Csillagfény olvad, só a sebben. Magára

                hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú

                legény. Lakolni kész, megérdemelten.

                                                                                                        A bizonyosság ha nem enyém, ellenállni

                                                                                                        is értelmetlen; nézem csak kényszeredetten

                                                                                                        amint sorsom megindul felém.

                Trágár őrök kezére adva, hóhérolt

                szárnyai helyén csonkokat cipel a szegény

                elbukott angyal fejlehajtva.

                                                                                                        Címerként zászlaimra varrva imádkozik,

                                                                                                        hogy elnézzétek: hasonlítani remélek

                                                                                                        érvényesnek szánt önmagamra.

ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érvénnyel tegyek fel
kérdéseket, elküldöm hát neki a menet
rend szerint esedékes mailt a magamra
utaló linkkel, remélve, hogy egyszer
tényleg képessé tesz a bizalomra, és ön
szántamból, gátlásoktól eloldva tudok
kérdezni.

Távozz tőlem!
Legalább  most, a vereség  után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál  behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna,
de miért adnám föl nembéli kiváltságom,
a megtisztulás esélyét?
Fordulj sarkon, arcomat látva!
Még mindig hasonlatos.

Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És persze
alku. Meg: árulás. 

Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely téged teremt újra.
Semmit sem kell tenned. Csupán lélegezz.

           Kihasználatlanul maradt esélyek
           ösztökélnének megint: vidd dűlőre
           végre – legalább fejben – oktalanul
           idő előtt félbehagyott játszmáid.

           Jó, ha empátiával kezeled, ám
           ügyelj rá, ne befolyásolj mentális
           történéseket. Nincs igazolható
           ok önhatalmúlag dönteni róluk.

           Tudhatod, a mandátum is hiányzik,
           hogy felülbíráld, milyen útra terel
           lezáratlanságuk. Beléd épülnek
           és megfordítva, belőlük is épülsz.

           Javadra fordítható az egész, ha
           rossz beidegződéseket blokkolva
           szabad folyást engedsz nekik. Ne lepődj
           meg, amikor verssé akarnak válni.

     művirág sikoly az éjben és össze- 
     csavart lobogó fojtott suhogás és 
     kések csupa kicsorbult él zuhanás 
     mindahány korláton át fekete- 
     keretes táviratok önmagadnak 
     szélben bujdosó arc csapdák vasától 
     fölsértett önérzetét gyógyító vad 
     az avarban csikorogva szakállt 
     eresztő tükör az ellenfényben egy 
     gesztus elmosódása a negatív 
     előhívásának inverze mégis 
     nyoma az immár idegen testtájak 
     hajlataiban letörölhetetlen 
     akár a gyalázat e most kimúló 
     télről amelynek teljes fegyverzetben 
     lám mégiscsak megadtad magad

Platón kapualja

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan így, hogy most elmondhassuk:
egymás nélkül is meglettünk egymásnak.

Platón a psziché titkairól

Kár próbálkoznia, ez a kapualj
sosem lesz Öné. Idegen felöltőt
szélesre táró gesztus is hasztalan,
ha a provokált tisztában van vele,
mit takar önnön tógája, s mit tart meg
titkaiból a psziché. Nehéz lenne
elfojtáson érni, aki publikus
szövegekben analizálja saját
motivációit. Akár maradhat
is — egyáltalán nem feszélyez. Arra
azért megkérném, Professzor: ne állja
el a kilátást, és ne traktáljon Jung
doktort leszóló történeteivel.

Platón az origóról

Hiba volt szóba hoznom az Öregnek.
Most, hogy az emlegetett megjelent, már
egy flashmobhoz is elegen lennénk
a kapualjban. Önök ketten persze
máshonnan érkeztek célba – vagy csak: meg –,
én mindvégig el sem mozdultam innen,
az origóból. Milyen tanulsággal
szolgálhatna egy ilyen Önök felől
nézve valószínűleg dögunalmas
karakter lineáris fejlődése,
és milyennel a professzionális
önmegfigyelés alatt tartott psziché
hullámvasutazása nekem? Mit is
mondhatnánk egymásnak olyat, aminek
érvénye lehetne? Talán meg tudjuk
állni, s nem zavarjuk egymás köreit.
Ha kételyei vannak, csak szóljon, Carl —
szerintem az agg Ödipusz is biztos
rábólintana, hogy szükség esetén
Frau Spielreinhez forduljunk tanácsért.

