Kedves!

Megrendülve tudatom, hogy a lelkem kidobni készül magából Téged. S bár a tudatom is helyesel, a szívem még vérzik érted. Voltam a gyógyszerésznél, azt mondta, nem vagyok észnél, adott jódot, kötszert, meg kakukkfű teát. Tehát. Most felköhögöm az emlékeket.
Azt mondtad, lépjek tovább, hát megtettem. Az első lépésem máris félre sikerült, kiment a bokám és leesett a csizmám sarka. Nem baj, úgysem szeretted. A bokámat annál inkább. Mivel a bokámat én is igen kedvelem, ezért azt nem mellékelem, de a csizmasarkat megkapod a dobozban, amiben a levelem. Ha szerencséd van, elkeverik a csomagot a postán. De Neked nincs szerencséd. Soha. Akkor sem volt, amikor én mentem szembe veled az utcán, és a nyakadba borultam. Az a másik sarok volt a csizmán, emlékszel? Felnéztél rám, és kétségbe esett tekintettel megfogtad a kezem, nehogy elessek. Együtt sétáltunk tovább. Hazakísértél, s bár útközben végig azon gondolkoztál, merre szaladj el előlem, nem tetted. Nem volt hova. Tök egyenes az utca, ahol lakom, sehol egy kereszteződés, vagy kapualj. Kényszeredett mosollyal az arcodon mesélted, mennyire boldog vagy, hogy épp arra jártál amerre én. A járda helyett az úttesten sétáltunk, de pechedre nem jött arra egyetlen autó sem, amelyik hajlandó lett volna elütni. Engem. Bár még azt is bevállaltad volna, hogy Téged üssön el. Akkor sem volt szerencséd. Édesen sántikáltam melletted, és bár könyörögtél, hogy ne tegyem, én levettem a napszemüvegem. Nem kellett volna. Beleszerettél az egyetlen elfogadható dologba rajtam: a szemeimbe. Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy letekintettem Rád Isten adta magasságomból. Olyan elveszett voltál, mint a slusszkulcs hétfő reggel. Már nem volt mit tenni, megsajnáltalak. Kivettem a kezedből a sporttáskát, és hazáig vittem helyetted. A kapuban aztán nem adtam vissza, hívtalak, gyere be, főzök egy húslevest. Nem tudtál ellenállni.
Emlékszem, ahogy szopogattad a húst a csirkecsontról, zsírtól fénylett a szád, én is megkívántam a levest. Ültünk egymással szemben, és ettünk. Azt mindig olyan vehemensen csináltuk! Emlékszel, amikor összevesztünk az utolsó rántott húson, akkorát ugrottál, hogy majdnem felérted a magasba emelt kezemet. Megcsókoltalak, és Te visszacsókoltál. Finom volt. Bár egy kis savanyú uborka elment volna mellé.

Kedves!
Én szenvedek! Megfagy a szívem, ha arra gondolok, hogy többé nem lehetek veled, és lefagy a lábam, mert a télnek még nincs vége, de nincs pénzem új csizmára! Könnyek szöknek a szemembe, ahogy egymagam, magányosan állok a kirakat előtt, s Te nem állsz ott mellettem, hogy azt mondd: -Jövőre kapsz új csizmát!
Istenem, miért ilyen kegyetlen az élet? Miért teszed ezt velem? Hisz' olyan szép volt minden! Én is. valamikor régen. Olyan kedvesen tudtad mondani nekem, hogy menjek az anyámba, ahányszor összevitatkoztunk! Többé senki nem mondja ezt nekem...mert belelépek a szájába.
Szomorú vagyok. Életemben kétszer léptem félre. Először a bal, majd a jobb lábammal. Mindkét alkalommal ugyanabba a gödörbe. Olyan szép volt, ahogy toltad a talicskában a sódert, és belelapátoltad a kátyúba, hogy ez többé ne fordulhasson elő! Álltam, néztelek, és jobban szerettelek bárkinél. ( Bárki Béla nem volt olyan nagy szám.)

