Ülök kerti padomon, csendben.
Megritkult lombsátor résein át
dől rám a koraőszi fény.
Kezemben – mint mostanában sokszor –
vörös bőrbe kötött Jókai regény.
Olvasok. Hajam újból ében,
az arcom sima, hófehér.
Kicsi a kert, de énköröttem
lüktet az idő
Lelkem kilépett otthonából
most itt lebeg felettem,
közönyösen nézi szendvicsem,
melynek felét már megettem
és a csésze alján sötétlő üledéket.
Vagyok én, a lélek és volt egy test-otthonom.
Tűnődve nézem a köztük levő
Nem láthatom ősz ráncodat, mely
búgó imádsággal sejlik gyermeked
szakadt ábrándjában. Találkozunk,
találkozunk az örök Igazságban.
Most még színezve haladsz, lehet
hogy meg sem őszülsz, mint virág,
melyről a dér visszaszé
Temérdek szenvelgést, selypegést, nyafogást,
vakságot értékre, álságos kifogást,
sok kéjsóvár nőt, aszottat vagy kebelben dúst,
kik ha meglátnak egy falatnyi férfihúst,
félrelökve a többi lírai banyát, sietve eljátsszák
a megértő barátot, szer
