Rég írtam. Nem azért, mert nem lett volna miről, hanem egyszerűen nem volt mikor. Annyi minden történt velünk az utóbbi időszakban.
A család, a rengeteg projekt és munka mellett felvettem egy új dalt a saját Straight Outta Salonta stúdiónkban, és bár a könyvem már 98%-ban kész, kicsit megakadtam vele. Lelkiismeret-furdalásom is lett volna, ha mindezek mellett még ide, az oldalra is írni próbálok. Hogy nézne az ki!?
Előbb fejezzünk be egy dolgot (ami nálam sosem csak egy), aztán jöhet a „szórakozás”.
Egy pillanat, ami mindent megváltoztatott
Szeptember 30-án épp mindketten itthon voltunk Krisztiánnal, amikor elcsúszott, és kegyetlenül beverte az orrát a kis szekrény szélébe.
Mondanom sem kell — rohanás a sürgősségire.
Mióta édesapa vagyok, mindig ott motoszkált bennem a gondolat: ha valami baj történik, vajon képes leszek-e higgadtan, megfelelően reagálni?
Elméletben tudtam, mit kellene tenni… de ahogy a nálam bölcsebbek mondják: a gyakorlat az elmélet halála.
Szeptember 30-án eljött ez a pont. Ez volt a vizsga — és szerencsére átmentünk.
Sürgősségi körút
A nagyszalontai sürgősségin, mivel Krisztián túl kicsi volt az érzéstelenítéshez, az orvos javaslatára Nagyváradra irányítottak, hogy röntgennel kizárják a törést.
Előtte azért egy betadinos gézzel bekenték a sebet — igen, jól olvasod, bekötni már nem sikerült. Erről most nem is szeretnék bővebben beszélni, mert a projekten belül külön beszéltünk arról, milyennek kellene lennie egy valóban működő sürgősségi osztálynak.
Mivel addigra az ijedség és a vérzés is alábbhagyott, megkérdezte a doktor, hogy autóval vagy mentővel mennénk-e tovább. Úgy döntöttem, nem foglaljuk a mentőt másoktól, akik talán nagyobb bajban vannak — és elindultunk mi magunk a Rogériuszi Gyermekkórházba.
Ott már csak egy szülő mehetett be vele, így én kint várakoztam.
Viszonylag gyorsan megvizsgálták, és kiderült: szerencsére nincs törés. Néhány perc múlva megérkezett a doktornő, aki három öltéssel összevarrta a sebet.
Kint várva volt néhány pillanat, ami örökre belém égett.
Könnyes szemmel néztem, ahogy a kisfiam az édesanyja ölében ül, felém nyúl, miközben sír — mintha várta volna tőlem a segítséget.
A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése elárasztott.
És ez valamit ismét elindított bennem. Egy újabb lépést a változás felé.
Egy veszteség, ami belém hasított
Alig telt el pár nap, amikor olvastam a hírt: meghalt Jenei Imre. Nyugodjon békében!
Megdöbbentem. 88 éves volt, Nagyváradon élt, és bár lehetett volna alkalmam találkozni vele, a sors nem ezt az utat szánta nekem.
Hihetetlen elkeseredettséget éreztem. A következő napokban mintha egyfajta lelki fájdalom járt volna át.
Egy idő után rájöttem, hogy a veszteség érzésében nemcsak őt sirattam — hanem magamat is.
Sajnálatot éreztem, amiért elszalasztottam a lehetőséget, hogy tanuljak tőle, hogy egy ilyen igazi emberrel beszélhessek, megismerhessem.
A sírás kerülgetett. Gombóc volt a torkomban, amikor Katának próbáltam elmondani, mit érzek — de nehéz volt szavakba önteni.
A szavak emberének sem mindig megy.
Sőt. Az utóbbi években pont ezért vagyok inkább csendben.
Katarzis
Ma reggel korán indultunk a Nagyváradi Gyermekkórházba, hogy kiszedjék Krisztián varratait.
Gyorsan és gördülékenyen ment.
Nagyon ügyes volt a kisfiam — a végén még egy gézzel megkötött, rózsaszín lufit is kapott az egyik ápoló bácsitól, aki segített lefogni, amíg kivették a varratokat.
És pont ma tartják Jenei Imre megemlékezését a nagyváradi stadionban. Három órán át lehet leróni a kegyeletet a koporsójánál.
Amikor ezt megtudtam, elkapott a sírás. A veszteség érzése újra elöntött.
Bár sosem találkoztunk személyesen, olyan volt, mintha belőlem szakítottak volna ki egy darabot.
Valami véget ért.
Ez az érzés fogott el.
Zárszó
Remélem, most már értitek, miért nem írtam az elmúlt hetekben.
Ahogy körülöttünk minden változik, úgy változom én is és ez a folyamat nem könnyű — de senki sem mondta, hogy az lesz.
Hozzászólások