Annyira szerettem veled a konyhában! Sírva aprítottad a hagymát, és udvariasan elhárítottad, ha a segítségemet ajánlottam. Nem adtál kést a kezembe, nehogy kárt tegyek magamban. Nem is csodálom, az után, ahogy levágtam a mutatóujjad felső ujjpercét! Megértelek, hisz' szerettél, és mindig dicsérted és irigykedve figyelted a szép, hosszú ujjaimat. Én neked akartam adni a kezemet, de nem kérted. Vagyis egyszer, amikor sok bort ittál, aztán másnap elnézést kértél, nem akartad, hogy tolakodónak gondoljalak. Mert Te olyan áldott jó lélek vagy, mindenre gondolsz!

Kedves!
A testem forró, lángolok, majd' elégek. Nem jutott már az ingyenes vakcinából. Bár csak itt lennél, hogy enyhítsd bánatomat! Vagy legalább cserélnéd a priznicet rajtam. Ám magam vagyok, mert elmentél, nyitva felejtettem az ajtót. Milyen balga vagyok olykor!
Most várok hát türelemmel, egyszer minden láz elmúlik, majd ez is. S ha mi nem lehetünk egymásé, leszek hát majd egy másé, és nem főzök több húslevest! Ég veled, nőj nagyra, én már kisebb nem leszek!

Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel együtt nő bennem a kétkedés. Mi a búbánatot csinálok, ha valahol belekavartak a levesbe és nem jön el? Persze, begyakoroltam, minden lehetséges kérdésre megkerestem a tökéletes választ. Ha lesznek kérdések, persze. Na nem azt, amit gondolok, hanem azt, amit felelni kell. Ha hiba csúszik a számításba, meg kell oldanom. Soha nem tévedhetek. Azt nem engedhetem meg magamnak. A megbízásokat mindig tökéletesen teljesítem. Nomen est omen.

-Elnézést hölgyem, megmondaná mennyi az idő?
-Fél nyolc múlt öt perccel.
-Késik.
-Valóban.

Mit nézel olyan bután? Oltári folt éktelenkedik a kabátodon, te szerencsétlen! Jaj, ne nézz már olyan értetlenül, ott van, biztosan lezabáltad müzlis joghurttal! Vagy anyuci rakta a szád mellé a kanalat reggel, mikor induláskor még édelegtél vele a konyhában. Szánalmasan nevetséges vagy apukám, ha lenne rád időm megmutatnám neked, hogy kell bekajálni a tutit. De sajnos nem érek rád. És mégis. Te vagy az! Na végre!

-Ott az elején, nézze csak! Na várjon, letörlöm.
-Ó, köszönöm, nagyon kedves, észre sem vettem. Mindig rohanva eszem a reggelit.
-Ugyan, mind rohanunk valahová.

Ha tudnád! Ne vigyorogj olyan zavarodottan, te épp a vesztedbe igyekszel! Akinek itt kaján mosolyra van oka, az én vagyok picikém. Nem leszel nehéz eset. Nem vagy kihívás. Már megint egy nyúlbélát kaptam. Franc!
Legalább jön a vonat. Igen, előtted fogok tipegni a tűsarkaimon, és még riszálok is kicsit neked, jól látod! Gyere, gyere csak utánam! Azt hiszed nem látlak, mert a hátam mögött botorkálsz, de tévedsz. Látlak, mert ott vagyok mögötted is. Bánatosélet! Milyen szuper kriplit kaptam ki már megint! Mennyire elegem van belőletek! Na gyere szépen a szoknyám után, igen, felszállunk a vonatra, keresünk valami dohányzó kocsit, tudom, hogy te nem , ám én igen. Viszont szépen utánam gyalogolsz édes, és leparkolsz mellém.

