Úgy néztelek akkor,
akárha először;
néztelek, s mert a vágy
oly erővel tört föl,
csakis csukott szemmel
láthattalak volna,
tán csukott szemmel sem
láthattalak volna.

Néztelek, és te csak
azt a nézést láttad,
rád szegezett szempárt,
tágult pupillákat —
vak nézhet így vissza
a világtalanra,
vakon néztél vissza
a világtalanra.

Mindkettőnk régóta
élesebben láthat,
mégis egyre játszik
velünk a káprázat,
hogy újra próbáljunk
egymásba vakulni,
látva próbáljunk meg
egymásba vakulni.

Akár élhetnéd is. Ám mindegyre
elrúgod magad a valóságtól,
ahogyan magyarázkodsz. Fárasztó
lehet kitérni, szándékkal esni
mulasztásba. Minek törnéd szét, ha
szilánkjai zavarbaejtően
azonos képet sokszoroznának?

Bábozódj ki! — már nem védelmez, csak
elszigetel a burok. Elég, ha
hagyod lefutni a génjeidbe
kódolt programot. Hiábavaló
lenne kifogásokat keresned;
teendőid listájának élén
egy rég esedékes bejegyzés áll.

Nem vagy tovább halogatható.

idegenkedtem anno
a zsinórdíszes viselettől
mert a porondmestereket idézte
vállukon idétlen partvisfejekkel
meg a forgóajtót pörgető
szállodaportások gazsuláját
korábban kellett volna találkoznom
a kálomista lelkészi palásttal
de katolikusnak keresztelve csak
ornátusokat bámulhattam
a miséken gyerekként
ama palást fordított volna ízlésemen
de éppen akkor kezdtek feltűnni
csapatostól az ország házában
porondmesterkedő méltatlanok
az ambivalencia megszűntét
végül azoknak köszönhettem
akik buzgón kárhoztatták
a méltatlanság egyik forrásaként
kétségbe vonva európaiságát
protestálva kizsinóroztattam hát
a legjobb angol szövetből készült
álló nyakú alkalmi öltönyöm
már ennek is van vagy évtizede
kevés alkalom adódik viselhetni
de olyankor mindig
egy európai nyugalmával
állom a méltatlankodó tekinteteket

Három tudással delelsz. Belátva őket
elérheted eged határait, hogy majd
visszatérj szárnyasulni. Akkor birtokként
egyszersmind mindenek birtokosa leszel.

Az eggyel együtt újrateremtődsz, betölt
a sugárzás, hogy kifelé is termőre
fordulj. Megtaláltad a követ magadban,
vagy, aki vagy; beavatkozásra készen.

Dolgaid után nézel, hiszen nem vagy még
szabad. Egyet keresel, mely mindenkié,
mégis a te egyedüli számod. Mondd ki
a hármat, de maradj egy, hogy egyesülhess.

Hasztalan bíbelődsz dedukciókkal.
Mi módon préselhetnél vissza három
tubusba akár csak eggyel több színt is?
Konstruált sosem lesz elég eleven.
Fényűzés kímélni érzékeid — ha
ritkábban siklanál át részleteken,
tudnád, hogy előre jelzik az irányt,
hol kapcsolódhatsz be az áramlásba.
A torkolathoz tartva már útközben
is megtapasztalható a végtelen.

a hazányi rezervátumot. helyben
megépítenék (lenne rá uniós
forrás apadó kasszából is bőven)
rodostót, az intranzigens véneknek
turint, érzékeny lelkületűeknek
all inclusive döblint, és igény szerint
kufsteinben is otthon – még pontosabban:
itthon – lehetne, ki romantikára
vágyik. skanzenbe zárva kit zavarna
a tájba nehezen simítható múlt
és jelen? mindezek helyett én mégis
egy másik beruházást preferálnék:
a galérie des cotelle* pontos mását,
melyet a nemzeti összetartozás
napján vendéglátóiktól kísérve
minden évben zártkörű rendezvényen
megkoszorúzhatnának külországokból
ide érkező notabilitások.

__________________________________
* La galerie des Cotelle – a Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és
hét méter széles folyosója, ahol Magyarország békeszerződését aláírták.

Elképesztő, hányféle változatban
futtatják – egymással versengve – végig
tévedhetetlen programok a teljes
összeomlás biztos szcenárióit.

Az ütközés sebességét és szögét
olyan szenvtelenül modellezik, mint
kozmikus baleset évmilliárdok
távlatában becsülhető esélyét.

Egyre kisebb tétben mernék fogadni
ellenükben, mert objektivitásuk
heve elragad; olyannyira, hogy már
forgatókönyvet pörgetek magam is.

