Lusta forró nyár volt,

A folyó partjától,

Két lépésnyire álltam,

Néztem, mi folydogál,

Lenn a mederben, az árban,

A megnyilvánuló világban.

A történet ott folyt előttem,

S én magamtól

Megkülönböztettem,

Amit láttam, ami lent úszott

Örvénylett hibátlan,

Az idő tartozékaként.

Nem elhanyagolandó e tény,

S kezemet a világ ütőerén

Könnyedén tartva,

Kisvártatva konstatáltam,

Hogy mégsem olyan

Hibátlan e történet,

Mely a folyó partján ülve,

Szemeim előtt jelent meg.

De vajon mit jelentek én neki?

Ki kívülállóként figyeli

A határozatlanság relációit,

Az őrület korának generációit,

A megzavarodás ötleteit.

A parton Hamvas köteteit olvasom,

Lefekszem, s kinyújtózom a napon,

Időn, s játékon kívül maradok.

De szabadok leszünk-e valaha,

Ha az ember régi otthona

Emlékezetét elfelejti,

Ha csak önmagát növeszti,

Aszalja, emészti, s átmenetileg

Mindenbe belekezd?

Vajon e kedv mikor hűl ki?

Mikor ül ki végre a partra,

Mikor hagyja, hogy a folyó

Nélküle folytassa az utazást,

Az örvénylést, az áradást,

Mit időtlen idők óta fut,

Vízcseppek sokaságaként?

Én turistaként élek a világban,

A vitákban pártatlan vagyok,

A folyó partján kapok ihletett.

A szabadság ígéretes ajándéka

Az emlékezet, s ma már tudom,

Hisz megtanított rá e kép, e jelenet:

Jelenlétemet valaki megelőzi,

S szelíden le is győzi utóbb,

De remélem mielőbb.

2014. április 13.

Sehol se vagy. Sehol sem talállak. Sehol sem lelek rád. Útra kelek hát, hogy megkeresselek. Hosszú és fáradságos lesz az út, minden megtett lépés, minden érted gondolt gondolat, minden leírt és kiejtett szó, minden hősies és elvetemült tett. Bejárom érted a világot. Letépem a virágot – egy rózsát – s elindultam hozzád. Hol keresselek? Hol foglak megtalálni? Nem emlékszem Rád, s most, hogy itt vagyok, visszatalálni hozzád - nem tudok.

Mindig, ha újra a napvilágot látom, újra és újra belátom, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Nem tudom az útját-módját, hogyan fogjak hozzá, de valahogyan meg kell találjalak. Elindulok. De mondd, mégis merre induljak el? Milyen eszközöket és módszereket használjak? Nem tudom.

Régen születtem meg. Még nem volt semmi itt, csupán állatok, növények, hegyek, barlangok, folyók, tavak, óceánok, sivatagok, hatalmas kiterjedésű lápok, és dús mezők. S mert tetszett, megjelentem itt. Nagyokat léptem, szabadságot hitt érzékem, égtem a vágytól, hogy megismerhessem a világot. Éjszakánként az eget figyeltem, egészen hajnalig. Megborzongok ma is, ha ezekre az életekre gondolok. Néztem a csillagokat, mikről azt gondoltam az éjszakai égbolt parányi rései, melyeken át a másvilági fény csodálatos ragyogása látszik.

Vándoroltam. Bejártam a kontinenseket, sok helyen éltem. Barlangban, jurtában, királyi sátorban, sárból épült viskóban, gerendákból épült házban, metróaluljáróban, felhőkarcoló hetvenharmadik emeletén, a tenger partján, északon és délen, keleti fagyos sztyeppéken, s egyenlítő mentén is. De sehol sem találtalak.

Hajót készítek. Vitorlást. Rengeteg munkásom van. A hajó tervrajza készen. A hajóácsok már a bordákat gyalulják, kezdik a palánkozást is, a hajó rakterének kialakítását. S tudom, amott készül erős vászonból a vitorla is. Cédrusfából készíttetek árbocot. Ám én, nap mint nap az egyik hegy ormáról már az óceánt figyelem. A szelet és az áramlatokat. Az óceánokat bejárni merre induljak?

Keleti szél viszi hajómat, ki a nyílt tengerre, ismeretlen partok felé. Legénységem erős és fegyelmezett. Ismerem őket. Ők is engem. Mindegyik barátom és társam hosszú utam során. Tengereket és óceánokat szelek át, érintem a Galapagos-szigeteket, elhajózok a Jóreménység foka alatt, viharba kerülök a Horn-foknál, majd napokig szélcsendben evickélek a Csendes-óceánon, körülhajózom Afrikát, felfedezem a világot. Magelán, Vasco da Gama, Cook és Kolombus vagyok. Különböző korokban különbözőképpen neveztek. Különös népekkel és nyelvekkel, szokásokkal és hiedelmekkel találkoztam. Mindenhol beszéltek rólad, mindenhol kicsit másképp. Téged dicsérnek. De én nem talállak sehol. Hol vagy mondd? Égi párom. Én hitvesem.

Éltem Patagóniában a gauchók földjén. Lovam volt a társam, hajtottam a csordát, fejtem a kecskéket, sajtot készítettem. Csodáltam a hatalmas hegyeket. A felhők futását az égen, a tengerszem kékjét, melyben tükröződött az egész ottani világ. A zöld domboldalak bársonyfüvében feküdtem, hallgattam a szél susogását, ami beszédesebb volt minden másnál. A tűzföldi viharok lenyűgözőek, engem nem félelemmel, hanem áhítattal töltöttek el. Esténként társaimmal ősi népdalainkat énekeltük a tűz körül, Szinte eggyé váltam a körülöttem lévőkkel, őseimmel, a hegyekkel, a hatalmas kékséggel és a széllel. Itt is kerestelek. Éreztem közel vagyok hozzád. A hegyek, az eső, a megáradt patak, a hófödte sziklák mintha beszélnének valamit. Valami számomra megfejthetetlen nyelvet használhatnak. Nagyon szép. De nem tudom mit beszélnek, nem értem őket. Mit mondhatnak vajon? Nem tudom. Barátaim mind hittek benned. Én bizonyosságot akarok. Hosszúra nyúltak a napok, s én az egyik álmomból nem ébredtem fel.

Majd, mikor ismét kinyílt szemem, Buenos Aires szűk sikátorainak egyikén szaladgáltam mezítláb, nevetgélő kiabáló gyerekekkel együtt, az utca macskakövén. Sosem felejtem el. Mintha a macskakő is mutatni akarna valami olyasmit, amit csak gyerek ért, s én mégsem. Azért mert sajnos itt is felnőtt lettem. Író. Irodalomtörténész. Tanulmányoztam a múlt gondolkodóinak írásait, szövegeiket elemeztem, összehasonlítottam, megpróbáltam a leglényegesebbeket felszínre hozni, s megemlékezni róluk. Lokalizáltam őket szövegeiket, A-tól B-ig, B-től C-ig, így fejtvén fel az irodalom történetének legkiválóbb és számomra legfontosabb műveit. A szövegek különös mód egymásra utaltak, egymást egészítették ki, voltaképp egymásból álltak, s én úgy dolgoztam velük, mint könyvtáros, aki ismerni akarja végtelen könyvtárának minden egyes betűjét és sorát. Nem véletlenül. Én a szövegek, a könyvek, a nagy könyvtár értelmezésére tettem fel életemet, hittem benne, hogy a szövegekben Rád lelek. Összefoglaltam sok ezer év filozófiájának és irodalmának általam figyelemreméltónak talált szövegeit, kiegészítéseket írtam hozzá, s levontam egynémely rest és az utókor számára bizonyosan renyhének tartott konzekvenciát. S tudom – bár remélem mégis, hogy nem – előrébb nem jutottam. Sokféleképpen fogalmaznak meg Téged és világodat, Az az érzésem, Te olyan vagy, mint egy óriási kirakós játék, bár furcsa mód, a kép, mely Rólad készül, nem készülhet el soha, ismereteink Rólad csak bővülni tudnak, de a Rólad készülő kép örökké befejezetlen marad. A kép, a nagyszerű, a lenyűgöző kép mindig mutat Rólad valamit, de sosem az egészet. Erre módfelett ügyel. Örökké kellene ahhoz élnünk, hogy a kép valódi nagyságát egészben szemlélni tudjuk. Gyanítom ugyanakkor: a hatalmas kirakós játék részesei vagyunk mi is, a képet rakosgatva tehát magunkra is ráismerhetünk. Nos, én is egyike voltam azoknak, akik e nagy kirakós játékhoz hozzátettek valamicskét. A kép általam is bővült Terólad. Én azonban nem tudtam betelni azzal, hogy nem ismerhetlek egészen. Elméláztam a naplementéken, melyeket annyira szerettem. S mivel oly nagyon kívántam orcádat szemtől szembe látni, végül – talán nem is véletlenül – homályba borultak szemeim. Jótékony homály volt ez, mert ebben az elmosódott, fénytelen, ködös vakságban talán többet láttam, mint mások ép szemükkel. Az Alef e homályból jobban kivehető.

Éltem Egyiptom földjén a nagy korszakban, építettem az óriási Kheopsz piramist társaimmal, a Napba öltözött Istenember emlékezetére. Ezt muszáj említenem, mert életem egyik legfontosabb periódusa volt. És azért is, mert itt megértettem valamit, ami talán fontosnak tűnhet hosszú és fáradságos utazásom során. Meleg volt. Forróság. De a közhiedelemmel szemben és és társaim nem rabszolgák voltunk. Szolgák, de nem rabok. Szabadok. Azért építettük a nagy szentélyt, hogy emlékeztessük az utánunk jövőket, hogy az emberi létminőség legmagasabb foka az istenemberi létállapot megvalósulása. A nagy fáraó ezt az embert testesíti meg. A Napba öltöző ember alakja ő, aki eggyé válik az istenséggel, a Nappal, mely mindenkire egyformán ragyog és aki mindenkit egyformán éltet. A piramis ezért készült. S én társaimmal együtt hittem benne. A Nílus partján a naplementében álltam, a nap a piramis mögött bukott alá, emlékszem, én akkor felnéztem, s a piramis csúcsa az ég felé mutatott. Mi van ott? Kérdeztem magamban. Az esthajnal csillag már megjelent az égen, a nap közelében, s én arra gondoltam, ott fenn, csakugyan megtalálhatlak. Behunytam szemem, s mikor az újra kinyílt, egy távcsőből tekintettem. Az égre, az ég közepébe, ami voltaképp mindenhol van.

Varázslatos látvány fogadott. A távcső által felhasogatott végtelen és egybefüggő mindenségbe néztem bele akkor, s akkor tudtam meg, mennyire végtelenül parányi lakhelyem, s az érzés, hogy mi lesz énvelem – fojtogatott. Emlékszem e tevékenységemre, az égbolt vizsgálataira szánt időmre, ma is figyelem, tartogat e valamit ami odafent a csillagokban vagyon: az égitestek és galaxisok örökös körkörös tánca. Elbűvölt akkor rég, amikor először távcsőbe néztem a csillagos ég, a galaxisok, a tejút, az új ismeretlen világ, elbűvölt a tér, s az idő, amiben e hatalmas világmindenség örökkön ázik. Ur városában, az Eufrátesz alsó folyása mentén néztem érdeklődve először saját készítésű messzelátómmal az égbe, itt vetettem először pergamenre első megfigyeléseimet az égitestek mozgásáról. De kémleltem az eget Mexikóban, Kínában, Egyiptomban, a Pártus-birodalomban, majd később Európa nagyvárosaiban. Volt, hogy nézeteim miatt máglyára küldtek, de mindig újra kezdtem, hiszen elhittem, hogy e mindenség, ami körülvesz, egyszer talán nekünk beszédes lesz, és elmond Rólad valamit a maga nyelvén. Jegyzetek sokaságát hagytam hátra az évezredek folyamán, sok ezer lapnyi csillagászati matematikát, végül odáig jutottam, hogy felírtam a nagy egyenletet, amiről azt gondoltam épp szerénysége, szépsége és egyszerűsége révén ez lehet a megoldás kulcsa. De még életemben rám cáfoltak. Nagy csalódás volt. Isten nem kockajátékos – tört ki belőlem, bár bevallom, akkor, ott, abban az időben, csalódott voltam, s nem is hittem, hogy Te vagy.

