Ünnep van megint.
Állok az ablakom előtt.
Nézem a téli fák fagyos szépségeit.
Csillogás mindenütt.
Az ünnep sorba állítja
koldusait.
Friss kalács illatát
lehelik a házak.
Előttük gémber-testű emberek.
Mindenki siet.
A templom ajtaja nyitva,
vádlón a hitet tanítja,
elhaló hangon keserű szót:
a tél sikolt!
Nézem: ablakon túl az estet.
Ajtómon néma függöny.
Némán ül meg a bánat,
zsibongás csitul bennem,
szomorú-csendes a lelkem.
Ünnep van megint.
Jánossomorja, 2003. karácsonyán
Ilyen a vidéki ősz utolsó sugaraiban a fürdőzés. Ilyen egy vidéki kert, ami burjánzik, bár rágja az idő vasfoga. Ilyen egy vidéki őszi mosoly, ami alig...! Nem könnyű és nem nehezebb itt az élet. Búcsúzni az évtől, éveinktől alig fáj és nem is öröm. Lehet, hogy az utolsó fotók az öreg kertben, a fenyők suttogása alig hallik. Oly magasra nőttek a fák, az égig érnek. Éjszaka meglátogatják őket a csillagok. A holdat kettészeli olykor a távolság, a Bécsi hegyek felragyognak, amikor a nyugati szél kifújja a kisváros piszkos foltjait. A kert marad, az őszi kert frissen tartja a boldogtalanságot vagy a nyár melegét, ami itt maradt.
Aztán a december utolsó napja kitárulkozik, hazudja, hogy szebb év, ami most köszönt. Nem akarjuk látni a tegnapot, mit követtünk el, mi van a hátunk mögött. Előre tolakszik január, újévet kiálltja mind, aki felébred. De eljön e az, aki ébreszteni mer, aki segít kiáltani? Vagy megyünk előrenyújtott tenyérrel tapogatózva, mint a vak? Hazudjuk tovább a boldogságot, az örömöt, amit nem volt időnk felépíteni. Akkor vesszük észre, hogy egy évvel megint kevesebb maradt.
A tudat mégis előre tolja a bizalmat, hogy szebb lesz, meglásd és jobb lesz a jövő! Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy építkezünk valahol, valakiben akkor is, ha nem fogja a kezünket egy biztos tenyér. Hát ilyen a vidéki kert, ilyenkor decemberben, várom, félek, hogy a hó egyszer betakar. A lélek mélyén van csak a válasz, mert a lélek tudja, hogy mit akar.
Holnap majd fényben úszik a város, csillagok fényei vigyáznak ránk. Én ilyenkor biztosan érzem, hogy boldogabb lesz egyszer, e szép Hazám!
L: Burda Zsuzsanna
Te szép tavasz, halványkék ragyogása.
Bennem: bús Dunai emlék.
Érzem didergő hideg hullámaid,
riasztó képet festenek szűkölő elmék.
Árvult lelkem kutatja mindhiába,
elmúlt ragyogás helye üres emlék.
Fosztogatta mind, ki megkapta,
nem találod többé, örökre múlik.
Tágas palota a szívem, hiúzok tanyája,
tombolnak, isszák véremet.
Elárvult testemnek élhetne bája,
lelkem ostoroz, múlik szépségem varázsa.
Vad tüzek csitulnak szelíd lángoknak,
elégett álmokat dédelgetőn.
2012. 03. 19.
| ||||||
| ||||||
Megtartalak, miként gyümölcsét a fa,
melynek bimbóját óvta
virág-kehely.
Veled! - Melletted leszek,
mint medrével a patak,
Suhanva lépek,
hogy ne zavarjalak.
Hozzád megyek,
ha a Nap az éjszakába tart:
hogy neked fényt vigyek!
Felébredek, s hogy lássam arcodat,
átlépek az álom felett.
Megjelent: Kisalföldi énekek II. Antológia 2002.
Napsugaras délután,
minden-minden hét után,
Estélyi ruha, flitterek
ünnepi ruhás emberek.
Fények, csillogás mindenütt,
Pezsgős vacsorák,
Illatos violák,
Bódító éjszakák,
úszómedencés csobbanás,
fotó, optika, villanás!
Tükörkép.
Képek tükre.
Sokaság.
Zenés bódulat.
Hangulat! Csak
Hangulat...
Az érzelem hol marad?!
Elnyűtt, sápadt lárva- arc,
minden máz, fanyar kudarc!
Csillogó selyem, gyűrt lepel
perzsaszőnyegen lent hever:
kezek és lábak mindenütt.
Szétesett vágyat fúj a szél.
Ez az éjszaka is véget ér.
Pirkadni kezd, az ég fehér,
megannyi sóhaj útra kél.
Hangulat, érzés: mennyit ér?!
