SZÉPIRODALOM

„Áll a templom, dülledt néma jel,

Harangja nem szól már, nem énekel.

Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,

Itt minden csak volt, egyre volt.

Széthordtak mindent a nagy szelek,

Minek ide még buldózerek?”

… kérdezi vádlón, Magyari Lajos költő.

Ecce Hom

Én kezdtem ki vele. Szóltam hozzá, Ő pedig, nem bánta. Egészen közel jött. Nem kéregetett, csak nézett. Aztán megszagolt, és én is megszagoltam. Sós tengerillata volt és sült halé. Meleg, barna szeme vidáman csillogott, örült nekem.
Megfeleztem vele

Rohantam. Mindig rohanok.

Velem nem lehet sétálni, mert 3 percig bírom az andalgást, majd rákapcsolok, és onnantól kezdve csak lihegéssel tarkított csevegésre számíthat, aki hozzám szegődik.

Rohanásom a megszokott tempótól függetlenül is indokolt

Párizs, repülőtér, sor, benne - kis családom által körbevéve - jómagam. Nézelődöm, hogy múlassam az időt, mert nem szeretek várni. Sorban állva még kevésbé.

Az arctalan tömegből egy kedves mosoly villan felém. Korombeli nő, sportosan elegáns szerelé

Forgatom a kicsi kártyát. 2005 nyarán kaptam, Csíksomlyón, a Kegytemplomban. Uralkodó színei, égkék és napsárga. Rajta, szikrázó fénnyel körbeölelve az Istenember, körülötte, őt éltető emberkoszorú. Akitől kaptam, Lakatos Attila, a csíkborzsovai, sz

Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult, -olykor alig követhetően rohanó- világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.

Valóban századunk betegsége lenn

A kép engem ábrázol, egy évesen

A kék szemű, hatalmas hófehér szakállú öregúr kedvtelve üldögélt egy felhő szélén, elégedetten nézte az alatta pirosló tetőket, és a pántlikányi kék csíkot, a Gerjét.

1950 májusa volt. Illatos, színekkel, hangokkal, é