– Látok egy dalt, a tengert és egy gyűrűt – osztotta meg látomását a férfi az előtte álló, kezét tördelő fiatal nővel.  
A lány örömében felsikoltott.  
– Akkor végre megkéri a kezem a nyaralásunkon! – ujjongott, majd egy összegyűrt bankjegyet a jós ládájába dobott, és elszaladt.  
A reményekkel teli nő helyét egy szomorkás, középkorú férfi vette át. 
– Kérem, nekem is jósoljon – szólt a jövendőmondóhoz.  
A jós kezében tartotta a már-már legendás, hosszú, vastag, göcsörtös fabotját, majd kis ideig közvetlenül a föld felett körözött vele. Ahogy végzett, a bot végét háromszor a talajhoz ütötte, és már mondta is, mit látott.  
– Látok egy hatalmas, zöld lombkoronát, sok gyászoló embert és egy fehér sírkövet.  
– Köszönöm – sóhajtott a gondterhelt férfi. – Akkor sajnos hamarosan elveszítjük.  
– Sajnálom, uram. Ezt láttam – érzett együtt vele a jós.  
– Én voltam a kíváncsi. Köszönöm, még egyszer – fejezte ki háláját a férfi, majd a lányhoz hasonlóan ő is adott valamennyi pénzt.  
A jósnál mindig hosszú sor állt. Egyszerű megjelenésével, a figyelemreméltó bottal és a lényegretörő látomásaival a férfi hamar látványosságnak számított a tengerparton. Különös ismertetőjegye volt hosszú, fekete haja, napbarnított bőre, lepelszerű ruházata és napszemüvege – amit azért hordott, hogy eltakarja a szemét. Ugyanis vak volt.  
Hogy mikor és miért lett vak, arról csak találgatások születtek. A jós ugyanis nem helybéli volt, így pontosan senki nem ismerte az előéletét, csak azt, hogy néhány éve érkezett, és hogy ideje legnagyobb részét a tengerparton ülve töltötte.  
A turisták által híre messzire eljutott. Voltak, akik szinte szentként tisztelték a szerintük tűpontos jóslása miatt, néhányan azonban megjegyezték, hogy mindig csak néhány szót mond, amivel nem biztos, hogy azonnal segít a hozzá fordulókon. S természetesen akadtak olyanok is, akik határozottan elutasították, mert nem hittek abban, hogy valaki valóban láthatja a jövőt. Aki viszont jósoltatott vele, az valószínűleg sosem felejtette el azt, amit mondott. Már csak azért sem, mert vak emberként szinte hátborzongató volt, hogy szinte minden jóslatában szerepelt a „látok” szó.  
Richard O’ Brian is eltervezte, hogy hamarosan beáll a várakozók közé. Lecsúszott újságíróként nagy lehetőséget látott abban, hogy végre találkozhat a híres jóssal, azonban nem azzal a szándékkal kereste fel, amivel a legtöbben. Éppen ellenkezőleg: az volt a célja, hogy lejárassa az általa szélhámosnak tartott jövendőmondót. Már régen sehol nem alkalmazták, elsősorban kellemetlen jelleme, kiszámíthatatlansága és elvtelensége miatt, azonban úgy gondolta, hogy ha eladja valamelyik lapnak, ahogy leleplezi tömegek bálványát, akkor ígéretes jövő állhat előtte. Leginkább arra épített, hogy a jós csak néhány szót mond egy-egy embernek, és nem konkrét állításokat fogalmaz meg, ezért szerinte megvezeti a hiszékenyeket.  
– Milyen jó cikket írok ebből. Ismét címlapra kerül, ahogy elkapok egy igazi nagyhalat – dörzsölte a tenyerét O’ Brian. 
A jóshoz azonban nem volt egyszerű közel kerülni. Már legalább egy órája álldogált a sorban, a tűző napon, amikor egyre nagyobbakat fújtatott, talpával ütemesen dobolt a homokban, és folyamatosan az óráját leste. Nem szeretett alkalmazkodni másokhoz. Mire ő következett, már teljesen elhízott felsőtestéhez tapadt ingje. Kényelmetlenségét tovább fokozta, hogy a homok egyre forróbbá vált a cipője alatt, azon viszont meglepődött, hogy a törökülésben ülő jós mezítláb ért a már-már izzó talajhoz. Mintha tényleg természetfeletti lenne.  
– Üdvözlöm, én is jóslást kérnék – köszönt a jósnak.  
Hangját igyekezett minél közömbössé tenni.  
