Hortobágyi Béla napjai az „áprilisi tréfa” harmadik évfordulója felé közeledve ismét zaklatottan teltek. Hiába állapodott meg még év végén az APEH végrehajtójával – miszerint kölcsönkér 200 ezer Ft-ot, és azt befizeti a számlájára, s így fél millió alá csökkenő tartozása miatt nem lehet a házát árverezni –, tavasszal ennek ellenére (vagy ehhez képest) elutasította az adóhatóság a fennmaradt tartozás halasztására irányuló kérelmét. Az APEH ügyintéző leveléből a 22-es csapdájának célirányosan kifejlesztett változata volt kiolvasható:
„Az egyéni vállalkozásra vonatkozó adatok szerint 2009 évben értékesítésből származó forgalma nem éri azt a szintet, amiből valószínűsíthető lenne az adótartozás halasztott megfizetése. Ingatlanértékesítésből származó bevételére sem biztosított, mivel nincsen erre vonatkozó adás-vételi szerződése stb.. Jövedelmi helyzete és az egyéni vállalkozás gazdálkodása nem teszi lehetővé a tartozások későbbi időpontban történő egyösszegű megfizetését. Fenti indokok alapján adózó fizetési halasztási kérelmét elutasítottam.
Eljárásom során viszont megállapítottam, hogy a kérelmező jövedelmi helyzete valamint az egyéni vállalkozás gazdálkodása alapján képes a mérséklési kérelemmel érintett tartozását – akár részletekben – megfizetni saját maga és családja megélhetésének valamint a vállalkozási tevékenység ellehetetlenülésének veszélyeztetése nélkül, ezért az adózó kérelmét elutasítom.”

Bélának ebben az időszakban 38400.- Ft kimutatható havi jövedelme volt, másfél éve elvált és gyerektartás fizetésére volt kötelezett.

Hortobágyi – kétségbeesésében, minden lehetőségnek utánanézve – talált a neten egy adótanácsadó céget, akik régi APEH dolgozók lévén, ismerték a hatóság logikáját és ügymenetét, így aztán nagy biztonsággal ígérték, hogy elodázzák a végrehajtás procedúráját. Ehhez azonban beugrónak kértek volna (kedvezményesen) 60 ezret, a további „telefonos segítség” pedig még akciósabbra árazott lett volna, ha menetrend szerint azt is időben megrendeli.
Szóval csapda, csapda, csapda és átverés a köbön…
Bélának mivel nem volt semmi nélkülözhető pénze, próbából felajánlotta a szakértőknek, hogy inkább egy évig ingyen reklámozza a cégüket taxijában, és az általa szerkesztett internetes portálon.
A társaság képviselőjének az első reakciója az volt: mi akarunk csőbe húzni téged lúzerka, nehogy már te etess meg minket! Szó szerint azonban ezt válaszolta: „Társaságunk alapító okirata nem engedi a barterszerződések létrejöttét, akármilyen kedvező is lenne az cégünkre nézve”.

Bélát még az év elején újabb csapás érte: kuplung szettet kellett cserélni a taxiján. Az ismerős szerelő fennhangon fújta az árakat, amikor letört ábrázattal érdeklődött:
– Munkadíj: 45 rugó, anyag legalább 200 rugó.
– Ne idegölj már! – sápítozott Béla. Mitől ilyen borzasztó drága? Úgy egy éve kérdeztem tőletek, hogy mire számíthatok, akkor még úgy számoltad: 30 rugó a meló és 100 az anyag.
– Ja, barátom, az még akkor volt, azóta minden drágább.
– No, de hát ennyivel? A taxiban meg folyamatosan csökkennek az árak.
– Jól van, na, én is tudok engedményt adni a munkadíjból… Nem lesz 45, csak 44 és fél – felelte fülig érő szájjal a szerelő.

Hortobágyi újból felkereste szállodánál dolgozó valamikori taxisbarátját, hiszen tőle kérte az adótartozásba befizettet összeget is.
– Rendben van, minden „Nadzsin” (így hívta a régi cimbora) – itt van a zsé. Ezzel együtt akkor már 750 rugó ugye?
– Igen annyi – dünnyögte kényszeredetten Béla. Majd ha elkel a ház…
– Persze, persze – majd akkor. Nem sürgős, tudod, hogy nekem nem kenyérre kell.

Hortobágyi átnézte a neten lévő összes ingatlanhirdetését. Amelyik már régebben fenn volt azt megújította, hogy újra fotókkal szerepeljen, mivel a legtöbb ingyenes oldalon csak egy hónapig van képes hirdetési lehetőség. Ezeken kívül még legalább öt-hat újabb ingatlanos oldalra pakolta fel a házat, szinte mindenüvé, ahová csak regisztrálni tudott.
Nyolc profi ingatlanforgalmazóval is szerződésben állt, de volt, amelyik feléje sem nézett. Velük kapcsolatban valójában már csak a fenyegetettség élt: amennyiben saját hirdetés útján olcsóbban adja el a házat, mint az általuk rögzített minimálár, akkor a különbözet után jutalékot kell ezeknek a hiénáknak fizetnie.
Arra is figyelnie kellett, hogyha véletlenül sikerül önállóan értékesíteni, akkor nehogy ráverjék, hogy az általuk bemutatott vevőjelölttel kötött szerződést. Tehát csak teljesen megbízható, korrekt kuncsaftra számíthatott.
Már bánta, hogy az ingatlanközvetítőkkel szerződést kötött, mert alaposan végigolvasva a szerződéseiket, az volt az érzése, hogy az eladó lehetséges megsarcolására, és maguk védelmére háromszor annyi figyelmet fordítottak, mint a szerződés tárgyára, magára az eladásra. Persze nem is ő kereste ezeket a spekulánsokat, hanem a magánszemélyek hirdetési oldaláról szerzett adatok alapján csaptak le rá, és tettek ajánlatokat.

Március vége felé – amikor Béla a rosszabb napokon már a végrehajtókat várta – kapott egy levelet a kerületi bíróságtól, amiben érdeklődtek, hogy akar-e könnyű testi sértés miatt magánindítványt előterjeszteni a két rendőr ellen, akik nagyjából három éve bántalmazták. Hortobágyi természetesen akart ezzel a jogával élni. Nemsokára be is hívták meghallgatásra, ahol újra szemközt találta magát két bántalmazójával.

A kopasz rendőr energikus, és láthatóan nagymellényű volt. Kisebb termetű kollégája – Varró törm. – szokásos csendes apátiájában leledzett, csak bólogatott Labanc Lajos briliáns válaszai hallatán. Labanc érezhetően azt gondolta, ez már csak amolyan kispályás reményfutam, a bírósági titkár majd lebeszéli Bélát a nagy felhajtásról, és hogy magánvádlóként újra kemény fába vágja a fejszéjét.
A titkár tényleg tett is békítésre javaslatot, de Hortobágyi elutasított azt, és kitartott szándéka mellett, hogy a rendőrök ellen induljon új eljárás. Az egész meghallgatás úgy folyt le, mintha egy igazi tárgyalás lett volna, mindkét oldal akkurátusan elmondhatta a magáét. Béla emellett a saját érdekét képviselő „ügyész” is lehetett. A titkár csak néha kérdezett közbe. Valójában, mint moderátor vett részt a beszélgetésben, a fontosnak tűnő dolgokat azonban rögtön jegyzetelte.
Béla megemlítette, hogy szerinte nem kizárólag a könnyű testi sértés megítélése lehet cél, hanem taglalni kell az elsőfokú eljárás menetében figyelmen kívül hagyott orrcsonttörés lehetőségét is, ami a vizsgálatot végző kórház ambuláns orvosi jelentésében szerepelt. Ezenkívül az előző szakaszban valamilyen ok miatt nem tárgyalt magánlaksértést is újra értékelni kellene, bár ezt a Fővárosi Bírósághoz írt, tizenhárom pontba foglalt beadványában már 2008-ban is kérte.

Béla megemlítette, hogy a rendőrök fegyveresen, hivatalos eljárás színlelésével valósították meg a cselekményt. Úgy jutottak be a házba és a kertbe, hogy fellépésüket állami szerv szabályszerű eljárásának foganatosításaként tüntették fel.

Magánlaksértés elkövetése miatt csak akkor indul büntetőeljárás, ha a sértett – illetve a törvényben meghatározott más személy joghatályos magánindítványt terjeszt be. Ezt követően a vádat már az ügyész képviseli.
Hortobágyi így aztán nem lepődött meg, amikor a meghallgatás után két hónappal értesítést kapott, hogy a magánindítvány további tárgyalása a kerületi ügyészség közreműködésével folytatódik.
Annál jobban meglepődött viszont annak a szakértőnek a számláján, és az anyagának tartalmán, akit a bíróság kért fel az ambuláns jelentésben említett orrcsonttörés lehetőségének megítélésére. A számla 76 000.- Ft-ról volt kiállítva.
Az anyagban összesen két konkrét választ kellett volna a szakértőnek adnia arra, hogy az esemény utáni rtg. felvételen friss törés látható-e az orrcsonton, vagy megállapítható-e később, hogy az mikor törött el?
A szakértő teljesen ellenkező irányból közelítette meg a témát, önhatalmúan kitért Béla személyiségének megítélésére, és akárcsak a rendőrök az előző, vesztes eljárásban, az ittasság „perdöntő” lehetőségét pendítgette. Össze-vissza kalézolt a vizsgálati anyagban, és abból számára érdekesnek tűnő, de tkp. felesleges és tárgytalan (nem kérdezett) momentumokat ragadott ki, míg más, valóban fontos információkat érintetlenül hagyott.
Béla végigolvasva a véleményt így reagált:
– Ez az ember még azt is letagadná legszívesebben, ha tehetné, hogy egyáltalán van orrom. Teljesen egyértelműnek tűnik a rendőrök támogatása a szakértő úr részéről. Mondataiba belevegyíti ugyanazt a lejárató taktikát, amit a rendőrök ügyvédjei folytattak az első menetben.
A bíróság alapkérdésére viszont (hogy az rtg.-ből meg lehet-e állapítani a törés időpontját) nem tudott válaszolni, mert „teljesen hihető” módon, egyszerűen eltűnt a felvétel.
Bélának az volt az érzése, amint a szaktekintély belenyúlt a lecsóba, rögtön elveszett a lényeg: a bizonyíték. Valójában csak azért hordott össze-vissza tücsköt-bogarat – ha már az eredeti kérdést nem tudta megválaszolni –, hogy igazoltnak tűnjön a hatalmas számla, ami Béla havi jövedelmét jócskán meghaladta.
– Annyi bizonyos: nem olcsón lett ez a kifejezetten hiteltelen írás megszámítva, – pláne, ha nem is a két rendőr fogja megfizetni a végösszeget – tűnődött a taxis.
Béla e felőli meggyőződését meg is írta fellebbezésében, ám a Legfelsőbb Bíróság csípőből elutasította a magas árra és a semmitmondó tartalomra vonatkozó megjegyzéseit. Annyiban vigasztalták csupán, hogy az eljárás folyamán lehetősége lesz még a szakértő véleményét kétségbe vonni, és a számla kifizetése is csak a per vesztesének vagy veszteseinek okozhat fejfájást.

(folyt. köv.)

Hortobágyi Béla csüggedten autózott hazafelé a Nagyvárad téri parkolóból. Útközben összegezte a rendőrök brutális intézkedése óta eltelt időszak eseményeit. Rájött, nem túloz, amikor úgy véli, szinte az egész élete tönkrement, hiszen családja széthullott, és anyagi helyzete is teljesen megroppant. Betegsége, valamint az utóbbi években bevezetett – finoman mondva nem taxisközpontú – szabályozások miatt, munkáját sem végezte jókedvvel. Rengeteg erőfeszítéssel, lemondások árán felépített háza is nyűggé változott, mivel az egyre sürgetőbb karbantartási feladatokat sem tudta már megoldani, nem futotta csekély jövedelméből.
A fuvarszervező társaságok – válságra és egyebekre hivatkozva – folyamatosan egymás alá ígértek árban, ami a taxisbevételek jelentős csökkenéséhez vezetett. A fizetendő havi tagdíj viszont továbbnőtt, és a rezsikiadások is az égbe szöktek. Hortobágyi egyhavi gáz- és villanyszámlája kb. annyira rúgott, mint egy havi táppénzjárandóság, amennyiben kiíratta volna magát. Béla azonban nem vett fel táppénzt, amikor állapota engedte megpróbált dolgozni és abból vegetált valahogy.
Aki nem ismeri a taxizás szisztémáját, annak nehéz is elképzelni, mert nem olyan jellegű munka, mint az általában szokványosak. A megrendelőhöz (címhez) jutásért mindig kemény harc dúl a rádiócsatornákon. Hétközben azért, mert nincs elegendő fuvar az éjszakában, hétvégén pedig rengeteg nappalos és másodos kollégával kell versengni a pályán. Általában a jobb rádióval rendelkező, és jobb pozícióban lévő taxisok kapják a címet, nem az, aki rászorul vagy épp ott álldogál a cím közelében. Vannak azonban megrögzött, mániákus taxisok, akik azt állítják, hogy telefonon mennek ki a komolyabb fuvarok (ők azok, akik a hőskorban azt rebesgették, hogy a központból zokniban lopják ki a diszpókat az élelmesek), s a rádión kiadott apróságokért csak a kis halak tornáznak.
Hortobágyi egyik – szintén megrögzött – régi taxiscimborája javaslata szerint pedig a „kifilézett” fuvarokra éheskedés helyett jobb lenne, ha ő is az utcát túrná, ott legalább nincsen állandó akciózás és kedvezmény. Persze az utcai ármaximum sem változott már jó tíz esztendeje, de ha nem a Duna-parton áll valaki állandóan – a rádión kidobott címre várva –, akkor még elcsíphet néhány „lengőkart” az éjszakában, ami legalább nem ráfizetéses, mint jónéhány, a fuvarszervező cég által kiadott párperces löket.
A céges taxizás rákfenéje főleg az, hogy „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” régi szlogenre hivatkozva a társaságok nyereséges ár alá mennek kedvezményes tarifáikkal, ám a fuvarközvetítésért felszámított költséget levonva gyakran előfordul, hogy a fuvardíjból a taxisnak még a felmerülő kiadásokra sem futja, nemhogy profitra. A rövidke „lift” után a taxis szinte mindig visszamegy a kályhához, a saját kis tutijába és várja a csodát – a következő kanyart –, ami már talán nem két sarokkal odébb viszi – remélhetőleg.

Budapesten annyi matricás társaság van, hogyha pl. Keresztúron keresnek taxit éjjel kettőkor, akkor megesik, hogy az Örsről vágtat ki egy nagypályás kolléga, szemből pedig érkezik egy másik csapat nagyrádiósa, aki a Pesti útról veszi fel a Fehér úti metrókijáratot. Száguldás közben szerencsés esetben nem ütköznek a Keresztúri úton. Azt persze egyik sem tudja, hogy van-e értelme a nagy rárepülésnek, hiszen amikor beszáll az utas, gyakran felhangzik a „ne ijedjen meg, nem megyünk messzire!” kezdetű örökzöld sláger. Amennyiben viszont egy nagy rádióscsalád lenne a fővárosban – tegyük fel műholdas címkiadó rendszerrel megtámogatva –, akkor tényleg az kapná Keresztúrt, aki kinn van. Az Örsön puposkodó pedig lazán felvehetné a Fehér úti metrót. A mostani, értelmetlen széttagoltság mellett már nem érvényesül a – céges taxizásban előnyként emlegetett – kihasználtság növelésből eredő bevételtöbblet, mivel legtöbbször visszamegy a matricás taxis is a saját kályhájához, hiszen idegen helyen beremeg a szokatlan környezetből sugárzó csúszásveszélytől, amit kemény büntikkel szankcionál minden fuvarközvetítő – eredetileg szolgáltató – cég. Magyarán kemény pénzbírságot vagy néhány napos munkától eltiltást kaphat a taxis, akit mostanság trendi módon szeretnek szolgáltatóik "alvállalkozónak" ledegradálni, holott az érvényes fuvarszerződés közte és az utas között közvetlen az indulás előtt, szóban köttetik meg.

Ezért nem olyan szakma ez, mint az átlag. A taxisoknál az a jutalom, ha izzadhat valaki, és amikor megbüntetik, akkor lehet pihenni. Persze kérdés, hogy milyen jogon büntet egy Kft. pl. egy egyéni vállalkozót, és milyen jogon határozza meg a rendkívül alacsony viteldíjat, amiből korrekt adófizetést, TB-t, fenntartást, új eszközalapot kellene biztosítania a vállalkozásnak és elfogadható megélhetést a taxistának valamint kis családjának. Erre mondta nemrég taxiscimborám, Takszikár:
– Bécikém… tudod, ugye, hogy más farkával könnyű verni a csalánt!?
Ez megy már úgy tizenöt éve, mindent lefaragtak a nagy „versenyben” a fuvarközvetítők. Megszüntették az összes pótdíjat; nincsen kiállási-, előrendelési díj, kombis felár. Lassan már az egyterűek is ugyanannyiért viszik a nyolc utast. Van viszont magas tagdíj, lehúzós fizetés (szószerint), negyedórás várakozás a címen ingyen (amíg a kamera 30 ezerért remek képeket készít a tilosban), megégés, benti tévedés esetén csak apró „bocsika”, különféle pacsik (kenőpénzek), letiltások, időmérések, semmibevétel – aztán haladhatunk tovább.
Mindenesetre – a magyar törvények szerint – a foglalkozástól való eltiltás bármely formája csakis bűncselekmény elkövetése esetén lehetséges, és azt kizárólag a bíróságok szabhatják ki, ezért furcsa a fuvarszervező „szolgáltatók” által kirótt pihenőkön túl az is, hogy egyes taxisok – saját elmondásuk szerint – súlyos pacsikat adtak azért is, hogy ne vonják be a jogosítványukat sebesség túllépés esetén, – ami ugye szintén nem bűncselekmény.

