Irónia, persziflázs

A filmszínház. Szeretem a mozit, de nem úgy, mint egy filmrajongó. Fejből képtelen vagyok idézni a Dr. Jekyll és Mr. Hyde híres film rendezőjének, főszereplőinek, operatőrének nevét. De két kellemes órát tölteni időnként egy jó krimi, western vagy háborús film, vagy Lollobrigida (egy már elfelejtett név!) társaságában. Az igazat megvallva, két nappal később képtelen vagyok a film címére emlékezni, és arra, hogy miről is volt szó. Csak arra, hogy jó vagy rossz volt a film, amit láttam.

Mindenki ismeri a mozikat. Ön is, kedves olvasó. Egy elég nagy terem egy csomó sorban álló és várakozó kényelmes fotellel, ahol jó a szellőzés, és a szünetekben egy jóember illatos vizet permetez. Csend van az előadás alatt, a nézők hallgatnak és nevetnek, amikor nevetni kell, és sírnak, amikor sírni kell. Időnként egy férfi vagy nő halkan mond valamit a szomszédjának, senkit sem zavarva. A néző figyelmét a történetre összpontosítja, és minden akadály nélkül szórakozik.

Európában vagy Amerikában. Civilizált országokban, művelt emberek között. De nem Afrikában. Nem a minden korláttól felszabadított lények között.

A terem itt is olyan, mint Európában, mert európaiak építették. Kényelmes fotelek is vannak, de nem létezik szellőztetés, és csak egy előadás van, a szünetben pedig hiányzik a parfümöt permetező jóember is. Helyette négerek vannak, és ők permeteznek…

Ismerik önök a szagokat? A mindent elárasztó szagok szimfóniáját? A teljes megsemmisülést a kakofonikus párolgástól, ami a helyükre szögezi és megfagyasztja az ellenforradalmárok vérét, megszünteti az élethez szükséges aktivitást, és a meghülyüléshez hasonlítható letargiába taszítja őket, ami a halálhoz hasonlítható. Ah! A megnevezhetetlen szagok áradásába, az izzadó testek leírhatatlan gőzébe süllyednek.

Idővel meg lehet szokni, hogy az emberek nevetnek, amikor sírni lehet, és könnyeznek, amikor nevetni kell. Sokkal nehezebb, mondhatnám lehetetlen, megszokni a vitatkozásokat. Az előadás kellős közepén. Úgy vitatkoznak, mint otthon. Hangosan pofáznak az ötven centiméterre lévő szomszéddal, mintha ötven méterre lenne.

Az események kellős közepén az előttem ülő két pasas szenvedélyesen megvitatja a vásznon félórával ezelőtt lezajlott eseményeket.

– Hidd el, hogy szerelmes.

– Dehogy, egy másikat szeret!

– Láttad, hogyan csókolta?

– Láttam, kedves barátom, de ez egészen más…

– Hidd el, szeretik egymást…

És így tovább. A csevegést folytatják, miközben a történet folytatódik, és a szerelmesek már elváltak. Időközben különböző hangokat hallatnak, mikor valami meglepi őket. Egy atomrobbanás: „ts, ts, ts” hallani körös-körül. A következő képen borzalmasan szenvedő embereket lehet látni, amint égnek, és az egész terem kacag. Mondhatnám, röhög. A földön fetreng a vidámságtól.

Ez az általános derültség, amint mondani szokás a sajtóban. Én a helyemre szögezve nézem a szenvedőket, amíg szomszédaim, a körülbelül száz néger, majd megszakad a röhögéstől, egymás hátát veregetik, és mutogatják egymásnak a szenvedéstől a földön haldokló fehér színészt. És a combjukat verve folytatják a röhögést, mert ez vidám. És amikor a vásznon néhány hősies katona minden erejét összeszedve újra támadásba lendül, majd szitává lőve bohócként összeesik, újra kitör az ellenállhatatlan derültség.

Vagy valami nevetséges, vidám dolgot látunk a vásznon, és én elnevetem magam a néhány másik fehérrel, de a mosoly az ajkunkra fagy, mert körülöttünk halálos csend burkolja a termet, mintha temetőben lennénk. Nem nevetünk többé, mert értetlenül nézzük a sápadt reflektorfényben az ostobaságtól fénylő arcokat. Láthatóan valójában semmit nem értenek.

Képtelenség szórakozni ilyen közönség mellett. Az öröm, a jó hangulat eltűnt, mert úgy érzi az ember, hogy valóban egyedül van, és szégyell nevetni, mint egy félkegyelmű egy ellenséges tömegben. Az izzadság savanyú párolgása az orrban és a fantasztikus reagálás, ami teljesen ellentétben van a normális emberi reakcióval, elképeszti és utálattal tölti el.

Ha nem hisznek nekem, menjenek moziba a sötét Afrikában, s utána majd újra beszélgetünk.