A nő, már jócskán túl volt hamvas ifjúságának évein, bár, a ráncokon még innen.
Kortalan szerelése, fürge mozgása, sohasem hervadó mosolya miatt meg-megnézték az emberek. Egy ideje, közlekedés közben mosolyt oszt. A fogadtatás, változó. Ha sikerül a szemkontaktus, akkor többnyire visszaadják a szembe jövők. Van, aki szétnéz, hogy valóban jól érti-e, hogy a mosoly neki szól. Van, aki meglepett örömmel fogadja, de akad, aki széles ívben kikerüli, nehogy elkapja a kórt.

A lényeg, hogy a mosoly szívből jöjjön, és válogatás nélkül áradjon.
Nem minden nap alkalmas az átadásra. A borús napokon mogorvábbak, zárkózottabbak az emberek. Nem vevők a jókedvre, pláne, ha egy vadidegen, középkorú nő kínálja.
De, amikor kisüt a Nap, és ragyogó a reggel, akkor mosolyáért, olykor köszönnek is neki.
Ő pedig, csak osztja, osztja.

A villamossal egy időben ért a megállóba. Bár sok utas volt, egy ülőhely mégis akadt. Szétnézett, nincs-e rászorultabb utas, de nem volt, így leült.
Nyitott, empátiával áldott és vert ember lévén, azonnal megérzi, ha nézik.
Még akkor is, ha mindez – mint most is -, történetesen a háta mögött zajlik.
Nehéz lett volna nem érezni, mert az érdeklődő nem elégedett meg a szemlélődéssel.
A nő érezte, amint egy kéz nyúl tarkójához, megsimogatja szőke haját, majd kíváncsian az álla alá nyúlva, fejét maga felé fordítja, és kedvesen, kicsit hangosan, ráköszön.

Körülöttük, mindeddig csendben, rezignált arccal lötyögtek a villamos diktálta ütemre az utasok, de a gyorsan alakuló flört felkeltette néhányuk érdeklődést.
A nő, meglepett örömmel mélyedt el a kútmély, fekete szemek tükrében. Önkéntelenül sóhajtotta világgá első gondolatát:
- Jaj, de szép vagy…
Az a fekete ragyogás még csillogóbbá lett, és már jött is a gyors és jó hangos válasz:
- Te is nagyon szép vagy!
A villamos közönsége hirtelen felélénkült. Az arcokra mosoly, a szemekbe huncutság költözött. Érezték, hogy valami nagyon szépnek, emberinek voltak tanúi.
A Nyugatihoz érve, a bátor kezdeményező felállt, búcsút intett a nőnek, és megfogta a mellette ülő, kreol bőrű, szépséges fiatalasszony kezét. A megálló tömege ugyan eltakarta őket, de az utasok még látták azt a kétéves kezecskét, amint utánuk integet.

Valami megváltozott ott a villamoson.
A rideg, befelé forduló arcokra derű és figyelem költözött, a megállókba érve egymást előreengedték, és a leszállók köszöntek a mellettük állóknak.
A mosolyosztó asszony pedig azon kapta magát, hogy most nem Ő adja, hanem kapja az élni segítő, lelket szépítő mosolyokat.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella

Hát ott nem is, vagy ha igen, akkor sohasem ok nélkül.

Na de vonaton?
Rendszeres utazók esetében ez elkerülhetetlen. A bejárók – azaz, Pest vonzáskörzetéből naponta ingázók – többnyire minden nap ugyan azzal a vonattal mennek, és ugyan oda szállnak fel. Előbb-utóbb arcról megismerik egymást, később már köszönnek is, és gyakran az a vége, hogy összeülnek.

Egy álmos reggelen, a szűkre szabott ülésen egymáshoz szorulva utastársammal zötykölődtem a főváros felé.
Az unalmasnak ígérkező utazás azonban váratlan ajándékot tartogatott számomra. A kocsi végében felbukkanó, arcról már ismert jóképű fiatalember, kihagyva a középső lépcsőt, amikor a szokásnak megfelelően néhányszor csak köszönget egymásnak két idegen, hatalmas mosollyal és kézlengetéssel jelzi, örül nekem, és majd, ha oszlik a tömeg, oda fog jönni hozzám. Amíg ezt megteheti, addig is csókoltat. Mindezeknek nyomatékául, még cuppantott is egy kicsit a levegőbe.

Bár nem értettem a váratlan közeledést, bevallom, legyezgette a hiúságomat, ez a nem várt siker. Azt azonban elhatároztam, hogy ha odajön, távolságtartó leszek, nehogy félreértse barátságos viselkedésemet.
Minden esetre én is visszaintettem, jelezve, jöjjön csak, ha ritkul a nép.

Ritkult. Persze, addig néhány kérdést és választ elmutogattunk egymásnak.
Majd elérkezett a pillanat, amikor széles mosollyal arcán, elindult felém.
Odaérve udvariasan ezt kérdezte: - Bocsásson meg, szabad?
Döbbenetem felháborodásba billent át, amikor kérdésével egy időben belépett a lábam közé, majd lehajolt, ajkán a beígért csókkal.
-Na ezt aztán már nem tűrhetem! – suhant át az agyamon.
Ám, Ő csak hajolt, egészen addig, amíg el nem érte az ablak mellett ülő „padtársam” arcát.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella

Illusztráció: free fotó a netről

Jó alvó vagyok. Pontosabban, nagyon jó alvó vagyok! Leteszem a fejemet, elkezdem az imát, vagyis beszélgetést az égiekkel, és nem tudom befejezni, mert közben elalszom.
Álmodni is szoktam, de ritkán jegyzem meg, hogy mit, mert órára ébredek, és amint a vekker felvisít, minden álomemlék riadtan menekül oda, ahonnan jött, vagy küldték.

Ezen a sötét hajnalon is kiverte az álmot a szememből az óra kellemetlen hangja. Pedig, álmomban otthon jártam, abban a házban, ahol születtem, és aminek minden zegét-zugát ismertem.
De megszólalt, figyelmeztetve kötelességemre, a kávé és reggeli elkészítésére, hát felpattantam, és ahogy mindig teszem, rohantam. Már többen és sokszor figyelmeztettek, hogy lassan járj, tovább érsz…
De én nem tudok lassan élni!
Nekem mindig ezerrel kell pörögni, mert ha nem ezt tenném, akkor fele annyi szépség férne csak az életembe, mint amennyi így fér.

Egy parányi emlék még ott időzött a szép álomból a lelkemben, ezért ahogy vágtáztam ki a hálószobából, ezt annak tudatában tettem, hogy otthon vagyok, a régi házban.
Hát nem ott voltam…
Erre abban a pillanatban rájöttem, amint a sötétben az ajtóhoz értem. Bal térdemmel, teljes lendülettel nyomtam ki az ajtó katedrálüvegét, ami hatalmas lármával tiltakozott. Dermedten álltam meg, lépni nem mertem, mert körülöttem millió üvegszilánk leste, hol marhat meztelen lábamba. Térdem nem fájt, de éreztem, hogy valami meleg és ragacsos lé folyik a lábszáramon. Aztán megláttam, hogy mi az, mert alvó párom a robajra felébredve villanyt kapcsolt. Vér volt, sok, piros vér.

Nem vagyok hamar sírós, legalábbis nem fizikai fájdalom miatt síró. Akkor is, csak álltam, egy pisszenés nélkül várva, hogy életem párja segítsen. Szegénynek idő kellett, míg felfogta, nem földrengés és nem is terrortámadás zajára ébredt, hanem, csak én keltem fel.
Azt máig nem tudom, hogyan verekedte át magát az üvegcserepeken papucs nélkül, de, hogy gyorsan tette, az biztos. Nem morgott, nem emlékeztetett, hogy: - Már hányszor megmondtam, hogy ne rohanj!- Nem szólt semmit, csak segített. A diónyi húst, amit a vastag üveg kinyesett belőlem, visszaillesztette, - pedig én javasoltam, hogy dobjuk el -, leragasztotta, bekötötte, és rohant velem a kórházba.