-Elnézést, ideülhetek?
-Persze, de ma már ne kérjen több elnézést, már nem bírok annyit elnézni!

Mosolygok. Zavarban vagy, igaz? Ne csináld, mert megsajnállak! Nagyon ritkán fordul elő velem, de ha ennyire szerencsétlenül aranyosan nézel rám, meg foglak sajnálni. Aztán cipelhetlek magammal. Na még csak az kéne! Legyen már benned valami férfias! Na jó, essünk túl a szokásoson.

-A nevem Angéla. Ha már együtt utazunk.
-Öö-örülök!

Nyögd már ki a nevedet! Nem mintha nem tudnám, de így illik. Ne a dekoltázsomat nézd, az ajkaim ma sokkal erotikusabbak.Mondd a neved! Megint kedvesnek kell lennem, megőrülök tőled!

-Van neve?
-Van.
-El is árulja?
-Elnézést, Zoltán vagyok. Zoli. Leginkább.
-Engem leginkább Angélának szólítanak, mert ez a nevem. Tudja mit jelent a nevem?

Már megint kezdem. Imádom a veszélyt, szeretek pengeélen táncolni. Kicsit szórakoztatom magam. Nem, nem árulom el neki, még nem. Gyönyörű a szeme. Kíváncsivá tett. Értelmes tekintete van, csak iszonyatosan béna. Okos lehet, de otthon ketrecben tartják, erre feltenném a fél szárnyamat. Nem fogadhatok, folyton elfelejtem, hogy tilos a szerencsejáték. Nincs ebben a munkában semmi izgalom. Vagyis ritkán. A Főnök túl merev. Nem akarom magam alatt vágni a bárányfelhőket, ezért igyekszem betartani a szabályokat, bár ismer, tudja jól, hogy ez nekem iszonyatosan nehéz. Bízik bennem. Na. Vissza a feladathoz. Mosoly!

-Iiigen. Angyal. Ezt jelenti a neve.
-Valóban. Meg hírnök és követ.
-Maga gyönyörű.
-Tudom. Az a dolgom, hogy gyönyörű legyek. Meg határozott. Maga mivel foglalkozik?
-Mé-mérnök vagyok.

Tudom, hogy mérnök vagy. A szőke hajad olyan szép, a hatalmas kék szemeid pedig varázslatosak. Csak ne lennél olyan szerencsétlen! Harminckilenc. Életed derekán jársz. Sajnállak.

-Dohányzik?
-Nem.

Persze, hogy nem dohányzol, müzlizabáló anyámasszony katonája, te! Olyan szép vagy! Iszod a szavaimat, habzsolsz a tekinteteddel, és szívod a cigarettám füstjének aromáját. Bámulsz a zöld szemeimbe, és arra gondolsz, amire én. Na jó, legyen! Már úgyis sok van a rovásomon.

-Na jöjjön velem!
-Ööö...
-Jöjjön már, nem harapok!

Balfék. Szépséges mintapéldánya az ügyefogyottságnak. Csukd be az ajtót magad mögött! Úgy, ügyes vagy. Ülj le, és hagyd, hogy megcsókoljalak. Azt a mindenit, de bátortalan vagy! De visszacsókolsz. Nem csináltál még ilyet soha, igaz? Nem baj, többet nem is fogsz.

-Engedd!
-De...
-Csitt, ne beszélj! Ülj le, és hagyd magad!

Édes mamlasz. Kedves kétbalkezes. Ugye milyen jó? Na ugye, nem kell tőlem félni. Látod? Érzed? Jó vagyok én, túl jó hozzád, de nem bánom, nekem is ki kell néha kapcsolni.

-Angyal vagy... gyönyörű, mint egy angyal!
-Az vagyok, kedves, az vagyok. Engedd el magad, és én elviszlek a Mennyországba!

