SZÉPIRODALOM

A zöld váza az asztal közepén állt. Épp úgy, mint hét évvel, hét hónappal, vagy hét órával azelőtt... friss vízzel töltve, de virág nélkül.

A nő egy sarokban ült, onnan figyelte a vázát. Méregette, szemlélte, magában még kritizálta is, pedig a kedvenc darabja volt.
Minden egyes nap, miután elfogyasztotta a reggeli kávéját, megtöltötte a zöld színű kedvencét friss csapvízzel. Visszatette az asztal közepére, és elindult dolgozni. Amikor hazaérve elfordította a kulcsot a zárban, mindig a vázára gondolt. Belépett az ajtón, ledobta a táskáját az előszobában, és az asztalhoz sietett, mintha a Messiást várta volna... de a váza mindig üresen várta.
Aznap, ott a sarokban ülve elgondolkozott. Térdeit felhúzta, átkarolta saját vállait, és lehunyt szemmel visszaemlékezett a kislány korára. Amikor a nagyinál töltötte a nyarakat...
Akkor sem volt boldog. Boldog gyermekkor? Nem ismerte. A legszebb emléke az volt, amikor a nagymama hatalmas konyhaasztalánál rajzolt. Kint vihar volt, be kellett menni a házba. Az öregasszony kék tollat, és vonalas füzetlapokat adott neki. - Rajzolj! - mondta, és ő szót fogadott. Mindig ugyanazt rajzolta. Királylányokat, és palotákat. Az egyik királylány ő maga volt, ám a többiekkel ellentétben neki nem hatalmas kastélya volt, hanem kicsiny, barátságos házikója, virágokkal, meggyfával, kutyával... és szivárvánnyal a háza fölött. Rajzolt aztán egy királyfit is, akinek korona helyett szalmakalap volt a fején, és óriási talicskát tolt a házikó felé. A talicska telis-tele hullócsillagokkal, amit neki gyűjtött össze az ő királyfia. Csak és kizárólag neki! Nem, nem az égről szedte, hanem a már a lehullott csillagocskákat pakolta a taligába. Ő pedig várta, mikor érkezik meg végre...

Azon a napon, ott a sarokban ülve úgy érezte a nő, feladja. Ahogy a rajzain sem érkezett meg soha a királyfi a talicskával, úgy maradt üresen a zöld váza is. Pedig mennyire szerette volna, ha valaki mezei virággal megtölti egy napon.

Bámulta a vázát, és gyűlölni kezdte. Az összes fájdalmát, magányát, csalódottságát kivetítette az ártatlan tárgyra. Olyan szemekkel nézte, mintha a zöld kis jelentéktelen valami lett volna az ő életének a megrontója. Pedig hogy szerette, amikor beköltözött a kicsi házba... Mekkora örömmel vitte haza az üzletből, ahol rálelt. Szerette. Kevés tárgyat szeretett, de azt a vázát nagyon. Mert egyszerű volt, mégis különleges. Pont, mint ő. Az eladó akkor le akarta beszélni róla, és egy szépséges, virágokkal díszített darabot ajánlott neki, mondván, ez olyan kis csúnyaság, évek óta a polcon porosodik, senkinek nem kellett , még csak észre sem vették. De neki az kellett. Az a zöld váza.

Lassan felállt, kinézett az ablakon. Sütött a nap, a szomszéd gyerekek sikongatása törte csak meg a falu csendjét. Meg a szél, ahogy belekapott néha a diófa ágaiba, leveleibe, és meglökte a hintát, az pedig szelíd nyikorgással válaszolt.
Megfogta a vázát, a mosogatóhoz vitte, kimosta, majd megtöltötte a csapnál, friss, hűvös vízzel, majd visszatette az asztalra. Kicsit megigazgatta, hogy majdnem mértani pontossággal álljon középen. Finoman végigsimította hosszú, nőies ujjaival, majd csendes léptekkel elindult a sarokba, hogy várjon.

- Csak virágot szeretnék bele kapni... - mondta halkan, s mielőtt leült volna, hirtelen visszafordult, az asztalhoz rohant, felkapta a vázát, és olyan nyers erővel vágta a falhoz, hogy az azonnal millió darabra hullott.

A víz végigfolyt a falon, a padlón pedig a nő könnyeivel elvegyülve, egy tócsában gyűlt össze.
A Nap besütött az ablakon. Az asztal árván állt a konyha közepén.