Aki járt már baleseti részlegen, az tudja, hogy ott, többnyire élénk a forgalom minden napszakban. Ezen a reggelen sem volt másként.
A hatalmas terem függönyökkel volt kicsi cellákra osztva, amik a személyzet lótás-futását megkönnyítették, de valami színház jelleget adtak az egésznek. Az ápolónő bevezetett egy ilyen kicsi cellába, és magamra hagyott, mondván, majd jön az orvos, addig vetkőzzek le.
A libbenő függönyök olykor pucér feneket, melleket, hátat engedtek láttatni, ezért úgy döntöttem, én nem vetkőzöm, ameddig nem muszáj.
A doki vidám lendülettel cikázott celláról cellára. Kedves hangja itt is ott is vigasztalt, utasított, segített.
Végre én következtem! Belépve rám köszönt egy harsány jó napottal, mire én azon nyomban letoltam a nadrágomat.
Döbbentebb arc, és hangosabb hahota ritkán fogadta eme ténykedésemet.
Ráadásul, a doki nyilván úgy érezte, a fejleményekről tudnia kell az egész osztálynak, és hangosan kommentálta a történéseket.
-Na, hát ezért jó itt dolgozni! Az ember csak köszön, és a hölgyek, már tolják is le a nadrágot!
Kuncogás mindenhonnan, bekukkantó nővérkefityulák alatt kajánul mosolygó arcok, én pedig csak állok ott, letolt nadrágban.
Nyilván oldani akarta feszültséget, ezért így folytatta:
- Na meséljen, mit szatírkodott?
Elmondtam, erre újabb kuncogás kintről.
A kezelést gyorsan és nagyszerűen végezte, megdicsérte páromat, hogy nem dobta el a térdemből kiszakadt darabot, majd visszaragasztotta, remélve, hogy összeforr, és olyan leszek, mint új koromban.

Hát ez az egy dolog nem jött össze! A darabka ugyan visszanőtt, de én nem lettem újabb…

Viszont, változatlan lendülettel loholok, ha kell, ha nem.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella

Illusztráció: free fotó a netről

1.
Falevél álma:
gyökér ölelésében
múlni el egykor…

2.
Falevél hullik…
Utazása halálos.
… Szédítő gyönyör.

3.
Kegyes telet vár
minden fázó falevél.
… Csak a vég biztos…

4.
Rőt falevél, ág
végén pihen. Még nyár van.
… De kezem eres…

5.
Bánatszél dúdol:
- Hej, dércsípte falevél!
…Tort rendez a tél…

6.
Rügyből születtél,
fénytől növekedtél… Tél?
… Jövőd tolvaja!

7.
Őszi szél söpör
kósza faleveleket…
… Álmok halála…

8.
Könyvembe préselt
sárga falevél őriz.
…Nyaramnak vége…

Illusztráció: free fotó a netről

Megjegyzés: haiku

Ághegyén üldögél
érzi már, jön a tél.
Vihar tépte fészkét,
szerény menedékét
siratja csendesen.

Szeles nyári éjen,
- pont, mint rossz mesékben –
letört a fa ága.
Madárka kis háza
elveszett egészen.


Vele négy kis lélek,
- tojáshéjtól védett -
élete megszakadt.
… Gyászosra tépázza
a szél a tollakat...


A haláltól nem fél,
jövendőt sem remél,
árván csak üldögél,
míg várja, hogy a tél
hóval betakarja.

Illusztráció: saját felvétel

Megjegyzés: szépírások, vers

Free fotó a netről

 Már alkonyodott, mikor a parkolóban helyet találtam. Fázósan öleltem magamra a kabátomat és siettem a fénylő, meleget ígérő épület felé. Lucskos, semmire sem jó idő volt, cseppet sem illett az érkező ünnephez.
Csapzott, sovány, kicsi koldus indult felém, látva, új ember jött, hátha ad valamit. Hang nélkül megállt előttem, mélyen a szemembe nézve elmondott mindent. Azt, hogy fázik és éhes, ha kér, elzavarják, de minden új érkező láttán él benne a remény, hogy hátha…
Mit lehet erre válaszolni? Szeme bizakodón ragyogott ígéretemet hallva, hogy azonnal hozok valami meleg ennivalót, csak várjon meg. Mintha biccentett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem.
Az üzlet előterében illatos finomságokat árultak, hurkát is. Bár, én nem szeretem a véreshurkát, most mégis azt vettem, remélve, hogy a kinti hideg és a benti éhség ellen talán a legjobb eledel lesz. Várni kellett, mégpedig sokat.
Előttem népes család rendelt, majd egymást túlkiabálva, újból és újból módosított rendelésén. Végre sorra kerültem. Féltem, hogy nem vár meg védencem és igazam lett. Nem találtam sehol. Kérdezősködtem, de senki sem látta. Most mit kezdjek a csomaggal? Be nem vihetem, a kocsim, a parkoló másik végében. Csalódottan fordultam segítségért a körtőskalácsot áruló kislányhoz. Elmondtam, kit keresek és miért. Ismerte. Megígérte, hogy amikor előkerül, átadja neki a csomagot.
A benti tömeg és a pénztár előtti hosszú sor következtében, még a szokásosnál is hosszabb ideg tartott a bevásárlás. Kint közben teljesen besötétedett és én vaksin nézelődtem a fényből kilépve, hátha meglátom védencemet. A kalácsos kislány megismert és kezembe nyomta a kézbesítetlen csomagot.
Feladtam. Elég volt a péntekből, elég a hidegből és elég mindenből…
A szitáló esőben elindultam a kocsim felé. Csalódott voltam. Szerettem volna valami jót tenni, olyan dolgot, amitől nem csak az lesz boldog egy kis időre, aki kapja, hanem az is, aki adja.
És akkor megláttam! Ott ült és engem várt. Hitt bennem, hitte, hogy érdemes rám várni, érezte, nem csapom be. Ült a hideg kövön, nem érdekelte, vagy már megszokta, hogy az eső védtelen fejére hull és szégyenkezve rám mosolygott.
… Aztán beledugta a fejét a zacskóba, és ki sem vette, míg meg nem ette az utolsó morzsát is.

Elbúcsúztunk. Megkerestem az autómat, és pakolni kezdtem. Beszállásnál pillantottam meg a tócsát, a jelet! Ott volt az első keréken, hogy tudja, hol kell majd találkoznia azzal a szőkével, aki ennivalót ígért.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella

„Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.”

Továbbgondolt bölcsességek, Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak… című verse kapcsán.

Már jó ideje foglalkoztat a „Ki minek gondol” kérdése.
Nem hiúságból és nem az önismeret hiányából fakad ez a kíváncsiság, hanem abból az egyre inkább terjedő – szerintem – hibás gyakorlatból, hogy felületes benyomások alapján képesek vagyunk bárkire – egy többé már lemoshatatlan – cédulát ragasztani.
Pedig, lehet, hogy csak egy rossz pillanatát kaptuk el, lehet, hogy félreértettük, lehet, hogy Ő értett félre valamit, aminek aztán hangod is adott, nemtetszésünket váltva ki ezzel a megszólalással.
És igen, az ellentétje is előfordul.
Valaki „jókor volt jó helyen”, és jól szólt, amitől máris kiérdemelte rajongó figyelmünket, és, az ezzel járó VIP cédulát.
Majd egy újabb találkozás alkalmával szembesülünk valódi énjével, és kiderült, a morcos akadékoskodó egy valódi „jó fej”, akivel öröm együtt lenni, akinek bölcsessége, humora és személyiségének varázsa máris feledteti, hogy első találkozásunkkor a „felejthető” cédulát érdemelte ki, a VIP cédulás pedig, egy áskálódó, mások rovására önmagát fényező valódi bajkeverő, akitől jobb óvakodni.