Ahhoz képest, hogy a vonat alá kellett volna esned, elég kellemes körülmények között távozol velem. Megérdemled. Jó vagy és szép. Iszom a lelkedet. Csodálatos vagy. Ennyit megér nekem egy újabb megrovás.

-Aaa... a szívem... hagyd abba, valami... valami nincs rendben...
-Nyugodj meg kedves! Minden rendben van. A legnagyobb rendben. Veled vagyok. Jó vagy. A jó fiúk pedig a Mennybe mennek.

Ugye mennyivel jobb volt így elmenni? Na látod! Nem csaptalak be.

Kislány koromban sok időt töltöttem anyai nagyanyámnál. Sok emlék fűz a régi paraszt udvarba. A cseresznyefák, az egressel teli szúrós bokrok, a frissen fejtett borsó illata, az eper, a szeder, az állatok...na meg az emberek.
Sokat rajzoltam. Szivárványt, királyfit, királylányt, csillagokat, pillangókat, tündéreket. És rossz embereket is rajzoltam.
Nagymama sokat mesélt a háborúról. Rengeteg borzalmat hallottam, ezek az igaz mesék is elraktározódtak az agyamban.
Azt hiszem, akkoriban is sokat gondolkodtam, tanakodtam. Igen, talán kicsit koravén voltam, mert úgy alakult a sorsom, hogy inkább felnőttek között töltöttem a napjaim nagy részét. Keveset beszéltem, de amit hallottam, azt szinte mind elraktároztam. Jót, rosszat, szépet, csúnyát egyaránt.
Otthon nem volt épp harmonikus az élet. Utáltam akkoriban a kocsmárosokat, mert inni adtak apunak. Mit tudtam én, hogy senki nem kényszeríti erre... A rossz emberekről készítettem egy listát, amin a kocsmáros volt az első, aztán a jókról is, és mérleget vontam. Túl sokan voltak az általam rossznak tituláltak.
Amikor elkezdtem az iskolát, anyukám azt mondta nekem: -Ha ügyesen, és sokat tanulsz, akár még orvos is lehet belőled! Na, én ezt halálosan komolyan vettem, és belevetettem magam a tanulásba. Mert volt egy tervem...

-Mama, ha rendesen tanulok, okos leszek?-kérdeztem a nagyit.
-Te már most is okos vagy , ha sokat tanulsz, okosabb leszel sok-sok embernél.
-Mama, orvos is lehetek?
-Az is.
-Az orvosok mindenkit meggyógyítanak?
-Mindenkit.

Nagyanyám szűkszavú, és leegyszerűsített válaszai megerősítettek engem a tervemben.
-Mama, én szívsebész leszek!
Ezt a kijelentésemet két évnyi tervezgetés, tanakodás, és kérdezősködés után, nyolc évesen tettem. Nagyanyám cseppet sem lepődött meg. Szokásával ellentétben kérdéssel válaszolt:
-Szívsebész? Hát ugyan miért pont szívsebész?
-Mert sok a rossz ember.
-No, aztán mi köze ennek a szívsebészethez?
-Mama, figyelj! Én majd megoperálom a rossz emberek szívét. Kiveszem belőlük a rosszaságot, és bele, a szívük közepébe csupa jót teszek, és jól belevarrom. Akkor aztán már ők is jó emberek lesznek!
Nagyi nem nevetett. Egyszerű asszony volt, akit megcibált az élet.
-Az jó lesz...-mondta, és tovább kavarta a levest.

Csillogó szemekkel , mégis értetlenül néztem rá. -Miért nem örül a mama? Nem akarja, hogy megoperáljam a rossz embereket? Vagy mégsem tart elég okosnak ahhoz, hogy szívsebész legyek?! Miért nem tud most az egyszer mosolyogni?!

Nem értettem...Akkor még nem. Nem telt el sok idő, néhány év csupán, amikor rájöttem, hogy a "rosszaság" műtéttel nem gyógyítható. Összetört az én kis álomvilágom, amit olyan hosszú időn át, olyan nagy alapossággal és beleéléssel építgettem...

