Publicisztika

Masszív, megbízhatónak tűnő, klinkertéglás oszlopok mellett ülök a verandán. Elég kényelmes az áttetsző, modern műanyagszékem. Jól jár itt a levegő és a füst. A társaság nagy része még kinn „bagzik” a ház előtt, és teli tüdővel szívja-fújja, mondja a magáét.
Eszembe jutnak a jónéhány évvel ezelőtti szokásaim: én is „ködösítettem” rendesen. Kövér füstöt eregetve rontottam a levegőt, és melegítettem vagy hűtöttem magam az évszaknak megfelelő tudatmódosító itókákkal. Most, ahogy bambulok az utca felé, és a régmúlton elmélkedem, déjà vu érzésem támad: átéltem ezt már egyszer más környezetben. Igen. Biztos, hogy átéltem, csak egy másik klubban. Ott is így kezdődött mindig, minden találkozó.

Emlékszem, egyszer például vidéken, egy apró falu csicsás, faház-kocsmájában jöttünk össze az irodalomra és az alkoholra szomjazó tagokkal. A hangulat tetőpontján egy darabot színre is vittünk, amiben annyian „felléptek”, hogy néző alig maradt. Így aztán mi, szerepnélküliek – néhány falubeli kocsmalátogatóval –, kényelmesen hátradőlve követtük az előadást, miközben a társulat többi tagja a pult előtt szorongott három sorban.
A darab témája illett is a környezethez, az volt a címe: Borbála kocsmája.
Lényegében nem egészen értettem mit taglal a mű, és sokszor azt sem láttam, ki beszél, mert takarásban állt. Így fordulhatott az elő, hogy amikor eredeti cigány akcentussal megszólalt a legjobb költőnek tartott cimborám, kíváncsian oldalra hajoltam megnézni: kié lehet eme autentikus hang, és amikor végre azonosítottam a forrást, olyan hevesen tört ki belőlem a tetszésnyilvánítás, hogy az előzőleg meggondolatlanul felhörpintett v. b. k. sugárban spiccelt ki az orromon keresztül.
Kisomfordáltam a mosdóba, leöblítettem a bornyomokat magamról, és hoztam papírtörölközőt az asztalt rendbe tenni.
Később mellém ült a falubeli főirodalmár, a helyi újságszerkesztő és történelemkutató költő-író. A vébékás akció még csak-csak elment volna nála, de az már kiverte a biztosítékot, amikor unalmasnak titulálva a helyi erők előadását, kifejtettem: nem igazán kíváncsi senki arra, Rozi néni és unokája mennyi gesztenyelevelet gereblyéztek össze ősszel a templomkertben, és a patakparti járdát ki csinálta meg társadalmi munkában. Ez faluügy. Mi nem ezért vagyunk itt, hanem hogy jól mulassunk, és emlékezetes legyen a leruccanás.
A kedves beszólás után a klubtárs megjegyzett magának, és még évek múlva is ezzel az esettel érvelt nem egy – alapvetően – költészettel, kritikával kapcsolatos vitában. Sose tudtam elhitetni vele: már régóta nem iszom, sőt, nem is dohányzom – megváltoztam sok dologban, és talán valamit konyítok a verseléshez is.

Nos, a verandán nem véletlenül jutott eszembe ez a régi sztori. A műsorvezető azzal indított – kiragadva a mikrofont az első előadó kezéből –, talán odafigyelhetne mindenki, ha már azért jött el, hogy meghallgassa mások műveit és felolvassa a sajátját. Mert – szerinte – kb. annyi figyelmet várhat később saját írása olvasásakor is, amennyit most másoknak épp megad.
Az is felrémlett a régebbi időkből, amikor egy aránylag lelkes, vagy pusztán csak kijelölt klubtárs, minden összeröffenés után magasztaló összefoglalót írt a találkozóról. Valaki egyszer így fogalmazott: „Még mindig itt zsibong az agyamban kedves mindannyitok hanghulláma, itt vibrál szemem előtt holografikus lényetek. Nem feledem a gyönyörű és hasznos perceket, amit adtatok nekem, és hogy érezhettem pozitív energiátokat. Hatalmas élményben volt részem.”

Én most nem éreztem semmiféle energiamezőt. Néhány jelenlévő épphogy köszönt, de a legtöbben kispórolták azt is. Volt, aki pillantásra sem méltatott, pedig nemrég még puszik is dukáltak.
No, de ez a mai társasági morál, ilyen keveredettséget mutatnak az illanó rétegérdekek. Korrekt odaállásról már csak elvétve hallani.