Béla ezeken az utolsó gondolatokon már a garázsablak előtt lévő „bárszéken” ülve morfondírozott el. Kinézett a kertre, s arra gondolt: meddig is teheti még ezt ugyan…? Bár már nem találta olyan érdekesnek a saját birtok látványát, mint 16 évvel ezelőtt, amikor ideköltözött, mégis sóhajtott egy mélyet. Akkor még – fiatalemberként – lelkesen ültetgette a fákat, gondozta a füvet, gyomlálta a virágágyásokat, betonozta a kerítést és hegesztette a hintaállványt gyereküknek.
Benn a lakásban két levelet vett észre az asztalon. Megnézte az elsőn a feladót:
– Az APEH-től jött – konstatálta hirtelen borzongás közepette.
Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot.
– Szóval ez is eljött – nyugtázta az olvasottakat. – Ráteszik a házra a végrehajtási jogot az adótartozásom miatt…
Bélának főleg a nyugdíjjárulék tartozása volt jelentős, ami elérte a 400 ezer forintot, de a többi tartozással együtt is még kevéssel 600 ezer alatt maradt.
– Hát ennyi… hogy majdan „szép” nyugdíjam legyen, elárverezik a házamat, és ha nem sikerül jól az ügylet, akkor mehetek az utcára. – Bezzeg a rendőrök nem fizettek semmiféle kártérítést, amiért idáig jutottam. A bíróság kérésem ellenére egyéb útra terelte a kárigényem.
Béla ugyanígy járt a kocsiját megrongáló – barbár módszerrel feltörő – ismert bűnöző tárgyalásán is. Itt is egyéb útra terelték százezres kárának megtérítésére irányuló törekvéseit. Olyan egyéb útra, aminek se vége, se hossza. Az ügyben döntő bírónő egyedül az eltulajdonított telefonjának és kártyájának megtérítését tartotta indokoltnak a hivatalból indult eljárásban összesen 9000.- Ft értékben, de abból sem látott egy fillért sem, pedig a jogerős ítélet már fél éve megszületett. Béla végül még örült is, hogy nem ő kapott büntetést a kerületi bíróságon, mert a bírónő szinte meggyanúsította, hogy ebből a két és félévvel ezelőtti kocsifeltörésből akar megélni, pedig hát egyértelműen nem ő nézett ki megélhetési bűnözőnek.

A második levél a VIII. kerületi ügyészségtől érkezett. Ebben tájékoztatta az eljáró ügyész, hogy közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt vádiratot nyújtott be a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz a sommelier ellen, aki nyolc hónapja részegen ráfeküdt az autójára, és aki végül keményen fejbe rúgta a kiskörúti cukrászda előtt.
– Sosem lesz már vége a cirkuszoknak? – ezekre visszagondolni is kész idegbaj – töprengett el a lehetőségeken Béla. Majd „egyéb útra” terelik ezt az eljárást is, anélkül, hogy érdemleges büntetést szabnának ki. Tulajdonképp nem is éri meg a sértettnek az időveszteség, a bűnüldözési procedúra végigszenvedése, hiszen – figyelembe véve az én estem – a rendőrök kaptak fejenként 90 ezer forintnyi – állambácsinak lerovandó – ejnye-bejnyét, az én fejem felől pedig az APEH végül elárverezi a házat. No, akkor tkp. ki is járt rosszabbul, az áldozat, vagy az elítélt? Meglehet persze, hogy ez az egész csak egy különösen otromba, virtuális áprilisi tréfa. Valójában talán nem is léteznek verekedős, önbíráskodó rendőrök, éjjel józan és kiegyensúlyozott minden utas, nincsen uszkve húsz éhes fuvarszervező cég, akik így a taxisokat sem tudják egymás ellen uszítani, és a globális méretű korrupciót kiáltók is simán átváltoznak köddé, akárcsak az agresszív kismalac történetében a rohadt utca, a rohadt emberek, a rohadt minden… és a rohadt köd.

(folyt. köv.)

Már a második karácsony múlt el, amióta elhúzódott Hortobágyi egyszerűnek látszó rendőrségi panaszügye. Ünnepi hangulata semmivel nem volt jobb, mint az előző évben. Feszülten, kedvetlenül és magányosan telt az év vége. Az újév sem hozott érdemi változást, ugyanúgy éltek egymás mellett ex nejével – szótlanul, vagy mérgelődve, mint a válás előtti utolsó években.
Lina, a lánya – a már másodikos gimnazista nagylány – kezdte felvenni az anyja szokásait, és előszeretettel kellemetlenkedett vele.
Legtöbbször az internethasználaton akaszkodtak össze. Alighogy Béla odaült a gép elé, az anyja egyből felpiszkálta, tüzelte a gyereket: „zavard csak apád onnan, miénk a számítógép is!”. Gyakran előfordult, hogy a volt társ azért küldte rá lányukat, hogy kunyeráljon mindenféle extra kiadásra, utazásokra, haszontalan divatcuccokra, holott Bélának volt elég baja a napi megélhetéssel is.
Hat hétig tartó felgyógyulása után – alig két hónapra –, megfájdult valami idegféle a hátában, amitől a jobb keze és a válla végig hasogatott. Később, mintha ez az idegfájdalom beköltözött volna a koponyájába. Szinte elviselhetetlenül kínozta az év végéig.
Tavasszal fellélegzett, úgy érezte, megmenekült. Panaszai, ahogy jöttek, egy csapásra elmúltak. Ám az ötvenegyedik születésnapja után, rátört egy újabb kínszenvedés: lemerevedett a karja és rendszeresen begörcsöltek hátizmai. Teljesen féloldalas lett, a jobb válla fájdalmasan összehúzódott.

Hortobágyinak a gyerektartás fizetése mellett, saját ellátását, és a ház fenntartását is finanszírozni kellett. Elmaradt adó és járuléktartozásai – a hátráltató tényezők miatt – viszont egyre emelkedtek. Szeme előtt lebegett a végleges, teljes csőd látomása.

Szinte feleslegesen hirdette a házukat a beköszöntött recessziós időszakban. Komoly, vételi szándékot mutató kuncsaftot az ingatlanközvetítők sem tudtak felmutatni, sőt később már kíváncsiskodó is egyre ritkábban akadt.
Nyögte tovább a summás rezsit. Viselte az alattomos – egyre gyötrelmesebb –, mozgásában is korlátozó betegséget. Hiába ment másik orvoshoz, az is csak úgy fogadta, ha nem keres összefüggést a rendőrök bántalmazása, és az utána elhatalmasodott idegfájdalmak kialakulása között.

Január elejére tűzték ki a harmadik tárgyalási napot. Béla, amikor aznap 8:45-kor megérkezett, meglepetten vette észre, hogy a régi háziorvosa ott várakozik a tárgyalóterem előtt. Köszöntek egymásnak, de nem elegyedtek beszélgetésbe, pedig szívesen megkérdezte volna az orvostól: "eddig miért nem jelent meg az idézésekre, mitől félt?".
Hortobágyi elégé felpiszkálta a bírót, aki utoljára már rendőrrel küldte ki az értesítést a doktornak. Persze teljesen igaza volt ebben is, mert az egyszerű, mezei polgárt már rég elővezették volna, ha sorozatosan nem tesz eleget az ügyészségi és bírósági megkereséseknek.

A bíró és az ülnökök után mindannyian bevonultak a nagy tárgyalóterembe. Béla ugyanazokat az arcokat látta. Ezek szerint nem kapott patronáló ügyvédet, és a Helsinki Bizottságot sem igen érdekli az ügy, még csak nem is válaszoltak a decemberi levelére – jutott eszébe.
Az előző tárgyalási napokon jegyzőkönyvbe vett vallomások felolvasása után, a bíró szólította Dr. Teleki Mihály háziorvost és megkérdezte:
– Vissza tud-e emlékezni betege kezeléskori állapotára?
Teleki doktor elmondta, ismeri a sértettet, emlékszik az esetre. Jegyzeteit felhasználva vázolta Hortobágyi sérüléseit. Teleki szerint az ilyen típusú, ütésektől, könyöklésektől, esetleg rátérdelésből eredő bordazúzódásoknak gyógytartama átlagosan négy-hat hét, de büntetőjogilag mégiscsak nyolc napon belül gyógyulónak számítanak.
A bíró rákérdezett:
– Egyértelműsíthető-e, hogy a sértetten észlelt sérülésnyomok a két nappal azelőtti bántalmazásból eredtek?
– Igen, az ütésnyomok elszíneződése, és az arcon lévő horzsolt, vágott sebek gyógyulási foka ezt alátámasztotta – felelte Dr. Teleki.

A bíróság rátért a Mohácsi Anna zászlós rendőrnő által tényként említett, BM. fényképes adattárból történt lekérdezés vizsgálatára. A bekért nyilvántartófüzet adatai alapján azt állapították meg, hogy 10:38-kor történt a lekérdezés (ez valószínűleg elírás lehet, hiszen Hortobágyiné bejelentése 10:50-kor történt, vagy pedig már „előre dolgoztak” a rendőrök), és ezt nem a zászlósnő végezte el, mint ahogy azt vallomásában állította, hanem a kopasz rendőr: Labanc Lajos.
Megjegyzésként az volt odaírva, hogy a „fogda kérésére”. Amikor a bíró értelmezni akarta, hogy „ki is az a fogda” (?) – hiszen a rendőrök azt állították más kérdésekre válaszolva: „nincsen már csak előállító helyiség a kapitányságon, és nincsen állandó fogdaőr sem, mivel mindig az épp ráérő járőr végzi el az ilyen feladatot”–, akkor nem jutott semmire, csak a megszokott kertelés, nyögdécselés volt a válasz.