Űrhajót készítettem, hogy amit távcsöveimmel láttam, saját szemeimmel is megfigyelhessem, s meg is érinthessem. Eleinte csak saját naprendszerünk bolygóit voltam képes bejárni. Technika fejlesztéseim hosszú időt igényeltek, s a világ – mert fontosabb volt számukra minden más, mint hogy felfedezhessük a világot, s így Téged – sem segített, hogy hamarabb érjek el eredményeket. Előbb űrszondáimmal szálltam le az ismeretlenbe, később én magam is új világok felszínére léptem – már persze azokéra, melyeknek felszíne szilárdnak bizonyult. Később olyan űreszközt fejlesztettem, amivel elhagyhattam naprendszerünket és galaxisunk közeli csillagai körül keringő bolygókon személyesen is láthattam. Sok különböző gyönyörű és különleges világ tárult fel előttem. Az univerzum határtalanul változatos és gyönyörűséges. Sok idő telt el, mire millió fényévekre lévő galaxisok világait is megismerhettem. Új módszerekre és technikára volt szükségem ahhoz, hogy a tér és az idő problematikájából adódó nehézségeket legyőzzem, s kiszabaduljak abból a kalitkából, amiről évszázadokig azt gondoltuk: nem tudunk majd belőle szabadulni. Az univerzum számtalan csillagának bolygóin jártam, és nagyon sok olyan bolygót is találtam, ahol élet alakulhatott ki. Nyilvánvalóra vált számomra, hogy az univerzum az élet fogantatására programoztatott. S bár az új világok újnak, szépnek, változatosnak bizonyultak, nem mondtak el Rólad többet, mint amennyit addig is tudtam. Sokat tanultam. Más civilizációkat is megismertem, de közelebb nem jutottam Hozzád. Különös, hogy létezésünk titkát és magadat, másnak sem adtad ki. Tovább kerestelek hát. Máshol. Másmiben.

Ha a mindenség nagy léptékű strukturálódásában bujkálsz, és nem láthatlak, hát - gondoltam – annak építőköveiben mégiscsak megtalálhatlak. Az anyag szerkezete és geometriája kiadja titkodat – gondoltam sokat. Évszázadokig tanulmányoztam miből, s hogyan áll össze világunk. Miből van? – kérdeztem nappalaim szürkeségéből magamból. Miből vagy? – kérdeztem éjszakánként, mikor csak egymagam voltam. De nem adtál feleletet. Ám én leszálltam az anyagba, hogy nyakon csípjelek, hogy utolérjelek, hogy valamit megtudjak felőled. Fölfedeztem, hogy a világ parányi részecskék meghatározhatatlan számú – mégis csupán részben körvonalazható - halmazaiból áll össze. Azt gondoltam eleinte, hogy az atomok – mert így neveztem el őket – oszthatatlanok. De tévedtem. Műszereket készítettem, és jobban szemügyre vettem azokat. S kiderült, hogy azokban még kisebb részecskék vannak, s azokban még kisebbek és aztán még kisebbek, s végül mára már ott tartok, hogy e részecskéknek nevezett, végtelenül parányi alkotóelemek, valójában inkább energiacsomósodások, s ami körülvesz minket és ami a világot alkotja, nem más, mint a mindenséget alkotó energia realizált állapota. De hogy mi az energia, s honnan van? Nem tudhatom. A kvantumvilág közel sem hasonlít a szemünkkel látható világhoz, sőt nagyfokú határozatlanság mutatkozik benne, mégis az általunk érzékelt világ csodák csodájára szilárdnak és rendezettnek mutatkozik. Sok mindenre gondolok, ha e parallel jelenségek eszembe jutnak. Rád gondolok. Következtetni próbálok tulajdonságaidra, hiszen, ha vagy, akkor ami létrejött Tőled nem lehet idegen. Valahogy ugye azért mégiscsak kissé hasonlít Rád. De miben? Azt reméltem, ha tanulmányozom a világot létrehozó és fenntartó és működtető mikró-struktúrát, abba a tükörbe pillantok bele, ami a Te orcádat tükrözi vissza. Ebben reménykedem. De csalódtam mindig, hiszen a tükörben tükröződő kép mindig homályos és elmosódott kissé, látszik ugyan valami, érzékelhető ugyan valami, de egy az egyben és egészben mégsem láthatom meg, ki vagy. De nem adom fel. Nem adom fel, egyik utamat sem, mindig valamibe belekapaszkodok, hogy az általad itt hagyott fonál felfejtésével eljussak Hozzád az út végén. Minden lehetséges módon és minden eszközzel azon fáradozok, hogy valamit megismerhessek Belőled. Ha vagy. Mert ebben még mindig nem vagyok elég biztos. Mutasd meg magad. Add ki titkodat. Hadd lássalak. Ha vagy. De ha nem vagy mégsem, azt is tudni akarom egészen. Zavaromon úrrá lenni vágyok, én bizonyosságot akarok. Mégis tudom: határozatlan vagyok. Azért, tudod, mert Te, és a körülöttem lévő világ abban tartasz. Létezésed bizonytalan, kiszámíthatatlan, mint a kvantumingadozások. Csak jóslásokba bocsátkozhatok létezésed valódiságáról, épp úgy, mint ahogyan egy kvantumfizikai folyamat eredményére is csak következtethetünk, de biztosat nem tudhatunk meg felőle, amíg be nem következik az. Ez a két dolog vajon megfeleltethető egymásnak? Nem tudom. Egy bizonyos csupán: a világ van. Ez az egyetlen fix pont, ez az egyetlen fundamentum, amiből kiindulhatok. Azt gondolom, hogy Te olyan vagy, mint a magyar népmesék ajándéka: létezel is, meg nem is. És én nem tudom eldönteni, a mérleg serpenyője merre billen valójában. Te jó ég! Most jut eszembe! Lehet, hogy én találtalak ki? Most elbizonytalanodom és a félelem gyötör, hátha tényleg képzelődésem vagy csupán.

Most pedig, mivel ily labilis állapotban vagyok, új utakra térek, hiszen nem adhatom fel. Én nem. Az embereket veszem most górcső alá, őket kérdezem, őket vizsgálom, mi okuk van feltételezni, hogy Te létezel? Meg kell tudnom tőlük valamit felőled, meg kell tudnom, miért hisznek Benned. Miért is? Hiszen nem láthatnak, nem hallhatnak, nem tapinthatnak Téged, s tudom mégis, többen, sokan állították a történelem folyamán, hogy létezel.

Éltem Afrikában, Sumériában, India szent földjén, Arábia országaiban, Konstantinápolyban, Romulus és Remus városában, éltem görög honban, Jeruzsálemben, Mongólia területein. Építettem piramisokat, városfalat és várakat, harcoltam különös népek ellen, láttam törpéket és óriásokat. Kereskedtem Európa és Ázsia kereskedőútvonalain, termővé tettem terméketlen földeket, kormányoztam nagy nemzeteket, hódítottam és utaztam eleget. Amióta vagyok, emberek közt élek. Falvakban, városokban, metropolisokban, sárviskókban, és felhőkarcolók tetején. Rengeteg emberrel találkozom, tudni szeretném titkos gondolataikat, tudni, mi él szívük legmélyén. A Föld benépesült. De éltem korokban, mikor embert alig láttunk, s gyermekeink mindenféle csúf betegségekben haltak meg. Sirattuk őket, s én ráztam öklömet, mert ha vagy, akkor hol vannak ők, kiket szerettünk? A népek mind fogalmat alkottak Rólad, emlékszem nem volt olyan törzs, népcsoport, nemzet és ország, hogy az ott élők ne hittek volna Benned. Kivétel nélkül mind. Én megkérdeztem őket Rólad. Furcsán néztek rám, nagyon. Azt mondták, a világ nem állatna fenn Nélküled. S én vizsgáltam tekintetüket, egész éjszakákon át beszélgettem velük, szemükbe néztem, tudni akartam, mennyire biztosak felőled. S hogy mit tapasztaltam? Felírom ide: nagyon biztosak voltak magukban, és Benned is. Még én éreztem kellemetlenül magam, hogy erről kérdezősködöm. De amióta a világegyetemet pásztázom távcsöveimmel, amióta okoskodásommal próbálok célhoz érni, amióta szikéimmel az emberi testet boncolom, szervek, szövetek, csontok között turkálva, amióta az elemi részecskék parányi, bizonytalan és kiszámíthatatlan világát kutatom, amióta mindent de mindent alkotóelemeire próbálok szétcincálni, azóta nem csak én, de a körülöttem élő emberek is megváltoztak. Régen, az archaikus korban, az ősi kultúrák virágzásakor még egy sem volt, aki kételkedett volna Benned, mára alig akad egy, aki kétkedés nélkül teljes bizonyossággal meri állítani, hogy Te vagy. A hitünk fogyott volna el, és ezért kezdtük a világot részeire bontani? Vagy mert a világot alkotórészeire daraboltuk fel, és nem találtunk egyebet mást, mint a világ megszámlálhatatlan részeit, nos ezért fogyott el a hitünk? Bizonyos vagyok benne, hogy mindkettő megállapítás egyszerre igaz.

Orvossá lettem, sok sok életemben erre fordítottam minden percet, mely megadatott hozzá. Felboncoltam az emberi testet, tudást nyertem, gyógyítottam, bár ez valójában mellékes dolog volt. Én azt akartam tudni, hogy a test, az agy, a szervek és a szövetek, tartogatnak-e valamit, ami az előbb vázolt szörnyűséges teóriámat megcáfolná. Szikét készítettem, borotvaéleset, és szervről szervre, szövetről szövetre, átvizsgáltam, földaraboltam az emberi testet, eleinte holtában, majd ahogy tudásom nőtt, altatásban, a test funkcionálása közben is, abban reménykedve, hogy mégiscsak többek vagyunk, mint biológiai szerveződések. Újabb és jobb minőségű műszereket készítettem, melyek segítségével többet láttam sokszor, mint saját szememmel. De nem találtam mást, mint sejteket, szöveteket és szerveket. A test megőrizte titkát. Nem adta ki nekem. Azonban a sejtek, a szövetek, a szervek összessége – ezt hosszas vizsgálódásom folyamán megértettem – mégis kevesebb, mint az ember, akit a mindennapokban látok, érzékelek, kit barátomban ismerhetek, kit társamban ölelhetek, kit gyermekemben szerethetek. A sejtek, a szövetek, a szervek összege kevesebb - igen határozottan állíthatom - kevesebb, mint az ember, aki szeretni képes, s aki önmagát és életét hősies és hétköznapi tettekben is feláldozni képes – gondoltam. Ezt biztosan tudom mára. Hitem visszatért, mert megértettem, hogy a részek összege kevesebb az egésznél. S ez nem csak az emberre, de mindarra igaz, amit magunk körül látunk, amiben élünk, az egész hatalmas és beláthatatlan univerzumra is. A részek összege – és sajnos a mi figyelmünk eddig terjed és nem tovább – kevesebb az egésznél. Az egész több tehát – gondoltam - mint a részek összege, s a részek összegének eredménye nem adja ki a világ, s így Isten titkát sem. Hogy ez hogyan lehetséges? Ez is titkaid közé tartozik.

