SZÉPIRODALOM

Egy pillanatnyi nemlétezés, mielőtt elveszíti öntudatát, s egy végtelen sötétségbe zuhan. Egy fekete lyukba. A nemlétezés pillanatai. Emlékek nélkül.
Idő nincs. Magyarázat sincs. Semmi.

Felébredése olyan gyors, mint az elsüppedés a puha sötétségbe.
Egy új létezés. Kezdetben, mintha világító szentjánosbogarakat látna cikázni az éjszakában. Időnként mozdulatlanságba dermedt elvillanó fények, majd újra repkednek mielőtt végleg eltűnnek.
Attól félt, hogy megvakult. Ezek az állandó mozgásban lévő szentjánosbogarak, mintha látó idegei…
A hang ismerősnek tűnt, barátságos, képtelenség az eredetét felismerni, nem tudta megnevezni, egy nevet ragasztani rá. A hang suttogott:
– Nyugodj meg. Összpontosíts. Közöttünk vagy. Örülünk, hogy itt vagy. Nyugodj meg…
Önmagába mélyedt, és a siker meglepő volt. Annyira váratlan változás, hogy félelem fogta el. Eltűnt a sötétség, ahol szentjánosbogarak mozogtak, ám helyét egy őrült látvány foglalta el. Soha nem látott ilyet.
Egy absztrakt festményben találta magát. Körülötte színes foltok és vonalak mozogtak. Fények robbantak a semmiből, és villámok cikáztak minden irányba. Színes szappanbuborékok úsztak méltóságteljesen, mások céltalanul rohantak valahonnan valahová, majd hangtalanul szétpattantak. Egyes buborék gömböket villámok szakítottak szét, és mindenütt színes vonalak mozogtak, egyenesen vagy hiperbolát rajzolva, egy kibogozhatatlan összefonódásban.
– Minden jól van, nyugodj meg – suttogta a baráti hang. – Jól haladsz. Csak még egy kis erőfeszítés! 
A fül nem hallott semmit. Újra összpontosított, és érezte a hanghullámokat maga körül, hogy átváltoznak és borzalmas zaj lett belőlük. Nyikorgás. A színes vonalak és pontok fütyültek a kromatikus skála minden lépcsőjén, és a szappanbuborékok azt mondták: plop, plop, plop…
– Még egy kis erőfeszítés a látáshoz…

