A tízes éveim elején jártam. Mondjuk, úgy tizenkettő lehettem. A korombeli férfiak, a barátaim ekkortájt már teli voltak csajos sztorikkal. Jobbnál jobb nőkkel randiztak, sőt az egyikük már puszilkodott is.

Csak nekem nem volt mit mesélnem. Hiszen még nem voltam hazudós, vagy, ahogy mostanában mondják, nem vetítettem.

Különösebben nem érdekeltek még a nők, de ez nem mehetett így tovább. Némi tanakodás után meggyőztem magamat, hogy valami randit már nekem is össze kellene hoznom. Legyen már mit mesélni a barátaimnak. Akkoriban rettentően gátlásos voltam, és szöveggel is igencsak hervadtan álltam.

Gondosan felmértem a terepet. Az iskolában nem lenne jó, mert mindenki látná az ügyetlenkedéseimet. Marad az edzés.

Már vagy három éve jártam úszni. Az egyik reggel megjelent kiválasztottam, a Gitta. Nagy ravaszul a mellette lévő pályára ugrottam be. És kezdődhetett az udvarlás.

Nagyon belejöttem – egy pillanat alatt. Már vagy ezer métert leúsztunk, de még egy mukkot sem szóltam hozzá. Hirtelen ömleni kezdett belőlem a szó.

– Ráérsz?

– Rá. - Nagy dumás volt ő is.

Tovább úsztunk. Szó nélkül.

Büszke voltam magamra. Lehengereltem a dumámmal.

A monoton tempózás közepette ábrándozni kezdtem. Hogy kéz a kézben meghódítjuk a Gellért-hegyet. Elcsattan az első puszi is talán. Majd sokáig együtt járunk, térdig gázolva az élet viharaiban.

Feleségül veszem. Lesz egy palotánk a Rózsadombon, persze nem rögtön. Először, mondjuk, Rákospalotán. Egy kis mézeskalács házikó, ahol még igazi egér van a kamrában.

Aztán jöttek a rosszabb gondolatok. Az élet lehet pokol is, mondjuk, ha velünk lakik a kedves mama. Nem véletlen, hogy egy fekete macska tesped az anyósom lábánál. Tuti, hogy boszorkány. Nagydarab, kövér asszony hatalmas pofával. És csak beszél, beszél, beszél, ez már maga rémálom. Az ilyet kerékbe kellene törni. Óriáskerékbe, hogy kényelmesen elférjen.

Lassan vége az edzésnek.

Lerázom a vizet magamról, majd Gittát is.

– Akkor mikor? – kérdezi.

– Egyelőre soha - mondom biztatóan.

Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a fekete nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomókat
ágáról tétován tovaereszt?
A tövistől gyötört fejét félrehajtó Krisztus
nem bólint; némán áll az útmenti kereszt.
Választ én senkitől, rég nem kapok…
hallgat a part, a víz, én is hallgatok.

Bakancsok cuppognak a partmenti sárban
lemondó legyintés van az indulásban,
meddőn telt a sokórás várakozás
elmaradt a beígért halfogás; a horgász
talpa alatt a kavics megcsikordul,
hallani vélem, ahogy gyomra kordul.
Otthon rántotta várja tán, forró tea,
vagy ágyában fészkelődő asszonya.
Engem sehol se vár megterített asztal,
csak e fűzfatuskó, ami itt marasztal;
meg a puha pára, mely felszakadni látszik…
a hegy csúcsán már a Nap sugara játszik.

Az állomás falát éppen rózsaszínre
pingálja a tréfáskedvű nap.
Két torzsalkodó hajnali rigó
egy trilla plágiumán hajbakap…
A nyárfa csúcsán ébredő
örvösgalamb hangja búg,
csitítaná jó szívvel ő
e mihaszna testvérháborút.
Tolóhajó messzehangzó kürtje harsan
valahol a kavicsos kis sziget felett,
hangját hátára veszi a zöldesbarna víz,
jön északról megnyugtatón zengő felelet.