Az újkorban pszichológus lettem, hogy az emberekhez, az emberek tudatához hozzáférkőzzek, hogy hátha, ha igazán mélyre ereszkedem, rátalálhatok a titokra, amit a látható világ nem ad ki nekem. Hátha az emberi tudatban, gondolatban, az emberi érzésekben ott lappang valami, amit felszínre tudok hozni, s ami kibeszéli végre azt, amihez más módon képtelen vagyok hozzáférni. Kutatásaim egy része – bevallom – bizony vakvágánynak bizonyult, ám itt is - mint mindenhol – rátaláltam valamire, ami figyelemreméltónak bizonyul. Megismertem az emberi tudatot, az agy felépítését, a neuronhálózat működését, az neuronok ingerületátadásának funkcionálását, a tudat mechanizmusait, fogalomalkotását, megismerő-, asszociációs-, és elvonatkoztató képességét, az emberi döntésmechanizmusok működését, az énkép formálódását, az élethez, pontosabban a létezéshez való viszonyulás tudati és érzelmi hatásait. A tudat működésének jótékony hatását, árnyoldalait és defektusait, a psziché betegségeit. Megismertem a tudat befogadóképességének meg nem határozható nagyságát, mely csodálattal tölt el mai is. S mikor már azt gondoltam, ismereteim a tudatról nem bővülhetnek tovább, új felfedezést tettem. Ennek datálása már az újkorra tehető. Akkoriban többféle néven emlegettek, de neveim – hisz mindig és mindig levetettem őket, s mert számukat sem tudom már – nem fontosak többé. E világ – ami a tudat előtt és mögött található - meg nem határozható, hiszen csak akkor alkothatunk róla képet, ha az illetőt, akin a vizsgálatot végezzük, olyan tudati állapotba hozzuk, mely nem sajátja mindennapi életének. Vagyis ha tudatát kikapcsoljuk, hogy megszólalhasson benne és általa mindaz ami tudata előtt és a mögött van (e kettő nem igazán választható el illetve különíthető el egymástól). E világ olyasvalamit nyitott meg számomra, ami új reményekre jogosított fel. Azt gondoltam, a határtalant tapinthatom kissé, ha e világba betekintést nyerek. Aki ki tudja nyitni ezt az ajtót, egy beláthatatlan, meghatározhatatlan és hatalmas „információhalmazhoz” jut hozzá. Olyan ez, tanítottam későbbiekben egyetemi tanárként, mint az internet: az ember rákapcsolódik, és olyan mennyiségű tudáshoz nyúlhat, ami lényegében befogadhatatlan. Ám a tudat mögötti világ más jellegű és egyben más minőségű tudnivalókat hordoz, mint a mi internetünk. A mi internetünk adatok halmaza, amihez korlátlanul hozzáférhet az ember, azonban e halmaz jelentés és rendezettség nélküli, melyben az ember – épp összehányt volta miatt - nem tud, illetve nagyon nehezen tud kiigazodni. Azonban a tudat mögötti tartalom egész más minőséget hordoz. Olyasmit, amit a hétköznapinak és tudatosnak vélt életünk nagyon ritkán produkál. Olyan világ tárul fel, ami többet mond mint az az információhalmaz, amit eszünkkel és műszereinkkel megragadhatunk az életről. Ami itt van, beszédesebb, mint a látható, tapintható és műszereinkkel megmérhető világ. Nagyon különös ez. S ráadásul mindez, az emberi agyban generálódik, egy biokémiai folyamatokkal megáldott - neuronok milliárdjai által működtetett - biológiai, sejtes, szövetes struktúrában. De honnan érzékelhet a biológiai agy olyasmit, ami a racionalitás talaját még csak nem is súrolja? Hogyan érzékelhet olyasvalamit, amit sem mérni, sem műszereinkkel vizsgálni, sem egzakt módon körülírni nem tudunk? Hogyan érzékelheti a természetfeletti világot egy biokémiai struktúra? Hogyan definiálható tehát – kérdeztem magamtól - a tudat mögötti világ? Honnan tud az ember, megváltozott tudatállapotban olyasmit, ami egyébként tudatos életében érzékelhetetlen? Mi az ébrenléti tudat, ha nem érzékeli, illetve kitaszítja magából e másik világot, annak érdekében, hogy önmaga tudatát tudatosítsa? Mi a tudat mögötti világ? Az egység és az örökkévalóság élményét honnan meríti? Hogyan tud Rólad, még ha meg nem is tudja fogalmazni az élményt, mely őt éri megváltozott tudatállapotban? Hogyan? S egyáltalán Te vagy ott, alig érzékelhetően? Nem tudom bizonyosan, de gyanítom, s remélem talán igen. Azonban emberem a mai és mindenkori megszületik, él, eszik, alszik, szaladgál, csatázik, gyűlöl, szeret, kicsinyeskedik, hiszékeny, hitetlenkedik, fél és féltékenykedik, küzd és tolong, mindig többre áhítozik, mindig mást akar, és semmiben nem tud megnyugodni, valójában fogódzót keres itt, a bizonytalanban. Ahogy él, s amit belőle látunk itt: az csak a felszín. Ő maga olyan, mint a tenger. Csupán felszínét, a hullámokat érzékelem belőle, ám mindaz mi ő maga, valójában a tengerfelszín alatt található. Lényéhez mindennapi életén keresztül nemigen lehet hozzáférkőzni. Maga sem tudja legtöbbször, valójában miből van, s amit maga önmagáról érzékel, kevés ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le önmagáról és az őt körülvevő világról. Ha látnám őt, a benne lévő határtalan és beláthatatlan óceánt, gyanítom megérteném egyszersmind azt is, hogy e kimeríthetetlen közeg egyszerre minden ember személyes létének fundamentuma, de egyben mindannyiuk létének közös nevezője is. E teóriámat szintén nem tudom bizonyítani, szintén csak utalásokat találtam rá, mégis hiszem, hogy épp e teória léte szintén bizonyíthatja, hogy Te vagy.

A tapinthatatlant próbálom tapinthatatlanná tenni, de mindhiába. A tudományt hívtam segítségül, a matematikát, műszereimet, az emberi pszichét vizsgáltam, mégsem ismerhettelek meg Téged. Sokakban éltem, hitem volt, majd elfogyott, s azt hittem végül, véletlen csupán, hogy itt vagyok. Csalódottságom tapinthatóvá vált. Újabb hipotéziseket gyártottam. Azt mondtam: ha a Föld élete csak egy kicsit is másként alakult volna, se én, se mások, sem senki nem lenne itt. Kiábrándultságomban azt gondoltam: szerencsések vagyunk, hisz a fizikai törvényeknek engedelmeskedve a világegyetemnek volt elég ideje engem, és a körülöttem lévőket, egyszóval a világot előállítani. A tudat, az énkép, a megismerőképesség nem más tehát – gondoltam csüggedten -, mint az anyagnak, a fizikai törvényeknek és az idő egyvelegének jól sikerült produktuma, nem több annál és nem is áll egyébből. A világegyetem, s talán nem csak a mienk, hanem esetlegesen több, sok más univerzum is, képes nagyfokú strukturálódásra, bonyolult fizikai és biológiai szerveződésre, s ha még ideje is van arra, hogy architektúrája jól kifejlődjék, megalkot olyan egyedeket is, akik mi is vagyunk, akik képesek önmagukat és az őket létrehozó rendszert megismerni. Ez persze kiábrándító. Hisz, akkor véletlen, hogy itt vagyok, véletlen, hogy megjelentünk e bolygón, véletlen ez az egész, ami itt van, s ami én is vagyok. Ennyi lennék csupán? S amit hiszek, remélek, gondolok, érzékelek, az neuronhálózatom agysejtjeinek képzelgése csupán? Ez szörnyű, szörnyű lenne – gondoltam. Biológiai életem végeztével megsemmisülök? Nem csak én, hanem gyermekeim, szüleim, rokonaim, barátaim, mindazok, akiket szerettem? S aztán nem marad belőlem más, legfeljebb még élő társaim emlékezete? S ez a nemzedékről nemzedékre átörökített emlékezet alkotja az emberi tudást és az óriási információhalmazt, ami mára az emberiség felhalmozott? Ennyi tartogatna számomra az, hogy ember vagyok? Ez egyszerűen kétségbeejtő. Mert, akkor Te sem vagy, s az én reményem hamis.

Mi marad tehát? A hit? Igen, a hit. Nem marad már más, csak a hit. Tollat, ecsetet, vésőt, hangszert készítettem hát, hogy ezeknek segítségével alkossak olyasmit, ami érzéseimet, vágyaimat, reményeimet, kétségeimet, s hitemet leginkább kifejezheti. A hit vezérelt, mert tudtam, nem maradt más nekem. Kreációim múltja emberi életünkkel egyidős. Sok ezer éve próbálom kifejezni magam, s bizony voltak kifejezetten jól sikerült alkotásaim. Olyanok, amik úgy érzem akár többet is kifejezhetnek, mint amennyit képesek vagyunk bármi más úton felfedezni. Leginkább a zenére gondolok. De valamennyi eszköz, a művészetek valamennyi általam kipróbált ága segítségemre volt abban, hogy elmondhassak valamit az életről. Az életről, s az emberről. A hívő, a szeretni képes, a szeretetre éhes, a szenvedő, a csodálkozó, a reménykedő, a szerelmes, a melankolikus, a filozófus, a gondolkodó, a boldogságra vágyó, a féltő, a gondoskodó, a tudásra szomjazó emberről, az emberről, aki bár látszólag kicsi és keveset ígérő, mégis nagy dolgokra hivatott. S e nagy dolgok legnagyobbika, hogy él, s talán az is, hogy élete nem önmagától van, s ezért reménye sem elhanyagolandó tényező. Számtalan formában és módon, számtalan alkotásban tettem le hitemet emellett, verset írtam, költeményt, ódát, balladát, szonettet, ecsetemmel festményt készítettem, a színek meghatározhatatlan színű tárházából válogatva, s vászonra vittem, amit megfogalmazni nem tudtam. Faragtam követ, hogy emléket állítsak a nagyoknak, kikre emlékezni érdemes, faragtam követ, hogy kifejezhessem az emberi szépséget, az emberi jóságot, az anyaság csodáját. A zene pedig! A zene, a muzsika, meghatározhatatlan, mint az élet. Más világra kalauzol minket, olyan tájra, ami szebb és érthetőbb bármi másnál. A zene, olyan, mint a matematika. Olyan húrokat pendít meg értőiben, ami túlmutat e világ esetlegességén. A matematika és a zene egy nyelvet beszél. A zárt logikai okság és a határtalan, megfoghatatlan, meghatározhatatlan, megragadhatatlan zenei hangzás összetartoznak. Azt gondolhatnánk, ezek kizárják egymást. De nem. Épp úgy, mint a kvantumvilág bizonytalansága és a tapintható világ megbízhatóságának kontrasztja. Valami - egészében fel nem fogható – isteni muzsika alkotja a világot, hangjai, akkordjai, ritmusa, dallama, refrénjei megismerhetőek, de az egész kevésbé, mert az alkotja az örökkévalóságot. Gyaníthatóan – vetettem egyszer papírra – Te vagy a komponista, a karmester és Te vagy magad a muzsika is, a muzsika hangjai pedig a létrehívott létezők. S talán – bízom benne - nem is tévedtem nagyot e sorok megfogalmazásakor.