– Üvölteni kellett, és szemeit akarta védeni a vakító fényáradattól, a pokoli fénytől, de nem volt szeme, és kezei sem, hogy a semmit eltakarják. Üvöltött, hangját nem hallva a moraj és fütyülés borzalmas koncertjében, ami felváltotta a színes vonalak disszonanciás csikorgását.
– Nyugalom! Nagyon gyors vagy. Nyugalom! – A baráti hang mindenütt vele volt. Benne és körülötte.
– Majd vége is van már. A valódi mindenség…Lassan. Nyugalom. Csak egyetlen egy van még. Vigyázz a meglepetésre. Összpontosíts még egyszer. Nyugodtan. Szeretünk téged… – mondta tovább a hang. – Azután teljesen szabad leszel, szórakozhatsz. Nyugalom.
És újra látott. Az ismeretlen buborékok, vonalak és színes pontok után, a mindent elárasztó színek, a zörejek, csikorgások és zajok után, a végtelen mélységű fullasztó éj után, a villanó szentjánosbogarak, és az ismeretlenül is ismert baráti hang után újra látta megszokott környezetét.
A meglepődés.
Egy szoba. Egy kórházi szoba közepén az ágy. Az ágy körül fehérbe öltözött árnyak. Látása még nem tisztult ki, mintha víz alól nézne. Egyre izgatottabb lett. Látása javult és minden kitisztult.
Megismerte a kórházi szobát. Benne élt néhány napja. Friss emlék volt. A szoba. Az ágy. A képernyő a bútoron. Éjszaka a gép zaja kellemetlen volt, tik-takja szeletekre vágta az éj csendjét. Most csak egyenletes fütyülést hallott, és a zöldes képernyőn egyenes vonal remegett.
Az ágyat nézte. Valami lapos forma lapult a habfehér lepedők alatt. Feje a párnákba süppedt, mintha végtelenül súlyos lenne. A majd láthatatlan test a takaró alatt és meztelen karjai, félelmetesen vékonyak voltak.
Egy fehérbe öltözött férfi kivette a csövet a karból, nem volt szüksége rá.
Az arc. Mintha ismerte volna. Mint egy kés hegye, vékony. Olyan sápadt. Átlátszó bőre a csontokon feszült, s a ráncok a homlokán kisimultak. Csukott szemei a szemgödör mélyén, a hegyes orr, a zárt ajkak, kicsi volt az arca és betegesen fehér. Halottfehér színe volt.
Egy ápolónő kikapcsolta a képernyőt és tolni kezdte a guruló asztalkát.
Ki volt az ágyban? Pedig ismerős, biztos volt benne. Újra nézte az arcot. Borostás állán a szakáll őszűlt.
Kicsoda?… Oh! Úgy érezte, hogy szemei kimerednek. Ő volt az! Ez a valami a habfehér kórházi ágyban ő volt. Felismerhetetlen.
– Ő, én vagyok gondolta. De ki vagyok én? 
– Ez vagy te – suttogta a baráti hang, s mintha a szoba képére nyomtatták volna, egy kis szikrát látott, remegő szentjánosbogár fényét a végtelenség bársonyos sötétjében.
– És láthatok? 
– Láthatsz. 
– Szemek nélkül? 
– Szemek nélkül. 
Tudta, hogy nincs már teste, s mégis úgy érezte, hogy lábai, karjai, szemei valóban léteztek. Erről a valóságról akart meggyőződni a széken ülő asszony arcához nyúlva. Ujjai tétovázva közeledtek, a bőréhez értek minden ellenállás nélkül, és áthatoltak a láthatatlan pórusokon. Érezte, hogy hozzáért, de az asszony tovább sírdogált gombócra gyűrt zsebkendőjét szorongatva. Szipogott időnként és nem figyelt rá.
Az asszony. Visszaemlékezett. A felesége volt. Ennek a kórházi ágyban mozdulatlanul fekvő valaminek a neje, akit az ápolók lassan kitoltak, hogy szabaddá tegyék a szobát.
A füléhez hajolt s most ő suttogott.
– Itt vagyok! 
Az asszony fájdalmába elmerülve semmit nem hallott.
Kitolták előtte az ágyat. Az ápolóhoz nyúlt. A hajával akart játszani, de ujjai keresztülhatoltak mindenen. Keze átment a falon, egész testével követte, útközben megállt, hogy látását az új valósághoz idomítsa és lássa az atomokat forogni fáradhatatlanul, az emberek számára egy látszólagos szilárdságot létesítve.
Arra gondolt: ember. Már nem volt az többé. Úgy érezte, hogy jár. A valóságban átrepült a falakon, minden létező akadályon, és kint találta magát a szabad levegőn.
Újra a feleségét nézte, ezt az összeomlott törékeny dolgot. És semmit nem érzett. Semmi érzelem. Mindentől megszabadult. Szabad. Végtelennek tűnő emlékek között turkált, és asszonyok, férfiak, gyermekek arcát látta különböző századokból. Nehezen kivehető formák a tér és az idő elképesztő távolságából. Élete egyes szakaszainak drága lényei voltak.
Tekintetét a szentjánosbogarak felé fordította. Most látta ezeknek a kis remegő fényeknek az arcát. Változó, baráti arcok. Régi barátok, szülők, rég eltűnt szerelmek.
Követte a nőt. Az ágyat toló ápolót követte. Újra megpróbált a fülébe suttogni. Magyarázni, hogy minden rendben van, hogy fürödni akar a nap hidrogénjében és nézni, hogyan változik az anyag. Hallgatni a csillagok moraját, és hogy mit beszélnek. Átrepülni a Tejutat, és egyidőben ott lenni mindenütt, bújócskázni a kis szentjánosbogarakkal és elcserélni az emlékeiket.
Erről beszélt, de a nő semmit nem hallott. Testébe lépett, és látta a szívét, hogy pumpálja a vérét. Behatolt az agyába, agytekervényeibe, nézte az apró villámokat a szinapszisok között. Beszélni akart, magyarázni, hogy érti az anyagot. Hogy látja az anyag tégláit, hogy képes volt az elektronok közé csúszni. Hogy lehetséges meglovagolni egy fotont és elhagyni, mert túl lassú, hogy a világegyetem egyik oldaláról a másikra menjen, mert ő mindenütt ott volt, egyidőben. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Hogyan magyarázza meg, hogy képtelen az élőkkel beszélni?
Nem, ezt nem érdemes. Lehetetlen a kapcsolat. Megváltozott. Más lett. Átváltozott. Embertelen lett. Sajnálta, hogy nem vigasztalhatja feleségét, hogy nem kell sírni, a bánat nem segít. Nem érdemes. Ha tudhatná, ha megértené, hogy milyen szabadság vár rá! Hogy újra találkoznak, ez biztos. Minden barátságos lesz. Egy hang, egy szikra. Megtalálja majd régi barátait, szüleit, szerelmeit, gyermekeit a végtelen időkből.
Csak egy rossz pillanatot kell átvészelni az átváltozás előtt. Amíg ezek a különböző anyagok küzdenek az életért, a fájdalom… A félelem az ismeretlentől, félelem a nemlétezéstől, a sötétségtől, a fekete lyuk, amin a születő pillangó átmegy, maga mögött hagyva a dimenziók határait.
Elhagyta a feleségét. Elment, mert nem tudott az élőkkel beszélni. Hagyta, hogy folytassák tántorgó útjaikat, amíg az út végére érnek.
Az üres szoba közepén állt s a falakon keresztül nézte a távolodó menetet. Látta asszonyát követni a testet, Őt, az épületek között. Egyre kisebb lett. A legközelebbi találkozásig emlékként akarta megtartani ezt a képet.
Behunyt szemmel átadta magát. Egy távoli csillag fényóceánjában hallgatta a csillagok suttogását. Egy kis lélek ábrándozott, mielőtt elaludt.