Már hallom is a dízel dohogását,
amint a vonta lassan elhalad;
kékesszürke iszap kavarog a vízben,
a hegy mögül piroslón felkelt már a nap.
Alga szikkad a partmenti köveken,
fény csillan maréknyi üvegcserepen.
Szitakötő szárítgatja szárnyát
az ágvégen ringó fűzfalevelen.

A köd felszakadt, foszlányait
a friss szél messzire sodorja…
Jólesne most egy kis leves,
tegnapi torról maradt orja…
Hörögve feldübörög,
büdös füstöt prüszköl
egy ócska traktor
kiszolgált motorja.

Lassan kinyit a kocsma és a bolt
a templomtoronyból bagoly rikolt,
aztán a homályba visszabúvik
a kondulástól megriadt kuvik.
Kulcsával bajlódik a sekrestyés,
még álmos, türelmetlenül toporog
az ősz hajú plébános.
Előtte áll ma egy súlyos stáció;
a püspök úrtól érkező delegáció.
Deres fején még úgyis civil a kalap,
hát fogja magát, egy serkentő felest
a kocsmapult mögött gyorsan bekap.

A csacsogó boltoslánytól megveszem
cigarettám, söröm, napi kenyerem ;
tüzes szemébe nézve elmerengek:
milyen is volt régen az a szerelem?
Aztán ballagok, visszafelé a kerékpárúton,
hogy milyen látvány vár, már régóta tudom:
csakúgy, mint ezer éve, ballag a kék folyó is
kezemből elgurult a vers, a kék golyóbis.

Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át, és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát.
Rám mosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.

– Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád az éjjel, kisfiam!

– Csókolom, én jöttem volna már előbb is…

Törékeny kézfeje egy mozdulatával belém fojtotta mentegetőzésemet.

– Ennék még egyszer valami jót! Nem ilyen szarokat, amiket ezek hoznak! Emlékszel, Királyházán egyszer mit főztél… Tudod, mikor a katonaság elhajtott mindenkit a völgyből a lőgyakorlat miatt… Fel kellett pakolnunk az egész tábort, a gyerekeket én vonatoztam át hat faluval arrébb, ahol a Bandiék házában töltöttük a hátralevő napokat aztán… Te meg a fiúkkal a tömérdek holmit fuvaroztad át, a sebtében lebontott sátrakat, a két pingpongasztalt… A két rogyásig megpakolt ócska Trabanttal… És az egyiknek a hátsó ülésén a kondérban ott zötykölődött a félig kész étel… Ott fejeztük be a kertben… Soha olyan jót nem ettem, se előtte, se azóta!
Csak halványan derengett az emlék. Húsz vagy talán huszonöt éve történt mindez. Sok nap telt el azóta, sok étellel, sok szép és szörnyű emlékkel, melyek mind vékony porrétegként egymásra rakódtak azóta, mint a tengeri üledék.

– Tudod, volt benne bab, jó sok zöldség is, mindenféle, meg csirkehús, talán pulyka is és valami tészta… És mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtad igazán befejezni… És a végén talán pont azért lett igazán jó… Olyan finom szottyós…

A főorvos, az ősz hajú, disztingvált úr, akinél főorvosibb kinézetű figurát tán csak Uray Tivadar tudott alakítani a háború előtti fekete-fehér filmeken, ekkor szelíden, de határozottan megfogta könyökömet, és kivezetett a kórteremből.

Hazafelé minden kocsmába betértem, és ocsmányul berúgtam. Utáltam a világ igazságtalanságát, hogy mindig azok halnak meg nagy szenvedések közt, akik nem ezt érdemlik; a hitványak, lelkileg rútak meg közben élik világukat. És előre gyászoltam anyámat, a szeszélyes, varázslatos, hol kőkemény, hol olvadékony nőt, az embert, akit el fogok veszíteni. És gyászoltam magamat, a negyvenéves árvát, a kisfiút, akinek most már fel kell nőnie, hiszen magára maradt a világban.