Bár közel jártam a megoldáshoz, a végső válaszhoz, a titokhoz, az igazsághoz, ez sem volt elég nekem. Nekem nem. Annyira akartam, hogy Te legyél, hogy olyan tettre szántam el magam, amit mások – joggal – a mohó kíváncsiság szégyenletes tettének aposztrofálnának. Nekem az kellett, hogy szemtől szemben lássalak, hogy megérintselek, sőt az, hogy szóra nyisd a szádat, hogy beszélhessek veled. Vándorlásaim, kutatásaim, tudományaim, mesterkedésim, okoskodásaim nem jártak sikerrel, ezért a legnagyobb vállalkozásra szántam el magam. A mennyekbe vezetett utam, hogy lássam, ha máshol nem, hát ott vagy-e? Biztos voltam benne, hogy igen. Hol is lehetnél máshol? A mennyekbe akartam jutni. Egyedül. Egyedül, hogy megtudjam ott vagy-e. Trónusodon ülsz majd, úgy fogadsz engem, aki úgy kerestelek. Elindultam hát. Föl az egekbe, Hozzád. Szokatlan volt, hogy - mintha ez természetes lenne – a mennyekbe vezető út létezik, s csodálkoztam azon is, milyen könnyű eljutni oda. A mennyek országa tehát létezik? Mégiscsak létezik? Az öröm és a remény érzései kavarogtam bennem, mégis feszült és nyugtalan voltam. Kivételes élményt jelentett, ami fogadott. A mennyek kapuja ugyanis sarkig kitárva vagyon. Pallossal a kezükben nem állnak ott az angyalok, ki és bemehet bárki, aki akar, észrevétlenül. Ez kissé elbizonytalanított engem, de vitt lábam, s kíváncsi vágyam, hogy megismerhetlek végre. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Valamiféle magaslatot láttam magam előtt, afelé közeledtem. Köröttem minden ragyogott. Lábam már nem szilárd talajt érintett, határtalan és megfoghatatlan és meghatározhatatlan üde, légies tér vett körül, szinte szédültem belé. Muzsika hallatszott. Égi muzsika. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólna, belőlem is, olyan gyönyörűséges, hogy könnyezve álltam meg néha, s nem is akartam már mást, mint ezt a zenét hallgatni, örökkön örökké. Fenn, a magaslaton, a magasban, fényárban úszó, vagyis inkább fényből készült hatalmas, aranyos, díszes nagy trónus emelkedett. Fényesség áradt belőle, olyan nagy fényesség, hogy majd elemésztett engem is. Még közelebb húzódtam. Még közelebb, hogy meglássalak végre, hogy lássam arcodat, hogy legalább egyszer halljam hangodat, hogy bizonyosságom legyen, hogy elmúljanak kétségeim, s hogy ott, előtted elveszhessek végre a a téged látás és a megnyugvás elemésztő tűzében. Még közelebb értem.... És ekkor, ott, a trónus előtt, egész valómmal remegni kezdtem. Rémülten és porig sújtottam estem térdre... Néztem a trónt és nem akartam hinni szememnek... A mennybéli trón üresen állt... A trónusban nem ült senki. Istenem, ez lehetetlen! - kiáltottam. Ez nem lehet igaz! Hol vagy mondd? Sehol sem talállak! Sehol se vagy! Itt sem és sehol sem. Könnyek futottak le arcomon. Elkeseredett, csüggedt és dühös voltam. Egyedül vagyok tehát, egyedül vagyunk, egyesegyedül. Hogyan lehetséges ez? - mondtam szavak nélkül. Hol vagy? - jajdult fel belőlem a szó. Keservesen sírtam. A földön feküdtem már. Nem akartam felkelni. Nem volt hová menjek. Nincs helyem így élők között, zúg a fejem, gondom, s fájdalmam kicifrázva – tódult fejembe egy verssor. Megalázottan és kiábrándultan feküdtem ott. Ájultságom sokáig tarthatott. Idejét sem tudom, meddig feküdhettem a trónus előtt a földön. Aztán, mintha valami rossz varázslatból ébredtem volna, úgy eszméltem. Minden elveszett, mindent kihalt belőlem, amit addig, gondoltam, éreztem, hittem, reméltem. Nem maradt semmim sem. Tudomásul kellett vennem a történteket, nem tehettem mást. Lassan összeszedtem magam, s felálltam. Odaléptem a trónhoz. Kezemet lassan végigsimítottam a trónus karfáján. A nagy trón – néztem fel rá. Isten széke – üresen... A trónusban nem ül senki... Mit jelenthez ez? Gondolkoztam. Aztán lassan megfordultam. Arrafelé néztem, amerről jöttem. De valami egész mást láttam, mint amire számítottam. Szemem elé olyan látvány tárult, amelyhez foghatót sohasem láttam. Lehetetlen vállalkozás leírni amit ott egyszerre, egy időben és egyetlen pillanatban tapasztaltam. Mert ott, akkor, egyszerre láttam az egész mindenséget. Egyszerre minden részecskét, atomot, molekulát és alakzatot, amiből a mindenség összeáll. Láttam az univerzum valamennyi napfelkeltéjét, egyszerre minden vízcseppet, kavicsot, a tenger valamennyi hullámát, valamennyi dimenziót, s a dimenziók világainak összes lehetséges formáját és létezőjét, egyszerre az összes csillagot és bolygót, egy időben a világ örökös változásának valamennyi parányi mozzanatát. Láttam a világmindenség valamennyi teremtményét, láttam egyszerre az összes embert és mind a létezőket. Fa voltam, folyó, szél, víz és egyszerre a hegyek és a kanyonok. Láttam a kvantumvilág játékos és véget nem érő táncát, amit e világ arra a muzsikára táncolt, amit akkor hallottam, mikor ideérkeztem. Láttam felhők futását az égen, láttam egy időben a világmindenség valamennyi záporának valamennyi cseppjét, valamennyi halált, s a könnyek tengerét. Láttam a föld valamennyi házacskáját, a házak valamennyi szegletét, s világmindenség valamennyi porszemét, melyek a napsütéssel szálltak valamennyien. Tudtam számát a homokszemeknek, mert mindegyikben egyszerre ott voltam, egyszerre, és egy időben a világmindenség valamennyi létezője én voltam, minden formában és alakzatban én voltam jelen. A csillagok mindegyikében ott éltem, a világűr és a tengerek sötétjében, a nap fényében, betöltöttem a teret, a határtalan égboltot, s éreztem valamennyi teremtmény sóhaját. A felfoghatatlan és meghatározhatatlan mindenséget láttam egyszerre, egy időben, egyetlen képben, mindent, mi valaha volt, van és lesz. Az örökkévalóságból készült időt láttam, a létezés időből és elmúlásból készült architektúráját. Leírhatatlan élmény volt. Fölfoghatatlan volt, mégis nagyon is valóságos ahhoz, hogy ne kételkedjek abban, hogy mindez velem, ott, egyszerre és egy időben megtörténhessen.

S ekkor, nem tudom honnan, mellém lépett valaki. Nem is lépett, inkább megjelent. Egyszerre csak ott volt. A nagy trónus aranyos, díszes, faragott karfájára telepedett le, fenekével a karfán ült, lábait kifelé lógázta. Az illető színes többágú csörgős sapkát viselt, színes, kockás, csíkos, fodros, magas galléros mégis a köldökéig érő kabátkát, piros harisnyát, no meg ékes, fényes, hosszú, keskeny, felkunkorodó magas orrú cipellőt. Megrázta csörgős sipkáját, a kis csengettyűk csak úgy csilingeltek rajta - sosem hallottam még olyat. Szélesen vigyorgott rám. És pukedlizett. Majd kézen állt. Nem bírt egy helyben megmaradni. Szörnyen bosszantó volt.

-Isten soha nem ült még trónjában – mondta nevetve. A teremtés hajnalán elkészítette, de ő maga nem ült még bele soha. Annál neki több dolga akad. Tudod miért fényességes királyi széke? Azért, hogy hirdesse, Isten sohasem foglalta el azt. Azért ilyen ragyogó díszes, aranyos és azért üres, mert bizony a trón elfoglalása botor és gaz tett, és mindenképpen elkerülendő.

-Ki vagy te? - kérdeztem tőle.

Felnevetett. És ismét pukedlizett. Csörgette sipkáját, a csengettyűk úgy zúgtak azon, akár a harangok.

-Én vagyok az Ő első teremtménye. Isten játszópajtása. Az ő udvari bolondja. Aki bár mindenhol vele van, mégis itt is helyettesíti, mert ügyebár – szélesen mosolygott - a trónusnál mégiscsak lennie kell valakinek, ha kíváncsiskodók érkeznek. Olyan alakok, már meg ne haragudj - mondta - mint te is.

-De hol van Ő? - faggattam tovább. - Mégis létezik hát? Hisz Te úgy beszélsz Róla, mint aki ismered. Láthatnám hát Őt magát?... És tudd meg te bolond – mondtam haragosan - én nem kíváncsiskodó vagyok. Én azért jöttem, hogy bizonyosságot szerezzek.

Most a trón támlájának tetejére huppant.

-Bizonyosságot? - kérdezte bolondozva. - Hát neked ennyi nem elég? - kérdezte kacagva.

-Eh – mondtam lemondóan. Néztem őt, néztem körös körül, aztán újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. - Miért üres a mennyország? Mondd, miért nincs itt senki? - A csüggedtség ismét úrrá lett rajtam. - És ki ez a bohóc? - kérdeztem szótlanul magamtól.

Most leugrott a szék támlájáról és cigánykereket hányt.

-Engem is feltartasz! Nem veszed észre? Nekem is dolgom lenne! De nem itt! - mondta most kissé komolyabban, de még mindig nagyon derűsen. - Csak az időnket vesztegetjük és nem megyünk semmire. De ha akarod, hát tudd meg: akik itt lehetnének, azokon segítenek, akik még nincsenek itt! Érted már?

-De miért nem láthatom Őt? Miért? Miért nincs itt? Miért nincs sehol?

-Hát, ezt most már aztán igazán kitalálhatnád magad is! Kicsiny a hited, kisebb a mustármagnál is, s ami az orrod előtt van, azt sem látod. Lejárt az időnk. Mennem kell. Megyek derűt és reményt oltani a rám bízottakba. És... és neked is ezt ajánlom... S ha akarod, s hogy jobb kedvre derítselek – kacsintott – lejegyezheted találkozásunk történetét. Na most már tényleg megyek. Még találkozunk! Ne maradj soká!

Azzal felugrott ismét a nagy trónus karfájára, onnan egyetlen lendülettel háttámlájának tetejére, majd lassan, hogy egyensúlyát el ne veszítse, felállt azon, előrenyújtotta mindkét karját, és fejest ugrott, lefelé, a semmibe, mintha szikla tetejéről tengerbe ugrana. Sapkája csörgőinek csilingelése messze hangzott. S, mert a szék oldalán álltam épp, láttam, amint a trónus hátoldalán, lejjebb alattunk, megváltozik a tér. S igen, csodálatos, a tengert láttam lent, s egy kisfiút, aki apja fejesugrását tapsolja nagy vígan.

-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? - hallottam lentről.

-Tetszett apa, nagyon jó volt – mondta nevetve a kisfiú.

Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedvesebb teremtménye aki egyben szószólója és helytartója is, apaként játszadozott kisfiával a világban. S ekkor újra a trónusra néztem, az üres Istenszékre, s megértettem végre, Isten miért nincs itt. Miért nincs sehol. És miért tudjuk mindannyian mégis, hogy ő Van. Megértettem, hogy az isteni élet mibennünk és minden létezőben osztatott szét, a teremtés véget nem érő pillanatában, örökkön örökké. Isten minden látható és láthatatlan élet szubsztanciája, alkotója éltetője és ihletője. Minden, mi létrejött, mindenestől belőle van... Isten nem kézzelfogható... Isten széke üres, mert Isten máshol van. Egészen szétosztotta magát, hogy a létezés bekövetkezhessen. Sehol sem találtalak hát, mégis megtaláltalak. Sehol se vagy, de - ó - hát mégis megtaláltalak! Néztem a nagy díszes, aranyos, faragott trónt, fényességbe öltözve, s hallottam újra a muzsikát, melynél gyönyörűségesebbet nem hallottam azóta sem. Egyedül voltam. Egyes-egyedül. Vajon egyszer benépesül e térség? A trónon ülő elfoglalhatja valaha a trónt? Tudtam, ez most már rajtam is múlik. Éreztem, valamiféle feladatom van most már nekem is. Istent lehetetlen tapinthatóvá tenni. Nem hagyná magát, hisz a trón üressége veszélybe kerülne. Addig biztos nem, míg a mennyeknek országa be nem népesül egészen. Közöttünk is emberként volt itt, hogy emberként közölje velünk titkát, s hogy trónja üres lesz mindaddig, míg mindenki révbe nem ér.

