Horváth Géza bejegyzései (11)

Sorrend
ALKOTÓ

Mint a szép híves patakra

Ha nem hajt gyorsan, a városból kiérve akkor is csak legfeljebb félórányit kell vezetnie a hétvégi házig. Hajnalban esett, a lapályosabb helyeken nedves az úttest, Évának vigyáznia kell, hogy ne csússzon meg az autó. Az eső utáni fekete-szürke felhőket vitorlaként dagasztja és terelgeti maga előtt a szél. Fázik, bekapcsolja a fűtést. Néhány perc után mégis megváltozik a kép, kitisztul az ég, a nap ragyog és a szemébe süt. Lehajtja a napellenzőt, de a reggeli ragyogás így is megtölti az utasteret.
Keresgél a kesztyűtartóban, szokott lenni benne CD. Meg is találja Bach hegedűre írt partitáit és szonátáit. Behelyezi a lejátszóba.
Az elszaladó fák és a dombok, az erdőgazdálkodás tanúi a szabályos méretre vágott, egymásra halmozott farönkök darabokra szaggatják a tájat. Fel sem tűnik, már negyed tíz van. Nagyon lassan hajt, a kilométeróra az ötvenet sem éri el. Egyik oldalt fák egy csoportja, ágaikkal az ég felé könyörgő kisebb liget, másik oldalt a tavaszi mezők friss zöldje. Már nem jár messze céljától. Tovább csökkenti a sebességet, hogy összemérhesse a látottakat a gyerekkori képekkel.
Amikor letér a műútról, kanyargós szakasz következik, ami egészen a házig vezet. Kissé emelkedik az út, óvatosnak kell lennie, ne pörögjön ki az autó kereke a síkos, agyagos földön. Pár száz métert kell megtennie így. Az egyik szántásban előző évről néhány napraforgó elfeketedett, lefelé forduló tányérral, ottfelejtett szereplői a teremtésnek.
Amikor a ház elé ér, leállítja a motort. Túl lassan haladt, utolérték a felhők, megint esőre áll. Összehúzza ballonkabátját. A széles eresz alatt szélharang játszik. Nem szokták télire kint hagyni, de most nem volt gazdája a háznak. Előkeresi kabátzsebéből a kulcsokat, nyitja az ajtót. Megereszkedett, szorul, mint mindig. Odabenn nagyon hűvös van, félhomály. Kinyitja az egyik spalettát, hogy bejöjjön a fény, ne kelljen felkapcsolni a lámpát. Minden olyan, mint régen: az egyik sarokban kályha, vele szemben szekrény, középen robusztus asztal és székek. Egy másik sarokban nagyon régi hűtőszekrény, rajta tálca poharakkal. Van még egy szintén nagyon régi táskarádió is. A falon pedig ideillő díszek és a főzés néhány kelléke.
A szokott helyen megtalálja az újságokat, az apróra hasogatott fát; valaki gondoskodott gyújtósról, valószínűleg az apja lehetett, de már nem vette hasznát. A tükör előtti polcon talál gyufát, meggyújtja a tüzet. Először füstöl kicsit, de az akác jól ég, hamar lángra kap, majd néhány vastagabb hasábot is rátesz. A kályha pár perc alatt kiadja a melegét. Mellé húzza az egyik széket, ott melengetőzik.
Bekapcsolja a rádiót, először recseg-ropog, kicsit meg kell mozgatni a hangerő szabályozó gombot, majd amikor kitisztul a hang, megszólal az istentisztelet. Vasárnap van, ilyenkor mindig ezt adják, emlékezik vissza. Hallgatja a műsort és a tűz ropogását a kályhában.
A pap arról beszél, hogy Isten mennyire beleszövi magát a hétköznapjaink szövetébe, hogyan jelenik meg legegyszerűbb cselekedeteinkben, a munkánkban például, és ez a munka megszentelése.
Éva körülnéz, mindenhol apja keze munkáját látja, a gondolatait, elképzeléseit, fantáziáját, mindig megtalálta a célt, a kihívást még a legkisebb feladatokban is.
A szavak egyre mélyebbre hatolnak, s valamiféle örömöt érez és megkönnyebbülést, ami nagyon távolról kezdődik, de egyre közelebb érzi, egyre jobban jelen van. Egyben kezd elérzékenyülni is. Ezen meglepődik. Mindig két lábon járt a földön, soha nem volt kegyeltje a sorsnak, és most még magára is maradt. Talán mindez együtt és a pap szavai, amelyek most katalizátorként működnek, váltják ki benne ezeket az érzéseket.
