.
― A fiatalság nem akadálya a jövő félelmének!
― Aggodalomra buzdítják a fiatalokat, kérdezte Koltai. Technikai fejlettségük ellenére a mai ifjúság nem intelligensebb, mint az idősebb nemzedék 40 – 50 évvel ezelőtt.
― Mit akar? Féltik a jövőjük és meglehet, hogy forradalom tör ki, hogy megváltozzon a világ, lelkesedett Hartman. Persze, mi felnőttek, a Sorbonne egyetemistái voltunk amikor félbeszakítottuk a kurzust a sztrájkkal, majd az elnyomás ellen tiltakozva barikádokat emeltünk.
― 68-ra gondol?
― Mi másra? Ez volt a forradalom!
― Ha nem tévedek maga volt az egyik főkolompos? Az akkori TV adások alapján páratlan, nagypofàju szervező.
― Igy igaz, mosolyodott el Hartman kiürítve habnélküli sörös poharát. Talán emlékszik arra is, hogy kiutasítottak az országból!
― Emlékszem. De őszintén szólva, ez az unalom forradalma volt, ismerje be öreg fiú. Olyan hülye jelszavakat ordibáltak mint« Legyen reális, kérje a lehetetlent, »vagy« A strand a kövek alatt! »Hasonló a hippik jelszavàhoz:« Szeretkezzen és ne háborúzzon! »
― Jól emlékszem, nevette el magát Hartman.« A szabadság a bűn, ami magában hord minden bűnt! » Hülyeség, persze. Fiatalságunknak kell megbocsátani. Forradalmi lendületünk volt, ezt kell megérteni. Mint most.
― Kedves barátom, maga nyárspolgárrá változott. Negyven éve képviselő a német parlamentben majd az európai képviselőházban, többször Frankfurti városatya és egy francia párt vezetője, ami végül is a hatalom csúcsaira lendítette.
« Hülyének néz Hartman, de elnézem mert barátok vagyunk. Magával ellentétben, én igazán ismerem a forradalmat! Amikor valóban változtatni akarunk az életen…Mikor lényegében akarjuk módosítani mert elviselhetetlen. Megszabadulni a naphosszat szajkózott hazugságoktól, megszabadulni a reménytelenségtől, egy uniformizált és lefelé nivelláló élet szürkeségétől!
― Októberi forradalmukra gondol?
― Igen, volt Koltai válasza és lehunyta szemeit.
« Most látom, újra látom a tömeget. Néhány ezer egyetemistát és nem kiskorú iskolásokat és több tizezer, talán százezer férfit és nőt. Egy ellenállhatatlan emberi hullám hömpölygött a tér felé, ahol Sztálin szobra trónolt. Hasonlított az évtizedekkel későbbi Saddam Hussein szobrához.
« Tudja, és Koltai szemeit kinyitva tekintetét barátjára szegezte. Csodálatosnak tartom, hogy a legjobban gyűlölt és rettegett diktátort mindég karjait népe felé kitárva ábrázolják.
Elhallgatott egy pillanatra a hangszórók ritmikus és idegesítő zajára figyelve.
« Visszatérek erre a történelmi őszi estére. A tömeg ütemesen ordította: Ki az oroszokkal! Képzelje el a tíz éve szabadságuktól megfosztott nép érzelmét. Gondolataikat ellenőrizték eltemetve a hazugságok lavinája alatt. Végre alkalmuk volt hangot adni intim érzelmeiknek. Ez a hűvös októberi este százezer embert látott a téren tekintetét a hatalmas szoborra szegezve. Teherautók húzta kötelekkel próbálták alapjáról ledönteni, sikertelenül. Majd hegesztők jöttek és a tömeg a nyakát nyújtva hipnotizálva nézte hogyan vágják ketté a zsarnok lábát a csizma fölött. És mint egy katedrában, síri csend borítja a teret mikor a teherkocsik motorja elszabadul és a roppanásig feszült kötelek ledöntik a hatalmas testet. Lassan hajlott előre a szobor mintha sajnálná helyét és földre érve zuhanásától remegett a föld és gondolom, az egész világ.
« A tömegből a felszabadulás ujjongó kiáltása szakadt fel! Eltűnt a zsarnok és néhány perccel később este kilenc felé géppisztolyok kattogását hallottuk. Tüzet nyitott a tüntetőkre a politikai rendőrség a rádió épülete elött.
« Ez volt a forradalom, barátom! A harc nem a CRS-SS, hanem 250 orosz páncélos és cinkosaik, a politikai rendőrség zászlóaljai ellen. »
S miközben egyikük hallgatott és a másik a múltját újra élte, figyelmüket elkerülte, hogy a békés tüntetés megváltozott. A hangszórók ütemesen bömbölt jelszavait egy fékezhetetlen tömeg üvöltése váltotta fel. Összetört kirakatok csörömpölését és könnyfakasztó gránátok robbanását hallották.
A közeli utcasarkon csuklyás árnyak tűntek fel baseball ütőkkel törve a kirakatokat és a gépkocsik ablakát. Ordítozva ütöttek mindent, amit csak láttak. De az acélsisakos rendőrök is ott voltak már. A közelben egy gránát robbant és a kapucnis fiatal vagányok széttörtek egy fapadot, hogy menekülés közben üldözőikre dobják.
Sietve felálltak, hogy a kávéházban találjanak menedéket. Koltai követte Hartmant, de nem tudta tekintetét levenni az össze-vissza rohangáló álarcos fiatalokról és abban a pillanatban mikor átlépte a kávéház küszöbét, egy baseball ütötte fejbe.
A vagányok és a rendőrök eltűntek és mögöttük nem maradt más a járdán csak üvegszilánk, összetört szék és a könnygáz fojtó szaga.
A tűzoltók hordágyra fektették Koltait. Hartman mellette maradt és fölé hajolt, hogy megértse suttogását.
― A forradalmárjaik Hartman, a forradalmárjaik…

Január 15

Reggel öt óta hullt a hó. Az északi szél úgy tolta a kövér, fekete felhőket, mint egy puli a csordát.
A terasz ajtót kinyitva látta, hogy minden fehér volt. Tíz centis hó takarta a kertet. Annyira esett, hogy nem látta az út menti fákat sem.
Ébredéskor – szokása szerint – bekapcsolta az ágy mellett a rádiót, hogy a híreket és az időjárás jelentést hallja. Megállás nélkül havazott az egész országban. Északtól délig, ami szokatlan volt. De másutt is, egész Európában. Észak-Európában ez normális volt, de itt? És az utolsó, kilencórás hírek szerint a felhők mentek délnek, az Ibériai-félsziget felé.
Az idős hölgy – a felesége –, felhúzta a villanyredőnyt. Egy teherautó sót hintett az úton a ház előtt, mert a hó lassította a forgalmat.
– Kevés a kenyér, hozni kellene – jegyezte meg az asszony reggeli készítés közben. – Elkísérlek, ha akarod. Régen nem sétáltunk a hóban – mosolygott.
– Nem gondolod komolyan – volt az öregúr válasza, miközben letette csészéjét.
Valóban nem volt messze a pékség. Alig hat házzal távolabb. De elmenetel előtt lapátolni kellett a havat az ajtó előtt. A hideg és a szél ellenére izzadt, mikor végzett a terasz tisztításával, és néhány percre a konyhában megpihent egy csésze kávé mellett.
– Ne menj, mert kifáradtál! Van kenyerünk holnapig. – Egy törölközővel szárította férje verejtékes homlokát.
Kicsi, vékony asszony volt, megőrizve régi szépségének visszfényét, nem úgy, mint a férje, akit az évek járása elnehezített. A karcsú fiatalember megvastagodott hasban.
Az asszony szerette a haját, de most az idő okozta kárt, a kopaszodást nem tudta rejteni a hosszúra nőtt haj.
– Nem vagyok fáradt, kicsim – és útra készült, sapkáját a fülére húzva.
Szűzies volt a hó a ház körül. Lelket sem látott. Az utca néhány háza lakatlan volt télen, csak nyáron éltek nyaralók bennük. A harmadikban lakott egy család a függönyök mögé rejtőzve, de nem látott életjelt. Az élet egyetlen jele a kémény vékony füstje volt.
A hátmögüli szélrohamok ellenére nehezen járt a hóban. A sűrű pelyhektől az utat alig látta. Egy meztelen fa alatt megállt, mikor egy teherautó bömbölését hallotta. Világító reflektorokkal lépésben haladt. Félelemmel töltötte el a kísérteties gép, mielőtt eltűnt a fehér semmiben.
Még nehezebb volt a visszaút. A pékség melege megnyugtatta, de most lábujjai és arca fázott a maszkként orrát takaró sál ellenére. Nehezére esett a szél ellen haladni.
Két kenyér a szatyorban, és a szatyor füleit szorongatva fájtak az ujjai. Cipői a hóba süppedtek és úgy érezte, hogy lúdtollal töltött pehelydunyhán jár. Háza körvonala a hóviharban a boldogság kikötőjének tűnt.
A teraszon egyhelyben toporogva és vállait veregetve tisztította magát.
Felesége nyugtalanul leste visszatértét.
– Itt vagyok, látod, a kenyérrel – és borzongva próbált mosolyogni.

Január 16.

Másnap reggel félméteres hó zárta a ház két ajtaját. Előző este hihetetlen képeket láttak a televízió képernyőjén. Az oroszoknál és Kínában katonák próbáltak utakat és vasútvonalat tisztítani, hogy biztosítsák a lakosság ellátását. Náluk is a katonaság segített mindenütt, de láthatóan nem nagy sikerrel, mert a másodrendű út a ház előtt járhatatlan és néptelen volt.
Megállás nélkül szakadt a hó, és a meteorológia továbbra is nagyon rossz időt jósolt, megpróbálva tudományos magyarázatokat adni.
Az asszony megtiltotta, hogy ismét a pékhez menjen ebben az időben.
– Nincs kenyérre szükség, majd beosztjuk, és kétszersültünk is van – magyarázta.
Az öregúr testessége ellenére kimászott az egyik ablakon, hogy ellapátolja a havat a hátsó ajtó elől. Mikor végzett, győzelmes mosollyal lépett be a küszöbön. Felesége jó meleg lábvízzel és forralt borral várta, hogy felmelegedjen.
Elzárta őket a hó a külvilágtól. Próbáltak telefonálni rokonnak és barátoknak, de süket volt a hallgató.
– A hó súlya alatt biztosan elszakadtak a kábelek, – motyogta az asszonyhoz fordulva, – így meglehet, hogy… – tétovázva nézte az ablakot, ahol egy reménytelen szürkeség nézett a szobába.
– Mire gondolsz, ne félj megmondani – bátorította felesége.
– Meglehet, hogy villany sem lesz, megszakadnak a légvezetékek is a hó súlya alatt.
– Gondolom, hogy igazad van – volt a válasz, és a szobából kitotyogott a kamrába. Egy doboz gyufával és fél tucat gyertyával jött vissza. Távolléte alatt az öregúr egy fiókban kotorászott, ahol régóta elfelejtett ezerféle haszontalanságot rejtegetett, mint használt ceruzacsonkokat, spárgadarabokat, megsárgult levélpapírt néhány kiszáradt golyóstoll szomszédságában. Ebben a lomtárban talált két működőképes zseblámpát.
Az ebédlőasztal előtt, helyükön ülve egymást nézték.
– És a fűtés? – Feleségét már régóta kínozta a kérdés, mert a központi fűtésük villannyal működött.
– Van egy kis petróleumkályhánk.
Rajta volt a sor keresgélni a kamrában, ahol megtalálta eredeti dobozában a kicsi fűtőtestet.
Üres volt a tartály, és nem volt petróleum a házban. A közeli benzinkútnál, ahol kocsiját tankolta, volt petróleum is, de a járhatatlan úton nagy volt a távolság, egy kilométer.
Üres kézzel jött vissza és leült szótlanul.
– Nem találtad?
– Üzemanyag nélkül hasznavehetetlen. De ne félj – próbálta nyugtatni saját nyugtalansága ellenére.
Délután ötkor leszállt az éj és felgyújtotta a lámpát. Szerencsére a konyha tűzhely gázzal működött és két palack gáz volt tartalékban.
– Gondolni kell a vízre is!
Felesége újra a konyhába csoszogott, és néhány üres borosüveget vízzel töltött. Az öregúr elgondolkozva tartotta kezében a távirányítót.
– Van elég hó, ha felmelegítjük, lesz ivóvizünk – és bekapcsolta a televíziót, de a képernyőn is havazott.
– Ez sem működik.
– Az adónak is problémája van – mondta, hogy mondjon valamit és felbátorítsa az asszonyt.
– De a rádió működik még – és felesége a hálóban kereste a tranzisztort.
Zenével tarkított hírek jöttek az űrből. Több ezer teherautó állt mozdulatlanul az utakon, és a nagyvárosokban az élelmiszer boltokat ostromolta a lakosság. Egyes országokban a rendőrség a tömegre lőtt. Az utolsó időjárás-jelentés szerint hóvihar érkezett Mexikóba, és hó borította Észak-Afrikát és a Piramisokat.
Rossz hírek voltak. Amíg hallgatta, az asszony jó, fokhagymalevest készített. Illata elárasztotta a házat, mert nem volt szellőztetés, de kivételesen egyikük sem panaszkodott. Úgy érezték, hogy a közelmúltban vannak, mikor még ajtót-ablakot nyithattak szellőztetni. Boldog, biztonságosnak tűnő múlt, ahol minden a helyén volt, és életük megszokott mederben folyt egy előre látható, nyugodt jövő felé.
A szpíker monoton hangja, a konyhából áradó illatok, és a szoba kellemes melege elálmosította a fotelében kényelmesen elnyúló öregurat. Szemei zárultak és álla a mellére esett, mikor a lámpa kihunyt.
A ház koromsötétjében riadt fel, ahol a megvakult ablakokon semmi fény nem szivárgott át. Lázasan keresgélte az asztalra tett zseblámpát, mikor az asszony egy gyertyával bejött. A kis láng tánca mozgatta árnyát a falon. Az asztal közepére, a hamutartóba tette a gyertyát.
– Ma este gyertyafénynél vacsorázunk – mondta vidáman, de hangja nem volt meggyőző. – Oltsd el a lámpát, az elemmel spórolni kell.
A konyhában is égett egy gyertya, de fénye elégtelen volt felvidítani az éjt.
A rádióból szólt a hírekkel megszakított zene, de nem volt semmi újság a havazáson kívül. S mikor az öregasszony a levest az asztalra tette, az adás egy szó közepén hirtelen félbeszakadt.
– Nincs több villany sehol – motyogta férje, és tekintetük összeforrt a mozdulatlan gyertyafény fölött.