A kislány felnőtt, de nem lett szívsebész...

A város vízparti szegletében áll a tér, ahol a galambok megszívlelik az embereket, akik morzsákat csipegetnek nekik a sósperecekből. A pocsolyák még nem száradtak fel, esett az éjjel.

Eltemetlek halkan

Magamban

És

Eszemet veszítve

Kaparlak újra elő

Nem haltál meg

Csak

Elaludtál

Bennem

S én a felhőkkel

Betakartalak

Szemedre

Csillagot csókoltam

Szívedet szívemben

Őriztem

S ködös hajnalokon

Mint eltűnő lábnyomok

A frissen hulló hó alatt

Úgy rejtegettelek

Úgy tartottalak

Félálomban

Feleszméltél

De még nem érted

A színes álmaidat

Most még

Árnyékok suhannak át

Félig zárt

Szemeid előtt

Látsz már

Érintesz

Érzel engem újra

Kérlek ne kérd

Hogy

Hagyjalak megint

elmenni

-Azt a robotot szeretném, anya!-kiáltott fel a kisfiú, és rámutatott egy színes , összeépíthető játékra az egyik nagyáruház reklámújságjában. Az asszony figyelmesen megnézte a fotót.

-Igen, nagyon jól néz ki.-mondta halvány mosollyal az arcán, aztán visszafordult a papírjai fölé. A kicsi zsebszámológépen hang nélkül ütötte a számokat. Mennyi, de mennyi számot!

-De az osztályban van már ilyen a Robikának, meg a Petikének is. Az ötösért kapták. Tudod, amikor ötöst visznek haza , akkor választhatnak valamit. De nem csokit ám, hanem játékot!

Az asszony a fiára nézett, és nevetett.

-Ejnye, ez nem túl szép dolog!-mondta a gyereknek, aki kissé értetlenült bámult okos szemeivel az anyjára.-Kisfiam, ha Robi, meg Peti anyukája ezt így folytatja, a Mikulásnak nem lesz munkája. Különben is, gondolod, hogy azért kell jól tanulni, hogy játékot kapj?

A fiú elgondolkodott. Nem, persze, hogy nem azért, hiszen anya már elmagyarázta, de mégis…akkor ők miért?! Lapozott egyet az újságban, és elmerült a színes képekben.

-Anya, megint pecsétet gyűjtesz?-kérdezte.

-Bizony azt.

Anya folyton pecsétet gyűjt. Borítékba teszi a sárga papírokat, amiket aztán elvisznek a postára. A fiú sosem értette igazán, miért kerülnek azok a pecsétek olyan iszonyatosan sok pénzbe. Odaadják a postás néninek, aki számol, és mindegyikre két pecsétet tesz, majd anya fizet, a néni elszakítja a sárga papírfecniket, és a kisebbik részét visszaadja anyának. Anya pedig gondosan elrakja őket. Azt mondja, azok nagyon fontosak. Bizonyára így van, ha már ennyi pénzt ad értük, vagyis a rájuk nyomott pecsétekért. Sokat érhetnek, de mégsem lehet velük semmit kezdeni. Nem lehet rajtuk játékot venni, sem csokit, de még csak kiflit sem. Anya elteszi őket egy dobozba, aztán a dobozt visszacsúsztatja a polcra, és kész. Mindig így megy ez. Minden hónap elején. Aztán kezdődik előlről az egész. A sárga papírok folyton érkeznek, megtelik velük a postaláda, anya összegyűjti, számol a gépén, elviszi a postára, kap rájuk pár pecsétet, aztán dobozba vele. Ez egy misztikus körforgás. Sosem lesz vége?! Vagy egyszer majd , egy napon azt fogja mondani anya, hogy elérkezett az idő, összegyűlt már aminek össze kellett gyűlnie, és akkor aztán vásárolhatunk?