A vak jövendőmondó a tőle megszokott alapossággal rajzolt néhány kört a föld felett a bottal, majd háromszor a homokba csapta a végét. – Magának nem jósolok – csóválta meg a fejét.  
Az újságíró szeme egy pillanatra elkerekedett, azonban hamar visszanyerte lélekjelenlétét. A meglepetés erejével azonban előtört az igazi énje, így nem tudta, sőt, nem is akarta türtőztetni magát.  
– Ki szólt magának, hogy jövök? – tette fel a gúnnyal teli kérdést.  
– Senki – felelt a legnagyobb nyugalommal a jós. – De nem vagyok híve annak, hogy egy ember tönkretegyen egy másikat.   
– Háh – röhögött fel O’ Brian. – Csak nem fél a nagy jós?  
– Félreért – folytatta a jövendőmondó. – Nem maga tenne tönkre engem, hanem a válaszommal én magát.  
O’ Briant arculcsapásként érték az elhangzott szavak.  
– Ugyan, miért?  
– Mert nincs felkészülve rá – mondta némi szünet után a jós.  
– Miért, mit lát? – bukott ki a kérdés ösztönszerűen az újságíróból.  
A jós alig láthatóan elmosolyodott.  
– Mi történt, talán elkezdett hinni a látomásaimban?  
Az újságíró még inkább feszengett. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy egyáltalán nem ő irányít egy beszélgetést.  
– Maga csak szavakat mond, azokba meg bárki beleláthat bármit. Ezt fogom megírni az újságban, és megnézheti magát – vált sziszegővé és fenyegetővé a hangja.  
– Egészen nyugodtan. Nem várok mást magától. És ha megbocsát, most engedje előre azokat, akik tényleg a jövőjük iránt érdeklődnének – mondta nyugodtan, mégis határozottan a jós.  
– Maga vak gazember! Mégis, mi a fenét képzel magáról? Azt gondolja, hogy örökké eljósolhat itt, a tengerparton? – torkollta le O’ Brian.  
– Nem – mosolyodott el ismét a férfi. – Pontosan tisztában vagyok a saját mulandóságommal. Mint ahogy maga is tisztában lehetne a sajátjával, annyi mellőzöttség után, amit már átélt.  
Az újságíró szó szerint lemerevedett. Nem gondolta, hogy ennyire nem tud majd mit kezdeni a „vak szélhámossal”.  
– Mások hiszékenységéből kaszál pénzt – sziszegett tovább. – Ne higgye, hogy nem kapom el!  
Mindig ezt a módszert választotta. Ha sarokba szorították, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a másikat. Inkább támadott.  
– Maga akar lejáratni engem az újságokban. Akkor ki alapoz mások hiszékenységére? – érkezett a gyors reakció.  
Richard O’ Brian dühében a jós pénzgyűjtő ládájába rúgott. Az felborult, és a pénz nagy része a homokba esett.  
A jövendőmondót azonban még ez sem tudta kizökkenteni nyugalmából. Meg sem rezzent a zaj hallatán.  
– Felőlem vihet is el belőle. Nem a pénzért csinálom. Mindenki annyit ad, amennyit szeretne, és mivel előre jósolok, fizetés nélkül is bárki bátran elsétálhat. Senkit nem tartok vissza.  
Az újságíró hőbörgése már eddig is többeket zavart, de mivel tettlegességig fajult a vita, a sorban állók közül három férfi is közbelépett. Karjánál és vállánál fogva rángatták el onnan. 
A parton a legtöbben a fejüket csóválták a nagyszájú bajkeverő láttán, aki - terveivel ellentétben - magát járatta le mindenki előtt. A rend azonban csakhamar visszaállt, és a jós még a lenyugvó nappal is jósolt a tenger mellett.  
Richard O’ Brian természetesen mérgében tollat ragadott, hogy valahogy a saját javára billentse a történteket. Egyetlen probléma volt csupán: túl sok volt a szemtanú. Hiába kerülne címlapra a cikke, ha valakik teljesen mást nyilatkoznának, mint amit ő írt, az nem válna előnyére. Hamarosan pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bosszút álljon.  
Rohamosan fogyni, haja ritkulni kezdett. Egy ideig megpróbálta az orvosi vizsgálatokat mellőzni, hiszen úgy vélte, vele nem történhet ilyen. Ő nem lehet beteg.  
– Csak a vesztesek szoktak betegek lenni – mormolta elkeseredésében. 