A zászlósnő érvelése megdőlt – miszerint Hortobágyit azért kellett behurcolni a rendőrségre, hogy odabenn a fényképét összehasonlítsák önmagával –, mert Labanc egy olyan adattárban keresett, ahol a körözöttek vannak nyilvántartva. Ez az adattár azonban csak akkor közöl fotót, ha a keresett személy a listán megtalálható.
Mivel Hortobágyi közfeladatot ellátó munkakörben dolgozott és dolgozik azóta is, ahol makulátlan erkölcsi bizonyítvány szükséges, a rendőrök semmilyen fényképet nem találhattak. Így ez a cselekvésük is csak bosszúálló, megrögzött gondolkodásmódjukat támasztotta alá. Bélát – a jogtalan előállítás mellett – alibiből még csak össze sem hasonlították semmilyen fotóval. Megtorlásként viszont – indokolatlanul és rendesen helybenhagyva – öt órán keresztül bezárva tartották.
Mivel pénz nem volt nála – úgy vitették vizsgálatra –, egész nap ételhez sem jutott.

A bíró megkérdezte a vádlottakat:
– Akarnak-e még valamit elmondani az ügyről?
A két rendőr nem akart hozzáfűzni semmi egyebet.

Az ügyésznő összefoglaló vádbeszéde következett, amiben kiemelte:
– A tanúvallomások, a tények, az orvosi látlelet, az orvosszakértői vélemény alapján indokoltnak tartom a vádlottak elmarasztalását, mert bűnösségük mindkét vádpontban kimondható.
Valamilyen megfoghatatlan okból azonban azzal folytatta: a sértett-tanú által említett elszenvedett fájdalmak viszont – szerinte – túlzottak, ezért ebben az egy dologban Hortobágyi szavahihetősége megkérdőjelezhető.
Ennek ellenére a bíróságtól letöltendő szabadságvesztést kért kiróni a vádlott rendőrökre.

A vádlottak védőügyvédje – aki már a harmadik volt az eljárás során – le is ütötte a fiatal ügyésznő magas labdáját, és azt válaszolta beszédében:
– Ha valakinek egy helyütt megkérdőjelezhető a szava, akkor máshol sem beszél igazat.
Az ügyvéd a továbbiakban a közterületi igazoltatás esetében alkalmazható előállítás lehetőségével érvelt, amikor valaki nem tudja, vagy nem akarja magát igazolni hitelt érdemlően.
Hortobágyi sérüléseit a védő arányosnak látta az intézkedés céljával. Megemlítette még, hogy a rendőrök felettesei is jogosnak vélték az eljárást, mivel pl. parancsnokuk is – jelentésük záradékában – törvényesnek minősítette azt.
A védő szerint az öt órás bezárás is dukált az intézkedés mellé, holott hallotta, hogy semmilyen érdemi vizsgálat, vagy fényképes lekérdezés nem történt ez idő alatt.
Beszéde végén indítványozta védencei felmentését.

Utoljára Hortobágyi kapott szót. Ő a mondandóját azzal az egyszerű összefüggéssel kezdte: „a fájdalmat csak az érzi, akit ütnek. Ha valakit életében sohasem bántalmaztak, az ne foglaljon állást ebben a kérdésben.”.
Béla kitért az ügyvéd csúsztatására is, aki a közterületet (igazoltatás szempontjából) össze akarta mosni a magántulajdonnal. Vélelmezte, hogy gyakran fegyelmező eszközként próbálják használni a rendőrök az igazoltatást, ami az utcán régi, bevett szokásuk. Saját tulajdonában azonban – véleménye szerint – nem szabadna egzecíroztatni a vétlen polgárt.
Még egyszer felhívta a bíróság figyelmét arra az alapvető szakmai hibára, hogy a rendőrök minden ok nélkül akartak fenyegetően, felelősségrevonóan, durván és arrogánsan intézkedni egy olyan helyszínen, ahová be sem léphettek volna, mert nem volt rá felhatalmazásuk, és a kivételek, amik lehetővé tették volna a behatolást, nem álltak fenn.
Végezetül kifejtette véleményét a bíróságnak, hogy a vádlottak szakszerűtlen, nem körültekintő munkavégzése, törvénysértő intézkedése komoly jogi, morális és anyagi hátrányt okozott.

A bíró ezután szünetet rendelt el, a bíróság ítélethozatalra visszavonult.


(folyt. köv.)

Hortobágyi Bélát kilökdösték a konyhába – és vitték volna tovább a ház előtt álló kis, civil kinézetű autóhoz –, amikor nehezen lélegezve megszólalt:
– Szobapapucsban? Így fogok gyalog visszajönni?
A felesége tuszkolta:
– Jól van az, menjél már!
Végül valahogy csak belebújt edzőcipőjébe az előszobában. Közben végigcsorgatta vérrel az egész konyhát.
A kopasz rendőr vezetett. Inkább azonban hajtott, mint egy vadállat. Még mindig erősen szuszogott a verés közbeni komoly erőfeszítéstől.
A fekvőrendőröket igyekezett kikerülni, ám a kis autót így is rendesen odavágta, amikor 60-70-es tempóval, féloldalasan ráhajtott valamelyikre.
Menet közben, kihangosító nélkül, kézből telefonált valakinek:
– Mindjárt bevisszük, legyen ott a mentős!
Béla egyből értette, úgy alakul ez, mint a filmekben, a komálós mentős legyen ott, aki majd bizonygatja a bíróságon, nem volt – dehogy volt – semmiféle sérülés.

Hortobágyit a két intézkedő rendőr vezette le a fogdába. Elvették tőle az egyetlen értékét, a cipőfűzőjét. Erről akkurátusan aláírattak vele egy hivatalos papírt.
A kopasz megfenyegette: még nagyobb baja lesz, ha nem mondja be a személyi adatait. Béla türelmesen elmondott mindent, bár egyre jobban kezdett fájni a bordája és a hasa.

Ezután ugyanazok a rendőrök bevitték egy ablaktalan, fal melletti priccsekkel bútorozott helyiségbe, és rázárták az ajtót.
Gyorsan megjött a mentő. A személyzet nevetve lépett a zárkába, és vidáman kóstolgatták:
– Úgy hallottam, nagy pofánk volt! Nem bírtunk magunkkal? Biztos igazunk is volt! – mondogatta a húszas évei elején járó szemüveges, rossz kinézetű mentőápolónő.
Hadd nézzem, mi baja van!
– Aki így áll a munkájához, az ne vizsgáljon engem! – motyogta Béla undorral.
– Ahogy gondolja, el is mehetünk! – beírjuk, hogy nem működött együtt velünk, és semmilyen látható sérülése nem volt.

Béla szabadidőruhájának felső részén nyomokat hagyott lecsurgott vére, és arcára is rászáradt az orrából megeredt vörös kis patak. Orrnyerge zebracsíkos volt a szemüvegtől. Kb. annyi csík volt rajta, ahányszor fejét belevágták a padlóba. A rávert bilincs megvágta a csuklóját, az is eléggé szembetűnő nyomokat hagyott,

Mindez persze mit sem számított. Ahogy jött, úgy vonult el vidáman a mentős kommandó.

Néhány perc múlva azonban az egyik ápoló visszajött, és kioktatta Bélát:
– Nem kellett volna így beszélni a „doktornővel” faszikám, mert megharagítottad nagyon! Lesheted, mikor jövünk mi vissza, akárhogy nyavalyogsz!
Hortobágyi erre csak annyit mondott:
– Ja-ja, nem érdekes. Egyébként én pedig Dr. Úr vagyok.
Az ápoló búcsúzóul mutatott egy laza középső ujjast, és bevágta a vasajtót.
Kívülről csattant a retesz, majd kis vihorászás után csend lett a folyosón.

Béla hanyatt feküdt, de húzódott a hasa, ezért oldalt fordult. Így azonban a bordája fájt, nyilallott. Végül felhúzta térdeit – és úgy feküdt hanyatt –, ez a póz járt legkevésbé szenvedéssel.
Egy óra múlva azonban már nagyon megerősödtek vesetáji, és bordakörnyéki fájdalmai. Rohamszerű vizelési ingere keletkezett, de nem tudott vizelni sem, amikor hosszas dörömbölés után kiengedték WC-re.
Mondta a fogdaőrnek, hogy gond lesz ebből, mert lakásán megverték, és jogtalanul tartják fogva minden indok nélkül.

Két óra elteltével már üvöltött a fájdalomtól, és rúgta a falat. Ekkor jött be egy hadnagy, aki rákiabált:
– Viselkedjen már úgy, mint egy felnőtt ember!
Béla csak azt nyöszörögte:
– Hívjanak végre egy korrekt mentőt, és vigyenek orvoshoz! – amint viszont kiengednek, feljelentem a két rendőrt, aki megvert.

A nagy sokára kiérkezett két új mentős rendesen megvizsgálta, és azután ott várakozott a fogdafolyosón több mint másfél órán keresztül. Addig ment a tanakodás a rendőrök közt, hogy mi is legyen.
Délután négy körül vitték el végre a helyi rendelőintézet sebészetére
Elszállításakor a kopasz odanyomta az orrát majdnem a Béla fejéhez és úgy sziszegte:
Még jobban megszívatlak wazze! – ha a kezem közé kerülsz.
– Majd találkozunk a Katonai Bíróságon, ez a verés sokba fog kerülni magának! – válaszolta erőtlenül Béla.
– Egy szar, egy senki vagy! – ordította utána a rendőr.