Platón a madárdalról

Mindenkor tartózkodtam a hallatlan
szavaktól. Miért akarna túlozni,
aki a legnagyobbat érinti meg
mégoly köznapi dologról beszélve
is? Nem a szó, a logosz-e, amitől
érthető lesz az érthetetlen, és
az értelmetlen értelmet nyer? Csak az
van, ami kimondható. Jól figyeld meg,
miként ölt alakot az alaktalan!
Elég megnevezned az érzékekkel
fogható egyedit, hogy megszólíthasd
az ideáját is. Metafizika
a madárdalban — 2 in 1, csupán
idézd fel, amiről kezdettől tudtál.
A professzor alig tévedett azzal
a varázsnotesszel: a szöveget el
lehet tüntetni, de a viaszon ott
az összes jel. Kérdés persze, ki hagyott
rajta elsőként nyomot. Kész szerencse,
hogy Carl éppen erre házalt kollektív
tudattalanról szóló tézisével.
Azért én mégis maradnék a viasz-
táblánál, az eszményeknél, meg ennél
a kapualjnál. Itt valahogy sokkal
könnyebben elő tudom hívni őket.

Platón az ideák természetéről

Zavarba ejtenek a végletesen
ellentétes érvek. Mintha múlhatna
bármi is azon, hogy alkalmaztam-e
az elvonatkoztatás műveletét,
amelyről elsőként Arisztotelész
tesz majd említést. Érdektelen vita,
nem illendő döntőbírót játszanom
benne. Fontosabb ennél, hogy megértsék:
az ideák nem azonosíthatók
a fogalmakkal, hiszen éppenséggel
ezeknek ideái. Pusztán annyi
közük van a dolgok absztrakcióval
föltárható lényegéhez, hogy
a mibenlétük pszichés érzetei.
A megnevezés közbenső állomás,
zajmentes állapot, a megismerés
csendje. Az „ágy” egy minden egyeditől
megtisztított, elvont fogalmat jelöl,
az idea pedig – például – olyan
tökéletes ringatózás benne, mely
pusztán érzéki úton semmiképpen
sem megtapasztalható. Mégis,
emlékezhet rá a szerencsés, aki
ismeri a módját. Magam gyakorta
itt is ringatózom, ebben a kapu-
aljban. És ha már „ágy”: az ölelkezést
sem hagyom ki. De az egy merőben más
idea. Freud meg Jung eléggé sokat
beszél róla, s ilyenkor valamiért
rendre szóba kerül Frau Spielrein is.

Platón az írásról (kérdez)

Az egészet írod felül, ahányszor
valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy
árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig
homályban hagyott részlettel pontosabb
az összkép, ám megeshet, hogy merőben
új értelmet nyer. Akár szándékodtól
függetlenül is. Te magad vagy írott
történeted, a szöveg veled együtt
alakul, olybá tűnik, kényed–kedved
szerint. És ha kiderülne: buzgalmad
csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy
beléd kódolt programot — a cselekményt
már előtted megírták? Kíváncsian
vagy kelletlenül folytatnád-e tollba-
mondás után a megkezdett mondatot?
S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd,
ki írt engem ebbe a kapualjba?

Platón várakozása

Mindkettőnknek tartozom vele, hogy be-
lássam: mióta először hallottam
felőle, mindennél jobban izgatott,
miképpen is lehetne becserkészni.
Kezdetben szándékosan halogattam
a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán
csipeget elő- és főételekből,
a desszertre várva. Azután egyre
többet foglalkoztatott a gondolat,
hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy
félreértésekre adnék alkalmat.
Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki:
üzenhetnék érte Carllal vagy akár
a professzorral. Ám mindig vissza is
hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz
rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen
különleges asszonyt. Így továbbra is
csak a halogatás marad, s a desszert
egyre fájdalmasabban késik. Pedig
feltétlenül szót kellene váltanunk
Sabinával arról, működhet-e úgy
is a nevemmel társított kapcsolat,
ha egyszer már beteljesült. Remélem,
elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd
elsőként lépni. Van időm kivárni.

Platón bátorságáról (Frau Spielrein)

Carléktól hallottam, hogy már többször is
csaknem értem küldött, de valamilyen
félreértéstől tart. Persze fölöttébb
bosszantó a férfiúi önteltség,
amely ennyire kevéssé becsüli
a másik nem pszichés képességeit.
Ám zavaróbb ennél, hogy mindhiába
furdal a kíváncsiság, milyen is
az a róla elnevezett érzület,
amely állítólag beteljesülés
nélkül is egyfajta teljességet ad.
Lehet, arra vár, hogy majd én teszem
meg az első lépést. Csalódnia kell.
Hogyan kockáztathatnék meg éppen én
egy félreértést a magam közismert
előéletével? Nem mintha sokat
adnék a szóbeszédre, de mindenképp
tekintettel kell lennem azokra is,
akik köröttem élnek. Nem kenyerem
a türelem, amit mégis kénytelen
leszek gyakorolni. Csak legyen miért.
Most csupán annyi bizonyos – eddig is
tudtam –, hogy minden kapcsolathoz szükség
van bátorságra. És Platón tudja-e
abban a bátortalan kapualjban?