Január 17.

A villany eltűnése után még kellemes volt az első éjszaka. Lassan hűlt le a víz a csövekben, és reggel kellemes langyban ébredtek fel. Különösen a világítást hiányolták. Mozdulatlan villanyredőnyök takarták az ablakokat, csak a konyha ablakain át derengett a sápadt nappali fény s így láthatták, hogy megállás nélkül havazott. Több mint egy méter hó halmozódott a falak körül.
A ház foglyai voltak.
A hűtőben maradt kevés élelem lassan felmelegedett, de kint sarki hideg volt, így az egyik konyhaablakot kinyitva mindent a hóba raktak.
Az öregúr sikertelenül keresgélt egy állomást a rádióban. Csak fütyülés és recsegés jött az űrből.
Rádió és televízió nélkül lassan teltek az órák. Olvasni nem volt elég világosság, így csak várakozni tudtak.
Az asszony a konyhában ügyeskedett tésztát főzve, de este a nappali szürkeség eltűnte után ő is tétlenségre volt ítélve.
A lehűlt szobában a nyomorult gyertya fényében cigarettafüstként látták leheletüket.
– Hideg van! – Felesége vastag pulóvert adott neki és egy sálba burkolódzott. Éjjel a pehelydunyha melegében hallgatták a lehűlő csövek zaját.

Január 18.