Az áprilisi égboltot kémlelem
a majtényi éjben. A tét akkora —
súlyától nem érzem a tétet. Még nem
döntök. A csillagokra bízom magam.

rossz néven veszik hogy mostanában
mind ritkábban tolulnak nyelvemre
löknének maguk előtt ezerrel
a helyzettel durván visszaélve
hisz akár viszolyogva is értük
noha nem helyettük vagy nevükben
jól tudják én azoktól még inkább
sokan vannak így nem szorulnak rám
kár kiakadni nekik hallgatok
e kartácstűzben már nem sokáig

ha nem lennél mi is volna
szőrén–szálán Európa
biztat fából vasszigorra
ki szüntelenül aggódva
a nevedben háborog ma
minden fórumon minket óvna
váltig csak azt jajongja
hogy igazítson jóra
a minden lében Európa
ultima ratiója
hajánál fogva Európa
megszoktuk már régóta
szemen szedett Európa
ez kő kövön magyar nóta
hát hallgasd csak Európa
a verdikt már kész habókra
_____________________
most légy okos Európa

Uram
nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen tartsad őt távol
a megvont határtól
tedd hogy még ne érje el
ama szeretve féltett védett kört
önnön tükörképe láttán megfusson gyáván
hátat fordítson legalább egy évnyi
időre s hogy azután mennyivel
többre tisztázhatjuk majd
ilyentájt jövőre!

Nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen add
hogy mi múlandó belőle
sebes szárnyakon suhanjon tova
ám maradjon fönn örökre
minden pillanata
mi nem ismételhető varázslat
meg nem fejthető titok
és fölfoghatatlan csoda!

Nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen engedd
hogy körötteimben ne támadjon
az unalomig ismert arcokban
s gesztusokban új hiány
és végül tedd
hogy olykor ha már végképp
el nem kerülhetem
föltűnésmentesen szolidan tudjam
majd unni magam!

Nem ragaszkodom hát víg esztendőhöz
Uram!

Magányos küldetésben sem kevésbé
serény, mint a születést megjelentők
élén volt. A szolgálat fegyelmén túl
köti hagyomány, szokás, illedelem.

Kötelesség szólítja, és gyermeki
várakozás: fényesedni vágyók és
piros betűs napok benső csendjének
nyugalmára sóvárgók elhívása.

Bár rutinból is eleget tehetne,
még mindig fölkészülésnek tekinti
feladatát. Büszke, mert meggyőződhet
róla: ismét beválna iránytűnek.

Most csupán emlékeztetnie kellett,
s nem rámutatni. Dolga végeztével,
kedvetlenül is tudja, megíratott:
végül együtt jönnek majd le miközénk.

magára árvul magadra ébredésed
lóg a széken átizzadt ujjasod
kisuvikszolod fénytelen szemeid
bekötöd kardod fölsebzett markolatját
csillagokkal varrod ki palástod
horpadt koronádat egyengeted térdeden

magára árvult szemed mögé bújva
rubinló seb két kézelőd
felöltöd végre öntudatod ujjasát
kisuvikszolod szíved s koronádat
hónod alá kapod a vérted
görbe kardodat egyengeted térdeden

belebújsz sebekkel kivarrott ujjasodba
magára árvult szempár két kézelőd
fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
hanyagul fejedbe csapod koronádat
kiegyenesíted a szívedbe görbült kardot
és fölébreszted megszokott álarcaid

Fölvont szemöldök magasából szürkébb
a horizont. Ideje enyhíteni
dogmák szigorán. Szaporázd inkább, ropd,
mintsem hogy ősz hajszálakat szaporíts.

Álnok a késztetés, mely vékony jégre
visz. Hasznos, ha iránytűd agresszívabb
nálad. A psziché intimebb tájain
minden járható út hidakhoz vezet.

Hiábavaló próbálkozás egzakt
szavakat keresgélni, hogy dekódold
a sugalmazottból éppen kibomlót —
bátrabban bízhatnál ösztöneidben.

Könnyedén kelj át, és kétkedés nélkül
lépj felhők fedezékéből a fényre,
inged szárnyaiba jó szelet fogva
hasíthatsz tovább a gyújtópont felé.

Melyikőjük tartott inkább a másiktól?

Ki érzékenysége gyanította – már

a kezdetektől – vonzással elfedett

veszélyek túlságos kockázatát?

Az ösztön vagy az elme hárított-e

kapásból, idejekorán végleges

döntést provokálva? Ennyi év múltán

mi készteti újra feszegetni, ami

jó, ha résnyire nyílt — néhány óvatlan

pillanatra? Igaz, most nem tartja vissza

éretlenül sebezhető önérzet,

hogy pengéjét kristálykeményre szilárdult

felületen tesztelje, feltörni mégsem

lett nagyobb esélye. Aligha lehet

több megkésett felismerésnél, ami

megfejthető. Módjával izgatja csupán,

mennyi a maga sara a történet

olvasható textusából. Fontosabb,

hogy bizonyosságot szerezzen, volt-e

realitása más végkifejletnek.

Leginkább mégis az fúrja oldalát:

ki lesz majd bátor elsőként csempészni

indiszkrét kérdést a menetrend szerint

útjára bocsátott palackpostába?