Bélát a sebészorvos gyorsan továbbküldte a mentősökkel az ügyeletes (?) ambulanciára.
Úton a kórházba vigasztalta a két mentős:
– Nem egyedi eset az ilyen, gyakran megesik, hogy a válást tervező nők így taníttatják férjüket móresre. Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.
Béla csak hümmögött.
– Az én feleségem el akar válni? Megveret?
Engem úgy engedtek el a rendőrségről is, hogy holnap délben tanúként meghallgatnak mindkettőnket a bántalmazás ügyében.
– Nem lesz abból a meghallgatásból semmi holnap, addigra elsikálja a nagy kopasz állat. - higgyen nekünk, mi már ismerjük a forgatókönyvet.

A kórház forgalma tényleg úgy nézett ki, mint ahogy azt egy TV sorozatban látta. Tízpercenként hoztak valamilyen ambuláns ellátásra szorult beteget. Érdekes figurák, különös pózokban feküdtek, ücsörögtek vizsgálatra várva.
A nagyon súlyos eseteket egyből betolták a vizsgálóba. Néha behunyták az egyszerű törést szenvedett idősebb emberek a szemüket, és a gyerekeket elfordították a felnőttek, amikor mellettük vittek el egy véres, vagy hiányzó végtagú sérültet.

– Hol van az én problémám ehhez? – tette fel magának a kérdést Béla. Egyben vagyok, és úgy érzem, nincs óriási baj.
Kicsit szégyellte is magát megtört ábrázata miatt.
– Mi lenne velem, ha leszakadt volna a lábam, esetleg meglőttek volna?

Négy órát várt, mire sorra került.
A vizsgáló orvos leteremtette, amikor bordanyomkodás közben feljajdult. Kapkodva megvizsgálta, és a röntgenbe küldte.
A röntgenben, fekve készítettek felvételeket. Senki sem segített a törzsét emelgetni. Amikor az asszisztens már harmadjára rontotta el a felvételt – hiába erőlködött –, sehogy sem tudta felemelni a felsőtestét, hogy ismét alája kerüljön a tárgylemez.
Megvizsgálták ultrahanggal a hasát, veséjét is. Mosolyogva vigasztalta egy jópofa orvosnő:
'Nincs nagy gáz uram, biztos megmarad.”

Béla visszabicegett a sebészorvoshoz a látleletekért. Megjegyezte:
– Maga egy vicces ember, – ugye doki? Most értem már, amit nyomkodás közben mondott:
„Ne jajgasson itt nekem! – akit a fogdából hoznak, annál úgysincs más, csak a fájdalom.”

Bélánál nem volt egy villamosjegyre való pénz sem. Bár valószínűsítették, talán 3-4 óra múlva mentővel hazaviszik, ő inkább nekivágott gyalog az útnak a VII. kerületből. Elég volt ennyi megaláztatás mára. Végre otthon szeretett volna lenni biztonságban.
Tényleg – otthon…? Biztonságban?
Máshová viszont nem mehetett.

A Rottenbiller utcában kiállt a zebra szélére, hogyha jön egy taxi, akkor azt biztosan le tudja inteni, mivel egyre nehezebben mozgott.
Murphy törvénye a taxisokra is vonatkozik. Míg várakozott, kigondolta ennek a helyzetre illő eseti formáját – miszerint:
Ha taxis vagy, akkor napokig keringhetsz a városban anélkül, hogy leintenének. Ám, ha neked van szükséged véletlenül egy taxira, akkor viszont egyetlenegy sem jár arra.

Bélának oda kellett figyelnie, lehetőleg csapattag taxist vegyen észre. Az talán megbízik benne, és hazaviszi úgy, hogy nincs nála pénz.
Végre jött egy dobókockás – meg is állt, nem ment rendelésre. Csak nagy nehezen tudott beülni. A tőle valamivel idősebb sofőr furcsállotta is, milyen bénán adja elő.

– Szeva kolléga! – kezdte megnyerően monológját, hogy megszerezze a taxis bizalmát, amikor végre befészkelődött előre. Én is itt dolgozom, ennél a cégnél, csak most történt egy kis balesetem.
Tudom hihetetlen, amit mondok: elaludtam délelőtt a számítógépnél, és a feleségem két rendőrrel ébresztetett, akik jól megdolgozták a bordáimat.
– Megvertek?
– Elég rendesen, azért mozgok ilyen szakaszosan.

– Huhhh… ahhh! – jajdult fel Béla. Lassabban vedd már a kátyúkat! – mert nem akarom összecsinálni magam legközelebbinél.
– Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet! – kért elnézést az idős taxis.

Béla hazaérve a kapuban várakozott, hogy felesége beengedje, de az asszony csak kidobta a kulcsot a kerítésen. Oda sem ment a kapuhoz. Látszott a viselkedésén, semmi lelkiismeretfurdalása sincsen, sőt még neki áll följebb.
– Fasza - nyögte, le sem tudok hajolni. Végül azonban szinte bűvészmutatvánnyal összeszedte a kulcscsomót a földről, és beballagott a garázsig. Kivette brifkóját a taxijából, visszacammogott, és kiköhögte a viteldíjat.
– Na, még csak ez hiányzott! – gondolkodott hangosan.
– Nem kell az apró, hagyjad már! – ellenkezett a taxis. Látszott rajta a megkönnyebbülés, amikor meglátta az ezreseket. Mégsem rezsibe jött ki Dél-Pestre.
Azok után persze, hogy egyes utasok milyen rafkósan kerülik ki a fizetést a fuvar végén, meg is értette Béla, hiszen találkozott már ő is jó néhány trükkös arcnélkülivel.


(folyt. köv.)

Béla visszahívta Napvirágot, amikor felesége végül nagy dérrel-dúrral munkába ment, és beszélgettek még egy jó darabig, mielőtt kiment volna a kertet rendbe szedni.
Elővette a fűnyírót a kutricából (az udvari tárolót nevezte így), és letekerte a hosszabbító kábelt.
Ekkor jutott eszébe, Micimackónak nem írt hozzászólást, aki ezt könnyen zokon veheti.
Bement a házba, visszakapcsolta a gépet, és gyorsan beküldte az udvaron eszébe ötlött gondolatokat. Rákattintott egy új versre, ami addig nem volt fenn. Ezt a teljesen jónak látszó művet egy Tűzimádó nicknevű tag írta, és az ő írásai Bélának kifejezetten tetszettek .
Elolvasta volna még néhányszor, de mint egy tűzfojtó lepel, úgy terült rá az álom. Feje lebukott, álla a klaviatúrán koppant, jobb keze lelógott, bal keze pedig a telefonján pihent meg.
Előző nap akadt tennivalója bőven, reggel nyolckor kelt. Ennek ellenére az éjszakát végigdolgozta. Tíz óra tíz perc volt. Huszonhat órája nem aludt.

Tizenegy óra körül ébredt valami furcsa zajra. Nem szokta meg, hogy elalvás után néhány perccel verjék az ablakot. Már csak azért sem, mert a tetőtéri hálószobájuk ablakáig nem ért volna fel egykönnyen senki.

Oldalt fektében, fél szemmel nézett az ablakra, ahol két rendőr állt hátat fordítva. A feleségével beszélgettek.
Béla sok mindenre gondolt – egyszerűen nem értette mit keresnek a rendőrök benn az udvaron –, ám hiába erőltette az agyát, semmi értelmes sem jutott eszébe. Elég kába volt a mély álomból hirtelen felriadva. A két üveg sör is megnyomhatta éhgyomorra, hiszen csak előző nap délben evett valamicskét.
Arra a következtetésre jutott: biztos a verséért háborgatják, amiben egy képzeletbeli képviselőt hasonlít – humoros szatíráján keresztül – egy hiúzhoz, akinek védence a nyúl.

– Magára vette volna valaki a versem? – kérdezte magától a döbbent csendben.
Mert hiszen volt már olyan, amikor – a nemrég elköltözött szomszéd és a fia – a fáikat tördelték a kerítés közelében egy vasrúddal, és a bokrokat taposták szét a ház előtt. Ám amikor a fák védelmére egy csasztuskaszerű verset írt a kert közepén álló táblára, akkor a kiérkező rendőrök még őt akarták igazoltatni minden ok nélkül, kocsimosás közben.

– Lehet, hogy a régi szomszéd megint vandálkodott?

Majdnem visszaaludt, amíg a két-hároméves emlékek jártak a fejében, de az egyik rendőr újra megütögette az ablaküveget.
Ekkor már felébredt nagyjából, és kinyitotta a konyhából nyíló teraszajtót.