Másnap pokoli fejfájással ébredtem, persze csak magamat okolhattam érte. Volt vagy tizenegy óra, mikorra erőt tudtam venni magamon, és nekiláthattam ígéretem teljesítéséhez. Szerencsére minden közel volt és minden bolt nyitva; a kofák, árusok csak rám néztek és maguktól adták a kezembe, amire csak gondoltam, mintha tudták, volna, hogy itt egy utolsó küldetésről és kihívásról van szó.

Homályosan emlékszem, hogy kacsanyakat vettem. Mindig azt szoktam, ha könnyű, kristálytiszta húslét akarok főzni. Pont olyat, ami már magában is megáll egy súlyos beteg vasárnapi leveskéje gyanánt.

Meg is főztem a három nyakat, úgy, ahogy szoktam mindig, csekély kis répával, hogy színe legyen, meg talán egy kis zellert is téve bele az íze végett. Gyönyörű is lett, szebb, mint valaha, szinte fölösleges is volt leszűrni, ahhoz mérten, hogy pusztán alaplének kellett csak az egész. A rajzra kívánkozó ceruzababokat is átválogattam darabonként, meg az apró szemű, hófehér csiperkéket. Zöldborsóért végigálltam a szupermarket pénztáránál a sort, mert emlékeztem, hogy egyszer megmondta, melyik márka a kedvence. Valóban üde, természetesen édes volt minden egyes borsószem. A répaféléket hernádi házivajon pároltam meg, míg a többi zöldséget és az egyforma méretű parázskrumpli-szemeket kifőztem a zöldségkockával ízesített lében. A pulykacombfilé és a csirkemell legjavát csíkokra vágtam, reszelt vöröshagyma, póré és gyöngyhagyma keverékén pároltam egy rövid ideig, míg fel nem öntöttem egy fél pohár sörrel, olyanból, amit mindig ittunk, ha csak lehetett, ócska kocsmákban vagy jobb éttermekben egyaránt.

Kész lett ez is és mikor fűszerezés után felöntöttem egy kis tejjel elkevert főzőtejszínnel, egy rottyanás után olyan lett az íze, mint amilyen még soha.

Összeöntöttem a húst, a zöldségeket, a kacsalevessel csak annyira eresztettem fel, amennyire kellett. A ragut meg se kellett kóstolni. Elég volt ránézni és minden épeszű ember láthatta, hogy pont olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bár az igazán finom recepteket nem foglalják írásba soha.

Bőven elég lett, vagyis inkább túl sok, de ilyesmit nem lehet igazán kis adagban főzni. Beraktam egy pici, kobaltkék zománcú lábaskába az adagját, és reméltem, talán eszébe jut, hogy ezt az edényt együtt vettük valahol a széthullott Jugoszlávia egy tönkre bombázott, mégis nyüzsgő kisvárosában, nagyon régen.

– Talán még megvan a párja is valahol! – gondoltam röstelkedve, hogy ilyen jelentéktelen részletkérdéseken jár az eszem, miközben ő már vár rám. Már csak egy maréknyi olasz tésztát kellett kifőznöm, azt a csokornyakkendő fazonút, amit annyira szeretett, mióta nálunk is lehetett kapni.

Taxiba vágtam magam és irány a kórház!

Rossz sejtésem támadt, mikor az osztályon megláttam a nagy nyüzsgést, ami aztán lassanként mégis elcsitult, mint amikor sorra mindenki feladja a reménytelennek tűnő dolgokat. Végül már csak valami alapítványi hölgy maradt az ágyánál, aki maga is fáradt lévén, örömmel engedte, hogy pár percre leváltsam.

– Nemigen tér már magához! – mondta és kisietett a folyosóra, hogy kerítsen magának egy kávét.

Eltelt néhány perc, mire felnyitotta a szemét. Rám nézett, szemében nem lángolt már az az elszánt akarat, ami egész életében makacsul előre hajtotta. Csak szelíd megbékélést, csendes bánatot és a haldoklók végső útrakészülődését láttam íriszében, mikor föléje hajoltam.

