SZÉPIRODALOM

Lassanként elköszön a nyár. Reggelente a fény már másképpen érkezik a nappaliba, ahová mostanában kiülök egy hajnali a kávéra. A teraszról elfogytak a kellemes hajnali ücsörgések, de innen a szobából is otthonos a kert. Balra, a kert sarkából, a tulipánfa köszön. Szinte teljesen levetkőzött már – megszületett az ítélet: aludni mehet. Sárga levelei lent a fűben hevernek, és nem sietnek sehova, ahogyan én sem.
Régen ilyenkor a telet láttam közeledni. Ma már megjelennek a távolodó nyarak is, a melengető fények emlékeivel. Az őszi napsütés már nem ugyanaz. Alacsonyabbról érkezik, lágyabban ül le az asztalra, és van is benne valami, ami már búcsúzni akar. A kávém mellé csendben odaül az idő, és együtt nézzük a csupasz ágak között átszűrődő fényeket.
Néha úgy érzem, mintha két világ között állnék. Az egyik még otthonos, abban eligazodom, mert hosszú éveken át az enyém volt, de a másik már idegen. Abban új szavak, új szokások és másféle ritmusok vesznek körül. Én mégis mindkettőben ugyanazt az embert keresem.
– Nehéz eligazodni?
– Néha igen.
– Ennyire megváltozott?
– Nem tudom. Lehet, hogy inkább én őrzöm magamban túl erősen azt a régi világot.
Egy sárga levél pörögve leereszkedik az ablak előtt, és a reggeli harmattól ezüstösen csillogó fűre simul.
– Mi az, ami igazán megváltozott?
– Más lett a tempó, mások a szokások, és az eszközök is. Az, ahogyan egymással beszélünk, ahogyan dolgozunk, vagy ahogy kapcsolatokat tartunk.
– És mi maradt meg?
– Azt remélem, hogy a legfontosabbak. Ma is jólesik a figyelem, és szükségünk van szeretetre, bizalomra, emberségre. A mai ember ezeket már új csomagolásban kapja meg, de az értékük attól még megvan.
Lassan, elmélyedve kortyolok egyet a kávéból. Közben eszembe jutnak a régi utazások.
– Annak idején útikönyveket lapozgattunk, térképeket teregettünk, kérdezősködtünk. Akkor még sok volt a bizonytalanság, és néha le is mondtunk valamiről, ha nem volt elég az információ. Az unokáim ma előveszik a telefonjukat, és néhány pillanat alatt kapnak olyan segítséget, amihez régen több ember tudására, térképre és hosszú előkészületre lett volna szükség.
– Ez bánt?
– Nem igazán. Csak elgondolkodtat. A térkép ma már nem papíron van. Nem kell kiteregetnem, de jó, ha értem, hogy merre megyek, és ha meg tudom különböztetni a fontosat a lényegtelentől. Nem kell, hogy mindenben utolérjem a mai világot. Elég, ha kiválasztom belőle azt, ami gazdagíthatja az életemet.
– És amikor azt látod, hogy az unokáid milyen könnyedén eligazodnak, mire gondolsz?
– Az egy kicsit ellentmondásos. Örülök, hogy nekik könnyebb, és közben egy kicsit sajnálom, hogy már nincs szükségük mindarra, amit mi a saját világunkban megtanultunk. A mi világunk még nem kínált kész válaszokat. Módszereket találtunk ki, rögtönöztünk, hibáztunk, javítottunk, ha kellett. Egy idő után már nem is gondoltunk arra, mennyi tudás van ezekben a mozdulatokban. Egyszerűen tudtuk, amire szükségünk volt.
– Elvész az érték, ha már nincsen rá szükség?
– Nem hiszem. Vannak értékek, amelyek egy adott világban fontosak, mert szükség van rájuk. A térképolvasás ilyen. És vannak, amelyek akkor is fontosak, amikor a világ már megváltozik: a tisztesség, az őszinteség, a másik ember iránti figyelem, a felelősségvállalás. Ezek nélkül is odatalálhatnánk az állomásokra, de nem olyan világba érkeznénk, amelyben érdemes élni.
A fény lassan csúszik végig az asztalon. A csésze közben félig üres lett.
– Te melyiket hoztad magaddal a szüleid világából? Mi az, amit később, a tapasztalataid ellenére sem akartál elengedni?
