saját fotó
Levelezőlappá változott a város,
bájos-lustán libeg, lomhán hull a hó,
vacogó bokrokon szél gyakorol táncot,
felcifrázott fák közt időt mutató.
Hótól vakult szemmel figyelem a múltam,
boncasztalra teszem magam, s a szívem,
bolond Ophelia, fáradtra fakultam,
hideg ruhám mégis lángol a vízen.
Gyermekszemmel látom: a kép része lettem,
retinám fotója nem lehet hazug,
szeplőtlen halok meg, fehér szerelemben,
átázott vágyaim oltják a vakut.
Minden karácsonyba
félig belehalok,
Kisjézus születik,
én összetört vagyok,
depressziós fenyő,
megkövesült bánat,
illó sóhajokkal
díszítem fel fámat,
fakó üveggömbbel
mi a múltból maradt,
a Mennyből az angyal
hangja is elakadt.
Nincs már édes kalács,
lágy, illatos bejgli,
éjféli misékre
nem kötelező menni,
rég a templomtornyon
hintáztak az árnyak,
gyermekkacaj vidult,
szeretteim vártak,
akkor még vigyáztad
tiszta bársonyléptem,
ölelj át Istenem,
bocsásd meg én-vétkem.
Kopogtató
Manapság mindenki
rébuszban beszél,
nehéz jövőképről,
hogy tán meghibbantak
mérsékelt évszakok,
sokszor szóba hozzák,
hogy zavart a világ,
hibát keresgélnek
ünnep- s hétköznapok.
Még veletek vagyok,
s nem vitázom,
így várom az estét,
feléd kis lüktető
lámpasor vezet,
szentjánosbogárfény,
árnyék és glória,
ima, hogy érintsem
sebhelyes kezed,
hogy beszívjam édes,
tömjénes illatod.
Kopogtatok.
Ajtód előtt állok
lelkemig meztelen,
karácsonyi ízek
keserednek bennem,
egyetlenegy díszem
zöldselyem tűruhám,
de már látom magam
vízkeresztes testtel,
pucér primadonnát,
két fellépés után.
Pedig élő törzse
lehetnék gallyaknak,
madarak raknának
pólyákat belém,
de fám holt-ágain
csak bizsuk csillognak,
a nap fonnyadt fényét
őrzöm neked én.
Vágtató ménesként szaladt szét a láva,
felnyihogtak szökött, veszett vadlovak,
lúgos iszapba halt a fák ragyogása,
lelkek holnap-vágya gyásznappá apadt.
Kiszivárgott titkok úsznak csúf kupacban,
kimarják a falvak vöröslő sebét,
a bűn behunyt szemmel terjed gyógyulatlan,
s magával vonszol sok szégyent, szenvedést.
Talán mégis szeretsz,
szeretsz, mégis Isten,
mindennapi kenyeremet
megadtad ma is,
elnézted éhes vétkeimet,
hidegben meleggel
bélelted be lelkem,
így mehettem
üveghegyre,
majd azon is túlra,
kijutva kusza
ingoványból.
És lásd, bárhol jártam,
megtaláltam
így is a helyem,
így, gyökértelen,
mint fák kérgén virágzó,
egyetlenszer nyíló
buja bromélia,
ki csak párából vett
porból, fényből él,
s épp lila virágait
ontja, boldogan.
porból, fényből él,
- épp lila virágait
ontja, boldogan.
Szomszéd kutyaházban
lakik Kotta Huba,
ő a híres-neves
zongorista kutya.
Huba bravúrosan
játszik csöndben, s zajban,
minden hamis kutya
zenéjére vakkan.
Hogyha a billentyűn
melléüti mancsát,
világgá űz százegy
csatangoló macskát.
A Széltoló Kecses cipőben jár a szél,
csöpp lába nem ér földet,
friss, tarka táncot lejt a szél,
halk dalt magasra röptet.
Háztól hazáig lép a szél,
de Széltoló elfújja,
s bár benne bízott rég a szél,
nem tért még bűnös útra.
Kemény karmester lett a szél,
– míg Széltoló csak rombol –
szép összhangzatban szól a szél,
csak fát és frufrut borzol.