Elhagytam e néptelen környéket. Elhagytam a fényességes trónt, az üres Istenszékét, melyről most már tudom: ez az igazi bizonyíték Isten létezésére. Megyek, hogy emlékeztessem a reám bízottakat e felismerőséről. Visszatérek a világba, mert itt semmi keresnivalóm. Segíteni akarok. Számítógépem elé ülök, hogy megírjam, amit megérthettem Rólad.

Hogy Te vagy... Hogy Te vagy...

2014. január 2.

A fiú jómódú családból származott. Birtokaik voltak, nagy gazdaságot vittek, apja tisztséget viselt a városban, anyagiakban sem szűkölködtek. Szülei jó neveltetésben részesítették, igazi úrifiúvá vált. Egyke volt, a család szeme-fénye-közepe. Emellett katonás életvitelre nevelték, s a legjobb iskolákat járta ki. Szülei révén már munkahelye is megvolt, jogi diplomát szerzett, s ezzel bejuttatták a város egyik legjobb ügyvédi irodájába, ott is a legjobb mellé.

Dr. Moriz volt a város legjobb ügyvédje ekkor. Számtalan ügye volt, számtalan jól, s kevésbé jól fizető ügyfele, a társadalom színe java és söpredéke is. Ügyes, fifikás és leginkább ravasz észjárású ember volt, ügyfelei minden perét megnyerte. Ide került a fiú, s itt dolgozott, a legjobb ügyvéd mellett, a legjobb helyen, a legelőkelőbb irodában, a város közepén, Szentpéterváron.

Meglátod fiam, nagyon jó dolgod lesz itt. Az ügyvéd úr mindenre megtanít – mondta apja az irodában az első nap, mikor összeismertette fiát Dr. Moriz-zal.

- Mindenre bizony – mondta fennhangon az ügyvéd úr – s még többre is.

- Köszönöm – mondta a fiú szerényen.

- Meglátja ügyvéd úr, okos fiú ez, hamar komoly segítségévé válhat.

- Meghiszem azt, ha a képviselő úr mondja.

Így kezdődött. Mégis idejekorán kiábrándult az ügyvédbojtároskodásból. Érezte, tudta látta, hogy csűréssel-csavarással, hazugsággal és megtévesztéssel mi mindent el lehet érni, s ha az élet úgy hozta, mindennek az ellenkezőjét is. S ami ebben a szakmában nem túl előnyös, igen érzékeny volt az igazságra is. Az emberek viszketegségéből, pökhendiségéből és pénzsóvárságából táplálkozó kakaskodását pedig egyszerűen nem értette, furcsán nézett mindenkire, aki mondvacsinált, vagy aljas szándékú ügyeket hozott hozzájuk. Idővel megutálta a szakmát.

Egykeségéből is adódóan, fiatalkorától fogva sok magányos órát töltött el, ezekben sokat művelődött, szerette hazája irodalmát, költészetét, zenéjét. Sokat volt egyedül. Munkája végeztével szobájába ment, s csak este jött le a nagy étkezőbe, hogy szüleivel a vacsorát elköltse. Könyvtárba járt, rengeteget olvasott, könyveket hozott haza, később egy-egy saját novellával is megpróbálkozott. Bár szülei a társadalom felsőbb létráin ágaskodtak, s műveltek is voltak, mégis furcsán néztek fiúk hóbortjára, könyvmolynak nevezték őt.

A folyót és tengert is nagyon szerette. A város a Néva folyó torkolatában épült, számos apró és nagyobb szigettel bírt, s e látvány mindig gyönyörködtette őt. Nagy sétákat tett egyedül, csábította a a víz, a delta és a tenger találkozása, a víz kékje, a hófehér csipkézetű tarajos hullámok morajlása, a tenger egyszerű és nagyszerű látványa.

A szülői szigor és előre elrendelés dacára mindenféle úri és előkelő, jópofizó és okoskodó társaságtól távol próbálta magát tartani. Szülei a társasági életben való részvételt igen fontosnak tartották, mint mondták: meg kell mutatnunk magunkat, részt kell venni a város életében, kapcsolatokat kell ápolnunk és építenünk, különben idővel kiszorulunk, perifériára kerülünk, s az ebben a társadalomban maga lenne a bukás. A fiúnak mégsem tetszett ez. Maga sem tudta eleinte miért. Félt talán kissé. Idegen volt számára mindez. Oroszországról, politikáról, reformokról, a társadalmi élet problémáiról, a város ügyiről, a vadászatokról, a szerencsejátékokról szóló polemizálásokat értelmetlen és haszontalan szájcséplésnek tartotta. Ezek az úriemberek és úri hölgyek másról sem tudnak beszélni – gondolta. Na és a pénzről, az ügyeikről, a sikereikről, ilyen és olyan kalandjaikról. Az intrikák és a társadalmi élet erotikus túlfűtöttsége nem izgatták, sőt bizonytalanná tették. A nők árulták magukat, a férfiak pedig prédaként tekintettek a nőkre, függetlenül attól, hogy mindannyian a társadalom igen magas fokain álltak. A nő szent kehely és nem hús – tudatosította önmagában a fiú – ezért önmagát áruba nem bocsáthatja és a férfi prédaként nem tekinthet rá.... A társadalmi élet indaszálai természetesen otthonra is bekúsztak, az esti beszélgetések sem folytak másról, mint a város ügyeiről és pletykáiról.

Nem érezte önmagának ezt a világot. Egyre többet volt egyedül. Munkahelyén, az irodában udvarias volt, meghúzta magát, s ha csak tehette kimaradt az állandó - vállveregetős, ki tud jobbat, nagyobbat, szellemesebbet mondani – társasági jelenetekkel tarkított eseményekből. Szüleivel is egyre többször került konfliktusba. Az esti beszélgetéseken leginkább hallgatott. A „mi történt a városban, ki mit ért el, ki mit csinált, ki kivel szűrte össze a levet, ki kivel társul, kinek hogy megy az üzlet, ki milyen jó boltot csinált” témák egyre kevésbé foglalkoztatták. Nem is értette, hogyan foglalkoztathat hosszú távon ez bárkit is.

A család vasárnaponként templomba járt. A város színe java ott volt, úgy, mint az esti szeánszok, a kártyapartik, a mulatságok, ez az esemény is fontos társadalmi színtérnek mutatkozott, melyet módfelett örömmel és módfelett mosolygósan ki is használtak az emberek. A közeli templom mindig zsúfolásig teli volt, gombostűt sem lehetett leejteni, annyi szabad hely nem mutatkozott. A fiú szüleivel az első padsorok valamelyikében ült, apja képviselői előjogaihoz ez is hozzátartozott. A hívő nyáj meghallgatta a felolvasásokat, az evangéliumi részletet, öreg pap prédikációját, majd áldoztak, egymás kezét szorítva békét kívántak, az áldás után távoztak, és – legalábbis a fiú ezt tapasztalta – kint, a templomon kívül, a munkahelyeken, a városban, a társasági életben folytatódott ugyanaz, mint általában a vasárnapok között, amire talán a legtömörebben azt lehetne mondani: a romlottság fenntartása. A fiú otthoni olvasmányai közül, s a misén elhangzó felolvasások közül is az Evangéliumot szerette a legjobban. Ekkorra már betéve tudta minden fontosabb sorát. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy bár az Evangélium közvetlen az emberhez szól, az embert, s annak élet-feladatát helyezi a középpontba, mégis a társadalom, a világ, s az emberek majdnem mindegyike képtelen bármit is megvalósítani belőle. Gyanús lett, hogy - az emberek szemében - a templomi szertartás is csak egy a sokféle esemény közül, amelyen megjelenhetnek, ahol megmutathatják magukat, előtte-utána trécselhetnek, szóval egyfajta szórakozási és időtöltési lehetőségként tekintenek rá. A fiú itt is kissé kilógott a sorból, neki a hitelesség hiányzott, nem az egyházé, hanem az embereké. Az egyháztól csak annyiban várt többet, hogy nem tudta átültetni az emberekbe az evangéliumi tanítás megvalósításának lehetőségét. Úgy érezte valami még hiányozhat.

Lassan teltek az évek. Az ügyvédbojtároskodás ideje is lassan lejárt. Ám a fiú tudta már, nem akar ezen a pályán maradni, ez a miliő és ez az életforma nem lehet számára hosszútávon alkalmazható. Lassan tudatosult is benne, miért nem. S eljött az a pillanat is, hogy megelégelte Dr. Moriz ügyeskedéseit. Az eset egyike volt az olyan pereknek, amitől a fiúnak a gyomra fordult fel. Dr. Moriz megnyert ugyanis ügyfelének egy olyan ingatlanügyet, melyben egyértelmű volt a másik fél igaza.

Egy szolgalmi útról volt szó, mely ügyfele földjén vitt keresztül. Utálta, ha átjárnak a telkén, s mivel nem talált rá más módot, bírósági úton próbálta elintézni a másik féllel szembeni sérelmét. Az alperes telke Szentpétervár külterületén feküdt, egy tóval határolt terület előtt, megközelítése csak a felperes telkéről volt lehetséges. A felperes telkének oldalában vezetett a körülbelül 2,5 méter széles szolgalmi út, ezen lehetett megközelíteni a tóparti földet. Ez az út képezte a per tárgyát. A pert végül hosszas jogi csűrés-csavarás után Moriz nyerte. Szónoklataival és a legkülönbözőbb jogi eszközökkel élve bebizonyította, hogy ügyfelének van igaza az út használatát illetőleg. Az alperes ezután csak csónakon közelíthette meg telkét.

- Ez nevetséges – mesélte otthon a fiú – az egész per arra ment ki, hogy a tóparti telket értéktelenné tegyék, használhatatlanná és eladhatatlanná váljék, s mindezt azért, hogy később egy vevő – persze a felperes megbízásából - bagóért megvegye az ingatlan. Morizt jól megfizették ezért.

- Ilyen az üzlet fiam. Az ügyesebb, a ravaszabb, a rátermettebb nyer. Ilyen a világ.

- Ne haragudjon apám, ez nekem nagyon nem tetszik.

- Ez nem tetszés dolga fiam. Ezt meg kell tanulnod.

A fiú végig ott volt a tárgyalások alatt, végig kellett hallgatnia mindent, s mindezt úgy, hogy tudta a felperes aljas szándékát, hisz Moriz beavatta őt is. Figyelj jól – mondta mindig – figyelj engem, hogyan kell a legkülönbözőbb jogi és retorikai módszerekkel ügyfelünk ügyét előmozdítani, a szent cél érdekében. A fiúnak ugyan hányingere volt, de helyzete miatt kénytelen volt ezt az egész színjátékot végignézni.

De ez volt az utolsó. A tárgyalás utolsó napját követően ugyan még bejárt az irodába, de tudta: utolsó napjait tölti itt. Vége. Egyik este aztán közölte döntését apjával és anyjával. Azt mondta, nem hajlandó ebben a kutyakomédiában részt venni, nem hajlandó ebbe a társaságba tartozni, nem hajlandó tovább ezt az életmódot folytatni, nem hajlandó színlelt és hazug élet jövőjét építeni. Szülei hüledezve hallgatták. Azt gondolták, minden rendben van fiúk körül. Apja – hogy tekintélyét kimutassa – ellentmondást nem tűrően fenyegette és korholta egyszerre, emlékeztette, hogy mennyi mindent tettek érte, milyen karrierpálya lehetősége előtt áll, emlékeztette a rá fordított pénzre, fáradságra, kapcsolataira és mindezek előnyeire. A fiú csak hallgatott. Úgy érezte nem is hallja apját. Tudta, hogy apja a maga köré épített tekintélyelvű szerepén és életmódján nem hajlandó most sem változtatni, még ilyenkor sem, pedig – úgy érezte a fiú – most igazán félre lehetne tenni ezeket. Tudta, hogy apja oly annyira belesüppedt már nagyravágyó, rangját és méltóságát minden áron őrizendő, öntelt attitűdjeibe, mint alvó ember puha bőrfoteljébe.

