Pihen a boldogság,
svájci bankban tesped.
Ráncaimra csókot
már csak tengertől kapok.
Apad az óceán,
vadidegen szennyet
hagynak parton kódolt,
holdkóros habok.
Ráncnyakláncom gyöngyét
víz lábamhoz mossa,
vergődnek harcvesztes,
fuldokló szemek.
Nem vonz többé a Hold,
fárad vágyam fodra.
A gyászmenet-idő
majd melléd temet.
Hozzászólások
Tudod:
Mielőtt végleg kiapad a tenger/em, el kell mondjak valamit. :)
Valójában ez a vers nem rólam szól, hanem a hazánkról. Igen. Ott, Gran Canárián az apály-dagály jelenséget figyelve, eszembe jutott az országunk sorsa, s vele együtt gúnyoltam ki magam , az öregséget nehezen tudomásul vevő, még boldogságot, csókot kereső asszonyt.
Hja...
Itt nem a szerkesztésen van a hangsúly, majdnem mellékes a dolog.
Köszönöm a kedves szavakat, a vigaszt.
Mindjárt magyarázok!
Köszönöm, hogy olvastál!
Ahogy mondod, nyughatatlanok! Nehéz elviselni bizonyos fizikai változásokat...
Kicsit át kell szerkesztenem, szerintem....