– Gyerekkoromban, amikor valaki házat épített, megmozdult a család, az utca. Mindenki hozott valamit: faanyagot, tudást, vagy csak kétkezi segítséget. Volt, aki gerendát tudott faragni, egy másik falat rakni, és valaki csak maltert kevert. Persze kellett a mesterember is. De ilyen módon a jóakaratból született hajlék az ember feje fölé. Amikor kutat ástak, azt is közösen tették, és gyakran az utcai kerítés vonalába került, hogy kívülről is elérhető legyen. Akasztottak mellé az oszlopra egy bögrét is... Ez a világ mára szinte teljesen eltűnt...
– Aki arra járt, ihatott.
– Igen. Meg sem kellett kérdeznie senkit, hogy jár-e neki. Ez a bizalom nem szerződésből született, hanem abból, hogy az emberek számoltak egymással.
– Egyszer már megkérdeztelek: mikor segítettél utoljára úgy valakinek, hogy senki nem tudta meg?
– Emlékszem. Akkor nem tudtam rögtön rá a választ.
– És ma? Úgy gondolod, hogy eltűnt az érték?
– Nem. Ma is vannak önkéntesek, segítő szomszédok, és sokan önzetlenül tesznek másokért. De a körülmények megváltoztak. Ma másképpen építkezünk, másképpen élünk, és sokan már a szomszédainkat sem ismerjük. A segítséget pedig gyakran szolgáltatásokkal helyettesítjük. De nem kell visszahoznunk a régi kutakat vagy a kalákában épített házakat ahhoz, hogy megőrizzünk valamit abból a világból.
– Az a bögre a kor embereinek jóságát mutatta, vagy inkább azt, hogy akkoriban természetesebb volt az összetartozás?
– Én az emberi jóságban hiszek. Akkor is voltak, akiknek terhes volt az a világ. De az összetartozást a jóság működtette, az volt a meghatározó, és azokat is formálta, akik maguktól talán másként viszonyultak volna.
– Tehát a jóság közeg is lehet, nem csak egy ember tulajdonsága.
– Igen. Alapvető emberi tulajdonságnak tartom, de az életünk folyamán akár el is veszíthetjük. Én ebben a hogyanokat és a miérteket nem értem, és a miértek számomra fajsúlyosabbak. Nem értem a rossz emberi tulajdonságok működését: a közönyt, a rosszindulatot...
Egy ideig csak nézem a kerítés mellett a lehullott leveleket.
– Mire gondolsz?
– Egy házépítésnél ma is előfordul a segíteni akarás. De az is, hogy valaki közben élvezi, ahogyan „ugráltathatja” azt, aki a munkát elvégzi helyette. Alacsonyabb rendűnek tartja a fizikai munkát végző embert, és naponta közzéteszi, hogy ő mennyi pénzből, mekkorát alkotott. Végül jópofa sztoriként meséli, hogy egyik nap hogyan kötekedett egy kőművessel.
– Nem az zavar, hogy az emberek különbözőek. Hanem hogy valaki örömét leli abban, ha a másikkal rosszat tehet.
– Azt hiszem, igen. Nem értem, hogyan fér meg az emberben egymás mellett a jóság és a rosszindulat?
– Ha két magot egymás mellé vetsz, ugyanabból a tasakból, azokból sem lesz két egyforma növény. Valamit ők hoznak magukkal, valamit majd a föld ad hozzá. Az embernél sem lehet ez másképp. Azt nem lehet bizonyítani, hogy mindenki jónak születik. Azt viszont látni lehet, hogy a kötődés, a másokra figyelés képessége már korán megjelenik, és hogy az ember nem csak elszenvedi a hatásokat, hanem értelmezi is őket. Teljes magyarázatunk pedig nincs a végeredményre.
– Akkor miért hiszel mégis a jóságban?
– Mert láttam már rosszat is, és mégsem tudom elképzelni az együttélést a jóság nélkül. Az olyan lehetőség, amely nélkül az emberi közösségeknek elveszne az értelme. Bennem él a hazatalálás vágya: szeretném hinni, hogy az emberi világ még érdemes arra, hogy otthonunk legyen.
– Ennyi talán elég is lesz mára.
Kinézek a kertbe. A napfény már megvilágította a kerítést. Eszembe jut a bögre. A kávém elfogyott már, felállok, kinyitom az ablakot, és engedem, hogy beköszönjön rajta az ősz.