Olykor seregestől zuhan ránk az emlék,
legendává duzzad múló pillanat,
olykor egy hunyorgó, méla délutánon
magába néz az ember, s furcsán megriad,
a kedves kishídról pattog avult festék,
verőfény térdepel vastag avaron,
és mi, gyalogosok kerülgetjük egymást,
olykor elmerengünk elszállt szavakon,
hiszen pillelétünk tarka lomb, lehull,
felfalja az idő a fénytestű nyarat,
éhe megint megnő, új kalandra vágyik,
s az ősz zamatából csak utóíz marad.
Hozzászólások
Nagyon szépen köszönöm, kedves Tamás! Szívből örülök, hogy olvasod verseimet.
Hasonló érdeklődéssel csodálom a fotóidat,
Erika
Kedves Erika!
Remek vers, nagyon megfogott!
Nagy gratulációm! :)
Örülök, hogy tetszik. Nekem egy fél sorral van gondom.
Az "éhe megint megnő" nem elég lírai ehhez a vershez, de törögetem a fejem a megoldáson.
Ölellek, Erika
Én is ölellek! :)
Igen, ez volt az indító. A keskeny híd, ahol kerülgetik, vagy átölelik egymást az emberek,
akárcsak az évszakok.
Megj. A széles hídon nemcsak gyalogosok járnak!
Kíváncsi vagyok a fotós véleményére is!
Kellemes, elmerengő, jóízű, nosztalgikus alkotás lett.
Gratula + cuppacsi: M. L.