ALKOTÓ

365

              Mikor szembesültem a ténnyel, hogy haldoklom ledöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közömbösen tudják, ezt az ember szemébe mondani. Egy világ omlott össze bennem, míg kintről az élet szokványos neszei beszűrődtek. Nem voltam sem élő, sem holt, az orvos monoton szavai között. Csak meredtem magam elé és az ujjamon feszülő gyűrűt néztem. Közölnöm kellene veled is a hírt...
- Mennyi időm van még hátra? - kérdeztem tompán. Fel sem fogtam a hírt, de már tudni akartam a napok számát, amit itt tölthetek, ebben az életben.
- Talán egy év... Fél év... Kezelésektől...
     Kezelések. Gyógyszerek és orvosi hiábavalóságok. Ha az ember ideje lejár semmi ima, nem tarthatja vissza. 365 nap vagy még annyi sem adatott meg nekem. Életem virágában szembesülnöm kell saját múlandóságommal. Újabb időpont, újabb kivizsgálás immáron harc a halállal. A klinika épületéből kilépve a nap ragyogása elvakít, és mintha hályog hullana le a szememről, féltékeny vággyal meredek az életre. Haldokló vagyok a zsibongó város közepén. A buszon, fájó szívvel nézem a játszadozó gyermekeket, csalfa csacsogásuk könnyes mosolyt csal az arcomra. Apró jelentéktelenség a vita tárgya, de benne van az életük. Szomorúan gondolok Rád. Az utóbbi hónapokban a vihar elült az életedben. A levelek száma megfogyatkozott és szerelmes lettél. Az irigység vagy már a féltékenység rossz démona kiölte belőlem a bizalmat. Most újra szaladnék feléd, de nem teszem meg. Nem zúzhatom széjjel a boldogságodat. Itthon a villogó képernyő üzenetet jelez Tőled. Olyan egyszerűt, amit barátoknak írunk, olyanoknak, akiket szeretünk, de túl hamar átlépnénk felettük. Ez pedig elkeserít. Választ gépelek, de nem ejtek szót a 365 napról, amely óráról órára csökken. A kétségbeesés, pokoli kín és félelem fölé a Te személyed utáni vágyódás, szeretett és féltés tolakodik. Reménytelen kétségbe esés, hogy itt maradsz, és itt leszel mellettem... Egy ócska regény részlet, amely valamikor belőlünk építkezett... Hétköznapi dolgokat írok le és pár verset is megosztok Veled... Nehéz emberi akarat, mert a szavak az életem végéről akaratlanul is kitörnek, de elnyelem őket. Túlfűtött volt régen minden levelünk, most porban szunnyadó apró kis szikrák, melyek egymástól távol állnak. Te lángolsz még, de én már kihunyni készülök, sisteregve egy kis fekete füstöt hagyva. De nem szólok róla, csak némán, zokogva vicces dolgokat osztok meg Veled az életemről.

 

                                              

Szavazatok: 1
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • KRITIKUS

    Szinte nem kap levegőt. Megütközve szemléli környezet teljes közömbösségét. Aztán működésbe lépnek a belésulykolt automatizmusok. Tréfás dolgokat oszt meg, hogy ne rontsa el a másik hangulatát.
    Szörnyű érzés, amikor hirtelen elromlanak a dolgok, megszűnik a biztonság, és elindul a visszaszámlálás. Ilyenkor már minden pillanat hatalmas bátorság.
    Átérezve adod vissza a váratlan sorscsapás döbbenetes momentumait. Gratulálok.

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum