Emennek. Most már biztos. Nem csak én látom így. Egyre többen gyűlünk össze a hideg ízű fészkekhez. Nézzük, ahogy pakolnak. Hallgatjuk a morgásukat, ahogy egymást biztatják; olyan mély, mintha több száz szárny zsongana egyszerre.
A gyűjtők is abbahagyták a pollenevadászatot, pedig az ilyenkor, az akage-virágzás csúcspontján ez szinte hihetetlen. Ilyenkor a gyűjtők szinte majdnem vakok minden másra, csak a virágok érdeklik őket.
A változók nem nagyon törődnek velünk. Egy élénk, csiklandós színűhöz repülök. A szeme nem sokkal kisebb, mint az egész testem. Próbálkozom, mint annyian már előttem, de nem értik a táncot. Lát engem, és mégse lát. Kérlelem, de hiába. Felismerem, többször láttam már a mezőkön. A szélfogói aranyasan csillannak a nap fényében. A teste most olyan színű, mint a fiatal hajtások a vén fákon.
„Maradjatok!” – szól a táncom. „Maradjatok, hisz ti vagytok, akikért érdemes repülni a nagy sivatag felett; akikért az összes kaptár lelkesen táncol a vörös hold fényében; akikért érdemes keresztülrepülni a párás erdő fái között az őszi ködben!”
Nem válaszol. Lát, és mégsem érez. Csak pakolja a nagy, rossz ízű dolgaikat.Emennek. Most már biztos.
– Jó sokan vannak – Morgan nyögve emelte fel a nagy, ütésálló ládát.
– Virágzás van.
Kéti egy gumiszalaggal összefogta világosszőke haját. Élénkzöld pulóverében olyan volt, mint egy nagy falevél, aminek sárgul a vége. Egy nagy fekete darázs – majdnem akkora, mint a hüvelykujja – lebegett az arca elé az átlátszó szárnyaival. Kéti nem tett hirtelen mozdulatot; a rovarok ezen a bolygón meglehetősen békések voltak. Ott voltak mindenhol, még a bázis belsejéből sem lehetett kizárni őket: kékesen-feketén csillogó testű, nagy zümmögők.
– Negyven perc múlva itt a hajó – Sid az előre gyártott elemekből készült bázis ajtajából integetett nekik. Amint kilépett, láthatóvá vált a fején a kommunikátor fülhallgatója.
– Azért nem volt rossz ez a négy hónap.
Kéti ránézett a kölyökre. Egészen lebarnult a szabadban töltött napok alatt. A szeplői most még élénkebben világítottak az orra hegyén.
– Jövőre talán egy jégvilágra küld ki az egyetem.– Na, engem biztos nem! – Sid már a hó és a hideg gondolatára is megrázkódott. – Utálom a hideget.
Morgan megállt a rakodással egy pillanatra.
– Azért szép volt ez a világ – végignézett a mezőn, a piros és sárga, emberfej nagyságú virágokon, majd az erdőn, a fákra tekeredő kúszónövények lila és fehér levelein.
– Szép, kár, hogy nem találtunk semmi érdekeset.
A fejük felett, messze a magasban ereszkedni kezdett a szállítóhajó.
Hozzászólások
Történeted látásmódja sajátos, kiválóan alkalmazod a sci-fi irodalom egyik hatásos eszközét, a nézőpontváltást. Elgondolkodtató, ahogy ugyanazt az eseményt (az elutazást) először a bolygó őshonos, méhszerű intelligens lakójának szemszögéből, majd a földi kutatók rideg, gyakorlatias nézőpontjából látjuk. Megindító a kontraszt a rovar kétségbeesett rituáléja („maradjatok, hisz ti vagytok, akikért érdemes repülni”) és az emberek teljes érzéketlensége között, akik unottan pakolnak, és úgy távoznak, hogy „nem találtak semmi érdekeset”. Írásod tele van színekkel és textúrákkal (csiklandós szín, aranyos szélfogók, vörös hold, élénkzöld pulóver, piros és sárga, emberfej nagyságú virágok, kúszónövények lila és fehér levelei), amelyek vizuálisan is megelevenítik a helyszínt, ezzel maradásra bírják, szinte beszippantják az olvasót.
Egypercesed értően felépített, finom érzelmi feszültséggel telített gondolatsor, amely tökéletesen mutatja be az idegen fajok közötti kommunikáció képtelenségét.
Elismeréssel gratulálok!