Virtuális találkozásaink alkalmával - a nick név mögé bújt valódi személyiség ismerete nélkül -, gyakran vezetnek félre bennünket azok az állítások, amelyeket többnyire önmagukról állítanak netes ismerőseink. Ezeket vagy hisszük, vagy nem, minden esetre kialakul egy kép, ami meghatározza, erősíti, vagy lehetetlenné teszi további kapcsolatunkat velük.

Sohasem állítottam magamról, hogy tévedhetetlen lennék. Azt viszont bevallottam, hogy naiv hittel vagyok megvezethető, és hogy kapásból nem gyanús senki, csak abból tanulok, ha már átvertek.
Nem szeretem azt a szót, ami lehetetlenné teszi a jövőt, hogy SOHA!
Ebből következik, hogy hajlandó vagyok, tudok megbocsájtani, és természetesen az is, hogy – ha hibáztam, bántottam – akkor képes vagyok bocsánatot kérni.

Mivel mindenki – természetesen én is! – magából indul ki, elvárom, hogy higgyenek nekem.
Elvárom, hogy amit mondok, az mögött ne keressen senki más üzenetet, mint amennyit a szavak átadnak, de azt, amit átadnak, azt fogadják el tőlem valóságként, mert én nem hazudok.
Nem azért, mert olykor nem lenne kényelmesebb egy kegyes hazugság, még csak azért sem, mert úgyis lebuknék, ugyanis „éltes” korom ellenére is megmaradt az a - nem igazán vágyott - tulajdonságom, hogy tudok pirulni, hanem azért, mert erre tanítottak otthon, és mert én is elvárom a feltétlen őszinteséget másoktól.

… És mégis, mindezek ellenére azt tapasztalom, hogy olyan emberek, akik már igazán tisztában lehetnének milyenségemmel, ismerik hibáimat, talán erényeimet is, újból és újból belém kötnek, és saját kishitűségüket, megbántottságukat, sikertelen és barátok nélküli életüket, vélt vagy valós sérelmeiket megtorolják valakin, többnyire rajtam, talán azért, mert én nem ütök vissza…
Könnyű úgy eljátszani a nagyfiút, hogy tudom a másikról, hogy az nem verekszik, mert nem fér bele az életszemléletébe a tettlegesség sem fizikai sem lelki, sem szellemi szinten.
Akkor hát, „Mért gondolsz különc rokontalannak?”
Weöres Sándor nem csak kérdez, de bölcsen válaszol is:
„Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”

Illusztráció: saját fotó

Megjegyzés: szépírások, félperces töprengésem

“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”

(Továbbgondolt bölcsességek Márai Sándor kutyás gondolatait követve.)


Halálosan beteg édesapámat kikönyörögtük egy hétvégére a kórházból. Akkor már egyik szemére sem látott, és agyának az emlékezésért felelős része már régen nem működött.
Minket nem, de a kutyáját megismerte. Állni, menni már nem tudott, de nem is kellett, mert hűséges barátja óvatosan, ahogy a nagyon gyenge betegekkel szokás bánni, hozzá simult, és csókolta, ahol érte. Édesapám arca barázdáin a boldogság könnyei ragyogtak, keze pedig megállás nélkül simogatott, emlékezett, és búcsúzott. Sírtunk mind. Akkor találkoztak utoljára.
Édesanyám két évvel élte túl párját. Apukámnak hosszadalmas, sok szenvedéssel járó keresztút jutott, de Anyácskámat meghallgatta az Úr, akitől csak annyit kért, ne szoruljon ápolásra, ne legyen terhére senkinek.
Egy szépséges családi kirándulást követő ötödik napon, mint akit elloptak, úgy tűnt el ebből a sáros világból, itt hagyva minket, az örökre árvákat.
Múlnak az évek, és ma is pontosan úgy fáj, mint akkor régen, azon a Mindszentek előtti napon. Hetekig, de inkább hónapokig sírva ébredtem. Tettem a dolgomat, mert kellett, de mosolyt és törődést osztani nem maradt erőm.
Így azt sem vettem észre, hogy a kutyánk egyre hallgatagabb és egyre lassúbb lett.
Köztudott, hogy a bánat, a gyász megbetegít bennünket, embereket. De azt talán kevesen tudják, hogy pontosan így hat az állatokra is.
Az orvos szomorúan tudatta velünk, hogy öreg barátunk rákos daganata műthetetlen, Ő maga pedig gyógyíthatatlan. Cézárunk övéi után halt, mert nélkülük nem tudott, nem akart élni.

Kertünk békés sarkában egy - neki ültetett - japán akác alatt pihen. Minden tavasszal, amikor a fa virágba borul, sátrat von sírja fölé..., vagy inkább egy illatos, méhek kórusától hangos katedrálist. Kicsi pulink mintha tudná, hogy a mélyben jóbarát nyugszik, néha leül a fa alá, és csendben őrzi a sírhelyet.

Megjegyzés: szépírások, félperces elmélkedésem

Utazom. Otthonról, haza.
Opálos köd rejti ma reggel a tájat, takarva tegnapot, mát.
Fent a Nap erőlködik, szeretne áthatolni rajta. Több-kevesebb sikerrel jár igyekezete.
Bámulok ki a vonat ablakán, szeretem ezt a rozsdásodó őszi látványt. Meleg színek, a Földanya színei ölelnek meg, töltenek fel és kísérnek utamon.
Egyre több fa áll díszétől megcsupaszítva, kopaszon. A bölcsebbje legyint:
- Csak téli álom, tavasszal majd újranő!
De az először kopaszodók csüggedt ágai mutatják gyászukat.
… És én érzem, hogy mennyire fáj a fáknak levelük hullása…

A vasúti töltés aljában szemétkupac hirdeti, ez a XXI. század!
Ásító közönnyel bámulja a vonatot egy farkát billegető szarka, majd unottan beletúr a szemétbe.
Hogy talál-e ételt, azt már sohasem fogom megtudni.
Vonatom robogva visz tarka házak közé, ahol ébredező tyúkok sietnek dolgukra. Esznek, isznak, kapirgálnak dalolva, hogy képesek legyenek beteljesíteni a törvényt…
- Kot-kot-kot-kot-kotkodács! Minden napra egy tojás!
… Aki nem teljesít, hamar fazékban végzi.
Eszembe jut utolsó tyúkunk, Kotkoda. Végelgyöngülésben halt meg egy őszi délelőttön. Behunyt szemmel gubbasztva várta a napsugarakat. Befelé figyelt, talán búcsúzott a világtól.

Vannak napok, amikor minden az elmúlásról szól.
És, vannak napok, amelyek az életről…
Halottak napja környékén megelevenednek, ünnepi díszbe öltöznek a temetők. A sírokon hófehér krizantémok labdája bólogat elégedetten, várva a legszebb estét, ami egy krizantémnak megadathat, a fényben úszó, emberekkel teli temetőben, az emlékezés estéjét.
A veszteség mindig fáj, de ilyenkor egy kicsit jobban.
Felidézzük elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos emlékeinket, előszedjük ránk hagyott tárgyaikat, fényképeket, videót nézünk, beszélünk róluk.
Járjuk a temetőket, rendbe tesszük, feldíszítjük a sírokat.
Régen látott rokonok, ismerősök találnak egymásra, és az emlékezés csendje feloldódik bennünk.
Már nem a halál, az elmúlás körül jár a gondolatunk.
Az első „Hogy vagy?” kérdést követi a többi, és megtudjuk, hogy ki, hol él, hány gyerekkel, unokával szaporodott a család.
Gyertyáinkkal felkeressük mindazokat, akiket életükben is látogattunk.
Élet és szeretet költözik néhány napra a sírok közé. A gyertya lobogó lángja meleget és fényt lop a szemekbe. Együtt emlékezve, elviselhetőbb a hiány is.
… A hiány…
Megfogadjuk egymásnak, és magunknak, hogy a jövőben majd többet, és rendszeresebben törődünk a még élőkkel, de tudat alatt már akkor tudjuk, hogy a hétköznapok taposómalma majd feledteti velünk ezeket az ígéreteket, és csak egy-egy újabb temetésen találkozva emlékezünk szégyenkezve be nem tartott ígéretünkre.