– Hoztam vacsorát! – nyögtem sután, tehetetlenül, fölöslegesen.

– Tudom! – suttogta, még mielőtt meghalt. – Biztosan jó szottyós!

tűnődésemből felrezzenek
mert falon át harsognak vad zenék
alattunk a földszint három bében
dzsesszt hallgat épp az új nemzedék
kornétok recsegnek és pisztonok
a részeg ritmus füstként imbolyog
néha elaltat, oly ravaszul monoton
mikor nem szól a B-tenor szaxofon
aztán rázendít újból a kórus
ami csak kifér a rézcsövön
dübörög, omlik, összedől minden
jaj, nem marad itt már kő kövön
aztán mégis csak összeáll valami
ami immár homogén szövet
felfénylik két fekete arc
két pokolból jött követ…
vokáljuk mégis angyali
égi harmóniákat követ
de ordítás hangzik odalentről
üvölt egy megvadult apa
véget ér a magányos buli
tespedhet már az éjszaka

.2010 aprilisi valogatas

2010 aprilisi valogatas

Ob ovo

Nem is akartam én sosem versenyezni
- Pedig már egysejtű koromban is kellett -
Azóta sem tudom: több millió mellett
Valóban én győztem, vagy csak hagytak nyerni...

Kacska ágon dalnok ül,
nádon levél hegedül,
cinke lánynak nyitni kék,
felhőt húzó csacska szél
átbukdácsol vállamon.

Tócsából kelt hajnalon
Nap nevet, én hallgatom.
Kukák közt egy macska áll,
párját várva rám talál
vödrömet, ha ürítem.

Felderíti kedvemet
Avas-délen keltetett
avar-kotró rigó pár,
ha egy kissé odébb áll
amint lábamat szedem.

Városi busz nyikorog,
tompa szemmel rám morog,
fény belóg az ablakon,
elringat, és én hagyom:
simítsa tekintetem.

a lemezen lesercegett a blues
róla közben lekerült a szoknya
tudtam, szíve csak a pénzemhez húz,
legyen neve Líz, vagy akár Szonja ;
látszott, a szakmáját már szívből unja...
szeme körüljárt, mint óvatos hiúz

a pénz ki volt készítve az asztalon
ő Szűz Mária képét nézte a falon...
párás szemét elfutotta a könny
de aztán úrrá lett arcán a közöny
és mindegy volt ki vagyok, kié a kéz
csak legyek ha lehet mihamarabb kész...

nem volt az egészben semmi személyes
a végén a kicsikart kéj is oly sekélyes…
hiányzott bármi, talán csak egy gesztus,
de maradt a lényeg: a pénz és a szexus
aztán elkopogott gyorsan a tűsarok
és kiélten, rekedten megszólalt a rock.

2010 marciusi valogatas

Hideg vér sem csörgedez már,
Megkeményedett szívünk nem pumpál eret,

Magába szívó sár borít be mindent,
A megóvó gondoskodás nem nyert teret,

Csak a számító semmittevés várja,
Rablott pénzén ülve, számolva azt,
Hogy az új szél felszárítsa a sarat,

S közben a halál értékeket pusztítva
Nap mint nap röhögve rajtunk arat,

Vak vedlett varjak csípik ki a földből
A jövőnek vetett értékes magot,
S még madárijesztő sincs, ki elriassza,

A roskatag, összeomló csűrben
Pankrátorként egymásnak feszül a sok mihaszna.

Hamis csókok csalják az életet,
Őszintén nem szólnak szavak,

Magunkba fordulva sokan ébren éljük a telet,
De milliónyian még mindig bambán alszanak.

Jött szél nyugatról, majd keletről,
S újra a nyugati szél csapott le ránk,

Csoda, hogy itt vagyunk, hogy nem fújt el,
Hogy élünk még, hogy van még házunk, hazánk.

S hol van az a szél, ami kisöpri a mocskotok?
Mikor éled az élet, mikor jön új tavasz ?