Platón búcsúja

Még mindig nem jön, én meg mintha ide-
ragadtam volna, pedig rég elfogyott
az összes mondanivalóm Carlnak vagy
a professzornak. Amúgy is kerülik
a fölösleges szószaporítást, ha
helyette új esetre vadászhatnak
a járdán nyüzsgő tömegben. A praxis
fontosabb számukra az elméletnél.
Ideig–óráig kedvemre esett
a szemlélődés, mint akad horgukra
egy–egy új delikvens, s milyen büszkeség
tölti el őket ilyenkor – akárha
ezzel végleg eldőlhetne kettejük
párbaja –, hogy azon melegében új
trófea után nézzenek. Már az sem
igazán szórakoztat, hogy fogadást
kössek magammal, melyikük jár előbb
sikerrel. Bár gondolkodni mindenütt
lehet, azért jót tenne kedélyemnek
több változatosság. Csak az tartott itt
ilyen sokáig, hogy úgy tűnt, ez a leg-
alkalmasabb helyszín, ahol Sabina
bizonyosan felkereshet, ha akar.
A hosszú várakozás közben végül
rájöttem: olyannyira hozzám nőtt, hogy
valóban enyém lett a kapualj. Így
bárhová magammal vihetem, akár
csiga a házát. Megüzentem Carllal:
mostantól mindenhol könnyen megtalál.

belesimulni meghitten 
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe

boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát

megcsapolni a psziché legmélyéről
felszínre szivárgó tudást
kilépni a meglévőbe
és teret kreálni föléd

megbizonyosodni
hogy e szabadság jegyében
teljesülhet végre arány
mérték szabály
és érvénnyel mondható ítélet
mentegetőzéseidről

Ki is lett volna képes a helyemben,
folyamatosan adásra kapcsolva
észlelni: jelei foghatatlanok.
Idő kellett hozzá, hogy belássam, már
régen vételre kellett volna állni.
Az igazi meglepetés ekkor ért.
A jelfolyam félreérthetetlenül
téged közvetített, csakhogy belülről.
Még szoknom kell folytonos jelenléted.

        Homályhoz szokott, bambán hunyorog
        a fényben. Zavara feszélyez:
        halálosan bosszant a mozdulat,
        ahogy nehézkesen szeméhez

        emeli kezét. Tájékozódni
        próbál, arcát árnyékba vonva.
        Beleizzad, és mégsem boldogul.
        Akár, ha világtalan volna.

        Kiutat keres tétován, bár nincs
        esélye rá, hogy megtalálja.
        Káromkodik, mert így illendő. De
        betakarja az istenfája.

          Kibontott zászló.
          Kokárdavirág.
          Égre nyújtózó,
          Tiszta ifjúság.

          Gyémánt volt szava.
          Ha felszikrázott, 
          Kihűlt parázsból
          Élesztett lángot.

          Mintha örökké
          Március volna,
          Izgatott egyre 
          Forradalomra.

          Elzúgott ismét.
          Mégis: azóta
          Fülemben cseng a
          Toborzó nóta.

          Március örök, 
          Halál sem rontja,
          Azt üzeni Dzsó:
          Utassy Jóska.

        Csak a hang után, uram!
        Csakis a hang után!
        Önre aztán nem vár
        se tisztes helytállás,
        se győzelemmel fölérő vereség —
        tétovázások, kételyek,
        kisszerű megalkuvások nélkül
        legyen kés a vajban,
        el ne engedje Isten lábát!
        Hogy semmiféle hang?
        Megmondtam, sors kegyeltje,
        nyugalma annál biztosabb,
        ez ám a szerencse, higgye meg!
        Épp a hangot kergeti?
        Maga kérem menthetetlen,
        magát még minden érheti.
        Magának nem jósolok!

Hogyne vágynám én is, s nem kevésbé, mint
a legnagyobbak — csak épp nem művekből
emelt piramis jövőnek konzervált
lakójaként. Mit keresne szabadon
lobogó szellemek közt az öröklét
gyolcsbörtönébe zárt múmia? S meddig
jutna a nagyravágyón végtelenné
meghosszabbított időben, amelyben
még a legkiválóbbnak is legfeljebb
szakaszgyőzelemre lehet esélye?
Az én becsvágyam s így elvárásom is
nagyobb: ha csak egyetlen pillanatra,
de még életemben, itt és most, benned
legyek halhatatlan, amikor olvasol.

                            1.

