Reggeli beszélgetés magammal – valaki mondja meg...
Mostanában koránkelő vagyok. A kora reggeleken szürke világra ébred az ember. Még hat óra sincs. A nappalit félhomály tölti meg, az ablak mögött a kert is mozdulatlan. Szemközt nagyon halványan rajzolódnak ki a szomszéd házának körvonalai. Rutinból találom meg a kanapét, leülök és két tenyerem közé fogom a csészét. Hagyom, hogy a kávé illata lassan felébresszen. Örülök, hogy önmagam lehetek. Még nincsenek elvárások, nincsen feladat. Ilyenkor csak ketten vagyunk, én és az idő... A ház még alszik, így nyugodtan elindulhatnak a gondolataim. Nem hívom őket, de nem is küldöm el.
Ma reggel sokan jönnek, és vegyesen érkeznek. A múlt, a jövő, a kedves emlékek, és egy kis aggodalom is. Adok nekik időt, hogy tegyék a dolgukat. Nem siettetem őket, mert tudom, hogy a fontos gondolatoknak megvan a maguk tempója. Ezért csak ülök még egy ideig, mielőtt az első kérdés megfogalmazódik.
– Nem sok ez egyszerre?
– Talán. De lehet, hogy nem is túl sok, inkább… emberi. Nem kell sietni vele.
Belekortyolok a kávéba, közben odakint megszólal az első madár. Egy ébredő feketerigó. A nappaliba lassan beszivárog az élet.
– Merre tart a világ? – jönnek az újabb kérdések. – Hová lett, elveszett a jóság?
– Szerintem nem veszett el, csak nem hangos. A hírekben a botrány kap helyet, mert az szokatlan. Arra odafigyelnek. Az, aki tegnap beengedett egy idegent az autójába a buszmegállónál, vagy csendben gondoz egy idős szomszédot, az sohasem kerül be az esti adásba. De attól még van.
– Lehet, hogy csak szeretném ezt hinni.
– Lehet. – Egy kis szünet után hozzáteszi: – De mikor segítettél utoljára úgy valakinek, hogy senki nem tudta meg?
Nem felelek rögtön. Az jut eszembe, hogy ilyen kérdést csak reggel merek feltenni magamnak.
– És a fejlődés? – terelem a beszélgetés irányát. – Az lehet végtelen egy véges világban?
– A növekedés nem. Több, gyorsabb, nagyobb: ennek egyszer vége. A fejlődés talán lehetne, ha nem a „több” lenne a mércéje, hanem a „jobb”. Kevesebb pazarlás, több figyelem, lassabb tempó, mélyebb kapcsolatok. Csak ebből elég nehéz grafikont készíteni.
– Akkor nem is minden változás fejlődés.
– Nem. Van, ami csak zaj, vagy csak gyorsulás, vagy kimerülés. A jót arról lehet megismerni, hogy emberibbé tesz, nem gépiesebbé, és közelebb visz egymáshoz. Több felelősséget ad, nem több kifogást.
– Nagy szavak ezek így hajnalban.
– Igaz. De már megdolgoztunk értük egy jó kávéval.
Mosolygok. Aztán újra csend lesz, és egyszer csak azon kapom magam, hogy dúdolok: „ érints meg halkan, érzékenyen, legyen függöny mögött a világ.”
– Mit akarsz ezzel?
– Nem tudom. Talán rendet teszek belül. Vagy csak azért dúdolok, mert jólesik.
– Az is elég ok.
– Lehet. Amikor dúdolok, a fejem kérdez, és bentről a lélek válaszol. Közben a dallam megnyugtat. A világ is hátrébb lép egy kicsit. Mintha azt mondanám neki: „Oké, világ, egy pillanat. Előbb még összerendezem magam.”
Nézem, ahogy a kert színe szürkéből lassan zöldbe vált.
– Hová tűnik az élet? – szólalok meg halkan. – Vajon eljött minden, ami jöhetett volna?
– Mi hiányzik?
– Őszintén? Semmi. Nem érzek hiányt. Tudom, mi az én világom, és azt is tudom, hogy másoknak más a fontos. Nincs azzal semmi baj. De én nem akartam mások álmait kergetve leélni az életem. Az nem én lennék. Néha azért elgondolkodom, milyen lettem volna, ha máshogy indulok. De átszállni egy másik vonatra már nem akarnék.
– Tizenhat évesen indultál el egyedül.
– Igen. Az akkori körülmények ezt hozták. Aztán jöttek a jó és kevésbé jó élmények is. Küzdöttem, tanultam, teremtettem a lehetőségeim szerint. Most szerető családom van, társam, gyerekeim. Nekik is vannak gyerekeik. A rögösebb út emlékei pedig lassan elvesznek az idő ködében.
– Mind?
– …Nem mind. Egy-kettő még megsajdul néha. De már nem ők irányítják a mai napot.
A csészém közben langyos lett. Mindkét kezemmel átfogom.
– És mi nyugtalanít most? – kérdezi a hang, nagyon szelíden.
– Hetven fölött jó lenne még fontosnak lenni. Adni még valamit. De látom, hogy a gyerekeim felnőttek, az unokáim is. Tudnak magukról gondoskodni, és akarnak is. Néha úgy érzem, az én gondoskodni akarásom már inkább útban van.
– És most mit tehetsz?
– Nem megoldani helyettük, hanem elérhetőnek maradni. Meghallgatni őket, és bízni bennük. Ez nehezebb, mint segíteni.
– Akkor ezt kell gyakorolni. Ahogyan a reggeli gondolatokkal teszed: nem hívod őket, de el sem küldöd.
– Igen. Csendesen. Hogy tudják, hol találnak rám.
Egy ideig csak ülök ezzel a mondattal. Kinézek az ablakon. A kert már nem olyan szürke, a fák ágai között lassan szűrődik át a fény. Odakint a feketerigó már egész dalt fúj. A kávém teljesen kihűlt. Felállok, főzök egy másikat, és közben észre sem veszem, hogy megint dúdolok: „Valaki mondja meg...”
Hozzászólások