A város vízparti szegletében áll a tér, ahol a galambok megszívlelik az embereket, akik morzsákat csipegetnek nekik a sósperecekből. A pocsolyák még nem száradtak fel, esett az éjjel.
A galambok olyan békések ma. Nem röpködnek eszeveszettül a padok közt, ahogy máskor szoktak. A macskák lustán elnyúlnak a hideg betonjárdán, pedig a nap sem süt. Egy kóbor kutya unottan kotorászik a szemétben, talál valami félig megevett , penészes szendvicset, aprólékos mozdulatokkal kihúzza a dróton, és jó étvággyal hozzá lát az ebédhez. Egy macska feláll, nagyot nyújtózik, és odasompolyog a kutya ebédjének a közelébe. Óvatosan, mintha félne, pedig már rég nem fél semmitől. Jól megtanulta az utca törvényeit. Mindig az erősebb lakik jól. Vagy a furfangosabb. A kutya aprót morog a macska felé, az tudomásul véve az erőviszonyokat, visszafordul, és nagyot ásítva elnyúlik egy pocsolya mellett.Az apró, fürge verebek azonnal lecsapnak a kutya által hátrahagyott morzsákra. Mint hiperaktív gyereksereg, úgy ugrálnak össze-vissza. Pedig jut mindenkinek. A galambok is így gondolják, hát csatlakoznak a verebekhez. Nincs vita. Ez törvény.
Valami történt az éjjel a téren, érzik ezt az állatok is ezen a hűvös, esős reggelen. Ösztönből vannak összerakva. Jól összerakva. Még az öreg kutya is érzi a zsigereiben, hogy itt valami bizony gyökeresen megváltozott. Szaglászni kezd, és ahogy a bokrok közé vezeti az orra, rá is jön, mi lehetett az. Vérszag. Ezt soha nem téveszti össze a mégoly öreg, megkopott szaglása sem. Vérszag. Hirtelen beindul benne az ösztön. Keresni kezd , szaglászni, nyugtalanul forog maga, meg a bokrok körül. Semmit nem talál, ám a szagot, azt határozottan érzi!
A macskák kissé felemelve fejüket, ásítozva figyelik a kutyát. Nem értik, mi ütött belé. Persze, ők is érzik, hogy valami történt, ám nekik édes mindegy. A kíváncsiság azért hajtja őket, meg az ösztön. Figyelnek tovább. Nem avatkoznak a szakértő dolgába. Ez is törvény.
A kutya, miután kellőképp szagot fogott, elindult a vízpart irányába. Semmi nyom, csak a vérszag, s már az sem oly erősen, mégis ott van. S ha ott van, követni kell, menni kell! Az ösztön nem csap be-az ösztönt nem csapjuk be. Ez is törvény.
A galambok, mivel végeztek már a morzsák eltakarításával, felröppennek, hogy elkísérjék a kutyát a partra. Persze nem a jó szándék vezérli őket sem, inkább a tudat, hogy a parton játszó gyerekek mindig elszórnak valamit. Ám a part ma reggel üres. Sehol egy gyerek, de még felnőtt se, a vizet lassan szántja a szél, a váltakozó méretű hullámokból néha elő-elő csobban egy hal. Él a folyó.
A kutyát a part menti bokrok közé vezeti az orra. Még mindig érzi, s most erősebben, mint eddig, a vérszagot.
Valami történt az éjjel. Biztosan történt. Minden olyan kihalt. A madaraknak is feltűnik, hogy egyetlen lepottyantásra méltó fejfedő sem sétál két lábon az amúgy nyüzsgő, kedves folyóparton.
A kutya egyre izgatottabbá válik, ami átragad a galambokra is, majd ezt megérezve a macskákra, verebekre. Hangos nyávogás és csivitelés közepette követik a kutyát, aki egyébként, az utca törvénye értelmében ellenség. Most azonban nem. Most valami történt. Valami megváltozott. A szél is egyre erősebben feszíti a víztükröt, ám hiába, nem tudja simára vasalni, a folyó sodrása erősebb annál.
A fél órával azelőtti unottság egyszerre átvált izgatott, néha agresszív viselkedésbe. A vérszag teszi.
A kutya egyre erősebben érzi a szagot, az ösztönei már-már megoldást sejtetnek, kutat, keres, mintha az élete múlna rajta. Az összes élőlény a környékből összesereglik, mind kíváncsiak rá, vajon mi történik, mi lett itt, mi változott meg? Senki nem ért semmit. Sem macska, sem mókus, sem galamb, veréb sem és sündisznó sem. Ám egyelőre a kutya sem. Egyvalamit éreznek csak : valami történt!
A szél egyre hidegebbre vált, a folyó mintha sebesebben sodorná saját cseppjeit, a Nap még inkább elbújt a felhők mögé, hogy véletlenül se érjen a Földre egyetlen sugara sem. Ki tudja, mivel szennyezték be azt az éjjel? Ki tudja, mi történt odalent? Talán meg kéne kérdeznie a Holdat?!
A keresést, az összevisszaságot egy sziréna éles hangja törte meg, fülsiketítőn vijjogott bele a reggeli némaságba. Minden állat felkapta a fejét. Az autó megállt, két ember szállt ki, és elindultak a bokrok felé. A macskák félre húzódtak, a madarak felröppentek, ám a kutya nem tágított. Ő találta a nyomot, övé a dicsőség! Ez törvény!
Az egyik ember dícsérőn megcirógatta a kutya hatalmas fejét, és belépett a bokrok közé. Egy ismeretlen valamit gyömöszölt egy nejlonzsákba. A kutya ilyesmit még sosem látott. Csak azt tudta, nem étel, nem ember, nem állat. Csak szaga van...vérszaga. Vicsorított egyet, hogy megmutassa az embernek, bár foghíjas, és öreg, azért harcra kész, s amit ő talált...az persze az emberé. Emlékszik még jól a törvényre, ami nem az utca törvénye. Megadóan hátrahőkölt, és csóválni kezdte a farkát. A kutya volt az egyetlen, aki értette az emberi ugatást, mivel valaha voltak gazdái.
Nem értett sokat, csak annyit, valakinek ellopták a lelkét, összetörték, különös kegyetlenséggel, több késszúrással intézték el, s aztán még kegyetlenebbül elhajították a part menti bokrokba.
- Mi az a lélek? - kérdezte magától a kutya. Aztán rövidesen választ is adott magának.
Vérszaga volt, emberszaga, tehát emberé lehetett. Szét volt tépve, tehát csúnyán elbántak vele. Ám ő megtalálta a lelket! A hős kóbor kutya!
Már csak egyvalamit nem értett szegény:
- Vajon mi lesz eztán? A lélek meghal, vagy meg tudják gyógyítani? Na és mi van azzal, akitől elvették?
Hozzászólások