Az asszony türelmesen számolt, közben figyelte a kisfiút, ahogy az csillogó szemekkel bámulta az újságot. Mintha azt várta volna, hogy megelevenednek azok a képek, és előbújnak a lapok közül. Okos gyerek, tudja jól, hogy ez lehetetlen-de gyerek, és álmodik.

-Anya, akkor vegyünk fagyit!

-Ilyen hidegben? Megfájdulna a torkod, aztán ki menne helyetted az iskolába?

-Nem fájdul meg, majd lassan eszem.

-Most nem szívem. Most nem.

-Mikor? Anya, mikor veszel fagyit? Most miért nem?

Az asszony félretolta a csekkeket, a tollat letette,  nevetve megcirógatta fia arcát, és halkan beszélni kezdett hozzá.

-Édesem, először a pecsétek, tudod! Ha nem szerezzük meg a pecséteket, akkor nem lesz fűtés a lakásban. Ha nem lesz fűtés, megfázol, és aki beteg, az ugye nem ehet fagyit.

Hatalmas puszit nyomott a fiú arcára,  kacagva megcsiklandozta, ölébe kapta, majd folytatta.

-Most aztán nagyon fontos dolgot kérek tőled!Nagyfiú vagy, te vagy a férfi a háznál. Így van?

-Így bizony!-bólogatott a kicsi, és várta , hogy anyja közölje vele azt a nagy fontosságú teendőt.

-Megvan még a kis perselyed, amibe az aprót gyűjtötted a nyáron?

-Persze!

-Szeretnéd azt a pénzt majd  fagyira költeni?

-Igen.

-Akkor most befektetjük-nevetett a gyerek arcába, és szinte hivatalos hangvételre váltva felvázolta neki a befektetés lényegét. -Kivesszük a perselyből az aprót, hozzátesszük az én papírpénzemhez, elmegyünka postára, és pecsétre váltjuk. Ha megkaptuk a pecsétet, újra jó meleg lesz a lakásban, ha pedig meleg lesz, te nem leszel beteg, ha nem leszel beteg, nem kell gyógyszert venni, így azt a pénzt majd, amit a gyógyszerre fizetnénk, beledobjuk a perselyedbe, és mire megjön a tavasz, már mehetünk is fagyizni!

A gyermek szeme felcsillant, és szaladt a polchoz, hogy leemelje a kis kék malacperselyt. Ezt a fajtát már nem kellett összetörni, egy műanyag dugó volt az alján, csak ki kellett húzni,és már potyogtak is kifelé belőle  a fém százforintosok.

-Ide nézz anya! Ez elég lesz a befektetésre?-kérdezte nevetve, és szaladt az anyjához, hogy odaadja neki kis vagyonát.

-De elég ám, éppen elég lesz!-felelte az asszony. Szemében egy könnycsepp csillant, felkapta  a gyermeket, az átkarolta anyja nyakát, és forogtak, nevettek, összeölelkezve.

Délután kézenfogva sétáltak el a postára, ahol megkapták végre azt a fontos pecsétet az utálatos sárga papírra, és elégedetten gondoltak a meleg szobára, meg a tavaszra.

A kisfiú színes robotokról, és nagy gombóc fagyikról álmodott aznap éjjel, az asszony pedig a fiáról, aki önfeledten játszik, és fagylaltot eszik…

A zöld váza az asztal közepén állt. Épp úgy, mint hét évvel, hét hónappal, vagy hét órával azelőtt... friss vízzel töltve, de virág nélkül.