Említettem: déjà vu… Igen. Néhány perc múlva borult a söröskrigli, úszott az asztal… Tunkolás, mártogatás. Folytasd tovább!
Persze, jött is a folytatás. Az egyik „szakértő” úgy elállította a hangosítást, hogy szájról jobban lehetett olvasni, mint füllel érteni. Ám ez is elment így egy darabig. Néhány előadó hangfrekvenciája sikeresen átjött valahogy a torzításon is. Később azonban már inkább mikrofon nélkül próbálkoztak a szerzőtársak.
Némelyik műbe belekapva, beleakadva elhangzott egy-két értékelésszerű kritikai megjegyzés, de leginkább csak az unalmas, nem hiteles, nem kell mindent megírni (viszont nekem muszáj) és egyéb – tetszik, nem tetszik – szeszgőzös toposzok hangzottak el.
Az egyik csúcsjelenet viszont egyértelműen az volt, amikor a beszélő felelevenítette azt a régi axiómát, ami szerint rengeteget dob a jó előadás egy mű élvezhetőségén, hiszen még a gyenguska verset is felemeli a kiváló interpretálás. Ezután a közismert előadóművész saját verseit szavalta, amire a konzekvens szpíker rögvest lecsapva hozzátette: „no, erről beszéltem…” (wazze!).
A „tartalék” szpíker majdhogynem elverte a kezét, de az előbbi csak mondogatta makacsmód a magáét, s közben enyhén bandzsítva kinézte az asztal alól a pókhálókat.

A totálkár számomra mégis az volt, amikor szintén az első számú szpíker lebaltázta a nemrég még verseit értő, "előadó-istennőnek" kikiáltott szerzőtársat, mert a „gót” naplórészlet után azt találta mondani: ez neki teljesen kaffkai (vagy kafkai), mert ezen még azóta is polemizálunk (hogy egyáltalán ki, melyik klasszikusra is gondolt). Mindenesetre a szpíker úgy vélte: ne mondjon ilyet, aki nem ért az irodalomtörténethez, aztán körkérdésként gyorsan továbbadta az egyetértés vagy a felmentés lehetőségét.
A szerzőtárs értetlenül nézett szét a teremben, és rögtön távozott is. A kettesszámú szpíker próbált kárt enyhíteni az üvegfalon túli előtérben. Azt nem tudhatjuk, mennyire sikerült. Nekem viszont „Ács Feri” gondolathullámai tükröződtek be:

„Egymást közt vagyunk – elég
Ennyi. Megtelt a pálya full-ra.
Isten véletlen passzaként:
Pattanni bentre, hullni túlra.”

Tíz óra után elfogytak a vállalkozó kedvű felolvasók, ám kiscsoportokban folyt még diskurzus az épület előtt ugyanúgy, mint a verandán. Közben azért időnként - suttyomban - repült néhány eszcájg és söröskrigli az utca túloldalára, a parkoló kocsik közé. Ez persze nem nevezhető kifejezett irodalmárszokásnak (inkább kocsmakörben elterjedt, fiatalos, fővárosi divat), ahogyan az sem: akadt, aki az utcáról beinvitáló hasznos szokását megtörve hangos – a f…m kivan veletek – felkiáltással viharzott el elég korán.

Szóval, tkp. félcsendes időnk volt. Kellemesen lehűlt éjjelre a hőmérséklet, de ahogy kinéztem néha a klinkertéglás oszlopok mellől a felhőkre, láttam amint folyamatosan, laposakat villámlott.

Oszlopok, oszlopok… igen. Kellenek ezek a térelemek, bár lehet, hogy megtartaná magát önállóan is a szerkezet, van olyan stabilra méretezve az áthidaló. Viszont, ha már nem teherviselők a funkciójukban, legalább mutassanak jól.
Ahogy ott ültem a verandán – figyelve az utcát és az eget – szemügyre vettem a klinkertéglákat: Kívülről tetszetősek, de valamiért nem érnek körbe; kimaradt egy sáv, ami le lett simítva malterral. Bentről éppen ez a sáv látszik, és persze széleken a fugák. A belső oldalon valamiért azokban is kitüremkedik a megkötött, fölös anyag.

Így láttam a harmadik Veranda estet, ilyen, és ehhez hasonló gondolataim formálódtak. Ez egy vélemény. Persze ismerem a sokak által kedvelt mondást: „a vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, ám mégsem kíváncsi senki a másikéra.”
Talán akad azonban némi csúsztatás ebben a "szállóigében", hiszen vannak, akik ezt is máshogyan értékelik, mint a többség.


08/08/2009