Száz éves ördögi öldöklő farsang után,
Csendben imádkozva, böjtölve várjuk,
Hogy felragyogjon újra a nap, a Nap.

2010 marciusi valogatas

Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek bennem magányos éjszakákon.
Nem sírom vissza ifjúságom
jól-rosszul megélt életem romjai felett,
csak még tenyeremben érzem Margó melleit
ahogy hozzám simult /de többet nem engedett/,
s már libbent is tovább bugyiját kivillantva
tenyérnyi szoknyájából,
szemünk éhesen szaladt, meglódult fantáziánk,
józanság nem parancsolt ilyenkor megálljt
/az se zavart, hogy a holnap már vár ránk/.
Miénk volt akkor az éjszaka, miénk a világ,
csak hát elszállt az a bolond ifjúság,
s hiába érzem még ma is számban ízeit,
kóstolni már szégyellném
csak még valahol őrzöm bús-keserű emlékeit,
s a fényekkel, a hajnal ébredésekor én is kiballagok
bámulni a szennyes, kavargó vizet,
visszanézni - átlépve jó néhány évtizedet.

2010 marciusi valogatas anno

2010 marciusi valogatas anno

Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etető tálat nézegettem, gyönyörködöm bennük és énekelek nekik, ad ennem.
Vigyáz rám. Nekem adta ezt a gyönyörű, biztonságos, zárt hátsó udvart, ahonnan kicsit unalmas, hogy nem látok ki, de biztonságban vagyok. Ő óv és véd engem. Úgy szeret, hogy még lánccal is idekötött, hogy megóvjon. Tény, hogy ezt nem értem pontosan, de ő olyan okos. Mit is ennék, mit is innék? Azt hiszem, tegnap is kaptam vizet, de nem biztos. Amikor a nagyfényű forrósító leváltja a a sárga etetőtálat, akkor jó lenne egy kicsit több víz, mert néha nem tudom pontosan, miért, de olyankor is látom a sötétet és a sárga világító pöttyöket. Sőt minden más színű karikát és pöttyöt is látok. Csodaszép, csak olyan furcsán érzem magam, de a gazda szeret és bármikor megvédeném bármitől.
Amellett okos és ügyes. Kinek van ilyen háza, mint nekem? A saját holmiját adta ide, hogy ágyam legyen. Érzem a szagát. Szegény, milyen rossz lehet neki abban a túlméretezett házban. Még soha nem voltam bent, de el sem tudom képzelni, honnan vesz annyi holmit, hogy neki is ágya legyen... Lám, nekem ezt biztosítja. Szoktam is neki bekiabálni, meg énekelni is szoktam estefelé, olyankor is, mikor már nagyon éhes vagyok. Ő is mindig nagy szeretettel visszakiált, a baj, hogy nem értem, hogy mit mond.
- Menj már arrébb, te rohadt dög, a beledet nyomom ki, ha itt ugatsz egész éjjel, nappal. A héten már kaptál enni, nesze, ezt oszd be négy-öt napra. Ja, itt egy kis víz is.
Látják, hogy hogy szeret! Bár értettem volna a becézgetését. Olyan könnyűnek érzem magam és lebegek. Mindenfelé rengeteg szín, katicabogár, vagy más. Kicsit szomjas vagyok, meg éhes... Nagyon!
Mi baj lehet a gazdával? Érzem, hogy itthon van, mégsem tud idejönni. Most mit csináljak? Biztosan bajban van, én meg nem birok lábra állni, hogy erőből szétszakítsam a láncot, és a segítségére siessek. Nagyon szeret engem a gazda, és én is nagyon szeretem őt. Mi van velem? Nem érzem a szagokat, nem hallok rendesen, úgy forog minden...

- Ó, a fene egye meg, hát nem idedöglött ez a törpe toportyán. Már büdös is, a fene a pofáját. Nem elég, hogy zabáltattam, most még vermeljem is el. Szerezhetek másik dögöt ehelyett, hogy a hátsó udvarban, hosszú láncon, a farakások között, a fatolvajokat kivédjem. Ez már a harmadik az idén...