Édesanyja is szigorú volt, ám hangja mégis majd sírásba hajlott.

- Mi lesz most veled kisfiam? Hisz neked jogi diplomád van! Hisz neked ez a munkád! - mondta szigort erőltetve magára.

- Igen – vágott rá apja. Neked ez a szakmád.

- Nekem ebből mégis most már elegem van – mondta halkan de határozottan a fiú. - Ne haragudjanak. Én ezt tovább nem tudom vállalni. Az ügyvédi karriertől, s ennek minden nyűgjétől és előnyétől, az egymást vállon-veregetős, öntelt, becsvágyó, ravaszkodó, falánk, fellengzős – levegőt véve folytatta - élősködő, mások életén csámcsogó társasági élettől távol kívánom tartani magam. Egyelőre. Ezek nem emberek, hanem igen jól öltözött hólyagok. Túl nagy a zaj, nekem csöndre van szükségem... Ilyen lesz vajon az összes ember egy évszázaddal utánunk is? Én mondom igen. Csak még sokkal butábbak és sokkal korlátoltabbak lesznek. Az értelem világossága akkorra már szinte teljesen kiveszik a civilizált világból.

- Ebből elég volt, ezt nem tűröm tovább – szólt nagy hangon az apja – kapsz még egy nap gondolkozási időt, aztán, ha nem tágítasz fel is út le is út. Ha nem folytatod az elkezdett jogi pályád, ebben a házban biztos nem maradhatsz. Rám ugyan nem hozol szégyent. - Szünetet tartott. - Remélem ezt csak egy rossz vicc, én nem tudom mi történt hirtelen... - Habozott. - Történt vajon valami egy ügy kapcsán, vagy megfenyegettek, vagy esetleg valamilyen nőcske van a dologban? Nem tudom, de bízom benne, hogy holnap másképp nyilatkozol.

Másnap este a fiú már azzal fogadta szüleit, elmegy otthonról. A beszélgetés hosszasnak ígérkezett. A fiú szerette volna felnyitni apja szemét, bár tudta, ez elég nehézkes lesz. A nap lemenőben volt, narancssárga sugarai bevilágították a tágas nappali családi fényképekkel teleaggatott falát. A fiú anyja mellé ült a nagy díszes faragott karfájú barokk kanapéra, apja pedig a kandalló párkány előtt járkált fel alá, akár egy sértett vadkan, kit meglőttek.

- Á, szóval így döntöttél. Menj, ne is lássalak, de a pénzem ne kelljen... Mondd már el mi a fene van ennek a hátterében? Hisz fogalmad sincs mit csinálsz! Nem adhatod fel, amit eddig elértél. Aki nem áll be a sorba, földön futó lesz.

- Igen, tudom, s ezt vállalom is. De hallgasson végig apám, kérem. Tudom mit teszek. Nem kell se rang, se tisztség, se pozíció, se pénz, se megbecsülés. Távol akarom tartani magam e társadalom elvárásaitól, távol az úgynevezett civilizált világtól, távol a kapcsolatrendszereken alapuló lehetőségek előnyeitől, távol a sikerektől, a hiúságot és kevélységet ácsoló úgynevezett úri élettől, mert édesapám, ezek mind arra valók, hogy érdekeinkért egy vagy több maszkot készítsünk, melyekkel – a könnyebb út érdekében – elrejteni próbáljuk valódi arcunkat az emberek elől. Az emberré válás nem tűr meg semmiféle álarcot. S az embernek nincs más dolga, mint ez. A legtöbb ember egy egész életen át a lehetőségeihez, tulajdonságaihoz, képességeihez mérten a legjobb maszkot készíti magának, hogy ezen jól-rosszul elkészített maszk mögé húzódva elfedje eredeti valóját, s a világnak, az embereknek valami olyasmit mutasson, ami az ő elvárásaiknak megfelel. De ez a maszk nem maradandó, nem örök, e maszk a halállal lemállik rólunk. Minek hát kozmetikázni, sminkelni, púderezni és viselni egy egész életen át? Nem lenne hitelesebb fel sem venni. Ne feledje édesapám, az embernek az égvilágon mindent le kell vetkeznie magáról.

- Te oktatni mersz? Mit képzelsz magadról? És egyáltalán honnan vetted ezeket az elméleteidet? Hol olvastad őket? Ki mondta a füledbe?

- Nem járunk minden vasárnap templomba édesapám? Nem halljuk minden vasárnap az Evangéliumot? Vajon mire való az?

- Ott ilyeneket nem tanítanak.

- De igen édesapám...

- Na jó, hagyjuk ezt. Ebből nem lehet megélni. Eljárunk ugyan templomba, de mint a melléklet ábra mutatja, az Evangéliumba foglaltakat lehetetlenség követni. Ami Istennek lehetséges, az embernek lehetetlen.

- Ez a kegyelemre vonatkozik édesapám. Ám úrfelmutatáskor halljuk a lényeget.

- Te jó ég? Most veszem észre, te teológiai vitát akarsz velem folytatni... De ez nem fog menni... De nekem mindegy. Viszont megismétlem: a sorba be kell állni, a társadalomba be kell illeszkedni, annak mindenkori elvárásait, szokásait, megegyezéseit fel kell venni és pénz kell keresni. Nem lehetünk Szent Ferencek, ez ma már nem divat, s nem is kifizetődő. Karriert kell csinálni, megfelelő egzisztenciát kialakítani, anyagi biztonságot teremteni, jómódú lányt feleségül venni, hogy boldog és kiegyensúlyozott életed legyen. Boldogságod és jóléted magadon múlik, muszáj erre törekedni, muszáj fiam. Különben egy senki leszel, egy kitaszított, egy megbélyegzett, egy földönfutó. Mit gondolnak szerinted arról az emberről, aki nem becsvágyó, nem nagyra törő, akinek nincsenek álmai?

- Látja édesapám, ez a mai mérce! S ha a folyamatok nem változnak időben, holnapután még inkább ilyen lesz.

- Mondd, mit akarsz csinálni? Mi a bánatot akarsz kezdeni magaddal? Ha nem maradsz az ügyvédi pályán, miből fogsz élni. Ha már az ügyvédéletet megutáltad, menj el valamelyik jó nevű kereskedőházba, jogi tanácsadónak. Jól jövedelmezik az is, s ha ez bánt, hát nem emberek kázusaival, hanem különböző kereskedelmi üzletek jogi ügyeivel foglalkozhatsz.

- Cseberből vederbe.

- Ezt én nem hallgatom tovább. Nem tudom, mit akarsz, de gyanítom, te sem. Te beszélsz az álmok kergetésének hamisságáról? Hisz te magad is ezt teszed!

- Ettől az élettől mégis meg kell szabadulnom. Mint mondtam emberré kell válnunk. S ez a közeg, az elvárásrendszer, a társadalmi berendezkedés s annak mondvacsinált egyezségei nem segítik az embert, hanem ál-világot tákolnak, ami megtévesztheti az embert valódi feladatára ébredésében... Apám! A kényelem, a jólét, a pénz, az elismerés, a pozíció, a tekintély, a javak beszerzésére tett erőfeszítés nem segít az emberen. De az sem, hogy azt hazudjuk magunknak, mindez nem fontos nekünk, de azért közben mégis – a világnak bár eltakarva ezt – azon dolgozunk, hogy önnön énünket alattomos és hazug módon ebben kiszolgáljuk. Akivé válnunk kell, annak nem kell semmi... igazán nem kell semmi. Akivé válnunk kell, mindent levetkezik magáról, nincs elvárása, vágya, célja, nincs vagyona, rögeszméje, hivatása, nincsenek allűrjei, nem hazudik önmagának, nem alakoskodik, nem szépít, nem rangsorol, előnyben nem részesíti sem önmagát, sem mást, igazat mond, az igazsághoz tartozik, életét nem tekinti magáénak, mindenről lemond, elveszíti önmagát. Mindentől megszabadul. Nincs bűne és erénye. Szabad. Mindenkit egyenlően és érzésmentesen szeret.

- Badarság...

- Le kell vetkőznünk minden olyan eszközt és módszert, mely arra hivatott, hogy az emberi ént öncélúan és önkielégítő módon táplálja. Az élet ugyanis nem fogható be, és pláne akkor nem, ha az ember kisajátítani próbálja magának. A létezés ugyanis tűz, mámor, kibomlás, átlényegülés, katarzis, s nem más, mint önmaga módszeres és önfeledt szétosztása örökkön.

- Mondd, hová akarsz kilyukadni?

- Fel kell ébreszteni az embert, mágikus szavakat kell fülébe súgni, szútrákat, Krisztus szavait, hogy felébredjen arra az életre, amit valójában élnie kéne.

- Ha már ilyen okos vagy, gondolom azt is tudod, miként kell ehhez hozzákezdened. Mert nem sok olyan bolond van mint te, azt ugye tudod?

- Az embernek van képe arra, kihez kellene hasonlítania, milyenné kell válnia. Egy képet kapott valódi önmagáról, hogy e képpel képezhesse önmagát, hogy e kép által feladatára ébredjen. E kép adott. E kép kinyilatkoztatott, köztünk lakott, s mi láttuk dicsőségét. A kinyilatkoztatás maga Krisztus. Ő az ember archetípusa, őstípusa, őseszménye. Minél inkább azonosulunk e képpel, annál inkább e képre fogunk hasonlítani, s ez az ember egyetlen lehetősége ahhoz, hogy az ember betöltse és rendbe hozza elrontott hivatását és égi emberré váljon, vagyis megvalósulhasson rajta és általa Isten világrahozatala.

Késő éjszaka volt már, az óra lassan elütötte az éjfélt. A fiú édesanyja elálmosodott, bejelentette, hogy lefekszik aludni. Megsimogatta, megcsókolta fiát. Közben apja is leült.

- Ne maradjatok fent soká – mondta a hálószoba felé tartva.

- Rendben drágám, hamar lezárjuk ezt az ügyet.

- Szóval, hol tartottál Fiam? - fordult fia felé az apja - Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?

- Igen apám.

- Folytasd, de fejezd be hamar...

- Az ember, édesapám, eredetileg az ég szülöttje, eredetileg isteni természetű lény, ám mohó önzésében, ki nem elégíthető életéhségében elvetemült lett, s az életet nem szétosztani, hanem megtartani próbálta magának. Én lett belőle, kivált, kiváló lett, az életet felfalni akaró hiú és öntelt hólyag. És parazita. Öntörvényű, öncélú, önérdekű, kéjelgő és legfőképp prostituált. Mértéktelen, aránytalan, súlypontját vesztett szerencsétlen.

- Túl sok a beszéd fiam – mondta széles mosollyal az apja - de mi mit lehet tenni?

- Amit a magyar népmesékben a legkisebb fiú is tesz. Egyedül indul útnak, hogy feladatát, betöltse, elvégezze. Bátyjai legtöbbször együtt maradnak, a rájuk bízottakat nem töltik be, eljátsszák, elmúlatják – mondom még egyszer lassan el-múlatják – életüket, ám a legkisebb testvér mindeközben célhoz ér. Egyedül talál rá a megoldásra, de útja során, jó tett helyébe különböző segítségeket kap, s ezeknek segítségével betöltendő feladatát elvégzi, vagyis rátalál mennybéli párjára, szűzi szerelmére, megtalált égi párjára, s vele menyegzőt ül... Én a segítők egyike szeretnék lenni, ki az értelem világosságát fenntartja az emberi világban, s az istenhasonlóságú állapot elérésének lehetőségére emlékezteti a megoldásra éhező embereket.

- Szóval mi... - köhint – ki leszel és mit fogsz ezután csinálni, ha szabad kérdeznem?

