SZÉPIRODALOM

– Mondja, maga mihez kezd most, hogy hamarosan véget ér a háború?
– Nem tudom, százados úr – felelt a közlegény. – A jobb kezemet alig tudom mozdítani, annyira lefagyott a múltkor, és a gyárról, ahol dolgoztam, azt a hírt kaptam, hogy felrobbantották.
– Család?
– Nincs még családom, uram.
A tiszt beosztottja fiatal tekintetét fürkészte. Alig több mint húszéves lehet. Több hónapon át együtt küzdöttek a túlélésért, és a győzelemért, mely most beteljesülni látszik, de soha nem beszélgettek mélyebben.
– Mihez ért igazán?
A katona az ép kezén lévő ujjait morzsolgatta.
– Még nem derült ki, uram. Megcsináltam mindent, amit kellett, de még semmiben nem tűntem ki. Aztán besoroztak önhöz.
– Maga előtt még az egész élet – próbálta vigasztalni némi szünet után a százados. – Most, hogy győzünk, minden helyreáll, és talál magának helyet a világban.
Sajnálta a fiút. Annyira fiatal, mégis olyan sok fájdalom van a szemében. Egyike azon sok százezer kiskatonának, akik már soha nem lesznek azok, akik korábban.
A százados tudta, hogy ő már mindörökké katona marad. Hasonló beosztású társaival ellentétben azonban nem fogyó eszközként tekintett az embereire, mint ahogy a vele szemben magába roskadó fiatalra sem.
– Furcsa az élet. Sok férjet és családapát várnak haza, akik már soha nem mennek haza. Én pedig hazamegyek, de senki nem vár – törölte meg könnyes szemét a közlegény.
A százados sóhajtott.
– Új életet kezdhet – érintette meg vállát az asztal fölött. – Egy-két éven belül már felesége és gyereke lehet.
A fiú nem válaszolt, csak szipogott.
– Meddig leszünk még itt, uram?
– Három-négy napig. Erre tart majd egy tehervonat, és azon helyet kapunk. Ez a vonal járható maradt.
A brit fennhatóságú, de francia területen fekvő Riddleton kastélyban húzódtak meg, a német határtól nem messze. Mivel visszaverték a németeket, így hamarosan visszautazhatnak Angliába.
– Most pedig nyugodjon meg. A fiúkat elküldtem vadászni, ide, a kastély melletti erdőbe, és ahogy tudom, egy jelentősebb borraktár van a pincében. A franciáktól kaptuk. Jól fog telni az esténk.
A katona az este szó hallatán kinézett a boltíves ablakokon. Alkonyodott a kora tavaszi, kissé borús nap végén. Várta, hogy visszaérjenek társai. Győzelem ide vagy oda, biztonságosabb lesz nekik sötétedés után a falakon belül.
Hamarosan lövéseket hallott, egészséges kezével ösztönösen a fegyveréhez nyúlt. Vajon milyen állatra lőnek ennyit?
A fiú és a százados hallotta, ahogy kinyílt a kastély hatalmas kapuja. A katonák futva bemenekültek, de már nem volt arra idejük, hogy elmondják, mi történt odakint.
Hatalmas tüzérségi lövedékek rázták meg a kőfalakat. A boltíves ablaküvegek szanaszét törtek, és apró kődarabok ott, ahol voltak, az ebédlőben is szétvágódtak, összezúzva mindent, ami az útjukba került. Ezzel azonban nem ért véget a támadás: további találatok ostromolták az eddig sziklaszilárd, méltóságteljes építményt, ami csakhamar maga alá temette az összes bent tartózkodót.
Llyod McRoyal elégedetten ült asztalánál. A Riddleton-kastély tervrajzát, majd a felújításán készült fényképeket nézegette. Sikerülni fog. A patinás épületet hamarosan átadják, és vélhetően látogatók ezrei lepik majd el az építészeti remekművet.
