Anya kórházban van. Hanyatt fekszik mozdulatlanul, nyitott szemekkel. Nem
jön a szobába napfény a félig leeresztett redőny mögül. A falra akasztott tévé képernyőjén árnyékok surrannak. Szobatársa egy folytatásos darabot néz.
– Anya, jól vagy?
Az éltes asszony lánya az anyja fölé hajol.
– Itt vagyok, hallasz Mama? – Próbálkozik, és mély ráncokkal barázdált homlokát simogatja.
– Igen – válaszol, amely inkább egy sóhaj.
Lánya nem tud mit mondani. Tudja jól, hogy anyja nem súlyos beteg azon kívül, hogy benne jár a korban. Combcsontja tört el, a műtét jól sikerült. Gyógyulófélben van.
A csend öleli őket. Ő, aki annyira örült, hogy láthatja anyját, s aki szeretetlenséggel vádolta testvéreit, mert nem jöttek, szótlan marad.
Ezzel a mozdulatlansággal, a fáradt és közömbös arccal szemben tehetetlen zavarban van.
Mire gondol? Mi van a mozdulatlanság, a mély ráncok, a homlok mögött? Milyen rég eltemetett emlékeket talál? Mit szemlél fáradt szemeivel?
Érzi távollétét, és ez őrjítő az asszonynak. Sajnálja már, hogy jött, tudja, zavarja anyját, jelenléte nemkívánatos a szobában, egy a folytatásba merült ágyszomszéd, és egy emlékeibe merült öregasszony között.
– Holnap, Anya. Holnap visszajövök, suttog, és választ nem várva elhagyja anyját.
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Interjú tabuk nélkül 7. – Online beszélgetés főszerkesztőnkkel, Czinege László dányi vállalkozóval
Márkus Míra publikálta: május 11, 2019, 10:00, Online beszélgetés
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Témák címkék szerint
- szépírások (446)
- vers (204)
- próza (73)
- novella (46)
- gyerekvers (24)
- líra (23)
- irodalom (23)
- élet (20)
- szerelem (20)
- karácsony (20)
Havi archívum
2024
- május (2)
- április (10)
- március (6)
- február (8)
- január (1)
2023
- december (7)
- november (1)
- október (2)
- szeptember (3)
- július (2)
- június (4)
- május (2)
- április (8)
- március (6)
- február (8)
- január (8)
2022
- november (2)
- október (2)
- június (1)
- május (1)
- április (3)
- március (1)
2021
- december (1)
- november (2)
2020
- augusztus (1)
- június (2)
- április (2)
2019
- december (1)
- május (1)
- január (3)
2018
- december (1)
- november (6)
- október (1)
2017
- június (1)
- április (1)
2016
- december (2)
- szeptember (1)
- április (3)
- január (3)
2015
- december (5)
- szeptember (1)
- augusztus (1)
- május (10)
2014
- október (1)
- szeptember (1)
- augusztus (6)
- július (1)
- június (6)
- május (7)
- április (6)
- március (13)
- február (13)
- január (7)
2013
- december (6)
- november (7)
- október (15)
- szeptember (7)
- augusztus (9)
- július (4)
- június (5)
- május (6)
- április (12)
- március (19)
- február (3)
- január (9)
2012
- december (15)
- november (10)
- október (14)
- szeptember (24)
- augusztus (17)
- július (8)
- június (10)
- május (18)
- április (30)
- március (24)
- február (28)
- január (27)
2011
- december (22)
- november (41)
- október (23)
- szeptember (41)
- augusztus (30)
- július (41)
- június (20)
- május (16)
- április (12)
- március (14)
- február (25)
- január (41)
2010
- december (16)
- november (10)
- október (13)
- szeptember (32)
- augusztus (8)
- július (12)
- június (13)
- május (17)
- április (31)
- március (22)
- február (26)
- január (48)
2009
- december (36)
- november (55)
- október (43)
- szeptember (21)
Hozzászólások
Megrázó percek ezek. Kitűnően érzékeltetted azt, amikor a beteg számára már semmi sem fontos. Örömtelenek a pillanatok. Kizárja a külvilágot...
Laci már leírta, sajnos az én mamám is így járt. Talán az volt a baj, hogy három évvel előbb halt meg a papa ugyanabban a kórházban, és már nagyon vágyódott utána a mama.
A kórházi lehetőségek még ritkán teszik lehetővé a méltóságteljes kontaktust. A beteg pedig mindig rosszabbul érzi magát az idegen, szokatlan körülmények közt, mintha otthon ápolnák; nem is meglepő, ha magábafordulva az emlékeivel küzd. .
Kifejező írás, megkapó képek. Együttérzésem.
Minden ember megérdemelné, hogy a saját kórházi szobájában, egyedül fogadhassa a látogatókat. Borzalmas érzés, amikor mások előtt kell a beteggel kommunikálni, neadjisten elbúcsúzni tőle, miközben az ágyszomszédja szappanoperát néz a tévében.
A testvérek közömbössége mindenképp visszatetsző. Legalább megpróbálhatták volna... Lehet, köztük van, akit nagyon várt a mama.
Rövid, de igen lényeges megfigyeléseket tartalmazó írás. Respekt.
Anyósom is így járt sajnos. Vártuk, hogy felgyógyuljon, aztán váratlanul örök álomra szenderült. Mikor még benn voltunk az ápolókkal perlekedett, közben azt terveztük, hogy utókezelésre hová kerül. Másnap meglátogatta az unokája és még aznap éjszaka váratlanul eltávozott. Élhetett volna még éveket, hiszen 87 éves volt, és el tudta látni magát, csak hát valami okból elesett az előszobában...
Átérezhetően adod vissza a kórházi attitűdöt - a családi hozzáállást és a helyzet elidegenedő, kiszolgáltatott fonákságát.
Elismerés + ötös pacsi!