- Tanítani és emlékeztetni kell. Újra kell értelmezni az Evangéliumot, Krisztust és tanítását. Fenn kell tartanunk annak emlékezetét, hogy kihez lehetne hasonlítanunk. Az eszményi kép felidézésével és képzeletünkbe helyezésével az ember realizálhatja az eszményi embert önmagában, hogy aztán az azonosulás által hasonlatossá váljon hozzá. Az Egyház Krisztust olyan elérhetetlen magasságokba helyezi, hogy az ember épp arra nem gondol, amire gondolnia kellene: Isten azért jött emberként közénk, hogy bemutassa: az ember képessé válhat arra, hogy hasonlatossá legyen őhozzá. Mert a lényeg: Istent láthatóvá, tapinthatóvá, érzékelhetővé kell tenni a világban, mindannyiunk üdvére. S erre nem csak Krisztus képes, hanem Mária is és gyaníthatóan minden ember. Istent világra kell hozni...

- Marhaság. Jézus Krisztus – ahogy az egyház tanítja – Isten egyszülött fia, a második isteni személy, s egy Istennel. Az egyház joggal tanítja róla, az ő személye megközelíthetően sem hasonlítható emberi lényünkhöz, már csak azért sem, mert csak Isten tudja a bűnöket elvenni, amit a keresztre feszített fiában meg is tesz, hogy mindenkit magához hívjon, aki képes bűneit letenni.

- Igen, de mégis Krisztus magát következetesen Emberfiának nevezi, s magát, illetve tanítását – ami egy és ugyanaz – az emberre vonatkoztatja. Önmagát egyenlővé teszi velünk. Ez nagyon fontos. Ezért nekünk nincs más teendőnk, s nem is lehet más teendőnk, mint hogy szellemben-lélekben és cselekedetben hozzá hasonlatossá váljunk. Romlottságunkból csak így tudunk kilábalni. Olyan ez, mintha Platón ideatanát idéznénk, létezik az embernek egy eszményképe, s ez egyenlő a megváltott és egyben megváltó ember eszményképével, archetípusával. Krisztus a tökéletes ember, az eszményi ember, ki életét egészen elveszíti, hogy ne ő éljen, hanem benne általa és vele az, aki valójában Él. Vagyis az istenség. Ez az ember feladata is, még ha ma ebben a világban talán még megközelítőleg sem képes erre senki.

- Azt azért ugye tudod, hogy erre az okfejtésre kevesen lesznek vevők. Nem lesz fórum, ahol erről beszélhetsz, mert azonnal kidobnak. Ez szembe megy az egyházi tanításokkal, s a hagyományos keresztény felfogással is. Jól gondold meg, mit csinálsz! Ár ellen nem lehet úszni.

- Én nem ellene akarok, épp vele, ám biztos vagyok benne, hogy az egyetlen lehetséges vallásból, a keresztény vallásból is épp a lényeg hiányzik, s kiegészítésre szorul, hogy az ember Krisztus személyét, életét és tanításának valódi értelmét megérthesse, majd alkalmazni tudja.

A petróleumlámpa pislákolni kezdett. Kint szél kerekedett.

- Becsukom az ablakot – szólt az apja.

Petróleumot hozott, majd megtöltötte a szobában lévő lámpásokat. Bort töltött mindkettőjüknek. Száraz, erős, fűszeres fehér bort.

- Ezt senki sem tudja megvalósítani fiam. Ne áltasd magad. Ez képtelenség.

- Az ember azzá válik, amit magára vesz. Azzá, amivel azonosul, aminek a képét magára tudja alkalmazni. Az élet, az élet-képzeletben készül. Amit ide, az élet-képzeletbe helyez az ember, azzá válik. Itt következik be az ember primordiális defektusa, kezdeti lelki sérülése, vagyis az emberlét megzavarodása. És itt, ezen a helyen is kell azt helyrehozni, kijavítani. Nem is lehet máshol, mert még egyszer: az élet itt készül. Ez a megváltás helye. Mert az embert az a kép vezeti, szüli, alakítja, formálja, amit ide, az élet-képzeletébe helyez. Ez az átlényegülés, az akarat, a választás és a változás helye. Itt dől el minden. Ez vezeti az embert nap mint nap. Mert az élet folytonos átlényegülés. Örök transzmutáció és metanoia. Ezért nem mindegy, hogy mivel, s így mivé képzi magát az ember. Nem mindegy, hogy ezt a mágikus, motivációs központot mivel tölti meg, mert ez fogja őt élete folyamán formálni, vagyis inkább realizálni.

- És?

- Az ember Krisztussal megkapta azt a képet, amit élet-képzeletébe helyezhet, hogy e kép, e látvány, s e szó – mert ezek ugyanazok – képezze, s képzelje őt, hogy ezzel azonosulva helyreállítsa azt, ami a kezdetekben összetört. E kép, e látvány, s maga a Szó: Krisztus. Ha őt alkalmazzuk, ha mágikus motivációs központunkba őt helyezzük, ha élet-képzeletünket ő tölti ki, akkor indulhat meg az átlényegülés folyamata. De ehhez teljes kiüresedés kell, az élet-képzelet kiüresítése, hogy abban ne realizálódjanak olyan mágikus motivációs erők, amik vakvágányra viszik az ember életét, és értelmetlen életeket eredményeznek. Az üdv-kívánságot nem lehet passzivitással realizálni, az üdv-kívánság aktív megvalósulást követel, különben az ember elveszik. Ha a helyes képhez – a kinyilatkoztatott Logoszhoz – próbálunk hasonlatossá válni, bűnhordozók, szabadítók és megváltók leszünk – ugyanúgy, mint az Istenember - egymás bűneinek hordozói, egymás szabadítói és megváltói. A megváltás nem csak Krisztuson múlik. Ő már elvégezte azt, az életét egészen elveszítette, hogy ne ő éljen, hanem benne és rajta, általa és vele láthatóvá váljék Isten. Nekünk, magunknak is ugyanez a feladatunk.

- Isten kegyelme nélkül nincs megváltás. Nem ezt tanítják a templomban? Az ember sem a megváltást, sem a megszabadulást nem tudja maga elvégezni. Saját erejéből biztosan nem.

- Isten kegyelme annál nagyobb, minél inkább befogadja és továbbsugározza azt az ember. Az ember képessé válhat arra, hogy hasonlatossá váljon az Istenemberhez. Épp ezért testesült meg Isten benne, hogy látványa és képe legyen az embernek arra, milyenné kell válnia. Isten nem tolakszik. Akkor lép létezésbe, ha van, ki a létezésbe szólítja. Oly mértékben tartózkodó, hogy csak akkor jelenik meg, akkor realizálódik, ha a befogadó egészen feltárulkozik, s elveszíti életét, hogy ne ő éljen most már. Krisztus a szabadító, a megváltó, ki képes volt a világtól elválni, hogy feladatát lássa csak: egészen átengedni életét az istenségnek. Ezért egy vele. Ezért mondhatta, hogy én és az Atya egyek vagyunk. Ám erre képes lehet a mindenkor földre születő ember is. A világra, e világra kell segíteni Istent, hogy megjelenhessen az, akiből itt minden van. S a mindenkor a földre születő ember is képes erre. Hogy ki-ki mennyire az magán, s azon múlik, mennyire szeplőtelen. Mennyire hívő, vagyis mennyire hű. Vagy - tibeti terminológiával élve – mennyire éber. Ezen múlik minden.

- Ez a te hited?

- Igen apám. Mert ma az égnek, földi megnyilvánulása nincs. S ez tarthatatlan.

- Még egyszer elmondom fiam, ez nem jól gondolod, mert ez lehetetlenség. Bármennyire is azt feltételezed róla, hogy igen. Az ember koszos. Gyenge és gyarló. Nem összehasonlítható Jézus Krisztussal.

- Igen. De nem lehetetlen, hogy megforduljon, átváltozzon, felébredjen, bár tudom, hogy az ember jelenlegi lelki és szellemi helyzetében ez szinte kilátástalannak tűnik. De mégsem hiszem, hogy lehetetlen. Talán azért nem tudja és nem hiszi, hogy lehetséges, talán azért csüggedt és zavarodott, ocsmány és parazita, mert kétezer éve abban a hitben él, hogy romlottságán úgysem tud változtatni, az aljasság posványából úgysem emelkedhet ki, mert erre - ahogyan apám is mondja – azt hiszi képtelen. Pedig van képessége és képe is rá – ez egy és ugyanaz -, hogy a legmegfelelőbb képet exponálhassa arra a helyre, mely életét megváltoztatni tudja. Kétezer év teológiája, filozófiája, közgondolkozása azt hitette el vele, hogy Isten menti majd ki a maga készítette lelki és erkölcsi posványból, s őneki ezért nem kell semmit tennie. De mint a mellékelt ábra mutatja ez nem így történt. Isten ezt nem tette meg helyette, azért nem, mert nem tud és nem is akar az ember odaadása nélkül a világra jönni, azaz az emberben megvalósulni. Az ember nem a kinyilatkoztatott Igét, nem az Istenember látványát helyezi az életét képző mágikus helyre, hanem minden mást, mi nem odavaló. S minden más ami nem odavaló tette olyanná, akivé mára lett. A bajok kézzelfoghatóak, óriás méretűvé dagadtak, az ember lelkileg-szellemileg az állati lét alá csúszott. Sőt, lassan maga a földi ökoszisztéma sem bírja tovább az emberi gonoszságot, hitványságot, mohóságot és aljasságot. Lassan elérkezünk oda, hogy bizonyos esetekben a kutyánk ad példát nekünk, például arra, hogyan kell egymásnak örülnünk, hogyan ne legyünk terhére a másiknak, mi a hűség, mi a játék, és még sorolhatnánk. Pedig az ember feladata az istenemberré válás...

- Na ne, ez az utolsó mondatod... Azt akarod mondani, hogy Krisztusokká kell válnunk?

- Az istenemberi létállapot az emberi létminőség legmagasabb foka. Ez az istenhasonlóságú státusz megvalósulása. Az igazi alázat létrejötte. Jézus Krisztus azért volt közöttünk, hogy erre emlékeztessen, s hogy ennek lehetőségét feltárja előttünk. Őbenne Isten egészen megvalósulhatott. Mi másra törekedhetne az ember létezésében, örök létezésében, mint erre? Már csak ennek okán is igaznak gondolom, amit mondok. Ez a lét-feladata az embernek.

- Kétezer év teológiai vitáinak eredményét, illetve magát a keresztény hitet fordítod ki ezekkel az agyrémeiddel.

- Ez nem agyrém. És tulajdonképpen a kereszténység is hasonlót tanít, az embernek erkölcsösen kell élnie, törekednie kell a jócselekedetekre, a megbocsátásra, bíznia kell Isten kegyelmében, hinnie kell és várnia a feltámadást, az örök életet. S ez rendben is van így, s már csak egy kicsi hiányzik és teljes lesz a kép. De e kicsi nélkül nem megy. S ez a kicsi épp a lényeg, épp az, amiről nem szól senki...

- S ez az, hogy váljunk Krisztusokká? Ne beszéljünk csacsiságokat. Hisz ő maga mondta, hogy jönnek majd többen, akik azt mondják én vagyok Krisztus, s azt mondja, ne higgyetek ezeknek.

- Persze. Jézus soha nem határozta meg önmagát. Illetve igen. Azt mondta, ő az Emberfia, azt mondta, én vagyok a feltámadás és az élet, azt mondta én vagyok az élet kenyere, én vagyok a jó pásztor. Hogy ki ő, arról kérdésben faggatta tanítványait, épp azért, hogy ne ő mondja ki valódi személyét, hanem tanítványai ismerjék fel őt. Ti kinek tartotok engem - kérdezi Jézus. S erre Simon tudott megfelelni. Ő volt az első, aki Jézus néven nevezte: Te vagy az élő Isten fia. Ő ismerte fel elsőként az ember élet-feladatát. Ezért mondja Jézus: én erre a kősziklára építem egyházamat. Az Egyházat, az össz-emberi közösséget, azokat, kik képesek Jézus Krisztusban felismerni az emberi élet feladatát. Ha az ember felismerte ezt, a pokol kapui sem vesznek rajta erőt.

