OLVASNIVALÓ IRODALOM

– Április 17-e, kedd van. Derűs napnak nézünk elébe, friss, déli-délkeleti, mérsékelt széllel. Csapadék nagy valószínűséggel nem várható. A hőmérséklet a koradélutáni órákban előreláthatólag meghaladja a húsz fokot. Kellemes, sárkányreptető idő lesz, a hölgyek kössék a kendőjüket görcsre. Mi férfiak is öltözzünk fel azonban vastagabban, mivel hőérzetünket negatívan befolyásolhatja az, hogy időnként, váratlanul mégis beborulhat. Ugyanakkor a fokozott légmozgás intenzívvé válhat a felhősödés környezetében és időtartama alatt – mondta a rádióban a jópofa meteorológus, aki magát – egyben – valami különleges adottságú showman-nek is tarthatta, mert mondatataiba legalább annyi fordulatot, szuggesztív erőt és sajátos humort vegyített.

Hortobágyi Béla elmélázva váltott át egy másik adófrekvenciára. Már az unalomig hallgatta a hajnali híradásokat, időjóslásokat, és a korábban felvett stúdióbeszélgetést – az egyik pénzintézet elemzőjével – a magyar gazdaság alakulásáról, a befektetések, a tőkemozgások irányáról, a pénzügyi, gazdasági lehetőségekről.
Hortobágyit ez csak általánosságban – mint annyi minden más – érdekelte, mivel a brifkójában lévő váltópénzen kívül, semmi egyéb pénzügyi lehetősége nem volt azután, hogy hajnalban tankolt negyven liter gázolajat a Kálvin térhez közeli kúton.

A másik rádiócsatornán – régi kedvence – a Kraftwerk együttes ismételgette géphangon, hogy „We are the Robots”. A német zenekar nem csak a techno, hanem a hip hop, a rock és a legtöbb könnyűzenei műfaj fejlődésére is nagy hatást gyakorolt legénykorában.
Béla visszagondolt fiatal éveire, amikor még a régi barátokkal közösen borzongott koncertjükön az elektronikus zene keltette hullámoktól.

Igen, azok voltak az igazán szép idők. Volt élet, izgalom, változatos szórakozás, ment a munka. Volt miből aprítani a tejbe…
Ma már csak inkább a várakozás jellemzi az átlagtaxis mindennapjait, mint ezt a mait is.
Még éjfél előtt ment is valamicskét a bolt, de aztán éjfél után… Szinte alig volt mozdítás (pecás nyelven szólva).
Gurulni sincs semmi értelme, egyetlen lengőkart sem látni a „világvárosban”.
Le van itt osztva, le van már nyúlva minden. A mezei taxis csak várja a csodát. Hiába fizet valamelyik fuvarszervező cégnek, ott is csak az éhesebbje érvényesül.
Persze egyeseknek – a nagyobb étvágyúaknak – mindent lehet, és ez így van a társadalom legtöbb területén; őrájuk (vastagbőrűekre) nem ugyanazok a törvények vonatkoznak.

Béla nem szerette, ha a nap már erősen süt a szemébe, hiszen tizennyolcadik éve éjszakázott, és előtte is rendesen belenyúltak délutánjai az estekbe. Teljesen lehangolódva elindult a Kálvin tér irányába.
A napszemüveg még jobban szorította a fejét ilyenkor, amint rezsibe hazafelé autózott a belvárosból.

Az Üllői úton elnézte, ahogy szaggatott ütemben utassal erőlködnek kifelé a reptér irányába a szerencsés többiek, akiknek valahogy akadt egy finom reggeli falat a betonra.
Nevetséges az Üllői út reggeli lámpabeállítása. Épphogy elhagytak egy zöldet, előttük a következő lámpa már váltott is pirosra. Ez főleg a Klinikák környékén szembetűnő és már teljesen dühítő. Ám évek óta ez van, biztos valakinek az a perverzitása: hadd fékezzenek jó nagyokat, és induljanak kövér gázzal az autók, hadd ébredjenek durva hangokra a pipogya nappalosok, és hadd hulljon a fékpor, korom, hadd tornyosuljon az oxidált szénszármazék, hadd peregjen sűrűn a gumikból leváló sok-sok nehézfém részecske. Nem kell szedni legalább a drága nyomelem tablettát.

Béla már-már furcsának találta, hogy neki alig jut hajnaltájt fuvar, mások meg reptérrel kezdenek vagy azzal végeznek.
Főleg azt nem értette, hogy kezdésnek miként kaphat valaki egyből reptetőt, hiszen ő hiába tutizott hajnal kettő óta a belvárosban, sehogy sem jött össze, mindig leverték. Erre kijön valami komálósféle, és egyből suhan repcsire, épphogy csak beköszön.

Hortobágyinak azért is jó lett volna a reptéri transzfer – ha már végigácsorogta üresen a hajnalt –, mert Pestlőrincen lakott, és legalább a hazaútja termelt volna némi hasznot, mivel kezdéskor általában üresen ment be a belbe. Rágondolva sajnálta is a kifelé igyekvő kollégákat, mivel tudta, legtöbbjük rohanhat vissza üresen a városba, ha nem akar három-négy órát valamelyik puffer parkolóban napozni a pörgő reptéri taxikat bámulva.

Míg ezeken morfondírozgatott, haza is ért. Kutyája – szokás szerint – várta a kapuban, és mohón dugdosta a fejét a nyílásba – jelezve, hogy kimenne az utcára szimatkörútra. Egy labradornak az mindenképp fontos. Szagmintát kell venni az arra járó ebek hagyatékáról. Bony persze szagfüggő is rendesen. Talán internetezik ő is, és náluk - ebeknél - ez lehet a hálózat.

