s már nem hempergünk a sárban, mint egy kúrva.
Nem áruljuk testünk, kelletlen uraknak,
s az ostobák mételye éled, rád ragadt mocsok megmérgez.
A romlott fertőtől bágyadt világ kesereg,
kilépni gödréből képtelen, feszületét vásári bohócnak képzeli,
lelkét naponta mérgezi.
Az üdvök, templomok, áldások, kegyelmek,
megvett lidércek, bűnbánatok szutykos cseppjei,
átitatnak múltakat.
Lidércek éji zenét adnak alvók agyában,
megnyugvás elillan minden vacsorával.
Rángó valóság pótszereken él, tiszta eszme
új utakra tér, kába jövő ifjúsága kígyó gerinccel vág
a napsugárnak, csúszik, csuszamlós teste megvonaglik,
sziszegve szúr a holnapba, tűjéből morfium kiált,vigyázz.
Elillan lelkedből a szép, a rossz ember jó útra ritkán tér,
letér, hegygerinc sikamlós útjai a mélybe visznek,
hol már imák sem teremnek.
Pótszerek bűvöletében, Afganisztánba küldött missziók
golyói védenek mákonymezőket.
Hazugok beterítik az éhezőket, lelki ételekkel,
feszületükre önként, dalolva mennek,
tántorogva, kába fejjel, uraik zsebét tömik.
A sátán vigyorgó kéjében, a föld gyermekei,
fekete szurokban hemperegnek, szívük
magányos lelke, szellemtelenül.
Sötét víziók, tükörképe rám nevet, éhes farkasok
nyalják szájuk, de prédájuk teste nem lesz vacsorájuk.
Az ébredés kacaja, síró merénylők tipegnek,
földre hullt kilincsek csoszognak, naptalan kétkedők
ködébe bújt tudatlanság, előkelő ruhában kelleti magát.
Büszke szemek homálya távolba néz, s a nem remélt idők
kopnak, feledés kétkedik, agyonszúrt kezű már nem is
vétkezik.
Hozzászólások