Egy jégbarlangban ébredtek fel. A zseblámpa fénye visszaverődött a falakat takaró jégpárán.
– Hideg van, kicsim, ne mozdulj az ágyból. – Szerencse volt, hogy nem kellett öltözködni, mert nem vetkőztek le előző este, gondolta, és meggyújtotta a gyertyát az éjjeliszekrényen.
– Egy kis meleg – motyogta magának feleségét nézve, Szemei feketének tűntek a gyertya fényében.
A konyhában még hidegebb volt, és jégvirágok borították az ablakokat. Vizet akart melegíteni a gázon, de nem gyullad meg és semmi nem sziszegett a csőből. Botorkálva a hálóba visszatért és az ágy szélére ült.
– Ne mozdulj, kicsim. – Remegő hangjától az asszony felriadt.
– Mi van?
– Nincs gáz – volt a válasz. – Megfagyott. Gondolom, hogy nem havazik, mert nagyon hideg van. A konyhai hőmérő mínusz 15 fokot mutat!
– Gyere mellém az ágyba!
– Igen, nagyon hideg van. – Teste és hangja remegett.
Együtt voltak, mint mindég. Ruháin magával hozta a hideget. Dermedt lábait próbálta melegíteni az asszony.
– Emlékszel? Mindig én melegítettem fel lábaid – suttogta a félhomályban.
– Igen, igen. – Karjaiban szorongatta az asszonyt, visszatartva lélegzetét, hogy ne remegjen.
– És te, emlékszel még, mikor a tóparton először találkoztunk? – A távoli emléktől a jelent elfelejtette, a szobát, a házat, az egész világot elborító jeget.
Együtt álmodták emlékeiket. Felejthetetlen elfelejtett pillanatokat, egy végleg eltűnt múltat.
Nem fáztak már. A hideget nem érezték. A táncoló gyertyafény a bútorokat életre keltette, de ők nem láttak semmit.
– Érzed, hogy milyen meleg van – mormolta az asszonyt ölelve, aki nem remegett.
– Igen, meleg van… meleg… meleg… s így aludtak el boldogan.

x

Fullasztó hőséggel árasztotta el a Földet az óriási Nap, s az emberemlékezet óta mélykék ég, vörös volt.
Hátát háza omladozó falához támasztotta. Mozdulatlan, hunyorgó szemekkel — egy ideje rosszabbul látott, mint fiatal korában —, nézte a semmiből jövő síneket eltűnni az ismeretlenben.
Évek óta nézte a vonatokat. Így ülve, mint most, háta a falnak támasztva hallgatta a sínek énekét, mikor egy vonat közeledett. Az erősödő ének acél- és energiaorkánná változott.
Jól tudta, hogy nagyvárosból jött a vonat — számára ismeretlen —, de nem tudta hová ment. Eltűnt a kanyarban, és utána minden elcsendesedett.
Két vonat között ismeretlen, távoli tájakról ábrándozott. Honnan jött, hová ment, és az állomások, ahol megtorpant néhány percre. Vágtató képzelete látta az embereket szaladni dolgaik után.
Háta mögött a ház is élt. Egy pólyás sírt az egyik szobában, és gyerekek játszottak körülötte a bokrok között. A szomszédból lágy zene szólt, a fülledt melegtől és ezektől az ismert hangoktól feje álmosan bólogatott. Ezek az örökös délutánok, amit csak néhány robogó vonat zavart, volt az élete. Időnként egy űrhajó félelmetes távoli morajától megremegett a levegő és a ház ablakai, de soha nem látott egy űrhajót sem leszállni.
Egy reggel a sínek között ment, és meglepődött, hogy nem jött több vonat. Előbb a föld remegett, majd a levegő, és életében először látta a megszámlálhatatlan űrhajót! Irtózatos erőfeszítéssel szálltak fel nyugat felé, és a szél olyan erősen fújt, hogy borzongva feküdt a sínek közé.
Majd a csend visszajött. Újra nézte a síneket, de nem jött több vonat. Mögötte a ház is elnémult. Senki nem lakott benne. A csecsemő nem sírt, és a lágy zene sem szólt, és nem játszottak a gyermekek a napégette bokrok között.
Csak most értette meg, hogy elfelejtették. Elmentek mielőtt a Nap felfújta magát, és az égő vörösség mindent elönt. Tudta, hogy egyedül maradt, és szomjas volt. Nem jött többé a vonat… A Nap… A szomjúság. Nehézkesen felállt, és a Föld utolsó kutyája eltűnt házában.