Elkalandoztam. Kipillantva az ablakon, nagyot dobban a szívem. A mellettem futó táj, a halastó partján bóbiskoló pecások, az Aranyhegy dombjai közül nyújtózó karcsú templomtorony jelzi, hazaértem.

... Haza, ahol születtem.
... Haza, ahol élni szeretek.
... Haza, ahol az enyéim nyugszanak.
... Haza, ahol majd egyszer értem szól a harang.

Vonatom a jól ismert állomásra fut be, összekapom a holmimat, és lehuppanok a peronra. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy egyszer majd lesegít valaki, de ez a csoda még várat magára.

Megjegyzés: szépírások

Voltak, és lesznek is mindig. Ők azok, akik arctalanul, névtelenül „bátrak”.
Eléd állnak a sorban a postán, pedig Te következnél. És Ők azok is, akik bevágnak autójukkal a szabályosan közlekedők elé, sokszor balesetet okozva ezzel. Száguldanak kétszázzal, mit számít, hogy a KRESZ mit ír elő. Legfeljebb egy-két gyermek, vagy kutya bánhatja, hogy rosszkor járt rossz helyen. Évekkel korábban egy itt üzletelő ír férfi megölt két kicsi gyermeket, mert nagyon sietett. Máig nem ülte le a bűnéért kiszabott éveket, mert lelépett. Arctalan maradt volna, és még ma is száguldozna, ha az a két kicsi nem kerül útjába.
Akik vezetünk, naponta találkozunk hasonlókkal az utakon. Kivédhetetlenek, erőszakosak és nagyon veszélyesek. És persze elkaphatatlanok. Ők az élet császárai, a „bátrak”.

Troliztam a Keletiből a Nyugatiba. A sofőr úgy döntött, nem a géppel mondatja be a következő megállót, hanem majd ő belerecsegi a mikrofonba. Ám a technika megtréfálta. Elfeledte kikapcsolni előírt szövegének bemondása után a mikrofont, és mi ezt hallottuk: - Na patkányok, lehet rohanni!
Döbbent csend támadt. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem jól értettem, nyugtattam magamat, ám ekkor a szomszédom hozzám fordult, és megkérdezte, hogy jól hallotta-e, hogy patkányokat emlegetett a vezető.
Bátor ködlovag vezette ezt a trolit. Ha a mikrofon nem marad véletlenül bekapcsolva, sohasem tudhatjuk meg, mit gondol utasairól... Azokról, akik miatt szükség van a munkájára, akikből végül is él.

Az arctalan rejtőzködésre a legalkalmasabb hely mégsem a való élet, hanem az internet.
Pedig, az arctalanság nagyon veszélyes állapot, nem csak annak, akit megvezetnek, hanem annak is, aki teszi. Elmebajhoz, tudathasadáshoz vezethet a kettős élet.
Nick-nevek mögé bújt nyulak állítják magukról, hogy tigrisek, nők férfinak, és férfiak nőknek adják ki magukat, öregedő Casanova húszéves ifjú bikaként hirdeti magát, és bakfisok hazudják chat-partnerüknek, hogy már érett nők.

Még rosszabb a helyzet az irodalmi portálokon. Arctalanul bátran lehet lopni, plagizálni, hiszen ha lebukik, legfeljebb törli magát, és új nick-névvel tér vissza.
Sokan még ennél is bátrabbak! Osztják az észt, leszólják társaikat, mindenkinél okosabbnak, bölcsebbnek hiszik magukat. Ez persze nem lenne baj - főleg, ha van is mit osztaniuk -, ha névvel tennék, vállalva, hogy „megjegyzik” és kerülik majd őket azok, akiket az alkotás vágya, az egymástól tanulás reménye vitt ezekre az oldalakra, és nem kioktatást, hanem segítséget várnak.
Talán pontosan az ilyen bátrak miatt döntött úgy több portál gazdája, hogy már csak valódi névvel, elérhetőséggel lehet regisztrálni az oldalán.

Ködlovagok... Sérült emberek, akik tét nélkül mindenre képesek. Legyünk óvatosak Velük!

Megjegyzés: szépírások, félperces töprengésem

Verébhad ujjong a kopaszodó fákon: - Elrepült sok éhes száj!
Örömük határtalan, csak én nézem fájón, hogy kiürültek a fészkek.
A póznák drótján sem tanácskoznak már a fecskemamák arról, hogy fiókáikat mivel is etessék…
Hiányzik ficsergő tornaórájuk, a fáról fára, egyre messzebbre röppenő ügyes kis mellényesek életre, vagy pontosabban a túlélésre való felkészítése is.
Elnéptelenedtek a kertek… Jobban hallom most a csendet, az űrt, amit itt hagytak.

A békák csak nyáron kuruttyolnak?
Talán akkor is csak azért, hogy cukkolják a gólyákat?
Ugyanis láttam, hogy vannak! Ők most is itt vannak!
Ott üldögélt három, hatalmas varangyos béka a vízóraaknában, amikor jött a leolvasó ember. Gondoltam is, hogy nagyon veszélyes foglalkozás az óraolvasás. Én alighanem bele is halnék…

Ez volna az a bizonyos indiánnyár? Nyár…
Bár ma a Nap meleget árasztva ragyog, de nem hagyom becsapni magam…
Tudom, hogy ablakomon már az ősz kopogtat. Jöttéről szólnak a levelek, melyek búcsú nélkül hullnak le az ágak magasából a sárba, hogy aztán a gondos gazdák összesöpörjék és tűzhalálra vessék őket. A levegőben, - utolsó üzenetként - fanyar illatukkal mesélnek az elmúlásról… Arról, hogy lehet így is… Utolsót, nagyot lobbanva, illattal üzenni a világnak, hogy „voltunk, mint Ti lesztek mint mi, por és hamu”.

Éltes asszonyságok nyara ez a csalfa napsütés… Mikor még elhisszük neki, hogy tart a nyár!
Böjtje is lesz majd, mikor virágba harap a dér. Talán már holnap reggel barna halált halt őszikék kókadt feje tudatja, senki sem halhatatlan.
Harangszó száll, értük is kondul, míg jelzi a delet…
Kályhámban tűz pattog, kint egy öreg varjú károgva szidja a tollait borzoló szelet.
…Töprengve bámulom a kinti fényt, elmélázva azon, hogy mi dolgom a világon…
Aztán megsimogat egy kedves illat, feleszmélek, és futok a konyhába. Megsült a tök! Felénk úgy hívják, patyulatök. Megunhatatlan őszi csemege!

Borús, elmúlással foglalkozó gondolataimat visszacsomagolom, hogy majd újra megtaláljam, amikor az élet mulandóságáról szeretnék elmélkedni.

Megjegyzés: szépírások, egyperces töprengésem

Én kezdtem ki vele. Szóltam hozzá, Ő pedig, nem bánta. Egészen közel jött. Nem kéregetett, csak nézett. Aztán megszagolt, és én is megszagoltam. Sós tengerillata volt és sült halé. Meleg, barna szeme vidáman csillogott, örült nekem.
Megfeleztem vele az ebédemet, elfogadta. Csak másnap derült ki, hogy egy részét eldugta. Talán azért, mert előrelátó…, talán csak megszokásból. Minden esetre, amikor másnap meglátogattam, előkotort az előző napi ételből egy falatot, és úgy, hogy lássam – és örüljek – megeszegette.

