SZÉPIRODALOM

-Azt a robotot szeretném, anya!-kiáltott fel a kisfiú, és rámutatott egy színes , összeépíthető játékra az egyik nagyáruház reklámújságjában. Az asszony figyelmesen megnézte a fotót.

-Igen, nagyon jól néz ki.-mondta halvány mosollyal az arcán, aztán visszafordult a papírjai fölé. A kicsi zsebszámológépen hang nélkül ütötte a számokat. Mennyi, de mennyi számot!

-De az osztályban van már ilyen a Robikának, meg a Petikének is. Az ötösért kapták. Tudod, amikor ötöst visznek haza , akkor választhatnak valamit. De nem csokit ám, hanem játékot!

Az asszony a fiára nézett, és nevetett.

-Ejnye, ez nem túl szép dolog!-mondta a gyereknek, aki kissé értetlenült bámult okos szemeivel az anyjára.-Kisfiam, ha Robi, meg Peti anyukája ezt így folytatja, a Mikulásnak nem lesz munkája. Különben is, gondolod, hogy azért kell jól tanulni, hogy játékot kapj?

A fiú elgondolkodott. Nem, persze, hogy nem azért, hiszen anya már elmagyarázta, de mégis…akkor ők miért?! Lapozott egyet az újságban, és elmerült a színes képekben.

-Anya, megint pecsétet gyűjtesz?-kérdezte.

-Bizony azt.

Anya folyton pecsétet gyűjt. Borítékba teszi a sárga papírokat, amiket aztán elvisznek a postára. A fiú sosem értette igazán, miért kerülnek azok a pecsétek olyan iszonyatosan sok pénzbe. Odaadják a postás néninek, aki számol, és mindegyikre két pecsétet tesz, majd anya fizet, a néni elszakítja a sárga papírfecniket, és a kisebbik részét visszaadja anyának. Anya pedig gondosan elrakja őket. Azt mondja, azok nagyon fontosak. Bizonyára így van, ha már ennyi pénzt ad értük, vagyis a rájuk nyomott pecsétekért. Sokat érhetnek, de mégsem lehet velük semmit kezdeni. Nem lehet rajtuk játékot venni, sem csokit, de még csak kiflit sem. Anya elteszi őket egy dobozba, aztán a dobozt visszacsúsztatja a polcra, és kész. Mindig így megy ez. Minden hónap elején. Aztán kezdődik előlről az egész. A sárga papírok folyton érkeznek, megtelik velük a postaláda, anya összegyűjti, számol a gépén, elviszi a postára, kap rájuk pár pecsétet, aztán dobozba vele. Ez egy misztikus körforgás. Sosem lesz vége?! Vagy egyszer majd , egy napon azt fogja mondani anya, hogy elérkezett az idő, összegyűlt már aminek össze kellett gyűlnie, és akkor aztán vásárolhatunk?

Az asszony türelmesen számolt, közben figyelte a kisfiút, ahogy az csillogó szemekkel bámulta az újságot. Mintha azt várta volna, hogy megelevenednek azok a képek, és előbújnak a lapok közül. Okos gyerek, tudja jól, hogy ez lehetetlen-de gyerek, és álmodik.

-Anya, akkor vegyünk fagyit!

-Ilyen hidegben? Megfájdulna a torkod, aztán ki menne helyetted az iskolába?

-Nem fájdul meg, majd lassan eszem.

-Most nem szívem. Most nem.

-Mikor? Anya, mikor veszel fagyit? Most miért nem?

Az asszony félretolta a csekkeket, a tollat letette,  nevetve megcirógatta fia arcát, és halkan beszélni kezdett hozzá.

-Édesem, először a pecsétek, tudod! Ha nem szerezzük meg a pecséteket, akkor nem lesz fűtés a lakásban. Ha nem lesz fűtés, megfázol, és aki beteg, az ugye nem ehet fagyit.

Hatalmas puszit nyomott a fiú arcára,  kacagva megcsiklandozta, ölébe kapta, majd folytatta.

-Most aztán nagyon fontos dolgot kérek tőled!Nagyfiú vagy, te vagy a férfi a háznál. Így van?

-Így bizony!-bólogatott a kicsi, és várta , hogy anyja közölje vele azt a nagy fontosságú teendőt.

-Megvan még a kis perselyed, amibe az aprót gyűjtötted a nyáron?

-Persze!

-Szeretnéd azt a pénzt majd  fagyira költeni?

-Igen.

-Akkor most befektetjük-nevetett a gyerek arcába, és szinte hivatalos hangvételre váltva felvázolta neki a befektetés lényegét. -Kivesszük a perselyből az aprót, hozzátesszük az én papírpénzemhez, elmegyünka postára, és pecsétre váltjuk. Ha megkaptuk a pecsétet, újra jó meleg lesz a lakásban, ha pedig meleg lesz, te nem leszel beteg, ha nem leszel beteg, nem kell gyógyszert venni, így azt a pénzt majd, amit a gyógyszerre fizetnénk, beledobjuk a perselyedbe, és mire megjön a tavasz, már mehetünk is fagyizni!

A gyermek szeme felcsillant, és szaladt a polchoz, hogy leemelje a kis kék malacperselyt. Ezt a fajtát már nem kellett összetörni, egy műanyag dugó volt az alján, csak ki kellett húzni,és már potyogtak is kifelé belőle  a fém százforintosok.

-Ide nézz anya! Ez elég lesz a befektetésre?-kérdezte nevetve, és szaladt az anyjához, hogy odaadja neki kis vagyonát.

-De elég ám, éppen elég lesz!-felelte az asszony. Szemében egy könnycsepp csillant, felkapta  a gyermeket, az átkarolta anyja nyakát, és forogtak, nevettek, összeölelkezve.

Délután kézenfogva sétáltak el a postára, ahol megkapták végre azt a fontos pecsétet az utálatos sárga papírra, és elégedetten gondoltak a meleg szobára, meg a tavaszra.

A kisfiú színes robotokról, és nagy gombóc fagyikról álmodott aznap éjjel, az asszony pedig a fiáról, aki önfeledten játszik, és fagylaltot eszik…