– Ackermann professzor? Engedje meg, hogy gratuláljak előadásához.
A férfi asztala előtt állt.
Ackermann a pohár Coca-Colában táncoló szénsav buborékokat nézte. Nem hasonlított a kócos hajú Tournesol professzor karikatúrájára, pedig a tudósok zöme e hóbortos személyhez méltónak találta. Tekintetét a kövérkés férfira szegezte.
– Köszönöm – és elfogadta a kezet. – Uram?
– Sargent – volt a válasz, és a hívatlan vendég az asztalához ült. – Megnyugtatom, nem vagyok professzor, sem újságíró. Úgy mondanám, hogy egy profán csodálója vagyok, és gondolom, hogy ez nincs messze az igazságtól. – Beszéd közben két kólát rendelt a mellettük elhaladó pincérnél.
– Az ön meggyőződése, hogy nem vagyunk egyedül a mindenségben. Egy időben, cáfolja annak a lehetőségét, hogy találkozzunk a galaktika többi lakóival.
– Jól értette Sargent – volt a professzor válasza. – Évezredeken keresztül azt képzeltük, hogy mi vagyunk a mindenség közepe. A vallások, a megszámlálhatatlan afrikai, óceániai, ázsiai és amerikai hitek bázisa valamilyen egyedüli teremtés volt, az istenek kísérleti területe különböző célok megvalósítására.
Az utolsó száz év fejlődése, a technikai és tudományos fejlődésre gondolok, kizárva a filozófiát és teológiát, kitágította látóhatárunkat megengedve a feltételezést, hogy nem vagyunk egyedül, nem egyetlen teremtmények vagyunk.
– Ideje volt professzor úr, ha megengedi – vágott közbe Sargent mosolyogva.
– Igaza van. Most megpróbáljuk bepótolni az elveszített időt és minden irányban keresgélünk. Rádióteleszkópok, műholdak, rádiókapcsolat, és soha semmi. Egyidőben egymásnak ellentmondó, sokszor fantasztikus vagy hamis tanúskodások repülő csészealjakról. A mindenség látogatóit nagyfejű törpéknek, vagy vékony és magas embereknek személyesítik meg, hatalmas homlokkal. Az állítólagos tanuk megmagyarázhatatlan eltűnésekről, és orvosi vizsgálatokról beszélnek a repülő csészealjakban.
– Természetesen ezt nem hiszi el! – Sargent őszülő haját simogatta.
– Nem mindent. Egyes dologra nehezen lehet választ találni, de számomra nem ez a lényeges.
– Akkor micsoda?
– Normálisnak találom, hogy még nem találtuk meg a Föld nővérét. Ez olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. De nem normális, hogy nincs rádiókapcsolat. Ha egy másik civilizáció elküldött ezer évvel ezelőtt egy üzenetet ezer fényév távolságból, akkor ma a nyomára találunk. Egy folyamatos jelzés is elképzelhető. De soha, semmi. Más probléma az idő és a távolság. Ha a rádióhullám ezer fényév távolságon a fénysebességgel halad át, rakétainknak ez egy örökkévalóság.
– Ez igy igaz, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy civilizáció jelezze létezését! Más közlekedési vagy kommunikációs formáról nem beszélve!
– Valóban jól hallgatta a konferenciámat, Sargent? Sokkal nagyobb sebességet képzeltem el, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. A fénysebesség manapság elképzelhetetlen, és hosszú ideig megvalósíthatatlan a Föld és a távoli, több parsec távolságban lévő planéták között. Egy utópia. 15-20 év oda, és ugyanannyi vissza,  lehetetlenné teszi számunkra a világűr megismerését.
– Tudom jól, professzor. Ez a teóriájának összefoglalása. És mindenki zavarban van, mert azt lehet feltételezni, hogy egyedül vagyunk a mindenségben.
– Ezt nem mondanám – volt Ackermann válasza, és a kávéház örökmozgó tömegét nézte asztaluk körül.
„Ha nem tévedek, ugyanez a helyzet, mint itt, a méretekről nem beszélve. Most mi ketten egyedül vagyunk itt, elszigetelve a tömegben. Nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen, kapcsolatot teremteni a körülöttünk lévőkkel.
– Miért? – Sargent gömbölyű arcáról valódi meglepődés tükröződött.
– Láthatatlanná váltunk. Egy tömegben vagyunk, a tömeg részévé váltunk! Mindenki saját problémáival foglalkozik és asztaltársával beszélget, mint mi.
– Rendben, gondolom, hogy igaza van a jelenlegi helyzetben, professzor úr.
– Mire gondol? – Ackermann nem értette szavainak rejtett vagy valódi értelmét.
– Ez igen egyszerű. Mindig van egy jelenlegi helyzet, ezer, ötszáz vagy tíz évvel ezelőtt is volt. Régen lapos volt a Föld, Ptolemaiosz teóriája szerint. Galilei szerint nem volt lapos és a mindenség közepe, hanem gömbölyű és a többihez hasonló planétává változott.
– Ezt értem – és a professzor a szemüvegét tisztította. Szemüvege nélkül egy öregedő bagolyhoz hasonlított.