A két rendőr köszönés nélkül rátámadt:
– Mit képzel maga, kizárja a feleségét!? – ez magánlaksértés.
– Urak, álljunk meg egy ásónyomra! – próbálta humorosra fogni Béla. Én nem zártam ki senkit, elaludtam a gépnél láthatták.
– Persze, a felesége is csak viccből hívott rendőrt!
– Én nem tudom, mit csinált a feleségem. Elaludtam, miután bejöttem az udvarról. Eszembe jutott néhány dolog a fűnyírás közben, azt akartam gépre tenni, és nem zártam be az ajtót
Egyébként is a feleségem munkaideje délutánig van, neki addig benn kellene lenni az iskolában.
A kitekintő ablak kilincsét pedig el lehet fordítani egy csavarhúzóval kívülről (ezt a feleségem tudja), így ha bezárja valaki belülről az ajtót, akkor be lehet nyúlni a kulcsért.
Szerintem azonban, ha valaki végképp nem tud bemenni a saját lakásába, akkor általában lakatost szokott hívni nem rendőrt.

– Minket az ügyeletes tiszt küldött ki a felesége bejelentésre.
– Jó, rendben uraim. Kijöttek, megállapították, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt, a feleségem láthatóan bent van a házban, így megkérem önöket, hogy hagyják el az udvart!
A két rendőr válasz helyett azonban benyomult az ajtón, amin néhány pillanattal előbb Hortobágyiné belépett.
– Igazolja magát! – ordította a kopasz.
– Uram én itthon vagyok. Az én házamban ne használjon ilyen emelt hangot! Ráadásul az apja lehetnék mindkettőjüknek, annyi a korkülönbség köztünk.
– Maga nem engedte be a feleségét, garázda magatartást tanúsított benn az épületben!
– Milyen garázdaságra gondolnak? – álmomban kiabáltam talán? Verekedtem magamban?
Elaludtam egyszerűen. Telefonon sem keresett az asszony. Ott volt az asztalon, a fülem mellett a mobilom.
– Ne erről beszéljen, hanem igazolja magát!
– Urak, kinn van a garázsban, a kocsiban az igazolványom, de én ki nem megyek, amíg önök itt benn vannak a házban. Fáradjanak ki a tulajdonomból, és akkor szabadon eldöntöm a következő lépéseket!
Nem követtem, el semmilyen intézkedésre feljogosító cselekményt, önök sértik meg a magántulajdont, amikor nem távoznak a házamból. Tudomásom szerint a rendőr magánlakásba csak bebocsátással, vagy hatósági határozat birtokában léphet be. Esetleg segélyhívás esetén, vagy amikor a felszólítás ellenére nem hagy abba valamilyen szabálysértést valaki. Netán valamiféle bűncselekmény történt, bűnözőt üldöznek?
A rendőr ilyenkor is csak a feladat elvégzéséhez szükséges ideig tartózkodhat a magántulajdonban.
Önöknek nincsen semmiféle határozatuk, és egyik – a behatolásra okot adó – feltétel sem áll fenn.
Tehát megköszönöm a látogatásukat, segítségüket, és ismételten kérem: távozzanak!

A kisebb darab rendőr ekkor halkan beszélgetésbe elegyedett Hortobágyinéval, aki a csevej után diktálni kezdte Béla adatait.

A taxis felpaprikázva ment be a nappaliba. Leült a számítógép elé, ahol néhány perce még aludt.
Egy darabig nyúlkált az iratrendezőben, és keresett valami flepnit.
– Nehogy már a két rendőrnek legyen igaza… – dünnyögött.
Végül azonban lehanyatlott a keze. Álmos volt, azt sem tudta idegességében mit is keres. Erre azonban csak hónapok múlva emlékezett vissza, amikor az útlevélkérelmek megemelt illetékéről hallott a rádióban. Keresni kezdte az útlevelét. Kíváncsi lett, hogy meddig érvényes még.
Naná, hogy ott volt a szeme előtt az iratrendező középső fakkjában.

Hortobágyi kezében szorongatta mobilját, és a helyi kapitányság telefonszámát nézte a neten, amikor bejött a kopasz, nagydarab rendőr.
– Na, mi lesz? Ideadja a személyijét, vagy bevigyem a fogdába!? – kiabált durván.
– Maga nem visz engem sehová! – nem követtem el semmit. Sőt maguk követnek el magánlaksértést, amiért még mindig nem távoznak a házból. Mindjárt megtalálom a kapitányság számát, és panaszt teszek rendőri túlkapásért és jogsértésért – felelte Béla.
Ekkor jött be a kisebb termetű rendőr, aki várakozva megállt a kopasz mögött, zsebébe tette noteszét a bediktált adatokkal.

A kopasz újra a taxisra förmedt:
– Mi lesz már ember? Megbilincselem, és bevágom a fogdába!
– Uram, majd mindjárt elválik, hogy van-e ehhez joga. Rögtön felhívom az ügyeletes tisztet.
Hallottam, bediktálta feleségem az adataimat. Igazolt. Már eleve úgy kezdte az ajtóban is, amikor bejött: "igen, ő a férjem".
Miért van további zaklatásra szükség? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy önök igazi rendőrök-e, mert azoknak tiszteletben kell tartani a törvényességet, nem pedig megsérteni azt.
Kérem, önök igazolják magukat!
A kopasz nem, de a kisebb termetű rendőr megmutatta a jelvényszámát. Béla felírta.

Már épp megtalálta a megfelelő telefonszámot, amikor a kopasz rendőr elkezdte rángatni a vállát és alatta a széket.
Olyan nagy erővel rántotta, hogy Hortobágyi székestül felborult. Hanyatt esett.
Remegés, iszonyatos félelem lett úrrá rajta, hiszen idegei már előtte is pattanásig feszültek.
Felugrott, menekülni akart a szobából.
Ezek nagyon megvernek most, villant tudatába a felismerés.

Béla csekély számú rokonságából kettő magas, kettő alacsonyabb rangú rendőrtiszt, egy jogász, egy katonatiszt. Csak a maradék négy unokatestvére nem védi valamiképp az állampolgárok jogait, testi épséget és a hazáját.
Mondta is a terrorelhárító unokabátyja régebben, miközben átnyújtott egy névjegykártyát:
– Ha valami gáz van a taxiban, a húzós pesti éjszakában, hívd ezt a számot! – öt perc alatt ott leszünk, és levadásszuk a rosszfiúkat.

Most viszont úgy néz ki, egy rendőrőrmester és egy törzsőrmester őt vadássza le a semmiért.
Hacsak… féltékenységében az asszony… hacsak ő nem ígért valamit a két fogdmegnek.
– Mindenesetre a szobából menekülni kell! – döntött ijedtében.

Az adrenalinszint emelkedésének köszönhetően csökkent álmossága. Menekülési ösztöne segített elmozogni a két rendőr elől, akik – főleg a kopasz – ütésekkel próbálták leteríteni.
Végül beterelték a szoba – ajtótól távolabbi – hátsó részébe, ahol a kopasz vadul tovább csépelte a gyomrát és bordáit.
Béla megfeszítette izmait. Erős olvasószemüvegén keresztül kinagyítva figyelte a rendőr eltorzult arcát. Látta a szemében: ez az ember ölni is képes lenne.

Kiszabadította magát, rohant volna az udvarra, de felbuktatták, vagy elesett valamiben.
A két fogdmeg ráugrott, leteperték, fejét a keményfa parkettába verték. Minden leütésnél szitkokat zúdítottak rá:
– Nem engedelmeskedünk a rendőrnek? Ellenszegülünk? Visszapofázunk! Majd megmutatom én! A fogdában fogsz rohadni te mocsok!

Miután a fejét – a rajtalévő szemüveggel együtt – véresre verték, kezét hátrabilincselték, és a hátát kezdték megdolgozni.
Könyökkel verték a bordáit, lapockáját, derekát, vesetájékát. Gerincét is érte néhány ütés.

Bélának ez végtelen hosszú kínszenvedésnek tűnt. Gyakorlatilag azonban lezajlott öt-hat perc alatt.

Felesége, csak flegmán nézte az eseményeket az ajtóból, nem szólt rá a megvadult rendőrökre.

Amikor felrángatták, csorgott a vér az állán, a szemüveg összevagdalta az orrát, berepedt a szája, és a homlokáról hiányzott néhol a bőr. Hasa, háta forrón lüktetett. Olyan érzése volt, mint akin úthenger ment át.
Csak annyit tudott kinyögni:
– Ez a verés sokba fog kerülni maguknak, majd kikérem a tábornok unokatestvérem és az ügyvéd,  költőbarátom tanácsát.


(folyt. köv.)

– Április 17-e, kedd van. Derűs napnak nézünk elébe, friss, déli-délkeleti, mérsékelt széllel. Csapadék nagy valószínűséggel nem várható. A hőmérséklet a koradélutáni órákban előreláthatólag meghaladja a húsz fokot. Kellemes, sárkányreptető idő lesz, a hölgyek kössék a kendőjüket görcsre. Mi férfiak is öltözzünk fel azonban vastagabban, mivel hőérzetünket negatívan befolyásolhatja az, hogy időnként, váratlanul mégis beborulhat. Ugyanakkor a fokozott légmozgás intenzívvé válhat a felhősödés környezetében és időtartama alatt – mondta a rádióban a jópofa meteorológus, aki magát – egyben – valami különleges adottságú showman-nek is tarthatta, mert mondatataiba legalább annyi fordulatot, szuggesztív erőt és sajátos humort vegyített.

