(Dr. Csókai Andrásnak) 

Ha meginog élet csónakja, elfogy a lélegzet,
Lelkekre árnyak hullnak, felhők tornyosulnak.
Reszkető kéz még remél, bátorság lábakba száll,
Akkor kell, az igaz, hű Barát! 

 Láttál már: éledő rügyet, boldognak induló életet,
odvas, öreg fákat, kerékbetört sorsokat,
Nemzetre, gyermekre hulló könnyeket.
Szemekben boldogságot, hitbe vetett csodát.

 Búcsúszót már kimondani nem tudót,
tehetetlenség keserű záporát.
S hogy a halál is lehet jó barát,
Magányban elvetélt sors még az égbe kiált!

 Oly kegyetlen a világ, ajtók sorra csukódnak.
Ki gyújt fényt az értelemnek?
Ki tehet ellene?
Mindennapos iszonyatok országának,
utolsó szenvedés hideg verítékét ki töröli le? 

 Csak az látja, ki érzi, mit felhő eltakar.
Lelkekbe erőt adsz, hitet teremtesz.
Tetted, szereteted mindent elmond.
Utolsó reményt égből lehozod.
Velünk lélegzel.
 

Tudod, már ne gondolj arra:
mi lesz, ha megszűnik lét,
égen varjúhad kering,
Újvilág röghöz köt,
Jelen, s múlt keveredik.

Ronggyá gyűrt a múlt,
malom évgyűrűkre tépte,
idő vasfoga marta,
élet-vásznára feszül képe.
Gondoltál valaha arra:
még nem is éltél, nem öleltél,
kenyér morzsája maradt,
lelkedbe őrzött vágyaiddal?

Már ne gondolj arra, mi fáj,
fények lassan kialszanak,
idő vonata egekbe suhan.
Nyitott szemekbe port fú a szél,
forr a világ, csírája fércet fűzött
rég a múltba. 

Érzések vulkánként törnek fel,
könny permetet lehel:
érintsd meg lelkemet,
még utoljára simítsd arcomat,
testem szorosan fond karodba,
Ölelj mindörökre!




Megjegyzés: szépírások

Megjegyzés: szépírások