Karvaly bejegyzései (27)
Sorrend
Sírok rívok Magyar vagyok,
hangom színe varázslatom
Éneklek én messzi múltat,
ős kegyelmet, teljes utat.
Álmodom ősi percet,
világ évet szerelmével.
Álmodom én éhet, napot,
hideg világot, régmúlt papot.
Színeimnek hangot adok,
népeimnek mindenhatót.
Élek földet s vadont,
vízesést és alkonyatot.
Legeltetek csillagokban,
reggelizem Tejútomban.
Égben állok úgy kiáltok,
Magyar vagyok,szép világom.
Hangom ének, hangom bánat,
szép világom most kitárom.
Kitárom én alkonyatban,
kiáltom én hangulatban.
Hangulatom emel, cipel,
új érzésem átölel.
Átölelek sok világot,
csodás tükrömben a szívem kitárul,
kitárul a mindenségben,
velem született tisztességben.
Tisztelem az élőt s holtat,
megbántót és tudatlant.
Tudatlannal én leülök,
pofont kapok nem sértődöm.
Sértődjön ki balga, léha,
szétkiáltom hegyen s völgyön,
Magyar vagyok itt a rögöm.
Rögöm nékem étkem, igám,
bocsásson meg a nagyvilág.
Megbocsátok hamis szónak,
a lenyugvó alkonyatnak.
Félreállok halkan csendben,
új emberben Isten nincsen.
Belé lopom amíg alszik,
hogy csodára leljen addig.
Csodára lel, meglepődik,
félelmével nem törődik.
Rád ragadt kételyek pecsétje folyton mételyez,
mögé nem néző tekintetek besorolnak számok mezejébe.
Igád rád teszi, ostorával indít utadra,
s a fordulók csengettyűinél hűsítheted napjaid.
Bélyegek, a beléd égett múltad románca,
keskeny szádon szórod imád,
ételed kicsinysége betántorog rajta,
fogódzik fogaid fűészén.
Menjen vagy maradjon, még visszanéz,
hogy fordulód megtetted, jár-e néked az aznapi ebéd.
Bélyegek, sorban állunk értük,
mert helyünk reméljük, biztosítjuk jövőnk,
s ha lekopik rólunk, fejvesztve kutatjuk a múltunk.
Hibáit keressük a megtörtént időben,
s hevében felejtjük életünk.
s már nem hempergünk a sárban, mint egy kúrva.
Nem áruljuk testünk, kelletlen uraknak,
s az ostobák mételye éled, rád ragadt mocsok megmérgez.
A romlott fertőtől bágyadt világ kesereg,
kilépni gödréből képtelen, feszületét vásári bohócnak képzeli,
lelkét naponta mérgezi.
Az üdvök, templomok, áldások, kegyelmek,
megvett lidércek, bűnbánatok szutykos cseppjei,
átitatnak múltakat.
Lidércek éji zenét adnak alvók agyában,
megnyugvás elillan minden vacsorával.
Rángó valóság pótszereken él, tiszta eszme
új utakra tér, kába jövő ifjúsága kígyó gerinccel vág
a napsugárnak, csúszik, csuszamlós teste megvonaglik,
sziszegve szúr a holnapba, tűjéből morfium kiált,vigyázz.
Elillan lelkedből a szép, a rossz ember jó útra ritkán tér,
letér, hegygerinc sikamlós útjai a mélybe visznek,
hol már imák sem teremnek.
Pótszerek bűvöletében, Afganisztánba küldött missziók
golyói védenek mákonymezőket.
Hazugok beterítik az éhezőket, lelki ételekkel,
feszületükre önként, dalolva mennek,
tántorogva, kába fejjel, uraik zsebét tömik.
A sátán vigyorgó kéjében, a föld gyermekei,
fekete szurokban hemperegnek, szívük
magányos lelke, szellemtelenül.
Sötét víziók, tükörképe rám nevet, éhes farkasok
nyalják szájuk, de prédájuk teste nem lesz vacsorájuk.
Az ébredés kacaja, síró merénylők tipegnek,
földre hullt kilincsek csoszognak, naptalan kétkedők
ködébe bújt tudatlanság, előkelő ruhában kelleti magát.
Büszke szemek homálya távolba néz, s a nem remélt idők
kopnak, feledés kétkedik, agyonszúrt kezű már nem is
vétkezik.
Puszták, terek,
szabad valóság tükreit tartom eléd,
s a tükröződés szélein is magadat éled.
Ősapáink hittel teli tudása ránk köszön,
múlt s régmúlt tüzei, kasként élednek,
éltető tüzek ragyogó fényei között.
Szikrák találkozása az égi fények,
valós hiteit gyűrők szavára.
A népes nemzetek fiai,
osztatlan létezésben a természet barátai,
anyjuk s gyermekük, növény s állat,
s a mindenség kitárt ablakain,
a fény beömlik, ajtón és szíven.
Gyermeki figyelem övezi a létet,
nyitott szív, kifolyó érzések hullámai,
betöltenek távolságokat,
serdülő, épülő világok, felnőtté válnak.
Földből épített házak zsindelyei,
embert szolgálnak,
révült tűz körüli táncok,
segítő lények sokaságát örömünnepre hívják,
a hullámzó emberiség, együtt mozog.
Zümmögő hangon dicséri a napot,
szétfolyó tudata, betölt alkonyokat.
A lét gyökere oly erős,
a szélben csavarodó szálfák, ritmusra hajladoznak,
ágaik reccsenéstelen hangjai mesélnek.
Az Ősök, benne éltek, benne égtek az életben,
a míves kiragadott egészt,
ők a mindent élték.
táguló mellkasán fehér gyolcs ing libben.
Száz meg száz, ezer és ezer, dobbanásba vész a gonosz hang,
mely altatná Nemzetünk.
Éled, kihajt a szabadság virága, zöldje már ránk kacsint,
hívja a Napot táncba.
Virul, éled itt már minden, megpihent világunk int,
Magyar a sötét szobából kitekint.
Itt az idő vetni kéne, megjött a tavasz hírvivője,
a változás melyet mindig tiszta szív vigyáz.
Hogy csörög a lánc, vagy csak eltévedt hangok játszanak velünk,
szolgáltuk vasunk.
Rozsda elmarta bitorló láncaink, s a kard helyett a lélek szavával harcolunk.
Szerelmünk csókjára vágyunk, szabad határ fája alatt hálunk,
a csillagok mosolyára ébredünk,
égi palást szabad világa, mosolyog nemzetünk minden fiára.
