SZÉPIRODALOM

Kedves!

Megrendülve tudatom, hogy a lelkem kidobni készül magából Téged. S bár a tudatom is helyesel, a szívem még vérzik érted. Voltam a gyógyszerésznél, azt mondta, nem vagyok észnél, adott jódot, kötszert, meg kakukkfű teát. Tehát. Most felköhögöm az emlékeket.
Azt mondtad, lépjek tovább, hát megtettem. Az első lépésem máris félre sikerült, kiment a bokám és leesett a csizmám sarka. Nem baj, úgysem szeretted. A bokámat annál inkább. Mivel a bokámat én is igen kedvelem, ezért azt nem mellékelem, de a csizmasarkat megkapod a dobozban, amiben a levelem. Ha szerencséd van, elkeverik a csomagot a postán. De Neked nincs szerencséd. Soha. Akkor sem volt, amikor én mentem szembe veled az utcán, és a nyakadba borultam. Az a másik sarok volt a csizmán, emlékszel? Felnéztél rám, és kétségbe esett tekintettel megfogtad a kezem, nehogy elessek. Együtt sétáltunk tovább. Hazakísértél, s bár útközben végig azon gondolkoztál, merre szaladj el előlem, nem tetted. Nem volt hova. Tök egyenes az utca, ahol lakom, sehol egy kereszteződés, vagy kapualj. Kényszeredett mosollyal az arcodon mesélted, mennyire boldog vagy, hogy épp arra jártál amerre én. A járda helyett az úttesten sétáltunk, de pechedre nem jött arra egyetlen autó sem, amelyik hajlandó lett volna elütni. Engem. Bár még azt is bevállaltad volna, hogy Téged üssön el. Akkor sem volt szerencséd. Édesen sántikáltam melletted, és bár könyörögtél, hogy ne tegyem, én levettem a napszemüvegem. Nem kellett volna. Beleszerettél az egyetlen elfogadható dologba rajtam: a szemeimbe. Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy letekintettem Rád Isten adta magasságomból. Olyan elveszett voltál, mint a slusszkulcs hétfő reggel. Már nem volt mit tenni, megsajnáltalak. Kivettem a kezedből a sporttáskát, és hazáig vittem helyetted. A kapuban aztán nem adtam vissza, hívtalak, gyere be, főzök egy húslevest. Nem tudtál ellenállni.
Emlékszem, ahogy szopogattad a húst a csirkecsontról, zsírtól fénylett a szád, én is megkívántam a levest. Ültünk egymással szemben, és ettünk. Azt mindig olyan vehemensen csináltuk! Emlékszel, amikor összevesztünk az utolsó rántott húson, akkorát ugrottál, hogy majdnem felérted a magasba emelt kezemet. Megcsókoltalak, és Te visszacsókoltál. Finom volt. Bár egy kis savanyú uborka elment volna mellé.

Kedves!
Én szenvedek! Megfagy a szívem, ha arra gondolok, hogy többé nem lehetek veled, és lefagy a lábam, mert a télnek még nincs vége, de nincs pénzem új csizmára! Könnyek szöknek a szemembe, ahogy egymagam, magányosan állok a kirakat előtt, s Te nem állsz ott mellettem, hogy azt mondd: -Jövőre kapsz új csizmát!
Istenem, miért ilyen kegyetlen az élet? Miért teszed ezt velem? Hisz' olyan szép volt minden! Én is. valamikor régen. Olyan kedvesen tudtad mondani nekem, hogy menjek az anyámba, ahányszor összevitatkoztunk! Többé senki nem mondja ezt nekem...mert belelépek a szájába.
Szomorú vagyok. Életemben kétszer léptem félre. Először a bal, majd a jobb lábammal. Mindkét alkalommal ugyanabba a gödörbe. Olyan szép volt, ahogy toltad a talicskában a sódert, és belelapátoltad a kátyúba, hogy ez többé ne fordulhasson elő! Álltam, néztelek, és jobban szerettelek bárkinél. ( Bárki Béla nem volt olyan nagy szám.)

Annyira szerettem veled a konyhában! Sírva aprítottad a hagymát, és udvariasan elhárítottad, ha a segítségemet ajánlottam. Nem adtál kést a kezembe, nehogy kárt tegyek magamban. Nem is csodálom, az után, ahogy levágtam a mutatóujjad felső ujjpercét! Megértelek, hisz' szerettél, és mindig dicsérted és irigykedve figyelted a szép, hosszú ujjaimat. Én neked akartam adni a kezemet, de nem kérted. Vagyis egyszer, amikor sok bort ittál, aztán másnap elnézést kértél, nem akartad, hogy tolakodónak gondoljalak. Mert Te olyan áldott jó lélek vagy, mindenre gondolsz!

Kedves!
A testem forró, lángolok, majd' elégek. Nem jutott már az ingyenes vakcinából. Bár csak itt lennél, hogy enyhítsd bánatomat! Vagy legalább cserélnéd a priznicet rajtam. Ám magam vagyok, mert elmentél, nyitva felejtettem az ajtót. Milyen balga vagyok olykor!
Most várok hát türelemmel, egyszer minden láz elmúlik, majd ez is. S ha mi nem lehetünk egymásé, leszek hát majd egy másé, és nem főzök több húslevest! Ég veled, nőj nagyra, én már kisebb nem leszek!