- Nem tehetjük magunkat egyenlővé Jézus Krisztussal. Ez szentségtörés...

- Krisztus azért jött el, mert mi eredetileg Isten elgondolása és teremtése szerint – s erről nem csak az héber iratok, az ószövetségi teremtéstörténet ír, hanem sok egyéb archaikus szentkönyv is – hasonlatosak vagyunk hozzá. Isten azért lett emberré Jézus Krisztusban, hogy emlékeztessen minket önmagával, hogy hogyan lehetünk emberként istenhasonlóságúak. Krisztusban Isten ember lett, hogy az ember önmagába fogadhassa Istent, úgy ahogyan azt Jézus is tette. Az ember átadja lényét, személyét, önmagát az istenségnek, hogy az testet ölthessen benne. Ez a szűzi fogantatás, ez az istenszülőség létállapota, ez a Máriai létminőség. Az egyház nem véletlenül – bár nem tudom mennyire tudatosan – nevezi őt minden ember anyjának. Mária Isten befogadója és kihordója, Krisztus pedig Isten cselekedete, vagyis Igéje. Máriával és Krisztussal születhetett meg Isten a világban. A nő a befogadó és a kihordó, a férfi a megvalósító. Ki csak befogadni képes és megvalósítani nem, csonka marad, ki csak a cselekedetre képes, de az isteni befogadása nem történt meg, szintén csonka marad. Az ember, ha Isten befogadását, világra hozatalát és megvalósulását szeretné realizálni, androgünné kell válnia. Ez a szó a görög androsz, „férfi” ésgüné, „asszony” szó összekapcsolásából ered, jelentése kétnemű. Vagyis egyszerre befogadó és világra hozó, és egyszerre kezdeményező, vagyis megvalósító. Asszonnyá és férfivé kell válni egyszerre, mert a két pólus összekapcsolásával születik meg a bennünk a harmadik személy, azaz Isten. Isten ekképp születhet világra bennünk és általunk. Így lehetünk ketten egy testté.

- Bízzunk Isten megbocsátó kegyelmében, mert másban nem is bízhatunk, mert ez, amit mondasz fiam, ez az embernek lehetetlen.

- Ez a kor valóban nem igazán alkalmas erre. De hiszek abban, hogy ez az emberi élet feladata. Már korábban mondtam. Az ember azzal lesz azonos, amivel azonosítja magát, azzá válik, amit magára alkalmaz, amit mágikus motivációs központjába fogad, azzá válik, amivel képzi életét, mert a kép, a látvány, a befogadott tartalom amellyel képzi magát, képessé teszi arra, hogy e képpel, e látvánnyal, e tartalommal eggyé váljon. Így ha oda e világi képet exponál az ember, rongáltsága megmarad, ha azonban képes az egyetlen hiteles képet befogadnia és realizálnia, akkor az emberré válás, az istenemberré válás megvalósulhat, Isten eredeti terve szerint. Minden korban, minden lehetőséggel erre kell emlékeztetni az embert.

- Nem tudom fiam. Ezek a gondolatok nagyon egyediek, igen újszerűek és felettébb furcsák.

- Krisztusban az ember a tanítót, a csodatévőt, a megváltót látja-csodálja, s nem az embert, pedig Jézus Krisztus ember volt. Ember, kiben a teremtő megjelenhetett, s ki Istent magán megjelenítette. Átlátszó üveg, kin isten fénye és szeretete és teljes odaadása láthatóvá vált. Kinek élete nem a magáé volt, hanem teljes egészében Istené. Az emberek Jézus Krisztusban az elérhetetlent látják, s ennél nem is jutnak tovább, mert - ki tudja miért – jobb tétlen és csodálattal felnézni egy héroszra, mint hasonlóvá válni hozzá. A bénultságról van szó. A könnyebb útról. Hisz könnyebb a megváltás passzív szereplőjének lenni, mint megvalósítani azt. Csakhogy ha az ember nem ezen fáradozik, akkor valami máson viszont egészen biztosan, mert élet-képzeletében, mágikus motivációs központjában mindig lesz valami, ami őt cselekvésre készteti. Ezért nem mindegy, hogy Isten befogadóivá válunk, vagy valami mássá. Ez két út, az egyiknek világi és rongált célja és megvalósulása van, a másik célja az üdvösség, valamennyiünk üdvössége.

- De hogyan fogjon hozzá az ember?

Erre szintén Krisztus ad példát, látványt, képet. A kezdeti lépés a következő. Az égvilágon mindent fel kell számolnunk, ami eleddig énünk táplálását szolgálta, mivel ez akadályoz elsősorban abban, hogy befogadókká váljunk. Se vagyon, se érdekek, se vágyak, se célok, se elvek, se nézetek, se akarat, se tudás, se képesség, se tulajdonság nem köthet és nem sarkallhat. Teljes egészében ki kell ürülni. Élet-képzeletünket, mágikus motivációs központunkat teljes egészében ki kell ürítenünk, hogy oda új képet, új látványt, új szót, fogadhassunk be. A világ sokféleségétől, a történettől, a dolgoktól, az ismeretektől, az érzelmeinktől, a múlttól, a jövőtől el kell szakadni. Üres tégelyekké kell válni, tégely nélküli üres tégelyekké. Egészen ki kell üríteni önmagunkat. Minden eddigi inspirációs képet el kell távolítanunk élet-képzeletünkből. A semmi sem különösebben fontos – hacsak az nem az üdv, nem az én üdvöm, hanem mások üdve - érzését kell elsajátítanunk. A ránk rakódott eddigi alantas ösztönzéseket, a hozzánk tapadt e világi célokkal kecsegtető inspirációs szálak sokaságát el kell szakítanunk, hogy az a hely, ami életünket képzi, üres legyen. Üres tégely, tégely nélküli üres tégely, mit új képpel, formával és tartalommal megtölthetünk. A következő lépés Máriás ima: legyen nekem a te igéd szerint. Ezzel az alvilág minden erőit a nemlétbe lehet űzni. Ez a fogantatás pillanata. Hogy ne az én igém, kívánalmaim, érdekeim és elvárásaim szerint legyenek amik lesznek, mert a fogantatás így sikertelen marad. Átadom önmagam annak, kinek befogadására készülök. A befogadás, a fogantatás pillanata szent, és egyetlen mondat igézheti: legyen nekem a te igéd szerint. Majd a kihordás következik, s ez igen kritikus időszak. A befogadó elvetélhet, ha a befogadottat veszélybe sodorja, nem vigyáz rá, nem törődik vele. Vagyis ha az inspirációs, motivációs központunkba, élet-képzeletünkbe bekerül más is, ami nem odavaló. A világra hozatal pedig a legnehezebb pillanat, mert itt nem csak születésről, hanem átlényegülésről van szó, új ember világra hozataláról, amely együtt jár a régi ember elvetésével.

- Igen, Jézus is beszél újjászületésről, mégpedig ha jól emlékszem épp Nikodémusznak.

- Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.

- Vagyis, ha jól értem, úgy gondolod, nem magában Krisztusban kell hinni, hanem azt kell megértenünk, hogy a krisztusi élet magunkra alkalmazható.

- Igen. Pontosan. Jézus nem csak azt szeretné, hogy higgyünk abban, hogy ő Isten fia, hanem azt is, hogy higgyünk abban, minden ember Isten fia lehet, ha képessé válik rá, vagyis, ha elveszíti életét, hogy abban Isten megjelenhessen.

- De miért fontos mindez?

- Hogy rongáltságunk helyreállítódjék, hogy Isten szeretete megvalósulhasson bennünk és általunk, hogy Isten társai lehessünk a létezésben, hogy az elvesztett istenközeli állapot újra létrejöjjön, hogy az üdvösség mindenkiben és mindannyiunkban megvalósulhasson. Minden teremtett létező arra vár egész létezésében hogy Isten éltesse. És vannak, akik ezt hagyják is, hogy ami itt létrejött, annak látens éltetőjét megjelenítsék.

Éjfél rég elmúlt már. Keleten már derengett. Csend ült a házon. Apja hosszasan nézett fiára, majd kissé felhúzta szemöldökét, mondani akart valamit - de végül nem kezdett bele. Inkább töltött. Fiát is megkínálta. Saját szőlőjük nedűjét itták, száraz, erős, fűszeres bort.

- Észre sem vettünk téged fiam – nyögte ki apja, miután letette a félig telt poharat a kanapé előtt álló kis asztalra – nem is tudtuk arról, hogy ennyire megváltoztál. Figyelmünk anyáddal nem rád, hanem a jövődre koncentrálódott.

- Hosszú utat tettem meg idáig. Sok időmbe telt mire megértettem Jézus Krisztus személyét, az isteni közlés értelmét, és az ember feladatát. Bár sokan, a legtöbben azt állítanák, nem lehet sematizálni az életet, nem lehet egyfajta és csakis egyfajta látásmódot érvényesíteni, a világ ezerszínű, az emberek is ezerfélék, és ezerféle élet-megoldási lehetőség van. Ezért sokszínű és csodálatos az élet. Én csak arról beszélek, amit helyesnek gondolok, tudva azt, hogy sokan, nagyon sokan egész másként gondolkoznak az életről, annak értelméről és önmaguk lehetőségeiről. Mégis-mégis azt gondolom, ez a hiteles és igaz megoldása az emberi életnek. Ezt épp Jézus Krisztus személye és élete miatt gondolom így. Az élet nem a miénk, bár abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a létezést okozó nem érzékelteti velünk. Ha ennek lényegét és tartalmát igazán megértjük és az ezekből adódó következményeket alkalmazni tudjuk, helyreállíthatjuk az eredeti rendet, létezésünk valódi megvalósításának lehetőségét.

- És ezt szeretnéd közölni a világgal?

- Igen, bár tudom, hogy se erőnek erejével, sem katedráról, sem szónoki képességekkel, sem az elmondottak írásos közlésével nem tudok senkin segíteni. Mindenkinek magán kell segíteni, s a megoldást megtalálni. Az ember maga, a megoldás befogadója, a kihordója, szülője és a megvalósítója is. Egyik fázisba sem lehet közvetlen beavatkozni, az ember átlényegülését, újjászületését csak maga végezheti el. Amit én tehetek, az az emlékeztetés. Jézus az utolsó vacsorán, mikor a kenyeret szétosztja, azt mondja: ez az én testem, mely értetek adatik, majd hozzáteszi, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Vagyis az ő maga mondja, az ő életét kell cselekedni, s az életet, mely nekünk adatot szét kell osztani, ahogyan azt ő is tette.

- Szóval azt mondod fiam, ez lehetséges?

- Természetesen ez nem megy könnyen, de minél inkább feladjuk személyes, énünket tápláló életünket, annál könnyebb lesz. Az élet nem önző! Ám ha magunkban azzá tesszük, elviselhetetlen terhet készítünk magunknak. Jézus mondja: az én igám édes, az én terhem könnyű.

- Nem is tudom, mit mondjak fiam. Napnyugtakor még el akartalak küldeni. Szörnyű dühös voltam, hogy feladod jól jövedelmező és a jövőre nézve igen kecsegtető ügyvédi karrieredet. De most már nem vagyok az. Értem amit beszélsz. S mivel már lefeküdni nincs értelme, gyere... menjünk sétálni. Gyönyörű a hajnal.

A Néva folyó közel esett házukhoz, ide indultak. Virradt. A ébredő nap már közel járt a világhoz. Fénysugarai beragyogták az eget. A folyó partján sétáltak. Egy kis fahídon készültek átmenni a negyvenkét sziget egyikére, melyen Szentpétervár belvárosa fekszik. Az apa itt kissé lemaradt. Elővette kisméretű, famarkolatú kilenc milliméteres revolverét, majd lőtt. Fia holtan esett a folyóba.

2013. szeptember 12.