Sorompóként egy bambusz zàrta le az útat és megàllàsra kényszeritett. Nyugtalan vagyok persze pedig tudom, hogy nem banditàk àllitottak meg, csak majdnem.
Időnként ajànlatosabb valódi rablókkal talàlkozni mert ők legalàbb tudjàk, hogy törvényen kivül àllnak és magatartàsuk ennek megfelelő. A bűnözőkkel mindég lehet diskutàlni. Mondhatom nekik, hogy: hallgas ide öregem, adok egy szàzas, te a levegőbe lősz s igy gyakorlatban maradsz és nem kell szégyelni magad a többiek elött, én meg meglógok. A rendőrök, — a katonàk különösen, — úgy viselkednek, mint a banditàk és normàlis logikàval azt gondoljàk, hogy a törvényt reprezentàljàk, ami mindent megenged nekik. Igy rosszabbak, mint a valódi bűnözők, mert soha nem tudni, hogyan kell beszélni egy rendőrrel, aki lopni akar.
Pillanatnyilag vàrakozom. Az égen és földön semmi nem mozdul csak én szorongok és valahol màsutt szeretnék lenni a Broadway és a Times square sarkàn. Minden mozdulatlan a szàrazsàgban félig kiszàradt fàk szomoru levelein kivül.
Az idő lassan surran, mint egy fàradt angyal mikor két verejtéktől és àlomtól puffadt arc jelenik meg s mellkasuk elött ide-oda hintàzik egy géppisztoly sajàt akaratuktól függően.
Közelednek és megpróbàljàk az ingből maradt rongyot a nadràgba gyömöszölni. Letörlik a verejtéket és harcias képet akarnak vàgni. Az eredmény, egyre jobban egy vézna majomra hasonlitanak és kiadjàk a parancsot.
—Szàlljon le!
—Még mi màst, morgolódom a bajuszom alatt és kiszàllok a kocsiból.
A főnök és helyettese, aki egyben a csapat és a tartalék, a kocsi tetejére teszik a géppisztolyokat és elkezdik a feltételesen elrejtett fegyverek keresését. Nézik a műszertàblàt, majd alatta és kinyitjàk a kesztyü tartót és kiràmoljàk a benne lévő limlomot. Elhasznàlt elemek, csavarok, zsebkendő és egy zseblàmpa. Ezt mindketten nézegetik, a fönök forgatja, értelmesen a sajàt szemébe vilàgit majd a helyére teszi.
Kutatàsuk közben csendesen mosolygok mert soha visszanemtérő alkalmam lenne szitàvà lőni őket, mert a fegyverek a kezem ügyében vannak a kocsi tetején, de ezt a lehetőséget a szerencsétlenek még elképzelni sem tudjàk.
Az űlések alà néznek majd parancsoljàk, hogy nyissam ki a motorhàzat. Vizsgàljàk a hűtőt, megszàmoljàk a gyertyàkat, megérintik a karburàtort és nem hisznek a szemüknek mert még egy bazookàt sem talàltak az akkumulàtorban.
Bezàrom elől és kinyitom hàtul. Ki kell szedni a böröndöket. Megtalàljàk a pótkereket, tudàkosan vizsgàlgatjàk, majd mikor meguntàk a böröndöket kell kinyitni.
Most piszkos kézzel turkàlnak a szépen összehajtott holmik között. A főnök két ujja közt mutat egy ici-pici rózsaszin dolgot. Nézegeti majd kérdezi, mi ez ?
—Egy bugyi, vàlaszolok baràtsàgos mosolyal.
— Dio (Igen) és visszateszi. Minden újra zàrva mikor a helyettes a papirokat kéri. Útlevél, személyi igazolvàny, nemzetközi oltàsok, a hadsereg speciàlis menetlevele, a titkos rendőrség menetlevele, a kocsi rózsaszin kàrtyàja, vezetési igazolvàny, biztositàs, rendszàmtàblàk, fék ellenőrzàs, a làmpàk, ablaktörlő léc, mindent többször is megnéznek.
A nap làndzsàkat szór a fejünkre fény helyett és szeretném fenékbe rugni őket. De végre indulhatok. Ismét duruzsol a motor és ugràsra készen vàrom, hogy felemeljék a bambuszt mielött újra kérik az útlevelet és elölről kezdjük a cirkuszt.
Elégedetten nézik egymàst s még vàrnak vagy öt percet abban reménykedve, hogy talàn leesik még valami kis« matabishi »(ajàndék) de semmit nem kapnak csak a idő múlik és a nap süt s a végén szeretnék a felbeszakitott sziesztàt folytatni. A bambuszt emelik és arcukon làtható a csalódottsàg.
Indulàs! Majd elrepülök, de még nem gurultam ötven métert mikor a motorzajnàl erősebb üvöltésük hallom. A vissszapillantóban làtom, hogy utànam rohannak a porfelhőben. Megàllok.
—Mit akarsz még?
— A fegyverek! A fegyverek bwana, lihegnek.
Nevetnem kell mert fegyvereiket a kocsi tetején felejtették.
*
Hozzászólások