Hortobágyi Béla elmélázva váltott át egy másik adófrekvenciára. Már az unalomig hallgatta a hajnali híradásokat, időjóslásokat, és a korábban felvett stúdióbeszélgetést – az egyik pénzintézet elemzőjével – a magyar gazdaság alakulásáról, a befektetések, a tőkemozgások irányáról, a pénzügyi, gazdasági lehetőségekről.
Hortobágyit ez csak általánosságban – mint annyi minden más – érdekelte, mivel a brifkójában lévő váltópénzen kívül, semmi egyéb pénzügyi lehetősége nem volt azután, hogy hajnalban tankolt negyven liter gázolajat a Kálvin térhez közeli kúton.

A másik rádiócsatornán – régi kedvence – a Kraftwerk együttes ismételgette géphangon, hogy „We are the Robots”. A német zenekar nem csak a techno, hanem a hip hop, a rock és a legtöbb könnyűzenei műfaj fejlődésére is nagy hatást gyakorolt legénykorában.
Béla visszagondolt fiatal éveire, amikor még a régi barátokkal közösen borzongott koncertjükön az elektronikus zene keltette hullámoktól.

Igen, azok voltak az igazán szép idők. Volt élet, izgalom, változatos szórakozás, ment a munka. Volt miből aprítani a tejbe…
Ma már csak inkább a várakozás jellemzi az átlagtaxis mindennapjait, mint ezt a mait is.
Még éjfél előtt ment is valamicskét a bolt, de aztán éjfél után… Szinte alig volt mozdítás (pecás nyelven szólva).
Gurulni sincs semmi értelme, egyetlen lengőkart sem látni a „világvárosban”.
Le van itt osztva, le van már nyúlva minden. A mezei taxis csak várja a csodát. Hiába fizet valamelyik fuvarszervező cégnek, ott is csak az éhesebbje érvényesül.
Persze egyeseknek – a nagyobb étvágyúaknak – mindent lehet, és ez így van a társadalom legtöbb területén; őrájuk (vastagbőrűekre) nem ugyanazok a törvények vonatkoznak.

Béla nem szerette, ha a nap már erősen süt a szemébe, hiszen tizennyolcadik éve éjszakázott, és előtte is rendesen belenyúltak délutánjai az estekbe. Teljesen lehangolódva elindult a Kálvin tér irányába.
A napszemüveg még jobban szorította a fejét ilyenkor, amint rezsibe hazafelé autózott a belvárosból.

Az Üllői úton elnézte, ahogy szaggatott ütemben utassal erőlködnek kifelé a reptér irányába a szerencsés többiek, akiknek valahogy akadt egy finom reggeli falat a betonra.
Nevetséges az Üllői út reggeli lámpabeállítása. Épphogy elhagytak egy zöldet, előttük a következő lámpa már váltott is pirosra. Ez főleg a Klinikák környékén szembetűnő és már teljesen dühítő. Ám évek óta ez van, biztos valakinek az a perverzitása: hadd fékezzenek jó nagyokat, és induljanak kövér gázzal az autók, hadd ébredjenek durva hangokra a pipogya nappalosok, és hadd hulljon a fékpor, korom, hadd tornyosuljon az oxidált szénszármazék, hadd peregjen sűrűn a gumikból leváló sok-sok nehézfém részecske. Nem kell szedni legalább a drága nyomelem tablettát.

Béla már-már furcsának találta, hogy neki alig jut hajnaltájt fuvar, mások meg reptérrel kezdenek vagy azzal végeznek.
Főleg azt nem értette, hogy kezdésnek miként kaphat valaki egyből reptetőt, hiszen ő hiába tutizott hajnal kettő óta a belvárosban, sehogy sem jött össze, mindig leverték. Erre kijön valami komálósféle, és egyből suhan repcsire, épphogy csak beköszön.

Hortobágyinak azért is jó lett volna a reptéri transzfer – ha már végigácsorogta üresen a hajnalt –, mert Pestlőrincen lakott, és legalább a hazaútja termelt volna némi hasznot, mivel kezdéskor általában üresen ment be a belbe. Rágondolva sajnálta is a kifelé igyekvő kollégákat, mivel tudta, legtöbbjük rohanhat vissza üresen a városba, ha nem akar három-négy órát valamelyik puffer parkolóban napozni a pörgő reptéri taxikat bámulva.

Míg ezeken morfondírozgatott, haza is ért. Kutyája – szokás szerint – várta a kapuban, és mohón dugdosta a fejét a nyílásba – jelezve, hogy kimenne az utcára szimatkörútra. Egy labradornak az mindenképp fontos. Szagmintát kell venni az arra járó ebek hagyatékáról. Bony persze szagfüggő is rendesen. Talán internetezik ő is, és náluk - ebeknél - ez lehet a hálózat.

Béla beállt a garázsba. Nagy nehezen beterelte a kutyát „netező” körútjáról, amit az eb úgy hálált meg, hogy nagyot vizelt oda, ahol legszebben nőtt a fű. Nem ám a foltokra, amit már kiégetett a vizeletével… Nem.

Egykedvű volt a taxis, szinte apatikus állapotban leledzett. Elmélázva kinyitott egy üveg sört, és leült egy magas székre a kocsi mellett.
Szerette pedig a reggeli hangulatot, ilyenkor úgy érezte – ő az éjszakás –, előnyben van azokkal szemben, akik rohannak munkába, és semmit sem látnak a kora reggel szépségeiből, ezáltal nem érzik a különleges atmoszférát.

Elővette noteszát. Ceruzával jegyzett fel néhány gondolatot, amiből végül is egy vers bontakozott ki. Béla gyakran írt verseket, és másét is szívesen olvasgatta. Lassan már két éve, hogy ez lett a szenvedélye.
Most is izgatottan gondolt rá, hogy gyorsan beviszi a géphez irományát, és felteszi az irodalmi portálra, amelyiken több ismerőse, barátja is publikál. Kíváncsi volt, miként reagálnak majd a többiek, milyen lesz a fogadtatás, mennyi hozzászólás érkezik. Ez mindig jóleső feszültséget gerjesztett benne Inspirálta, és újabbnál újabb gondolatok felvetésére ösztökélte.
A hozzászólások mennyisége ugyan nem mérvadó, inkább az a lényeges, hogy ki szól hozzá.
Vannak ugyanis szép számmal olyanok, akik mindig ugyanazt a sablon szöveget teszik az írás alá: „Nagyon gyönyörű verset írtál, gratula!” Az ilyen kommentelők művei is hasonló értéket mutatnak persze, de hát itt is – mint a taxiban – elfogadják a silány munkát is, ha jó az „útfekvése” a szerzőnek. Nem illik a szemébe mondani az igazságot senkinek, csak dicsérni. Sőt, ha valaki eldobja a sulykot, és negatív véleményt közöl, akkor lenagyképűzik, és attól fogva kerülni kezdi a nyálzós, szirupos, közhelyes, kartellé tömörült alakulat – a romantikus baráti kör.

Amikor felbontotta a második sört, újabb gondolatok villantak át agyán, és belekezdett egy következő versbe.
– Ez aztán az igazi lendület! – dörzsölte tarkóját lelkesen, mintha csak a csodalámpát csiholná, ahonnan előbújik a szellem.

Béla bezárta a garázst, és szétnézett a kertben. Megállapította, le kellene már nyírni a füvet.
– Na, majd bepöntyögöm a két verset a gépen, és írok néhány háeszt, aztán kijövök füvet vágni.

Hobo (ez volt Béla nickje) bejelentkezett az amatőr művészeti portálra, és néhány perc múlva már hátradőlve szemlélte a monitoron új műveit. Ide-oda kattintgatott a két alkotás között, izgalma csak lassan csillapodott.
Amíg jöttek a hozzászólások, addig mások írásait olvasgatta, és írt is néhány reagálást.

Felesége alig ébredt, de máris megbántott, morcos hangon vonta el figyelmét a sajátos környezet révületéből:
– Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de le kell már vágni a füvet, és elfogyott a kutya kajája is, hozni kell a piacról!
– Jól van, rendben, én is látom a füvet. Hozok farhátat a kutyának.
– Postára is menjél el, a csekkeket befizetni, mert a legtöbb fizetési határidő már elmúlt! Lehet, megint késedelmi pótlékot kérnek.
– Majd holnap talán lesz pénzem, ma tankolnom kellett.

Ennyi volt a reggeli üdvözlés.
– Ha ő nem tud köszönni, amikor felkel, és lejön, akkor én sem ajnározom – füstölgött magában Béla, de aztán gyorsan visszazökkent az irodalom világába.

Jött egy SMS. Az ismerőse – egy másik amatőr irodalmár – érdeklődött, hogy mi újság a honlapon, és úgy általában, mert neki nincsen ideje be sem nézni, mivel van egy komoly munkája, amit sürgősen meg kell csinálnia.
Elbeszélgettek elég hosszan, közben az építész-rímfaragó Budára vezetett, a reggeli csúcsforgalomban.