– Vagyis maga szerint átmeneti helyzetben vagyunk?
– Igen. De ne felejtse el, hogy 150 évvel ezelőtt senki nem hallott rádióhullámhosszról! És ha holnap egy eddig ismeretlen sugárzást találunk, vagy más utazási lehetőséget, mint a mai rakéták?
– Fantasztikus feltételezés barátom – volt Ackermann száraz válasza, miközben szemüvegét az orrára tette.
– Így van professzor, így van. A jelen különbözik a múlttól, nem gondolja? Sok minden lehetetlennek tűnik, vagy természetellenesnek. Vagy valamit úgy képzelünk, hogy normális. Például abszolút normálisnak tűnik, hogy szívünket baloldalon hordjuk. Ön és mindenki más – és karjával nagy kőrt irt le a körülöttük lévő tömegre mutatva.
– Ez természetes – volt Ackermann válasza.
– Adja ide a kezét – és válaszra nem várva, Sargent megfogta Ackermann bal kezét, és mellkasa jobb oldalához szorította
– Mit érez? 

– Szívdobogást… jobboldalon! Ez nem normális!
Ackermann homlokát ráncolva nézte a mosolygó, kerek arcot.
– Maga egy véletlen baleset, természetellenes, mint a sziámi ikrek, vagy a kétfejű borjú. 
– Nem, nem, téved professzor úr! Ez egy példa, csak egy példa, hogy megértse, hogy pillanatnyilag érthetetlen lehetőségek vannak. Teóriája érthető, és igaza van a mai helyzetben. Most, ma, nem tudnak a mindenségben utazni, mert pillanatnyilag képtelenek megoldani a tudományos problémákat. Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy picike valamivel egy másik országban élő emberrel beszéljen. A kis hordozható telefonra gondolok. Ma ez természetes és normális. Minden gyerek a zsebében hordja. Kétszáz évvel ezelőtt ez az idea nem merült fel az írók, vagy tudósok fantáziájában, és senki nem tételezte fel ezt a lehetőséget, arról nem beszélve, hogy ez istentelen, ördögi gondolatnak nyilvánítható lett volna az akkori felfogásnak megfelelően.
– Azt gondolja, hogy a tudomány…
– Pontosan. Még nem érték el azt a színvonalat, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
– Biztos ebben? – A szemüveg mögött Ackermann rövidlátó tekintete a másik arcán kereste a választ.
– Szíve a jobboldalon… van valami más is?
– Miért teszi fel a kérdést?
– Mert gondolom, hogy valami rejtett üzenete van, de nem tudom, hogy mi? Gratulál a teóriámhoz és eddig ismeretlen lehetőségekről beszél.
– Csak azt akarom, hogy az ajtó nyitva maradjon. A konferencia végső megállapítása, hogy az emberiség egyedül van a mindenségben annak ellenére, hogy biztos más intelligenciák létezésében. Pillanatnyilag fizikailag képtelenek a mindenségben és az időben utazni, ez önöket látszólag örökös magányra ítéli. Ez a bezárt ajtó, professzor! Hagyják nyitva az ajtót a jövő előtt. Mert valójában nincsenek egyedül.
Sargent az üres poharát nézte elgondolkozva.
– Egy bizonyítékra van szüksége. Tudom, hogy nem mondja el senkinek, mert képtelen magyarázattal szolgálni és egzaltált, tudományellenes embernek tekintenék. De ne felejtse el professzor úr, nincsenek egyedül! A magány nem létezik!
Elhallgatott, és zakója zsebéből kis dobozkát vett elő, amit maga elé tett. Egyik kezében az üres pohár, a másikkal egy szinte láthatatlan gombot nyomott meg és eltűnt.
Ackermannal szemben a szék üres és az asztalon csak saját pohara maradt. A széket nézte, az asztalt, és körülötte az embereket. Senki nem látott semmit. A zsivaj, az állandó mozgás a kávéházban megakadályozta, hogy észrevegyék Sargent eltűntét.
Világában ez megmagyarázhatatlan, lehetetlen csodának tűnt. Remegett. Most megértette Sargent magyarázatát. Várni kellett még, hogy a kapcsolat létrejöjjön a többiekkel. Talán itt voltak már. Körülöttük, láthatatlanul. És ő tudta már, hogy nem voltak egyedül.