A nő egy sarokban ült, onnan figyelte a vázát. Méregette, szemlélte, magában még kritizálta is, pedig a kedvenc darabja volt.
Minden egyes nap, miután elfogyasztotta a reggeli kávéját, megtöltötte a zöld színű kedvencét friss csapvízzel. Visszatette az asztal közepére, és elindult dolgozni. Amikor hazaérve elfordította a kulcsot a zárban, mindig a vázára gondolt. Belépett az ajtón, ledobta a táskáját az előszobában, és az asztalhoz sietett, mintha a Messiást várta volna... de a váza mindig üresen várta.
Aznap, ott a sarokban ülve elgondolkozott. Térdeit felhúzta, átkarolta saját vállait, és lehunyt szemmel visszaemlékezett a kislány korára. Amikor a nagyinál töltötte a nyarakat...
Akkor sem volt boldog. Boldog gyermekkor? Nem ismerte. A legszebb emléke az volt, amikor a nagymama hatalmas konyhaasztalánál rajzolt. Kint vihar volt, be kellett menni a házba. Az öregasszony kék tollat, és vonalas füzetlapokat adott neki. - Rajzolj! - mondta, és ő szót fogadott. Mindig ugyanazt rajzolta. Királylányokat, és palotákat. Az egyik királylány ő maga volt, ám a többiekkel ellentétben neki nem hatalmas kastélya volt, hanem kicsiny, barátságos házikója, virágokkal, meggyfával, kutyával... és szivárvánnyal a háza fölött. Rajzolt aztán egy királyfit is, akinek korona helyett szalmakalap volt a fején, és óriási talicskát tolt a házikó felé. A talicska telis-tele hullócsillagokkal, amit neki gyűjtött össze az ő királyfia. Csak és kizárólag neki! Nem, nem az égről szedte, hanem a már a lehullott csillagocskákat pakolta a taligába. Ő pedig várta, mikor érkezik meg végre...

Azon a napon, ott a sarokban ülve úgy érezte a nő, feladja. Ahogy a rajzain sem érkezett meg soha a királyfi a talicskával, úgy maradt üresen a zöld váza is. Pedig mennyire szerette volna, ha valaki mezei virággal megtölti egy napon.

Bámulta a vázát, és gyűlölni kezdte. Az összes fájdalmát, magányát, csalódottságát kivetítette az ártatlan tárgyra. Olyan szemekkel nézte, mintha a zöld kis jelentéktelen valami lett volna az ő életének a megrontója. Pedig hogy szerette, amikor beköltözött a kicsi házba... Mekkora örömmel vitte haza az üzletből, ahol rálelt. Szerette. Kevés tárgyat szeretett, de azt a vázát nagyon. Mert egyszerű volt, mégis különleges. Pont, mint ő. Az eladó akkor le akarta beszélni róla, és egy szépséges, virágokkal díszített darabot ajánlott neki, mondván, ez olyan kis csúnyaság, évek óta a polcon porosodik, senkinek nem kellett , még csak észre sem vették. De neki az kellett. Az a zöld váza.

Lassan felállt, kinézett az ablakon. Sütött a nap, a szomszéd gyerekek sikongatása törte csak meg a falu csendjét. Meg a szél, ahogy belekapott néha a diófa ágaiba, leveleibe, és meglökte a hintát, az pedig szelíd nyikorgással válaszolt.
Megfogta a vázát, a mosogatóhoz vitte, kimosta, majd megtöltötte a csapnál, friss, hűvös vízzel, majd visszatette az asztalra. Kicsit megigazgatta, hogy majdnem mértani pontossággal álljon középen. Finoman végigsimította hosszú, nőies ujjaival, majd csendes léptekkel elindult a sarokba, hogy várjon.

- Csak virágot szeretnék bele kapni... - mondta halkan, s mielőtt leült volna, hirtelen visszafordult, az asztalhoz rohant, felkapta a vázát, és olyan nyers erővel vágta a falhoz, hogy az azonnal millió darabra hullott.

A víz végigfolyt a falon, a padlón pedig a nő könnyeivel elvegyülve, egy tócsában gyűlt össze.
A Nap besütött az ablakon. Az asztal árván állt a konyha közepén.