SZÉPIRODALOM

                            1.

          Minek tovább, ha nincs miért?
          Ajkam fölrepedt és csorba
          a bögre — elgondolom,
          a hangya mint örül, ha
          az asztalról morzsa hull
          a földre.

          Kérgét eldobja, vedlik
          a platán — hozzám jobban oda-
          nőtt a kéreg, a páncéling,
          az önként felöltött, úgy
          szorít, hogy levetni
          már félek.

                            2.

          Azt képzelem, pók vagyok,
          hálómba fogok fényes
          bogarat, de földönfutó
          bogárként végül is
          menekülök, s a háló
          rám akad.

          Nem fut a mozdony, nem vet
          parazsat, nem fog lángot
          a kalász, csillag sem 
          világlik az égen — ne 
          keress ott, ahol tudhatod,
          nem találsz.

                            3.

          Árad a sötét, ellep. Egy
          szál sugárban silbakol
          a fény. Bátorítaná magát,
          hiába: hűlt helye marad csak 
          őrhelyén.

          Sűrűsödik az éjszaka,
          gomolyló párává
          összeáll. Észrevétlenül
          bekerít, de még nem támad:
          jelre vár.

                            4.

          Fűszálak szuronyán menetel
          a csönd, tudom, hiába
          várom a zenét. Szelíden,
          némán gyászol a tücsök,
          és elföldeli törött
          hangszerét.

          Már megértem: ez a rend,
          nem rémülök, húr hogyha
          pattan, érzem, ahogyan
          gyengülök, sebemből
          szivárog, elfolyik
          a dallam.

                            5.

          Fejszémnek csak a nyele
          veszett, akad még vad és
          tág vadászmező. Mégis
          vesztett harc ez is,
          vesztett és késhegy-
          re menő.

          Bosszút érte! — tétován
          pördült (ó szemérem!), 
          s lehullt a levél. Halott.
          Virágok élén most feni
          kését a gyilkos, aki
          én vagyok.