A kastélyhoz McRoyal néhány éve jutott hozzá családi és politikai kapcsolatai révén, és eltervezte, hogy újjáépíti azt a világháború befejezésének harmincadik évfordulójára. Kellemetlen, ám befolyásos alak volt. Állandóan öltönyt hordott, de nem állt rajta jól, ugyanis annyira kövér volt, hogy szinte szétfolyt. Az ing és a zakó sem tudta ellensúlyozni zsíros alakját. Fekete, ritkás haja csak oldalt nőtt, kopasz fejbúbja kicsúcsosodott, és állandóan borostás volt.
Az a féle kövér ember volt, aki állandóan erőteljesen izzadt és hangosan szuszogott. Akkor is, ha sétált, akkor is, ha beszélt, de még akkor is, amikor a pénzkötegeit számolta. Utóbbi rengetegszer előfordult, ugyanis remek érzéke volt az üzlethez. Amellett, hogy tehetős családba született, jókor jó helyen volt, és a legjobbkor fektetett be aranyba. Egyébként is tekintélyes vagyona robbanásszerűen növekedett.
Mégsem volt boldog. Nem a kinézete, vagy az egészségi állapota miatt aggódott, hanem azért érezte magát kevésnek, mert nem lehetett katona a világháborúban. Nem találták alkalmasnak rá.
Ezért kaparintotta meg a kastélyt. Ha már háborús hősként nem válhatott ismertté, és nem vívhatott ki magának tiszteletet, elfedi azzal, hogy egy régi, hosszú évekig romokban heverő kastélyt eredeti pompájában visszaad az angoloknak és a franciáknak.
Olyan üzletember volt, aki mániákusan szerette a régiségeket, így Riddletont is a német bombázás előtti állapotba állíttatta vissza. Mindent úgy, ahogy eredetileg volt.
A kastélyban már reggeltől késő estig emberek sokasága dolgozott azon, hogy a megnyitóra minden a helyére kerüljön. Festők, asztalosok, üvegesek és takarítók is arra törekedtek, hogy mindenki ámuldozzon majd, ha belép a falak közé.
A munkavégzést természetesen a sajtó is figyelemmel követte. McRoyal neve sűrűn megjelent a címlapokon, ugyanis egyáltalán nem számított szokványosnak, hogy egyetlen ember ekkora terhet vállaljon a köz javára. Nagy hazafiként, példamutató emberként és nemes gazdagként is jellemezték a megjelent írásokban.
Llyod McRoyal örömmel legeltette szemét az őt dicsőítő újságcikkeken. Ilyenkor még jobban izzadt és szuszogott, valamint még inkább felgyorsult a szívverése. Ha így folytatódik, beteljesül a célja: neve örökké fennmarad a kastély miatt.
Egyszer azonban egy olyan hír jelent meg, amire nem számított. Egy ott dolgozó – névtelenül – azt nyilatkozta az egyik médiumnak, hogy szerintük szellemek kóborolnak a kastélyban. Beszámolója szerint többen érezték már úgy, hogy elsuhan mellettük valami árny, míg mások arra panaszkodtak, hogy néha indokolatlanul hideg van a kastély egy-egy pontján. Volt, aki furcsa ajtó- és ablakmozgásokat figyelt meg, míg akadt, akinek meggyőződése volt, hogy valaki figyeli őket munka közben.
McRoyal puha, vastag ujjaival dobolt az asztalán. Ha megtudja, hogy ki mondott ilyet a sajtónak, azonnal kirúgja. Mérgében egy szivarra gyújtott, ami szinte eltörpült nagy, párnás tenyerében. Néhány pillanat múlva azonban diadalittasan az asztalra csapott.
– Ez még kapóra is jön nekem! – nevetett fel az üzletember, majd már tárcsázta is az egyik, hozzá közel álló újságot. – Az emberek szeretik a misztikumot. Nyugodtan írjanak még a szellemekről legyenek csak még többen a megnyitón.
Szeretett túlozni. Olyannyira, hogy a lapnak egyenesen azt mondta: a megnyitó a Kóbor szellemek délutánja elnevezést kapja.
Ahogy mindez megjelent, már nem volt megállás. Nem telt el úgy nap, hogy ne övezte volna kiemelt érdeklődés Riddleton környékét. McRoyalt egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyire megalapozottak vagy alaptalanok a szellemekről szóló históriák. Szíve mélyén hálás volt azoknak, akik nyilvánosságra hozták a furcsa jelenségeket – már amennyire ismerte azt az érzést, milyen hálát adni valamiért.