          Minek tovább, ha nincs miért?
          Ajkam fölrepedt és csorba
          a bögre — elgondolom,
          a hangya mint örül, ha
          az asztalról morzsa hull
          a földre.

          Kérgét eldobja, vedlik
          a platán — hozzám jobban oda-
          nőtt a kéreg, a páncéling,
          az önként felöltött, úgy
          szorít, hogy levetni
          már félek.

                            2.

          Azt képzelem, pók vagyok,
          hálómba fogok fényes
          bogarat, de földönfutó
          bogárként végül is
          menekülök, s a háló
          rám akad.

          Nem fut a mozdony, nem vet
          parazsat, nem fog lángot
          a kalász, csillag sem 
          világlik az égen — ne 
          keress ott, ahol tudhatod,
          nem találsz.

                            3.

          Árad a sötét, ellep. Egy
          szál sugárban silbakol
          a fény. Bátorítaná magát,
          hiába: hűlt helye marad csak 
          őrhelyén.

          Sűrűsödik az éjszaka,
          gomolyló párává
          összeáll. Észrevétlenül
          bekerít, de még nem támad:
          jelre vár.

                            4.

          Fűszálak szuronyán menetel
          a csönd, tudom, hiába
          várom a zenét. Szelíden,
          némán gyászol a tücsök,
          és elföldeli törött
          hangszerét.

          Már megértem: ez a rend,
          nem rémülök, húr hogyha
          pattan, érzem, ahogyan
          gyengülök, sebemből
          szivárog, elfolyik
          a dallam.

                            5.

          Fejszémnek csak a nyele
          veszett, akad még vad és
          tág vadászmező. Mégis
          vesztett harc ez is,
          vesztett és késhegy-
          re menő.

          Bosszút érte! — tétován
          pördült (ó szemérem!), 
          s lehullt a levél. Halott.
          Virágok élén most feni
          kését a gyilkos, aki
          én vagyok.

Óvatlanul túl messze merészkedtél.
Nem gondoltad végig, hogy van olyan
pont, ahol nem lehet befejezni, csak
abbahagyni. Innen bűnök rutinos
összjétéka nélkül visszafelé sem
vezet út. Mennyire ügyeltél, kínos
helyzetbe ne kerülj — hogy teremthetnél
akkor tenmagad? Már éppen eléggé
nyomaszt a felelősség közérzetedért.
Szavak helyett alkalmas gesztus után
kutat az önérzet, amellyel presztízs-
veszteség nélkül kikeveredhetnél.
Hasztalan. Így sincs maradásod, döntesz
kelletlenül. Megkönnyebbülsz, amikor
ráébredsz mégis: itt fogsz gyökeret verni.

Fej: Gombold helyére

azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd
már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.

Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vallva érvényesebben változtathatsz
árnyalaton. A sajátodon is, akár.
Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban;

szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél.
Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz.
Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni
vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!

Írás: Kívül, belül

Kívülről szól be, s ha
a 'miért onnan?'-t kérded,
kötekedő leszel,
míg ő belül sértett.

Veled lenne belül,
és kívül is maradna.
Belül sok vagy neki,
kívül letagadja.

Érteni sem akar,
de vádol, mert nem érted:
csakis érted nem ért
ő, a meg nem értett.

Inkognitóban jársz. Szembefordított
tükrök között lépkedsz, míg káprázattá
sokszorozódsz. Mikrouniverzumok
tömegébe veszel, bár építeni

szeretnéd a magadét. Szilánkjaid
összeszedni az egyetlen esélybe
kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy
végül lényegeddé kristályosodhass.

Tükröd egyetlen lesz, és benne az ő
képére sugárzol. A szabályokat
kiiktatod; jellemeddé lesz minden,
amit megéltél. Nem is kell akarnod:

elég ha engeded, és magad fölé
emel megzabolázott hatalmad. Nincs
káprázat — mégis ragyog. Középpontba
vonz egy forgó, centripetális erő.

Érvényedbe került, hogy végül rátalálj.
Addig kerested, míg az ellenállásnál
már csak te lettél könnyebb. Egy pillehálón
fönnakadnál, nem hogy kusza szövevényen.

Miféle durva renonsz az: megkerülve
a valót, rejtezkedésbe menekülni
Legalább tudtad volna, mit kapsz cserébe
az alkuban, de ingyen adtad el magad.

Épp arra az üveggyöngyre ácsingóztál,
amely kezdettől nálad volt, és hiába
mondtál le mindenről érte — elgurult lám
az is, s a fény pótlékát sem érzékeled.

Csak szemed világáért nyerheted vissza
látásodat, csak féltve őrzött maradék
énedért lényednek teljességét. Lásd,
légy azzá, mert te vagy az. Ott állsz a fényben.