A teraszon ülve megcsillan arcomon a nap fénye. Szemem behunyom. Élvezem a sugarak meleg érintését s a szellő simogatását. Jó érzés… Hagyom, hogy elmerüljek ebben a végtelennek hitt csodában. Különös zenét játszik a szél, a fák susogása szíven simoga
ősz (16)
A szeptember végi tört,
elcsigázott fényben
a sápadt levelek ijedt
halálugrását nézem.
Rövidül léptem.
A nyári, tarka örömök
cikázó, csicsergő raja
már rég elköltözött.
Elrepült délnek.
Üres a fészek.
Élek - konstatálom reggel
ébredés és ébrenlét között
vállcs
Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáról hulló
falevélért…
Kopár kertben
varjú károg,
elege van
már a mából.
Szél tépázza,
eső veri,
mérges gazda
elkergeti…
Panasz szava
messze száll:
- Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáró
… Pali bácsi emlékére
Szürke felhő ölel körül,
fáj ez az ősz kívül-belül.
Készületlen tört rám, lopva,
nyárvégemet elorozva,
csillagtalan, sötét éjjel,
reggel köddel, nappal széllel.
Számlálom, mit mulasztottam,
míg a nyárból ősz lett gy
1.
Falevél álma:
gyökér ölelésében
múlni el egykor…
2.
Falevél hullik…
Utazása halálos.
… Szédítő gyönyör.
3.
Kegyes telet vár
minden fázó falevél.
… Csak a vég biztos…
4.
Rőt falevél, ág
végén pihen. Még nyár van.
… De kezem eres…
5.
Bánatszél d
Verébhad ujjong a kopaszodó fákon: - Elrepült sok éhes száj!
Örömük határtalan, csak én nézem fájón, hogy kiürültek a fészkek.
A póznák drótján sem tanácskoznak már a fecskemamák arról, hogy fiókáikat mivel is etessék…
Hiányzik ficsergő tornaórájuk,
Kint szeptemberi bágyadt napsütés, néhány krákogó varjú déli dala, és haldokló levelek illata utolsó üzenetként arról, hogy az élet szép.
Bent jómagam, az álmosító meleget élvezve a monitor előtt üldögélek tétlenül, a bőség zavarával küzdve.
Míg kat
Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
csepegnek rólam a permeteg percek,
érzem a nyugalom hanyag hullámzását.
Alig libben a levegő, szinte leült az élet
vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújta
Kóbor szellők avart kavarnak.
Kincsét az ősznek mind elorozzák:
Lopják a fák dús aranyát, bronzát.
Hallgat az erdő, talán örökre.
Rejtőzik némán nehéz ködökbe.
Zizzenő kórón halott virágok...
őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt
hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt
felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt
homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt
illó emlékezet
végtelenje v
Új nap oson felém új remények hitek
hamvukból lobbannak méla pásztortüzek
gondolat-emlékek üszkén a szél zenél
töprengő ráncos tél zsenge tavaszt regél.
Őszintén
Köztünk már ősz rohan
lobog kabátszárnya
kalapját mérgesen hóna alá