Eljött a megnyitó napja. McRoyal egész délelőtt készült. A legújabb varratott öltönyét vette fel, és többször fürdött, mielőtt a kastélyhoz utazott. Élete nagy megjelenése lehet a mai nap. Ha minden jól sikerül, neve akár még a történelemkönyvekbe is bekerülhet.
Hosszú beszéddel készült, amit alapos kutatómunka előzött meg. Pontosan utánanézett Riddleton történetének. Tudta, hogy egyetlen adatot sem téveszthet el.
Amikor meglátta az új kastélyt, tátva maradt a szája. Megszállottan nézett végig a falakon, a mennyezeten és a berendezésen. Még talán ő sem hitte el, hogy mindez az övé, és azt, hogy mindez neki köszönhető.
A látványt csak a létszám okozta meglepetés tudta felülmúlni. A kellemesen meleg időjárásnak is köszönhetően több ezren jelentek meg, hogy bemehessenek. McRoyalban csak most tudatosult, mekkora tömeg előtt kell beszédet mondania. Pulzusa az egekbe szökött.
Amikor a nép észrevette érkezését, trombitaszó és éljenzés fogadta a hős felújítót, aki azonban egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Az ing a felsőtestére tapadt, és az arcán is folyt a verejték. Zavartan integetett a látogatóknak, ujjait összeszorította, hogy ne látszódjon remegése. Mosolyt erőltetett az arcára.
Beszéde helyszíneként a kastély ebédlőjét jelölte ki. Azt a helyiséget, amelyben harminc évvel ezelőtt Winston százados csapatán rajtaütöttek, annak ellenére, hogy már biztosak voltak a győzelemben.
Ahogy a mikrofon előtt állt, az egyre erősödő morajból érzékelte, hogy zsúfolásig megtelt a terem.
– Tisztelt látogatók, szeretettel köszöntöm Önöket ezen a történelmi napon – szólt közönségéhez McRoyal.
A tömeg hangos tapssal viszonozta az üdvözlést.
Az üzletember megköszörülte torkát. Még bele sem kezdett beszédébe, de máris levegőhiánnyal küzdött. Túl sok ember volt az ebédlőben.
– Harminc éve… harminc éve ezen a helyen egy csapat bátor brit katona veszett oda. Ott, ahol most állok, és ott, ahol Önök állnak. Winston százados és alakulata már értesült arról, hogy győznek, ennek ellenére ők soha nem tértek haza. A németek – egyik utolsó megmozdulásukként – a földdel tették egyenlővé a kastélyt.
McRoyal kis szünetet tartott. Mindenki némán figyelte.
– Éppen vacsorázni készültek, amikor támadás érte őket. A kastély összeomlott, és a lehulló kövek megpecsételték sorsukat. Rájuk emlékezünk ma. A hazafiakra, ők a legfontosabbak.
Ismét taps tört ki. A szónoknak legalább volt lehetősége megállni. Már szédült, és a mellkasa is szorított. Remegése erősödött, azonban még nagyon sok mindent akart mondani.
– A kastélyt sikerült saját pénzemből talpra állítani, és mivel felbecsülhetetlen értéknek tartom, ezért az év minden napján látogathatóvá teszem. Bárki bármikor megnézheti – kiáltotta a tömegnek.
Kijelentését akkora üdvrivalgás fogadta, amekkorát csak a legnagyobb hírességek kapnak. McRoyalon azonban ez sem segített: megrogyott, majd a mikrofont magával rántva a földre esett.
– A sze… – nyögte, mielőtt eldőlt.
Senki nem tudta, mit mondott volna, de már senkit nem is érdekelt. A tágas ebédlő szűknek bizonyult, a látogatók között kitört a pánik. Csak néhányan szaladtak oda hozzá, hogy megpróbáljanak segíteni.
Hiába. Llyod McRoyal szervezete nem bírta tovább.

Az utolsó pillanatban az üzletember már csak távolról, halkan hallotta a közönség sikoltásait. A világ elsötétült előtte, majd a sötétség helyét egy egyre erősödő, már-már vakító fehér fénycsóva vette át.