Béla meglepetten vette észre felesége fejét az ajtónyílásban, amikor az ráförmedt:
– Kutyakaja, posta, fűnyírás!
Nem is hallotta, amikor visszajött az asszony, miután elvitte a gyereket az iskolába.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte, mert ki volt hangosítva a telefon.
– Az egyik szerzőtárs érdeklődik, hogy mi van a portálon. Neki sürgős munkája van most, és nem tudott benézni napok óta.
– Hallom valami nő! – csattant fel az asszony.
– Igen az. Ő Napvirág, akitől már olvastál is, és hallgattad a hangos verseit.
– Jó, csak ez a Napvirág nehogy idejöjjön, amíg én dolgozom!
– Normális vagy? Mi bajod lett? Megy éppen dolgozni, Budán van egy nagyobb melója.
– Csak mondom…! – láttam én már karón varjút.
– Fejezd már be a hülyeséged!
– Én vagyok hülye? Te vagy az, aki amióta rákattantál erre a versírásra, semmi értelmeset sem csinálsz, csak a gép előtt ülsz, és mindenféle emberekkel ismerkedsz, meg találkozókra jársz.
Voltak már, akiket idehoztál, és itt is aludtak, nem emlékszel rá?
– Dehogynem! A szegedi Kun haverom aludt itt Festékkel. Ők egy pár voltak akkoriban.
– Jó-jó, csak mondom, láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni…
– Nem akarok megpusztulni – nyugodj meg, még az ötvenet meg szeretném érni augusztusban.

(folyt. köv.)

Ázott, digitális gondolatok
analóg, ősi testekbe zárva:
így múlik el haló vágyunk –
bezsákol néhány cyber árva.

Patakpartra sem vágyom már,
hiába csal cseppje – giling-galang –,
esdeklő, esti imára szólít ma is
nyúlgát mentén a lélekharang.

Monszuneső mos el minket,
szakad a part, rogyik a híd –
úszik a spanyol dinnyehéj –
nem kérdezik, mit visz a víz.

Reggel fél hatkor a bakter beordított a határőr őrs klubszobájába, ahol a sűrű füstben néhány katona kártyázott. Huszonegyest játszottak. Az asztalon maréknyi aprópénz, cigisdobozok, hamutartók – félig elnyomott csikkekkel –, kávéspoharak, kólásüvegek. A nagy összevisszaságban nehéz lehetett eldönteni, melyik kihez tartozik.

– Két ász! – vágta lapjait az asztalra Korpa, és most már tényleg én vagyok a bankos. Fáradt, unott mozdulattal húzta maga elé a marék aprót.
– Mondom, a hatórás váltásnak eligazításhoz sorakozó! – ordította újra a bakter, miközben visszahúzta a fejét az ajtónyílásból, mert csípte a kitóduló füst a szemét.
– Takarodj már buzi kopasz! – kiáltott vissza a tizedes – majd megyünk hatkor, azt annyi.
Az asztalnál Korpán és a tizedesen kívül még Talpi – a gépkocsivezető, Vili – a szakács és három járőr ült, akik a hatórás váltásba készültek. Korpa is hatra volt behúzva szoliba, az egyik magasfigyelőbe, bár egész éjszaka fenn volt. Este csak a filmet akarta megnézni a jugó adón, de utána megivott egy lónyálat, meg egy kávét a nagydumás Zorróval, aminek az lett a vége, hogy fél tizenkettőkor beültek a kártyázók közé.
– Tessék, már meg elmúlt fél hat – mondta félhangosan. – Lenyomunk még két partit, aztán megyünk.
Hideg, szeles tavaszi reggel volt. Korpa mikádót vett magára, bement a fegyverszobába, s a nyitott fegyvertámlából kivette AK-47-es géppisztolyát. A hatvan skulót csak beleöntötte tártáskájába.
– Majd betárazom kinn a pikében – morogta magának.
Elindultak. Az UAZ fürgén kanyarodott ki az őrs kapuján. Talpi a sofőr – rossz szokásához híven – az oldalra csavart spriccereivel még búcsúzóul a kapuban álló baktert végigverette szemet csípő ablakmosó folyadékkal, amitől az úgy ugrott a bokrok közé, mint egy zerge. Persze akkor már cseszhette.
– Ez megint bejött – csapkodta óriási kezeivel a fényes műanyagkormányt Talpi, s közben hatalmas, göndör kacagás rázta, ami fuldokló köhögésbe csapott át, míg végül annyira hullott a könnye, hogy alig látta az utat. Hatóra öt perc volt. Már csak az eligazítás hiányzott volna, így is késésben voltak. Talpi odalépett a jobbosra negyvenhetes lábával, s a kis ponyvás autó szinte repült a bogárhátú úton. Megtörölte szemét, szája még mindig füléig ért.
– Ez a nap is jól kezdődik – ugye tökösök?

Korpa volt az első, rögtön a falu szélén, aki kiszállt. Álmosan intett a többieknek. Hátára vette a géppityut, és erőtlenül felmászott a magasfigyelőbe (pikébe). A korlátra támaszkodva jódarabig csak kapkodta a levegőt, miközben szétnézett. A hatalmas síkságon tíz kilométerre is ellátott. Bedugta a TBK. készüléket a csatlakozóba, felakasztotta egy szögre a fegyverét, majd elkezdte pöcögtetni a tárakba a skulókat, akár a cseresznyemagokat. Mikor végzett, két tárat visszatett a tártáskába, egyet pedig belepattintott a fegyverbe. Kíváncsian figyelni kezdte a gyülekező munkásokat, akik a határon átvezető gázvezeték fogadóállomását építették már hetek óta, éppen a piké alatt. Ma reggel is két traktorral érkeztek a szokásos arcok. A tűzpiros, egészen új MTZ-50-esekről vidáman integettek fel Korpának, aki eltolva az ablakot kilógatta kezét.
– Helló fiúkák! – kiáltotta.
Közeledett a hó vége, március 22-e volt. 27-28-29-ét behúzták eltávnak a vezénylésen. Még pár nap, és mehet haza. Azon gondolkodott, ugyan mit fog sütni-főzni anyja, hiszen már negyvenhat napja nem volt otthon. Ha majd jól telekajálta magát, kitalál valami új dolgot, ami tetszeni fog barátnőjének, Icának is. Elhatározta, elkéri az öreg Wartburgot apjától, és elmennek, kirándulnak egy nagyot, vagy talán hajóval Esztergomba, és majd délután…

Hirtelen riadt fel álmából. Nem is tudta azonnal, hogy mi történt. A sarokban csücsült összegörnyedve, mint egy krumpliszsák. Amikor rájött, hogy elaludt, és valami felriasztotta. Rátekintett karórájára, 9 óra 20 perc volt, tehát több mint három órát kummantott. Lassan tudott felállni, lába elzsibbadt, mintha ezer tűvel szurkálták volna. Körbenézett, de nem látott semmi különöset. A nap vigasztalóan sütött, a gázosok sehol, ellenőrző járőr sehol, TBK. a helyén bedugva.
– Lehet, hogy megúsztam?
Ekkor azonban felerősödött a hang, amitől felébredt.
– Hol zúg ez a traktor? – kérdezte magától, és kidugta a fejét a piké ablakán.
Ekkor látta meg a tűzpiros MTZ-50-est, ami épp megugrott a jugó oldal felé.
– Átlógnak a gázosok – villant át az agyán – mégsem úszom meg, nem lesz három nap eltáv, hanem megsuhintanak, plusz félév helybetopi.
Nem emlékszik, hogyan történt valójában. Annyi bizonyos azonban, hogy kinyitotta a piké ajtaját, kezében ott volt a fegyver. Ordított? Adott figyelmeztető lövést? Vagy tényleg úgy volt, ahogy megállapították: EGY RÖVID SOROZATOT BELEENGEDETT A PIROS MTZ-BE, AMIKOR FELRIADT.
A traktorban két határőr ült. Ugyanolyan fiatalok, mint ő. Feladatukat végezték, a tavaszi nyomsávművelést. Amikor a piké alá értek megakadt a borona a gázcsőcsonkban, és felbőgött a motor. Hátratolattak, jobbra szedve a kormányt a jugó határ felé, úgy akarták kiszabadítani a boronát. Ekkor néhány ütést éreztek, mintha forró cseresznyemagokat pöcköltek volna bőrükre. Csakhogy ezek a magok átmentek a bőrön, a húson, a csonton, csípőn, koponyán. MEGHALTAK AZONNAL MINDKETTEN. A traktor ülésén, ablakán, műszerfalán tízforintosnyi lyukak tátongtak.
Az a hír járta, hogy amikor elvitték Korpát, csak vigyorgott, göndöröket kacarászott, és azt dadogta:
– CSA-CSAK VÉ-VÉ-VÉGIG VE-VE-VERETTEM RA- RA-RAJTUK, MI-MINT TA-TA-TALPI A BA-BA-BAKTERON.

A nyomsávművelésről szóló távmondat már egy hete ott volt az őrsön, ám az eligazítás… Az bizony elmaradt. A történet tanulságaként a tűzpiros határőr traktorok tetejére festettek ezután egy fehér csíkot. Csak egyet – nem kettőt.


2008. március 04.

apa mi az, hogy vasárnap
hajnalban a pongrácon
kinn volt a trafik?
azért egyél rendesen!
fröcsögsz, szerte-szét
hullik a szádból a tojás.
kit zavar, hogy 80-nal mentél,
mikor senki nem volt az egész
utcában - teljesen hülyék?
nem teszem le a lejátszót!
tegnap töltöttük fel a biankánál
a zimmer 483 livet a th-tól.
bill egyáltalán nem köcsög,
egyébként is nekem tom jön be,
meg a lostprophets-ből a stu.
jaj fater, te olyan öreg vagy már…
kiszopósodott a szemed. mondd azt:
sötétben nem láttad a skodát.

2007-12-08