Végstádiumában egyre többször eszébe jutott a vak jós. Személyiségéből adódóan még most sem ismerte el, hogy mindenben igaza volt a jövendőmondónak, ugyanakkor kezdte elfogadni, hogy a furcsa alak látta az őt megtámadó kór közeledtét. Arra gondolt: valóban nem lett volna felkészülve a válaszra. 
 A vak jós még évekig szinte egybeforrt a tengerparttal, azonban egyik napról a másikra eltűnt. Ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan annak idején felbukkant.  
Folyamatosan erősödött benne, hogy a jóslás tehetsége áldás mellett egyben átok is. Ahogy idősödött, egyre inkább nehezére esett előre látni az emberek sokszor szomorúsággal teli, tragikus sorsát, ezért úgy döntött, hogy botjára és megannyi tapasztalatára támaszkodva, egy idegen földön lelki segítőként folytatja. Bármennyire is szerette a tengert, tudta, hogy ott nem léphetne új szerepbe.  
– A változás és a kitörés sokszor nem működik ott, ahol otthon érezzük magunkat – gondolta, mielőtt útnak indult.  
Jól tudta, hogy akárhogy törekedne a fejlődésre, a legtöbb turistát nem érdekelné a vágya. A szemükben az maradna, aki napkeltétől napnyugtáig ücsörög és jósol a forró tengerparton. 

Ütemesen nyikorgott a bicikli a gyerek alatt, amikor szélsebesen tekert, hogy mihamarabb a dombhoz érjen. Nem tudta, hogy a szeretett kis járműve azért ad ki éles, furcsa hangokat, mert valami elromlott, vagy azért, mert már kinőtte, és túl nehéz ahhoz, hogy ráüljön, de most nem is volt a legfontosabb. Látványos felhők vonulnak az égen, amiket a dombról kell néznie!
Már egy ideje rájött, hogy onnan csodálhatja meg a legtöbb nagy, fehér felhőt. Nem olyan, mintha az udvarból, és még csak nem is olyan, mintha az utcából nézné azokat. A város melletti dombon minden irányba teljesen szétlát, és akárhányszor elmegy oda, mindig teljesen egyedül van.
Órákig képes volt a dombon álldogálni, de ha igazán belemerült a felhőnézésbe, lefeküdt a fűbe, mert így még izgalmasabbnak tűntek a felette áthaladó felhők.
Végre a dombhoz ért. A biciklit a fűbe fektette, tekintete máris az égre meredt. Elmosolyodott, amikor látta, hogy időben odaért.
Mivel talán még a szokásosnál is gyorsabban kerekezett, azonnal a hátára feküdt. Szinte rögtön fölé került az első felhő.
Egy jól megtermett bárányfelhő siklott át az égen. Elől két félkör türemkedett ki, az egyik oldalán merőlegesen egy hosszúkás, vékonyabb csík húzódott. Lejjebb minden irányban tömör formák tették még szebbé a felhőképződményt.
– Olyan, mint egy kiselefánt – suttogta. – Ott vannak a fülei, ott az ormánya, ott pedig a lábacskái.
Szerette az elefántokat. Élőben még ugyan egyet sem látott, de mesekönyvekben és a tévében igen. Kisebb korában ajándékba kapott egy plüsselefántot, amire azt mondták a szülei, hogy majd szerencsét hoz neki az életben. Sokáig vele aludt, de még most is az ágyához közel tartja. Ha rosszat álmodik – és ez mostanában sajnos egyre gyakrabban előfordul –, csak ránéz az elefántra, és már szinte meg is nyugszik.
Egy teljesen más alakú felhő érkezett. Az eleje ugyan még hasonlóan kerek volt, mint az előző, de másféle kerek, nem olyan, mint amit elefántfülekhez lehetne hasonlítani. Sokkal inkább olyan, mint két gombóc fagyi, és mivel a felhő többi része egyre keskenyebb volt, még egy tölcsérforma is kirajzolódott a gömbökhöz.
– Fagyi – nyalta meg a száját.
Kellemes emlékek lepték el, szinte a szájában érezte a hűsítő, édes, krémes ízeket. Nagyon szerette a fagyit. Mennyit kapott régebben a szüleitől! Hideg, gyümölcsös gömböket.
Az édes érzet hirtelen kesernyéssé vált. Belegondolt, milyen régen tarthatott a kezében egy adag fagyit. Amióta a szülei elváltak, hiába van egyre kevesebbet otthon az anyja, semmilyen édességre nem futja. De a legfőbb gond nem a fagyi hiánya, hanem minden más, ami ezzel jár.
