Egymásba fonódtunk,

mint hullámzó árnyak,

testem körbefogtad,

öleltél s azt kérted

orvososat játsszak;

úgy tanultuk egymást,

mint gyermekek

az anatómiát,

megtaláltál rajtam

minden kis hibát,

feltártad testemnek

kalandvágyó kincseit,

orrod karcsú obeliszkként

közelgett felém,

villám villódzott

vad ágyékomon,

hangod triolázott,

ajkad parázs harapást

tetovált bizsergő bőrömbe,

majd a sötét mögül

kikandikált a fény,

homokszemként fröccsent

hunyorgó szemembe,

s már sajgott a csók,

a szél viharba sodort,

messzi-sivatagba,

piramisok tetejére,

hogy egyszerre nyüszítsük:

végre itt a világ vége!

Mint mikor kar bújik

rég hordott kabátba,

s a kéz nem találja

még a zsebeket,

vagy idegen lakásban

riaszt fel az éjjel,

s villanykapcsolóért

matat tenyered,                         

úgy kutatod múltad,

súlyos útitáskád,

– egy poggyásznak

többen rángatjuk fülét –

bezárt boltba járunk,

visszhangos a kamránk,  

látásunk tompítja

a kriptasötét.

* 

Mindenkinek van

egy apró hullaháza,

minden pince rejt

pár csontvázdarabot,

kagylóhéjú múltunk

keretébe zárva,  

immár csak önmagam

árvája vagyok.

Összebújnak a fák,

vihar közeleg,

jósfájások rúgkapálnak,

az ég megremeg,

felreped a mennybolt burka,

magzatvize

kifolyt szürke festék,

nedv nem maradt benne,

a Nap szétrobbant emlék,

eső táncol rajtam,

megbillen a Hold,

a táj akvarell,

mit gyermek maszatolt,

fuvolák és sípok kórusa a Tátra,

szememmel fényforrást

csorgatok a fákra,

a felhők szétrebbennek;

életre kel a csend,

enyhül a föld szomja,

vackolódik a rend,

ártatlan esőcsók

pihen meg ajkamon

– szívem tisztábbra mossa.

Ma egy leszek

a madarakkal;

vén sas,

ki erejét

próbálva

átröpül még

két hegyen,

s egyszer sem

néz le a völgybe,

de a részvétlen szél

összeveri szárnyaim,

ingadozik a világ,

szédülök mint

kötéltáncos bohóc

rozsdásodó dróton,

míg Prométheusz-testem

sziklaként a földre hull.

Óriás árnyékká

nőttem a falon,

amorf madarakká

torzultak a tárgyak,

rám ült a sötét

minden árnyalata

– a csönd a halál közeli rokona –

 a néma hangok mindig

feketében járnak,

ezért hát beszélek,

hogy emlékezzem,

lebegek az emlékekben,

meggyászolva azt,

ki még én voltam

és aki nem lettem,

így bizonyítom be nektek,

hogy élek,

időnként az árnyak felé nézek,  

s közéjük sorolom magam.

Piros 

Pirosan jó a cseresznye,
ropogósan, frissen szedve,
piros, mint a kerek retek,
pirul, mint a heves gyerek.

Rőt a bohóc pingpong-orra,
aki köhög, piros torka,
vörös a hús, mit megsütnek,
tulipiros minden ünnep.

Fehér 

Fehér színű a gyöngyvirág,
a liszt, amit mamád szitált,
a tejszín s a kenyér béle,
mesében a Hófehérke.

A komondor fehér kutya,
menyasszonyon fehér ruha,
hasonlít a liliomra,
habos, mint a túrótorta.

Zöld 

Zöld a zuzmó, s az új levél,
a spenót, mit meg kell egyél,
zöld lombokat nevel a tölgy,
zöld ruhát ölt tavaszi völgy.

  Zöld színű a postástáska,
vadászruhák paszománya,
zölden cikkan a pannongyík,
s magyar zászlón zöld lenn a csík.

Megjelent A nyakatekert zsiráf c. könyvemben (2010)

Illusztráció: Papp Anikó Míra

 PÉTER ERIKA

A repülő nyuszi

Itt a tavasz, eljött végre,

Húsvét előtt régi szokás:
nyuszik festik ki a tojást.

A tyúkok jól adakoztak,
nyolcvan kosár tojást hoztak.

Sürög-forog nyuszicsalád,
mama kéri fiát, Csabát.

– Hozz pár kaska tojást lelkem,
valamennyit ki kell fessem! –

Csaba ugrik, máris szalad,
fülön fog egy nagy kosarat.

Ott a kaska fához kötve,
léggömbökkel van kitöltve.

Könnyen szakad a kis spárga,
s repül a nyúl fel, a fára.