Béla beállt a garázsba. Nagy nehezen beterelte a kutyát „netező” körútjáról, amit az eb úgy hálált meg, hogy nagyot vizelt oda, ahol legszebben nőtt a fű. Nem ám a foltokra, amit már kiégetett a vizeletével… Nem.

Egykedvű volt a taxis, szinte apatikus állapotban leledzett. Elmélázva kinyitott egy üveg sört, és leült egy magas székre a kocsi mellett.
Szerette pedig a reggeli hangulatot, ilyenkor úgy érezte – ő az éjszakás –, előnyben van azokkal szemben, akik rohannak munkába, és semmit sem látnak a kora reggel szépségeiből, ezáltal nem érzik a különleges atmoszférát.

Elővette noteszát. Ceruzával jegyzett fel néhány gondolatot, amiből végül is egy vers bontakozott ki. Béla gyakran írt verseket, és másét is szívesen olvasgatta. Lassan már két éve, hogy ez lett a szenvedélye.
Most is izgatottan gondolt rá, hogy gyorsan beviszi a géphez irományát, és felteszi az irodalmi portálra, amelyiken több ismerőse, barátja is publikál. Kíváncsi volt, miként reagálnak majd a többiek, milyen lesz a fogadtatás, mennyi hozzászólás érkezik. Ez mindig jóleső feszültséget gerjesztett benne Inspirálta, és újabbnál újabb gondolatok felvetésére ösztökélte.
A hozzászólások mennyisége ugyan nem mérvadó, inkább az a lényeges, hogy ki szól hozzá.
Vannak ugyanis szép számmal olyanok, akik mindig ugyanazt a sablon szöveget teszik az írás alá: „Nagyon gyönyörű verset írtál, gratula!” Az ilyen kommentelők művei is hasonló értéket mutatnak persze, de hát itt is – mint a taxiban – elfogadják a silány munkát is, ha jó az „útfekvése” a szerzőnek. Nem illik a szemébe mondani az igazságot senkinek, csak dicsérni. Sőt, ha valaki eldobja a sulykot, és negatív véleményt közöl, akkor lenagyképűzik, és attól fogva kerülni kezdi a nyálzós, szirupos, közhelyes, kartellé tömörült alakulat – a romantikus baráti kör.

Amikor felbontotta a második sört, újabb gondolatok villantak át agyán, és belekezdett egy következő versbe.
– Ez aztán az igazi lendület! – dörzsölte tarkóját lelkesen, mintha csak a csodalámpát csiholná, ahonnan előbújik a szellem.

Béla bezárta a garázst, és szétnézett a kertben. Megállapította, le kellene már nyírni a füvet.
– Na, majd bepöntyögöm a két verset a gépen, és írok néhány háeszt, aztán kijövök füvet vágni.

Hobo (ez volt Béla nickje) bejelentkezett az amatőr művészeti portálra, és néhány perc múlva már hátradőlve szemlélte a monitoron új műveit. Ide-oda kattintgatott a két alkotás között, izgalma csak lassan csillapodott.
Amíg jöttek a hozzászólások, addig mások írásait olvasgatta, és írt is néhány reagálást.

Felesége alig ébredt, de máris megbántott, morcos hangon vonta el figyelmét a sajátos környezet révületéből:
– Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de le kell már vágni a füvet, és elfogyott a kutya kajája is, hozni kell a piacról!
– Jól van, rendben, én is látom a füvet. Hozok farhátat a kutyának.
– Postára is menjél el, a csekkeket befizetni, mert a legtöbb fizetési határidő már elmúlt! Lehet, megint késedelmi pótlékot kérnek.
– Majd holnap talán lesz pénzem, ma tankolnom kellett.

Ennyi volt a reggeli üdvözlés.
– Ha ő nem tud köszönni, amikor felkel, és lejön, akkor én sem ajnározom – füstölgött magában Béla, de aztán gyorsan visszazökkent az irodalom világába.

Jött egy SMS. Az ismerőse – egy másik amatőr irodalmár – érdeklődött, hogy mi újság a honlapon, és úgy általában, mert neki nincsen ideje be sem nézni, mivel van egy komoly munkája, amit sürgősen meg kell csinálnia.
Elbeszélgettek elég hosszan, közben az építész-rímfaragó Budára vezetett, a reggeli csúcsforgalomban.

Béla meglepetten vette észre felesége fejét az ajtónyílásban, amikor az ráförmedt:
– Kutyakaja, posta, fűnyírás!
Nem is hallotta, amikor visszajött az asszony, miután elvitte a gyereket az iskolába.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte, mert ki volt hangosítva a telefon.
– Az egyik szerzőtárs érdeklődik, hogy mi van a portálon. Neki sürgős munkája van most, és nem tudott benézni napok óta.
– Hallom valami nő! – csattant fel az asszony.
– Igen az. Ő Napvirág, akitől már olvastál is, és hallgattad a hangos verseit.
– Jó, csak ez a Napvirág nehogy idejöjjön, amíg én dolgozom!
– Normális vagy? Mi bajod lett? Megy éppen dolgozni, Budán van egy nagyobb melója.
– Csak mondom…! – láttam én már karón varjút.
– Fejezd már be a hülyeséged!
– Én vagyok hülye? Te vagy az, aki amióta rákattantál erre a versírásra, semmi értelmeset sem csinálsz, csak a gép előtt ülsz, és mindenféle emberekkel ismerkedsz, meg találkozókra jársz.
Voltak már, akiket idehoztál, és itt is aludtak, nem emlékszel rá?
– Dehogynem! A szegedi Kun haverom aludt itt Festékkel. Ők egy pár voltak akkoriban.
– Jó-jó, csak mondom, láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni…
– Nem akarok megpusztulni – nyugodj meg, még az ötvenet meg szeretném érni augusztusban.

(folyt. köv.)