Nem akartam megzavarni, de addig ügyeskedett, míg feje a tenyerembe simult. Helyes kefefrizurát hordott, rockeres nyakékkel. Néhol már őszült, de a mozgása fiatalos volt.
Barátja – akinek a falatozójában mindig találtunk valami nagyon finomat – hamar kiszúrta ezt a „szerelem első látásra”kapcsolatot, és cseppet sem volt ellenére, hogy összemelegedtünk. Sőt!
Megengedte, hogy a frissensültet – Hara ebédjét – én adhassam oda. Falatonként nyújtottam a friss húst. Ő óvatosan vette el a kezemből, vigyázva, nehogy megcsípjen erős fogaival.

Ebéd után – frissítésül az elviselhetetlen melegben – egy autómosó-kefével – az odakészített - tálból mártogatott friss tengervízzel kefélgettem, ahol értem. Boldogan tartotta oda okos fejét, büszke hátát, formás fenekét.
A farkát ugyan féltette, de kérésemre ott is megengedte az egészségvédő kefélést.

Másnap reggel, miközben a tengerrel beszélgettem, látogatóim érkeztek.
Hara és egy haverja álldogált az ablakom alatt, és vakkantott diszkréten, tekintettel a még alvókra, és kérve, csodáljam őket, míg folytatták reggeli szertartásukat a tengerparton. Kergették egymást és a hullámokat. Boldogok voltak, és az voltam én is… Megérintett és elbűvölt a természet tökéletességének varázsa.

Hara révén része lehettem ennek a szépséges egésznek, amiből mi emberek – a magunk hibájából – lassan kimaradunk, mert kirekesztjük önmagunkat.
Hogy miből?
Az élhető életből.
A meglátott, de nem élvezett szépségből.
A pillanat varázsának felismeréséből, és abból, hogy képesek legyünk az „itt és most” valóságának örülni, és nem mindig a „más füve mindig zöldebb” kényszerében sóvárogni elérhetetlen, és megélhetetlen dolgok, élmények után.

Hara példát mutatott emberségből is.
Tudott elfogadni és adni…
Hálával és önfeledten baráttá lenni… Nem kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok a bizalmára… Megszagolt és tudta, számíthat rám.
Megmutatta, hogyan kell naponta örülni a napfelkeltének, és úgy csodálkozni rá a tengerre, mint aki először látja, és úgy fürödni benne, mint aki utoljára élvezheti.

Hara kedves…, köszönöm!

Megjegyzés: szépírások, egyperces novella

… Pali bácsi emlékére

Szürke felhő ölel körül,

fáj ez az ősz kívül-belül.

Készületlen tört rám, lopva,

nyárvégemet elorozva,

csillagtalan, sötét éjjel,

reggel köddel, nappal széllel.

Számlálom, mit mulasztottam,

míg a nyárból ősz lett gyorsan.

Jutott sok jó, akadt bánat.

… Lombhullástól lelkem fáradt.

Adtam-kaptam, kész a mérleg,

nem a számadástól félek.

Fáj, hogy nem tudja a levél,

mikor söpri le majd a szél.

Fáj, hogy üresek a fészkek,

… és nagyon fáj elengedni Téged.

2010 szeptemberében

Megjegyzés: szépírások, vers

Rohantam. Mindig rohanok.

Velem nem lehet sétálni, mert 3 percig bírom az andalgást, majd rákapcsolok, és onnantól kezdve csak lihegéssel tarkított csevegésre számíthat, aki hozzám szegődik.

Rohanásom a megszokott tempótól függetlenül is indokolt volt, mert nyúlfarnyi ebédidőmben kellett valamit elintéznem.

Már csaknem célba értem, amikor az Octogon egyik útkereszteződésénél - élő akadályként - álldogáló fiatalemberre figyeltem fel. Kezében mappa, rajta – a dög meleg ellenére is – öltöny, nyakkendő.

Állt és várt. Naná, hogy engem!

Csak ötlépésnyire voltunk egymástól, amikor örömteli mosollyal nyugtázta, nem nézek félre, sőt, hátra sem, nem kerülöm el, sem Őt, sem tekintetét, vagyis, itt a kikérdezhető, ideális alany.

Már csak három lépés, most kell szólnom, döntöttem el gyorsan.

- Nagyon sietek, ne haragudjon! – mondom, hangomban szégyenkező mentegetőzéssel.

Ragyogó mosolya kicsit megfakul, leereszti a mappát, egy vonalba érünk.

- Akkor legalább öleljen meg! – mondja, inkább csak magának.

Nincs idő latolgatni, mit tegyek. Teszem, amit a szívem diktál. A lendület, ami vitt volna előre, megtorpan, és irányt vált. Karom átöleli, Ő önkéntelenül viszonozza, majd, mint a táncosok, fordulunk párat.

A következő fordulónál kiszállok és robogok tova.

Még hallom a fiút, amint az utca süket és vak tömegének boldogan ezt kiáltozza, többször is ismételgetve, úgy, hogy önmaga is elhiggye:

- Látták???? Megölelt!!!!

Az a fiú, akkor, ott, boldog volt. Kért, és kapott.

… Azóta is őrzöm azt a pillanatot. Azt az emléklenyomatot, amikor bátor voltam azt tenni, amit a szívem súgott.

Nem törődve, ki lát és ki nem, nem mérlegelve, mennyire lehet egy kívülállónak mulatságos két - generációnyi különbséggel - egymást ölelő ember - az életét most kezdő fiú, és a delelőn járó nő - önfeledt öröme a pesti utcán.

Megjegyzés: szépírások, egyperces novella

Az internet robbanásszerű gyorsasággal vált nélkülözhetetlen eszközünkké munkahelyünkön, beépült otthonainkba, és vált sokak szórakozásává is. Segítségével rendelünk repülő- és színházjegyet, keresünk munkát, tanulunk, ismerkedünk és levelezünk.

Hasznos és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak, miközben „áldás és/vagy átok” szerepéről hatalmas viták folynak.

Már vannak rabjai, szenvedélybetegséggé vált, állítják ellenzői, joggal. Ugyanakkor életet is mentettek segítségével.

Okosan használva hatalmas lehetőség, de nem pótolja, hanem csak segíti a valódi életet!

Ezt a szerepét ismerték fel nagyon gyorsan azok az amatőr irodalmárok, akiknek mindeddig nem volt módjuk – pénz híján – megjelentetni alkotásaikat.

Bárkinek lehet ingyen oldala, blogja, ahová többé-kevésbé cenzúra nélkül feltehet bármit, amiről azt gondolja, hogy érdekelhet másokat is.

De, az írók, költők számára a megjelenés csak egy szelete annak a tortának, aminek egészére vágynak. Ők a visszajelzésekből, kritikákból tudják meg, hogy olvasóik megértették-e szándékukat, és azt is, hogy amit írnak, az tiszavirág-életű vagy időtálló lesz-e..

Számtalan irodalmi Weblapot hoztak létre segítésükre vállalkozó kedvű, pénzt, munkát nem sajnáló szponzoraik.

Egy-egy ilyen oldalon több-százan találhatnak lehetőséget és társakat. Egymást olvasva, bírálva és dicsérve alakul ki a rangsor, majd az élmezőny, és válik sokszor igazi közösséggé egy-egy oldal virtuális baráti köre. Találkozókat szerveznek, összejárnak, felolvasó esteken, kirándulásokon ismerkednek. Olykor – a régi kávéházi szokásokat felelevenítve – mecénásra találnak, az első összejövetel helyéül – véletlenszerűen, az internetről kiválasztott kávé-, vagy teaház vezetőjének személyében, megoldva ezzel a „Hol jöhetnénk össze?” kérdés valóságos problémáját.

