Péter Erika bejegyzései (98)
Sorrend
jöttünk, szeretetből éltünk,
szeretetet gőgicsélt a hang, a csend,
a délkörök, a Nő, a Férfi. Az Örök.
Értettük növények, állatok szavát,
dúdoltuk lágy szelek hullámdallamát,
körülfontak fények, illatok, hegyek.
Szerettük egymást mind. Nő, Férfi, Gyerek.
Édeni életfa folytonosan termett,
tizenkét gyümölcse táplálta a testet.
Miért lett
a szeretet
fegyverként
használt tárgy?
Levegőben
szálló,
illékony
szóvirág?
Romlatlan
angyalnak
mutatkozó
hamis,
banális,
kenetes,
lejáratott
frázis?
Koldus-
gazdájához
kutyája
visszamegy,
pedig nem ismeri,
mi a szó: Szeretet.
Megdermedtem,
félek – rosszul világított
sikátorba érek,
férgek, meztelen csigák,
papírmasé patkányok közé,
hol a halál masniját hajamba kötik,
és ott polgárőrség már nem őrködik.
Félek – sötét keserűség
almáját eszem,
penészes lekvárral
kenik majd kenyerem,
- visszafordítom magam
magzatállapotba.
A negyvenkettedik hét után,
túllépve kiszabott időn,
ultrahangon,
pozitív teszten,
házi praktikán,
eltervezett napon,
azon az oxigénhiányos,
fojtó éjszakán,
agyongyötörten,
fáradtan, lilán,
megszülettél végre,
hogy magad-veszélynek kitéve,
túlhordott fájdalmak,
fájások között,
örök újraélesztésre várva,
kizárva az egyetlen
visszautat,búvóhelyet
kutatva mellemen,
Te légy halandó,
túlhordott ölelésem.
Négyszáz percnyi
boldogságra vágyva
repülő szárnyára ültem
virrasztani felhők felett,
letérdeltem a bioszférára,
széttéptem a fellegeket.
Bolyongó fényeket kerestem
a csillagokhoz közel,
nem riasztott fagyhalál,
sem oxigén hiánya,
reménykedtem, hogy mi,
fehér ruhát hordó gyermekek,
találkozunk égi óceánban,
négyszáz percnyi boldogságba zárva.
- de minden csillag eltakarta arcát.
Tavasszal született
Bendegúz, a medve.
Lassan itt van a tél,
s enni nincsen kedve.
Olyan sovány szegény,
a szél majd elfújja,
a medverokonság
egész nap szapulja.
– Aludnod kell télen,
enned kell eleget,
a barlang mélyében
éhhalál fenyeget!
– Visznek a mackónak
málnát, körtét, mézet,
megszólal Bendegúz,
– Hiszen ez mind édes!
Visszajön étvágya
Bendegúznak végre,
szép, meleg bundával
vár a hideg télre.
MEGJELENT: DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR, 2009, októberi szám, 3. oldal.
Napozom,
hol magányok napoznak,
a száj sóvár, s a váll őszi
ölelést vár.
Mellettem
klórozott tömeg.
Mobilhang szól - gépzene -
modern kor hangversenye.
Fölöttem
bükk, platán,
fűzfa - halni hajlik,
szipog az ecetfák pora,
s vétlen virágoknak
fakul rúzs-nyoma.
Még néhány nap,
s elillan az ősz-illat.
Pihen a boldogság,
svájci bankban tesped.
Ráncaimra csókot
már csak tengertől kapok.
Apad az óceán,
vadidegen szennyet
hagynak parton kódolt,
holdkóros habok.
Ráncnyakláncom gyöngyét
víz lábamhoz mossa,
vergődnek harcvesztes,
fuldokló szemek.
Nem vonz többé a Hold,
fárad vágyam fodra.
A gyászmenet-idő
majd melléd temet.
Égig nyúló fenyőfák között
az óceán égbe költözött,
lusta felhők füstje imbolyog,
részeg lépcsők
szédülnek a csúcson,
arcot rajzol
a bazalt, barlanglakás
ajtajába kövült az őslakó,
kaktusz szőre tenyerembe vérzik,
szélhez szokott pálmák
lába tűztől kormozott,
eukaliptusz-út kanyarog,
banáncserjék vízért könyörögnek.
A földnek Janus-arca van.
