SZÉPIRODALOM

Nem tudta hány óra. Régóta elfelejtette az idő múlását. Nyáron egy parkban aludt, és télen, mint most, az éj beköszöntével, kartonokon egy kapu alatt.
Egy padon ült. Szerencsére nem esett, de a hűvös keleti szél a régen szebb időket látott kabátja alá szivárgott. Mintha ködön keresztül látná maga körül az embereket. Az ébredés óta megivott vörös bor tette életét elviselhetővé. Nem látta tisztán a szigorú arcokat, minden szürkében folyt össze.
Egy cigaretta. Zsebeiben keresgélt, és megtalálta, amit tegnap a járdán szedett fel. Képtelen meggyújtani. Annyi ereje sem volt, hogy felálljon, és tüzet kérjen. Később, majd később kel fel, mikor a köd szétoszlott körülötte, és elindul a piac felé összeszedni a rothadó gyümölcsöket. Mereven nézte ujjai közt a cigarettát.
Valaki azt képzelhette, hogy gondolkodik, pedig régóta nem gondolkodott semmin. Csak úgy tett. Valójában semmit nem nézett. Hallgatta a szívverését. Elfelejtett gondolkodni, mióta…nem emlékezett rá mióta.
A nyár jó volt. Visszaemlékezett a nyárra. Télen kevesebb a gyümölcs, és a hideg, különösen éjjel… Nehéz évszak. Majd semmi nem maradt benne néhány, a metróban talált újságon kívül.
Talán a metróba mehetne, de nem volt kedve hozzá. Csak ha zuhogott az eső. Nem szerette a földalattit. Régen, olyan régen, naponta többször utazott ő is, és egy időben még gépkocsin is. Más volt az élete. A földalatti valamire emlékeztette, amit az emberek múltnak neveznek, de nem vágyott a múltra gondolni, egyáltalán nem.
Nem gondolkozott. Mindent elfelejtett, még felkelni is, hogy pisilni menjen. Kellemes volt a combjain szétáramló meleg, különösen most, hogy a szél ügetve szaladt a sugárúton.
Még kotorászott a zsákban, és hozzáért a reménytelenül üres borosüveghez. Egyik belső zsebében tartalékként rejtegetett egy tíz eurós bankjegyet, de nem használja most, nem ma. Később megtalálja majd barátját a téren, aki éjjelre kisajátít egy telefonfülkét.
A gondolkozás nélküli élet előnye, hogy nem lehet az idő múlását észrevenni. Nem ismert más jelzést, csak a köd eltűntét szemei elől, mikor kijózanodott.
Vakarózott. Keze a kabát és ing alatt őrjöngve vakart. Az emberek mindig szaladtak a pad körül. Jól öltözött asszonyok szatyrukat cipelve, iskolások, fiúk és lányok, félelmetes fiatalemberek, utcalányok a kocsik sárhányóján ülve, üzletemberek találkozóra sietve, csalódott és kielégült szerelmesek. Egy rendőrkocsi villogó lámpával lépésben haladt az őrjítő közlekedésben. Mindent észrevett most, mert eltűnt a köd.
Nem látta a napok múlását, de kigyúltak hirtelen az utcalámpák és a kirakatok fényei.
Zsákkal a kezében vonszolta magát a járdán, és a titokzatos célok felé szaladó emberek kitértek előle.
A piacot már tisztították az utcaseprők. Üres gyümölcsös dobozokra hajolt, s egy halomba gyűjtött szemétben két körtét és egy romlott almát talált, majd két elfelejtett sárgarépát. Mindent a zsákba tett, és indult elhagyatott kapualja felé.
Útközben az egyik sárgarépát harapdálta első fogaival, mint a nyulak.
Megtalálta reggel elhagyott kartonjait. Ez volt a háza. A ház gondolata rövid percekre felmelegítette szívét. Egy elhomályosodott emlék, boldogság rejtőzött valahol időrágcsált emlékei redőiben, mielőtt eltűntek a semmiben. Valóban az volt az érzése, hogy hazament, mint egy másik életben.
Hideg volt. Berendezkedett a kartonokon, a zsák a feje alatt. De előbb betakarta lábait az újságokkal, hogy melegben legyen. Vakarózott még, és kezei melegben voltak a kabát alatt.
A szél fújt a sugárúton az elsárgult leveleket seperve. Megborzongott. Hosszú volt a nap, és az éjjel…?