A harmadik felhő eleje első ránézésre egy labda alakját vette fel, azonban a folytatás egy egybefüggő törzset, és minden oldalról szinte ugyanakkora elágazásokat hozott. Apró kezeket és lábakat.
– Kisbaba – mutatott az égre.
Még sosem látott ilyen felhőt. Tényleg úgy tűnt, mintha egy hason fekvő csecsemő költözött volna fel az égre. Ha lennének szárnyai, akár még angyal is lehetne.
A három kép közül ezen töprengett leginkább. Most, hogy már kamasz, sokat visszagondolt kisgyermekkorára. Akkor teljesen vidámnak tűnt az élet, most viszont egyre többször nem tudja, hogyan lehetne csak feleannyira az. Ahogy az iskolában hallotta, a legtöbben már a felnőttlétről ábrándoznak; ő azonban visszafelé menne az időben, bár ezt még senkinek sem vallotta be.
Plüsselefánt, fagyi és kisbaba. Megannyi emlékképe elevenedett fel, a hangos nevetésektől kezdve a közös kirándulásokon át a karácsonyfa díszítéséig. Szeretett volna kistestvért is, mára reménytelenül.
Észre sem vette, hogy alkonyodni kezdett.
– Jól vagy? – zavarta meg egy hang.
A kamasz ijedtségében azonnal felpattant a fűből. Egy ősz, szakállas férfi állt vele szemben. Korábban még soha nem látta.
– I..ii…igen – felelt szemlesütve, mint akit valamilyen csínytevésen kaptak.
Az öreg rezzenéstelen arccal nézett rá, de tekintete nem szigorú, inkább aggódó volt.
– Megkérdezhetem, mit csinálsz itt?
– Én… én…csak rajzolok a felhőkből – tördelte elvörösödve kezeit a kamasz.
Soha senkinek nem árulta még el, mit keres lépten-nyomon a dombon. Zavarba jött, hogy ezt elsőként egy idegen tudta meg róla.
– Rajzolsz? De hát nincs is nálad papír vagy ceruza – vonta fel szemöldökét az idős férfi.
– Tudom. Rá… ránézek… egy felhőre, és amilyen alakú, arról… képzelek valamit. Mintha rajzolnék – hebegett a gyerek.
Az öreg bólintott.
– Értem. Akkor elmondom, hogy én is szoktam hasonlót. Csak én a csillagokkal.
A gyerek még most sem mert az ismeretlen szemébe nézni.
– Egyszer próbáld ki. Érdemes – folytatta az idős ember.
A fiatal megcsóválta a fejét.
– Nem szoktam. Csak... a felhőkből.
– Nem most. Majd – nézett fel az ősz férfi, majd hátat fordított és lesétált a dombról.
A kamasz villámgyorsan biciklire pattant. Pityergett, nem értette az öreget és már a látott felhőformákkal sem törődött. Mihamarabb otthon akart lenni, de eldöntötte, hogy anyjának semmiről sem szól.
Később messze sodródott tőle és a várostól, valamint a korábbi életcéljaitól is. Egy éjjel, amikor teljesen magába roskadt, egy üveg bor társaságában ült kint az erkélyén. A bor mámorától csillogó szemmel suttogta az éjszakába:
– Hol rontottam el?
A távolba meredt, a csillagokat nézte. Az ég egyik felén kirajzolódtak a messzi, sárga pontocskák, a másikat felhők borították.
Néhány fényesebb csillagra lett figyelmes. Ha összekötné őket, egy félkör alakot kapna. Olyat, mint amilyen egy domb.
Mily különös az elme. Évtizedekre elrejt, elfojt vagy elraktároz valamit, ami egy adott pillanatban – az ember akarata nélkül – felszínre szökik, és mindent eláraszt.
A domb, a felhők, a kis, nyikorgó bicikli, az öreg, a csillagok és minden gyermekkori fájdalom. Egyetlen pillanatba sűrűsödött mindaz, amiről azt gondolta, hogy már semmilyen jelentősége nincs.
Hajnalig az eget bámulta. Hálás volt azért, hogy a csillagokban meglátta a dombot, és tudta, hogy ha egyetlen kép ekkora hatással van rá, akkor még van teendője a múlttal. S ha tudja, merre kell keresnie önmaga fejlődését, akkor még van remény.
Az átvirrasztott éjszaka után csak annyit mondott:
– Igaza volt annak az öregnek. A csillagokból is lehet rajzolni.