Tetszik neki az új helyzet:
föntről nézi a szép berket.

S bár remek a panoráma,
szédülni kezd nemsokára.

Szállni inkább madár-szokás,
lenn meg várják a sok tojást!

Leszökken hát ugribugri:
Nyusziknak jobb földön futni!

Tavasz ölel bennünket lágyan

a csipkemintás fák alatt,

s bár nemet mondtunk egyben s-másban,

kezem kezedben maradt.  

Pillangók bölcsőjét ringató szélanya

virágok szirmával hinti be a tájat,

tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,

a halálunk pedig néhány évet várhat.

Nem illik, most tudom temetőt idézni,

hol elporlad a test, s eltompul a szó,

odébb fordulok hát fák csipkéit nézni,

merre üdébb a rét s elolvadt a hó,

és amikor egyszer elszakad az élet,

s tél topog az ősz nyomán, fogd kezem,

hogy úgy ragyogjak, mint egykor a nász után.

Felgyorsult az idő,

Forma-1-es sebességű

a szédült világ,

őrült tempójától

nem látjuk a köröttünk

pulzáló, valódi életet;

hirtelen durrdefekt

térít észhez végre,

amikor kilyukad

a bal első kerék,

s kénytelenek vagy

az autószerelőig

gyalogosan menni,

közben némely elszánt,

szenvedélyes fotós

éveket ténfereg,

fél bolygót nyakába vesz

egy szép pillanatért.

Basch Edit (1895-1980) Krumplihámozó; - 80 x 60 cm - olaj, vászon

El kell menekülni
krumplihámozásba
megfejteni: mennyi,
ennyi csak a lét?
Ma már az is öröm,
ha ketten viseljük
a valaha ránk-rótt,
kimért szenvedést.

Miért van, hogy akik
legjobban szeretnek,
többet, többször zúdul
virágukra jég,
s alázat-e vajon,
ha levágjuk ujjunk,
mégis tálalva van
délre az ebéd?

Itt vagyok,

csak a csend,

és versem vall

helyettem,

némítanak bezárt,

halott dallamok,

 itt vagyok

ahol Te,

de más előjellel,

így önmagam ellen

csak magam vallhatok.

Ölelni jár az éjszaka,

megperzselnek puha csillagcsókok,

ezüstfény ragyog ajkadon,

hárfahúron zengnek lágy akkordok.

Párnánk alá bújik a hold,

szemérme csak ott lel menedékre,

virradatra gyűrött az ég,

szürke folttá kopik feketéje.

Bolygóink is orcátlanok,

két felhő közt csillagkaput zárnak,

s nyelvet öltve hátunk mögött,

kuncognak a tenyérbe zárt vágyak.

Egy tavaszi éjjel
megszületett Csiga,
háza puha volt még,
szeme csupa csipa.

Friss, illatos fűvel
teli most a liget,
olyan nagyra nőtt mind,
ki sem látszik Csipet.

Jaj, de egyik reggel
mit nem művelt Csiga?
megtömte a hasát,
akár egy kis liba.

Nagy étkének persze
megfizette árát,
annyira meghízott,
kinőtte a házát.

Most meg pirul Csipet,
ám ha már így esett,
azon töri fejét,
vajon mit is tehet?

Tény, hogy mérge elszállt,
folyton futkos, kocog,
befér már a házba,
csak a gyomra korog.

 A csigabiga álma

Azt álmodtam lenn a fűben,

 csillaglányok közt repültem.

 Azt álmodtam, volt két lábam,

s táncoltam a csigabálban.

 Azt álmodtam, volt két kezem,

s  festettem a fellegeken.

 Felébredtem és mit láttam?

 Nekem van a legszebb házam!

Kölcsey Ferenc 1823-ban január 22-én  fejezte be a Himnusz megírását.Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT.   Az ez alkalomból hirdetett felolvasóestre írtam  a Körösvidéki Irodalmi Társaság felhívására.

Megbűnhődte már e nép?

Győztünk, vigyázzban állsz, felhangzik a dal,
– Vörösmarty írta vagy tán Kölcsey? –
mondják régimódi, át kell költeni,
ezt így már nem érti mai fiatal,

mégis mikor felzeng őseink éneke,
könnybe lábad szemünk idegenben s itthon,
otthonra gondolunk, nem titkolva, s titkon
szívünkbe költözik a Himnusz szelleme,

pedig nekünk lassan térkép csak a táj,
várunk dől, kőhalmunk kalmár másolat,
áldatlan a bőség, jókedvünk lohadt,
s a Himnuszból nyolc sort citálunk… talán,

hidd el, nem az a hű, igazszívű magyar,
aki pólójára nemzeti színt festett,
ilyenolyan téren magyar zászlót lenget,
de az, aki békét szól, s egy imát szaval.