Szabályozott és célzott segítség kellene. Kerületi művelődési házak, könyvtárak fogadhatnák be őket, hogy a virtuális térben elkezdett közösségépítés valóságossá válhasson és alkotásaikkal az irodalmat szeretők azon rétege is találkozhasson, akiknek nincs módja interneten kutakodva rájuk lelni és olvasni őket.

Műhelymunkára kiváló hely az internet, de az író-olvasó találkozások élményét csak élőben tapasztalhatják meg mindkét oldalon. Sok alkotó regisztrálja magát több helyen is Jó esetben azonos nick-névvel próbálkoznak mind ismertebbé válni, de akadnak rejtőzködők is, akik más-más névvel próbálnak szerencsét egészen addig, míg egy - több helyre is feltett - alkotás le nem buktatja őket.

Miután a nevek mögött hús-vér emberek vannak, gyakran támadnak viták, féltékeny és irigy megjegyzések űznek el egy-egy alkotót kedvenc helyéről.

A siker, a sikeresség nem csak barátokat, híveket, de ellenségeket is szerez. Komoly csaták, szópárbajok helyszíne lehet még a legbékésebb oldal is. A lapgazda személye nagyon fontos, de talán nála is fontosabb a - lap arculatának kialakítója, a tartalmi, minőségi munkáért felelős – főszerkesztő személye. Ha lelkiismeretes, mindenkire egyformán figyelő, megingathatatlanul igazságos ember áll egy lap élén, akkor az ott alkotók azzal foglalkoznak, ami a dolguk. Írnak, olvasnak, véleményeznek. Ha a főszerkesztő személyét rosszul választották meg, ha támogatja, vagy elnézi a klikkesedést, ha önmagát tolja előtérbe, ha nem „veszi” a jelzéseket, akkor megkezdődik a lemorzsolódás, gyakran a legjobbak költöznek át egy új helyre, olykor magukkal vonzva saját udvartartásukat is.

Azok a lapok működnek a legkiegyensúlyozottabban és kerülik el a hullámzó hangulatért felelős mélységeket és magasságokat, ahol a főoldalra kerülés - többtagú - szakmai zsűri döntésén és nem egyedül a főszerkesztő szimpátiáján, vagy annak hiányán múlik.

A művészek érzékeny emberek. A mellőzöttség, a méltánytalanság mélyebben érinti őket, mint az átlagembert. Becsüljük meg őket, vigyázzunk rájuk és ha módunkban áll, támogassuk ezt a szépséges mozgalmat.

Cikkem írásával nem csupán a helyzet felvázolása, a buktatók és lehetőségek feltérképezése volt a szándékom, hanem egy párbeszéd megkezdése, alkotók és olvasók, üzemeltetők és főszerkesztők megszólaltatásával, hogy körbe járhassuk ezt a témát és megismerhessük minden résztvevő véleményét.

Megjegyzés: esszé, egyperces töprengéseim

Sok-sok éve, egy napsütéses februári délelőttön láttam meg a napvilágot. Nagynénémet küldték a bábáért, tőle tudom, hogy míg szaladt a segítségért, álmélkodva észlelte, hogy úgy szikrázott azon a téli délelőttön a Nap, mintha a családommal örült volna.

Megszülettem és első benyomásom a világról az volt, hogy jaj, de szép!Érdekes, hogy milyen maradandóak az első élmények. Azóta is szeretem a ragyogó Napot, és a hideget! Igen, így együtt. Nagyapám - a boldogító létszámnövekedés örömére - egy váratlan gesztussal reagált. Védett fát szerzett, tiszafát, hogy a csemetét elültetve az együtt növekedhessen majd velem.

Ez a fa ma is ott áll az udvarunkon. Hatalmasan és védelmezőn tornyosul a házunk fölé, védve az ott élőket vihartól, hófúvástól. Örökzöld koronája otthont ad sokféle madárnak, sőt, jó ideig, egy csodaszép és óriási bagoly is beköltözött sűrű ágaira. Alatta pedig mi, - már sok éve társai – szoktunk üldögélni, a pagoda védelmében, ugyanis tréfás kedvében, egyetlen riszálására millió apró tű csipkedi meg az alá húzódó, óvatlan látogatót.

Tiszafácska - így hívjuk, és hallgat rá! -, többnyire nagyon alkalmazkodó, de néhányszor azért el kellett beszélgetnünk vele, mert ment a maga kemény feje után. Az egész családom örökölte nagyapámtól a természet, és különösen a fák iránti tiszteletet, szeretetet, így a kertünkben, udvarunkban álló fák mindegyikének ismerjük történetét, ültetőjük nevét és szándékát. Édesanyám úgy gondolta, Tiszafácska magányán segít, ha meglepi egy nyírfával. A gondolatot tett követte, és a nagy fa mellé ültetett egy karcsú, fehér törzsű kisfát, úgy háromméternyire egymástól. A nagy fa elnéző szeretettel védte kicsi szomszédját, úgy tűnt, nagyszerűen kijönnek egymással. A szeretet, a gondoskodás és az idő megtette a magáét. A kicsi fából gyönyörű, susogó levelű, és egyre magasabb, igazi szépség lett. Nálunk szokás hangosan beszélni a növényekkel, olykor megölelni, simogatni Őket. Nyírfácska fehér törzse szinte kínálta magát az ölelésre, hát nem spóroltam vele. Talán ezért, talán csak a félelemtől, hogy lehagyja őt ez a gyorsan növő szomszéd, Tiszafácska irigy lett, és elhatározta, megleckézteti elszemtelenedett hajdani védencét. Ágaival átnyúlt, és már nem védelmet adó jóbarát volt, hanem energiát elszívó, Napot, vizet ellopó ellenséggé vált. Mérgező levélkéivel döfködte, erős ágaival cibálta. Nem hagyta nyugton egyetlen percig sem.

Nyírfácska elkezdett sorvadni. Megállt a növekedésben, levelei megfakultak, fáradtan lógtak vézna ágai, és mi rettegve láttuk, hogy hamarosan elveszítjük Őt. Választani kellett, melyikük élhessen. És mi döntöttünk. Mindkettőnek élni kell! Beszéltünk Tiszafácskával… Szidtuk, kértük. Érveltünk és könyörögtünk. A sok-sok nagy beszélgetés, gyakori ölelgetés, és békítés megtette hatását. Tiszafácska visszavonult, Nyírfácska pedig, leküzdve félelmét, gyengeségét, élni akart! Levelei azóta újra ragyognak, és susogva, visszatérést ígérve búcsúznak ősszel az ágaktól. És amikor a tavaszi napsütés kicsalogatja a rügyeket, az öreg Tiszafa is megnyugodva sóhajt egy nagyot, társa, barátja visszatért.

Levélhullató ősz van… Nyírfácska egyre kopaszabbá és védtelenebbé válva álldogál. Már susogni sincs kedve, nem is tudna mivel. De már nem fél a téltől, és képes hinni a tavaszban is, mert tudja, öreg barátja őrként vigyázza téli álmát. Ha jeges szél fúj, és hó borítja be vékony ágait, az öreg majd átnyúl, megrázogatja, hogy a jeges hó ne szakíthassa le ágacskáit. Harcukra egymás ellen, már csak én emlékezem. Őket gyönyörű szövetség, a barátság erős szálai, és gyökereik ölelik eggyé, hogy a tavaszváró téli álomból boldog ébredés lehessen.

Megjegyzés: szépírások

Kint szeptemberi bágyadt napsütés, néhány krákogó varjú déli dala, és haldokló levelek illata utolsó üzenetként arról, hogy az élet szép.

Bent jómagam, az álmosító meleget élvezve a monitor előtt üldögélek tétlenül, a bőség zavarával küzdve.

Míg kattintgatok, hívogató kedvesen tolakszik be egy bátortalan fénynyaláb a szobámba. Pontosan a szemembe süt, kacsint huncutul, majd kézen fog, és már visz is ki a szabadba.