McRoyal olyat tapasztalt, mint még soha. Ugyanúgy a kastély ebédlőjében találta magát, azonban a látogatók helyett kettő brit egyenruhás, világháborús katona állt vele szemben.
– Maguk kicsodák? – nézett körbe az egyik pillanatról a másikra szinte kiürült teremben. – És hol vannak a többiek?
– Winston százados vagyok – válaszolt egyikük. – És nincsenek többiek.
– Az nem lehet – értetlenkedett McRoyal. – Maga meghalt. Maga az, aki itt halt meg, a kastélyban!
– Igen – bólintott a tiszt. – Mint ahogy maga is itt halt meg, az előbb.
McRoyal végignézett magán. Teste könnyű volt, szinte lebegett a föld fölött. Mintha vízben lett volna.  
– Badarság – ellenkezett McRoyal. – Nem szórakozhatnak velem. Ezt a kastélyt én újíttattam fel, miután magukra omlott!
– Tudjuk – válaszolt a legnagyobb higgadtsággal Winston százados. – És mi vagyunk azok a kóbor szellemek, akiket észrevettek a beosztottjai. Most már ön is Riddleton áldozatai közé tartozik.
– Ezt nem hagyom annyiban – szuszogott McRoyal.
Még nem tudta elfogadni, hogy vége. Siklani kezdett, majd az egyik falon át elhagyta az ebédlőt.
A százados az eddig mellette csendben lévő társához fordult.
– Mondja, közlegény, még mindig nem akar újjászületni valahol?
A fiatal katona felettesére nézett.
– Nem. Még mindig nem tudom túltenni magam rajta, hogy nekem ilyen kevés jutott. Ha visszagondolok, semmilyen lehetőséget nem kaptam az életemben.
– Pontosan ezért kellene egy új testben valahol újrakezdenie. Mi köti még mindig ide? – fürkészte tekintetét a százados.
Úgy, ahogy haláluk estéjén.
– Valamit kapni szeretnék még előtte. Valamiféle megnyugvást, tanulságot. Túl hamar lett végem – emlékezett vissza a katona.
– Nézze meg ezt a McRoyalt. Ő kapott lehetőséget az élettől, és nézze meg, mire vitte – mutatott az előbb távozó szellem irányába Winston. – Úgy látja, boldogan fejezte be?
– Fennmarad a neve. Elérte, amire vágyott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy úgy, ahogy ő szerette volna. Arról híresül el, hogy itt halt meg, nem a felújítás miatt emlékeznek majd rá.
A közlegény csendben elgondolkodott. Igazat adott a századosnak.
– Még maga is itt van, százados úr. A többiek már mind újrakezdték – szólalt meg kisvártatva.
– Igen. Már a múltkor is elmondtam magának, hogy megesküdtem: addig itt leszek, amíg az utolsó emberem el nem megy. Amint maga úgy dönt, én sem várok tovább – mosolygott a tiszt.
– Harminc éve itt vagyunk. Szinte csak most tudatosul bennem. Azóta itt kóborolunk… – suttogta a katona.
– Bizony – erősítette meg Winston. – Higgye el, semmi értelme nincs már itt lennünk.
McRoyal csak később tért vissza az ebédlőbe. Már senki nem fogadta. Soha többé nem találkozott az imént látott két katonával.
Nem tudta elfogadni a halálát. Igazságtalannak tartotta, mert úgy gondolta, még rengeteg minden várt volna rá.
Céltalanul bolyongott a kastély körül. Búsan, magányosan, ahogy élete legnagyobb része telt. Csak most, szellemként döbbent rá arra, miket mulasztott el földi léte során. Hogy mindig ne a saját sorsán keseregjen, egyre többször figyelte a kastély látogatóinak viselkedését. Hátha tanul tőlük valamit.
Neve továbbra is jó néhányszor megjelent az újságokban. Annál is inkább, mert a kastélyba érkezők – egymástól függetlenül – egyre többször számoltak be arról, hogy az alakját látták bóklászni a kastély körül. Mivel más szellemről senki sem beszélt, ezért a köztudatban hamarosan Riddleton kóbor szellemeként vésődött be az élők emlékezetébe.