SZÉPIRODALOM

Ilyen a vidéki ősz utolsó sugaraiban a fürdőzés. Ilyen egy vidéki kert, ami burjánzik, bár rágja az idő vasfoga. Ilyen egy vidéki őszi mosoly, ami alig...! Nem könnyű és nem nehezebb itt az élet. Búcsúzni az évtől, éveinktől alig fáj és nem is öröm. Lehet, hogy az utolsó fotók az öreg kertben, a fenyők suttogása alig hallik. Oly magasra nőttek a fák, az égig érnek. Éjszaka meglátogatják őket a csillagok. A holdat kettészeli olykor a távolság, a Bécsi hegyek felragyognak, amikor a nyugati szél kifújja a kisváros piszkos foltjait. A kert marad, az őszi kert frissen tartja a boldogtalanságot vagy a nyár melegét, ami itt maradt.

Aztán a december utolsó napja kitárulkozik, hazudja, hogy szebb év, ami most köszönt. Nem akarjuk látni a tegnapot, mit követtünk el, mi van a hátunk mögött. Előre tolakszik január, újévet kiálltja mind, aki felébred. De eljön e az, aki ébreszteni mer, aki segít kiáltani? Vagy megyünk előrenyújtott tenyérrel tapogatózva, mint a vak? Hazudjuk tovább a boldogságot, az örömöt, amit nem volt időnk felépíteni. Akkor vesszük észre, hogy egy évvel megint kevesebb maradt.

 A tudat mégis előre tolja a bizalmat, hogy szebb lesz, meglásd és jobb lesz a jövő! Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy építkezünk valahol, valakiben akkor is, ha nem fogja a kezünket egy biztos tenyér. Hát ilyen a vidéki kert, ilyenkor decemberben, várom, félek, hogy a hó egyszer betakar. A lélek mélyén van csak a válasz, mert a lélek tudja, hogy mit akar.

Holnap majd fényben úszik a város, csillagok fényei vigyáznak ránk. Én ilyenkor biztosan érzem, hogy boldogabb lesz egyszer, e szép Hazám!

L: Burda Zsuzsanna