Ismeretlenségében ismerszik fel
a már megismert is.
Feltárni, hogy feltárhatatlan,
ezzel mutatva fel lényegét.
Ápolni a létezésünkkel ütött
sebet a léten — nem: elrejteni!
Ép-íteni ami nem ép, ha lehet.
S ha már ártani kell:
szinte ártatlanul,
talán, ha gondatlanságból,
de gondolattalanságból sosem.
Inkább álmainkkal karcolva eget
mint mű-tárgyainkkal.
Tudni: nembéliségünknek
e kényszerű poézis a titka,
nem az akarat kudarca,
vacogtató tehetetlensége.
És: csaknem meghitten
betölteni sorsunk,
törvény szerint.

Elébb a tornyot a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
a pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
hiányzó fegyverek derengő helyét
a csikorduló vaspántos ajtót
a padlóreccsenést lépteidnek
a kidőlt napszakokat trófeának
a négy égtájat körbekerítve
kísérteteid a padlásra kísértőid a pincébe
elébb ama sárkányt is unaloműzőnek
gyanút magad köré biztos ami biztos
vizesárkot ravasz felvonóhidat
ablakaid lezárt rostélyát
elébb a hetedik szobába összes szerelmedet
elébb tehát mindezt elébb birodalmad
aztán majd azt is ami kívül
megannyi szélből emelt tornyot.

Íme, neked is fényesedik az idő
(noha a nappali világ mind rövidebb):
túlhordott viselet szégyenkező tükrét
idegen szemmel bámulod. Pedig volt, hogy
már hetekkel korábban kiakasztottad
hangolódni az alkalomra, amikor
felöltheted, s közben magad fényesedtél
a rád törő, folytonos készenléttől az
újra megszületőre. Közelít megint
az ő ideje, de már mind nehezebben
lényegülsz hozzá. Próbálnád elképzelni,
megidézni eltompult érzékeiddel
az időtlenültet, de csupán arra tudsz
várakozni — arra a várakozásra.

            I. Ott pulzál

Párhuzamos síkok, helyszínek.
Történések egy időben:
lényegük szerint fölötted
zajlók, és intimitástól megemeltek.
Cseppek egyediségében az óceán
megtapasztalt, univerzális élménye,
és megfordítva, a Tejút távolából
készült sorozatfelvételek
járdarepedésnyi mikrovilágról —
az agy merevlemezére exponálva.
Összeérő pólusok szikra-
kisüléseitől élesre állított érzékek.
Megérint. Mellbe vág. Betölt.
Szimultán jelenléteidben ott pulzál
egy képtelen ígéret teljesülésének
zavarba ejtő esélye.

 

      II. Nincs mit kezdened

Mit kezdhetnél a dezsavükkel?
Nem ezt, nem így, és még csak
nem is te. Legfeljebb hasonlót,
ha egyáltalán. Másként. Valaki más.
Áttetszővé fakulva is rendre vissza-
csatol saját jelenébe a tiédből.
Ám átjárás csak a múltba, soha
abba az immár idegen jelenbe.
Ha olykor cseppfolyósan mégis
föltolul, értelmezhetőség híján csak
rendszert terhelő üresjárati folyamat.
Élhetsz ugyan visszafelé is, persze,
de mindig csak, mint a mostani
éned. Íme, a szimultán korlátai.
Nincs mit kezdened velük.

           III. Így képzelem

Ott majd föltárulsz mindeneknek.
Átlátható lesz összes áramköröd
és közöttük minden létrejött
vagy csak lehetséges kapcsolat.
Egyszerre leszel, aki valaha is voltál
és még itt lehettél volna. Egyetlen
személy tudatává rendeződik össze
– közvetlenül lehívható formában –
minden letöltött információ, és
jelenléted kitölti az összes bejárt
helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül
szabadságod csaknem teljessé tágul.
Tenmagad maradsz az egyetlen határ,
mit átlépned nem adatik meg, mert
már csak önnön teljességed lehetsz.
(Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

Miféle ígér
et? Én ilyet
soha!  Szem
enszedett és
ostoba — na jó,
valaha magamnak
(ha egyál-) talán, m
ég az idők hajnalán, ám
e kor már nem a csodák k
ora.  Szóval,  hiú  és vak, d
e  táplálja  csak,  ha nincs j
obb  dolga,  míg  bele nem k
ékül!  Úgy is  be  kell lássa v
égül, nem v ár magára itt  se
m  gyors halál,  sem óhaját l
eső, füttyre ugró szolga. Jo
bb, ha tudja, hogy föltörhet
etlen  a  pecsét a szájon! No
s, tán  kíván  még valamit, ba
rátom? Félreértettem volna,
és  foga  mégis másra vásik?
Sajnálom,  ha  csupán  kopog
tat, az is hiábavaló: a hely n
em kiadó, új lakót nem foga
d, nincs olyan Isten – már b
ocsánat –, kerítsen egy má
sik palackot magának, és
(főleg) húzzon innen!