De jól tette!

A házunk előtti téren levélszőnyeg hirdeti, hogy az itt lakók szépérzéke ugyan fejlett, de a csodálatos látvány nem tesz jót a levelek alatt rekedt fűszálaknak, és ha most nem kotorja össze a gazda, akkor tavasszal majd kínlódhat.

Felszereltem magam a szükséges eszközökkel, és nekiláttam a munkának. Lassan haladtam, de örömmel gereblyéztem, pakoltam, cipeltem, majd gyújtottam meg – mint valami búcsúztató szertartáson – a leveleket.

A tér másik sarkában az egyik szomszédom serénykedett, néha intettünk egymásnak, míg megpihentünk.

Béke, csend, fanyar füst, tipikus őszi idill...

A sarkon kis csapat tízéves-forma gyermek fordult be a térre. Az iskolából tartottak hazafelé csivitelve, mint a madarak. Jól esett rájuk nézni. Felismertem a vonásaikban szüleiket, akiket valaha a könyvtárhasználati órákon tanítottam.

Egyikük szája még maszatos volt az ebéd helyett befalt csokitól, melynek papírját – az orrom előtt – dobta el egy laza mozdulattal a láthatóan frissen összegereblyézett területen.

Mikor mellém értek, mintha ott sem lennék, ezt üvöltötte egyikük röhögve: - Tüzelnek a banyák!

Értették a többiek is, hogy mire gondolt, és köszönés helyett vele nevettek.

A kesernyés füst csípte a szememet, de nem töröltem meg. Nem akartam sebezhetőnek látszódni, pedig abban a pillanatban az voltam nagyon.

Egy addig komolyan hallgató fiú megállt a tüzet szemlélve, és hangosan, hogy értsem, - hogy féljek! - ennyit fűzött hozzá társa bántó szavaihoz: - Nitrogént kellene szerezni, és beledobni a tűzbe, hogy azt higgyék majd, hogy a két banya gyújtotta fel a falut!

A Nap tovább sütött az égen, a levelek is ontották hattyúdaluk semmivel össze nem keverhető illatát, de mi ketten – a banyák... - szomorúan néztünk össze, majd folytattuk – most már örömtelenül – munkánkat, míg ránk esteledett.

Kedves Szülők, kedves Nevelők! Valamit nagyon elrontottunk, nem gondolják?

Megjegyzés: szépírások, egyperces töprengésem

Amikor ezt hallom, mindig töröm a fejemet, hogy milyen anya lehet, aki nem érti a gyerekét.

Az én anyám még a gondolataimat is kitalálja. Tudja, mit ennék, tudja, mikor kell egy kis szeretgető dédelgetés, mikor vágyom magányra, és mikor lesz elegem az egyedüllétből.

Anya már nőt is hozott egyszer nekem. Nőőőőt? Kis, hülye csajt.

Nem lett belőle semmi, mert amint meglátott, sírni kezdett és csak ült azon a helyes fenekén. Hiába kerülgettem, kedveskedtem, udvaroltam, nem hagyta abba a sírást.

Szegény Anya nagyon elkeseredett miatta. Hallottam, amikor azt mondta Apámnak, hogy már benne vagyok a korban, és ez a bőgőmasina pont jó feleség lett volna, persze, ha Ő is akarta volna.

Lehet, hogy nem tetszettem Neki? Pedig engem mindig szeretnek a nők.

Egyszer Anyáék elutaztak, és még kicsi voltam, hogy egyedül hagyjanak otthon, hát elvittek egy táborba. Ott mindenki velem akart barátkozni. A táborvezetőnek szinte dugdosnia kellett a nők elől. Amikor Anya felhívott, nem is adta oda a telefont, nehogy elmeséljem, hogy a nők miatt csaknem szétszedtek az öregebb pasik.

Hát, hogy az a táborvezető mekkora szélhámos! Anya megkérte, hogy ha úgy látja, hogy szomorkodom, énekeljen nekem. Amikor Anyám rákérdezett, hogy szokott-e énekelni, azt lódította a telefonba, hogy igen. Pedig, egyszer sem énekelt. Enni-inni adott, de nem énekelt, nem dajkált, nem szeretgetett.

Anya bezzeg mindig énekel! Jókat kuncogok rajta, mert elég muris, hogy az alt szólamot énekli, ami többnyire nem a dallamot viszi, hanem csak kíséret. Kórusban énekelt sokáig, és ott ezt a szólamot tanulta meg. Én meg nem bánom, ha csak az altot hallom. Kodály Esti dala így is gyönyörű.

Én is szoktam énekelni, de Anya szerint én szemérmes vagyok, mert ha van látóhatáron belül valaki, akkor nem énekelek. Nem érti, hogy engem miért zavar, ha hallanak. Pedig, olyan egyszerű! Én magamnak énekelek. A dallamot is én írom. Szerintem ez teljesen normális dolog.

Aztán még van valami, amiben nem értünk egyet Anyával. A nyiratkozás! Szerintem, nem kellene megnyiratkozni soha! Egyrészt, mert jól áll! Másrészt, mert baromi kellemetlen ez a művelet. Főleg, hogy mindenütt megkopasztanak.

Lehet, hogy Anya azt szeretné, ha olyan kopasz lennék, mint Ő? Na, jól néznék ki… Inkább Ő is igyekezne egy kicsit megszépülni! De nem, Ő még azt a keveset is leszedi, ami van. Láttam, hogy gyantázza lábát. Szörnyű, nem?

Amikor engem visz nyiratkozni, akkor kicsit mindig összeveszünk. Pedig, nagyon szeretem Őt. De azt nehéz megértenem, hogy miért fog le, amikor kapálódzom. Apa szerint egyébként is, korlátozza szabadságjogomat. És azt is mondja, hogy „Anyád elkényeztet.” Ebben persze nincs igaza. Meg sok egyébben sem, de ettől függetlenül nagyon bírom Őt is! Szokott velem beszélgetni, megmasszírozza a nyakamat és tudom, nagyon büszke rám. Ha Anyát felhívja telefonon, néha én is beszélhetek Vele. Olyan jó, hogy hallhatom a hangját. Nem is értem, Ő miért nem szereti az enyémet!? A hangomat. Mindig rám szól, hogy csendesebben! Nem képes felfogni, hogy ha halkabb vagyok, akkor nem hallanak meg a haverjaim.

Ettől függetlenül nagyon jól megértjük egymást.

Van két testvérem, és nem értem, hogy ha Nekik lehet egyforma nevük, akkor engem miért nem Tamásnak hívnak? Őket imádom! Feltétel nélkül, és nagyon! Sokat játszanak velem a nagyobbik még angolul is tanít. Mindent szeretek, amit Tőlük kapok. Megosztjuk egymással az ételünket is! Egy dolgot azért bánt egy kicsit… Ők megfelezik velem az ételüket, de amikor én kínálom Őket, sohasem fogadják el. Lehet, hogy azért, mert én lassabban növök, és nem akarják elenni előlem az ételt?

Azt hiszem, hogy én jó helyre születtem! Mindig azt mondja Anya, hogy a Jézuska ajándéka vagyok, mert Szenteste születtem. Jaj, születésnap… Egyszerűen nem értem meg Apát. Minden születésnapomra egy disznót vesz nekem. Persze, ha Neki annyira tetszik, hát úgy teszek, mintha nekem is tetszene. Pedig megvallom, idén karácsonyra sokkal jobban örülnék valami másnak. Valami meglepetésnek! Bárminek, …csak ne disznót vegyenek…

Mesélnék még, de úgy látom, átjött a szomszéd macska! Mennem kell, mert elszemtelenedik, ha nem lát.

De jól esett beszélgetni! Jövök még! Vaúúúúúúúú!

Megjegyzés: szépírások

Dilemma a rácsok mibenlétéről.

Mióta az ember feltalálta a rácsokat, azóta létezik az, az örök és mindmáig megválaszolatlan kérdés is, hogy: - Ki van mögötte?

A másság, mint megkülönböztető jelzése az emberek bizonyos csoportjának, már kezdetektől létező fogalom.

Mások vagyunk mi mind!

Nincs két egyforma élő szervezet, de nincs két egyforma hegy, vagy felhő, nem egyformák – bár annak tűnhetnek – az állatok, és növények bizonyos egyedei.

Nincs két azonos szempár, nincsenek egyforma DNS-eink, és a hangunk, érzéseink, gondolataink is különbözőek.

Mégis, a másság kifejezést leginkább a szexuális másságban élőkkel kapcsolatban szokás emlegetni.

És kijelenthetjük, hogy ebben a vonatkozásban degradáló, dehonesztáló hangsúlyt kap ez a jelentés.

Egy jobbkezes világban másnak számít az, akinek a bal keze az ügyesebb.

A másság okai lehetnek, a viselkedési zavarral küszködő ember normálistól, pontosabban az átlagtól eltérő szokásai.

Van, aki a belső világhoz kötődik erősebben, mert introvertált, más pedig a külső világ fontosságára esküszik, mert extrovertált.

Az egyik nem jobb, a másik pedig nem rosszabb, csak egyszerűen mások.

Ezek a címkék nem minősítés, hanem megkülönböztetés, hovatartozás pontosítása céljából fontosak, hiszen az ember értékét nem irányultságai, hanem teljesítménye alapján lehet meghatározni.

Van egy barátnőm, Gősi Valika, a kortárs irodalom egyik csillaga. Fiát életmentés közben ragadta el a halál. Másokon segített, és akiket kimentett a hullámok közül, azok ma is élnek.

Őt pedig elnyelte a tenger. Ez a fiú más volt, mint az átlagember! Mássága tette hőssé! Az átlagember ott állt tipródva a sziklafalon, drukkolt a fuldoklóknak, és segítségért kiáltozott. Ő levette a saruját, és ugrott.

Menyasszonya a sziklán állva, rettegve nézte végig a hullámok és a fiú küzdelmét.

És nagyon más volt az a papnövendék, Nándi atya is, akit bár nem hurcoltak volna el málenkij robotra, de önként híveivel tartott, hogy támaszuk lehessen ott, ahol senkire sem számíthattak.

Mások megszöktek a vagonokból, mások elfordultak, hogy ne is lássák, hogy mi történik. De Nándi atya összeszedte a legszükségesebbeket, és ment a bizonytalanságba azzal a bizonyossággal szívében, hogy a pásztornak az a dolga, hogy kövesse bárányait.

Néhány éve, felszentelésének 50. évfordulóján a halálból megmenekült hajdani táborlakók, és övéik körében ünnepelhettem Vele én is. Míg celebrálta a szentmisét, a templom keresztjén fehér galamb ült türelmesen, szimbolizálva a szentlélek, és a béke, a megbékélés jelenlétét.

Más, nagyon más az a barátom is, aki szexuális másságát nem a felvonulásokon hirdet, hanem csendes magányban, feltűnés, és társ nélkül, hivatásában éli ki, és élvezi a megérdemelt sikert, és megbecsülést.

Tanuljuk meg elfogadni, tisztelni a másságot, bármi légyen is az. Más hitét, etnikai hovatartozását, a miénktől eltérő gondolkodását, szokásait, életvitelét, szexuális érdeklődését.

Ha azt megérteni, elfogadni képtelenek vagyunk, akkor kerüljük a megjegyzéseket, az összeütközésre lehetőséget, és okot adó találkozásokat, mert ne feledjük, hogy a mássághoz mindenkinek pontosan olyan joga van, mint nekünk.

Arról nem is szólva, hogy valójában melyikünk is van a rács mögött?

Megjegyzés: szépírások, egyperces elmélkedés

Párizs, repülőtér, sor, benne - kis családom által körbevéve - jómagam. Nézelődöm, hogy múlassam az időt, mert nem szeretek várni. Sorban állva még kevésbé.

Az arctalan tömegből egy kedves mosoly villan felém. Korombeli nő, sportosan elegáns szerelésben.

Te jó Ég! Ismernem kellene, de nem ugrik be, hogy ki lehet, és az sem, hogy ha ismerem, akkor honnan!

Jaj! Tárt karokkal elindult felém, és nem tudom, hogy az ölelés után majd, hogyan szólítsam.

A nő kedvesen magára ránt, puszi jobbról, balról, majd csodálkozó szemekkel pásztázza végig társaságomat. Páromon megáll a szeme egy pillanatra, látom, tetszik Neki a sármos pasi, majd megszámlálja fiaimat, és már kérdez is:

- Ti is a konferencián voltatok?

Na, jól nézek ki. Ez valami távoli kolléga lehet, akit nem jegyeztem meg magamnak.

Szóval könyvtáros.

És itt most konferenciára gyűltek össze a világ könyvtárosai, engem kivéve.

Mert én bizony a bohém Párizs vendége voltam ezen a héten.

Eszembe jut a latin negyed vendéglősora, a vidám és kikerülhetetlen vendégfogó fiúkkal. Emlékszem, a görög vendéglőt azért választottuk, mert a hívogató szirtaki dallamát hallva, egy pillanatra megálltunk, és máris kiszúrt bennünket a vendégfogó. Fehér tányérjait hevesen agitálva földhöz vágta, majd belém karolva vonszolt a cserepeken át, be a pici vendéglőbe. Mintha minket vártak volna, a zsúfolt helyiségben ott állt megterítve egy asztal, négy főre.

Rendelés után, de még vacsora előtt, hogy ne unatkozzunk, a pincér felkért táncolni. Természetesen mentem, annak ellenére, hogy a táncukat akkor még nem ismertem, ráadásul láthatóan sántítva, hiszen két hónappal korábban, csak járókerettel voltam képes közlekedni.

Családom nevetve leste igyekezetemet, de nem sokáig, mert a személyzet női tagjai táncba vitték őket is.

Miközben bennem kergetőznek a buli emlékképei, „ismerősöm” beszámol a konferenciáról, sajnálkozva, hogy kimaradtam a legújabb technikákat bemutató oktatófilmekből is.

Annyira nem izgat mindez, hiszen a könyv, az, könyv marad, jöhet akármilyen új módszer. Írni, olvasni, lapozni és feldolgozni most is úgy kell, mint 100 éve tették.

Vagy mégsem?

Gyanút csak akkor fogtam, amikor egyre több latin kifejezést vegyített élménybeszámolójába Enikő, mert közben a keresztneve azért kiderült. Nagy nehezen esett le, hogy egy – orvosoknak tartott - konferencián járt.

Miután igen jól kibeszélgettük magunkat, elkezdődött a beszállás. Sajnálkozva állapította meg, hogy jegyünk máshová szól, mint az övé.

Ferihegyen találkoztunk újra, majd vettünk ölelkezős búcsút, megígérve egymásnak és önmagunknak, hogy a jövőben többször fogunk majd találkozni.

Megkönnyebbültem, és szentül megfogadtam, hogy máskor azonnal szólok, ha valaki összetéveszt egy ismerősével, és nem játszom el a kéretlenül kapott szerepet, hogy én vagyok Ő.

Néhány hét múlva a szemészetre kellett mennem. Oda, ahová évente egyszer, rendszeresen jártam. Minden úgy ment, ahogy mindig. Semmitmondó kedves szavak oda-vissza, lencsepróba, dorgálás.

Közben egyre töröm a fejemet, mi ez a furcsa érzés bennem.

Végeztünk, köszönés, ajtó, rajta tábla: Rendel Dr. Sz. Enikő.

Megjegyzés: szépírások, egyperces novella