Odakint esni kezd. Fújja a szél a bejárati ajtót, rövidebb rohamokban támad, mintha odakint nem volna elég hely. Amikor a szél kitartóbb, s még nagyobb erőt vesz magán, megcsörrenti a kulcsot a zárban, a titokzatos réseken sziszegve hatol be, mint valami szellem, majd a tető irányában, valamelyik repedésben újból utat talál magának.
Azt veszi észre, hogy pár percre elaludt. Közben leégett a tűz, de a parázs pont annyi meleget ad, amennyi kell. Véget ért az istentisztelet is, már riportokat adnak.
Kinéz az ablakon, elállt az eső. Odakint komor minden. Úgy dönt, kicsit körülnéz a házon kívül is. Vigyázni kell hova lép, minden vizes.
Semmi nem olyan, mint rég. Látszik, hogy az utóbbi időkben már nem volt igazi gazdája a teleknek. Megtelt a ciszterna, a túlfolyó mellett nagy a tócsa. A borostyán elburjánzott, a filagória tartóoszlopai megdőltek, a tamariszkusz arra nőtt, amerre akart, az orgonabokrot befutotta a vadkomló, a kedvenc pünkösdi rózsája kiveszett. Az almafát is meg kellett volna metszeni. És biztosan a gesztenyét sem gyűjtötte össze senki, gondolja. Cipőjével szétkotorja a leveleket, s valóban, talál is még néhányat, elég nagyok, ehetők lettek volna. Igazából soha nem szerette annyira a gesztenyét, hogy megsüsse vagy megfőzze, ehhez általában az anyjának volt kedve, vagy ha megkérték rá. De most nagyon jólesne, éhséget érez. Reggel elég korán kelt, azóta semmit nem evett, csak kávét ivott. Majd délben visszafelé megállok valahol enni, gondolja.
Újabb emlékek törnek elő. Valahol van egy fénykép, ahogy apjával áll, a fa vastag törzsének támaszkodnak. Még olyan pici volt, hogy elfért apjának vízszintesen kinyújtott karja alatt; valamelyik alsóbb osztályba járhatott. A rokongyerekekkel sokszor játszottak a szőlőtőkék között, meg a telek végén bementek az akácosba, madárfészkeket keresni. Hatalmasnak érezték az erdőt, pedig pár perc alatt ki lehetett jutni a túlsó oldalra, ahol kukoricás kezdődött, meg újabb szőlők.
Az emlékezés valahogy megszépít mindent. De lehet, hogy tényleg szép is volt.
Úgy dönt, visszafelé más irányból közelíti meg a várost. Kicsit hosszabb lesz az út, de nem problémázik ezen. Ráér. Nem hajtja semmi. Nem errefelé szoktak kijárni a telekre, mert apja nem szerette ezt az irányt. A busz szokott erre haladni, a falujáró.
A kis falu, ami következik, egy völgyben fekszik, kétoldalt a meredek domboldalon erdő szegélyezi, középen keskeny patak felezi meg. A főtéren - nevetségesen hangzik, de jobb szót nem talál rá - leállítja az autót, kiszáll. Ahogy lenni szokott, itt áll a templom, de ennek kapuja most mint ásító száj, csalogatja befelé. Elhatározza, hogy megnézi belülről is, mert ellentétben a nagyvárosok dómjaival, katedrálisaival, itt most kitárva a kapu, nyugodtam betérhet Isten házába, és fizetnie sem kell érte. Mielőtt belép, körülnéz, egyetlen lelket sem látni sehol, mintha kihalt volna a falu.
Odabent sokkal hidegebb fogadja, mint odakint a tavasz. Az architektúra egyszerű: egyhajós megvalósítás, alaprajza szabályos téglalap, szemben az úrasztal, kicsivel jobbra a szószék. Fehérre meszelt falak. Elhalad a kopott-barna padsorok között, nyolcat számol mindkét oldalról. Beül az első sorba. Imádkozik.
Oldalt, magasan az ablakokon beszűrődnek a fények, megvilágítják szemben a falat, majd megtörnek és félhomályt teremtenek a térben. 
Elképzeli a kis templomot a gyülekezettel: mindenki melegen öltözött, ahogy szokott, a fűtetlen padsorokban fejkendős, idős asszonyok kuporognak, mellettük öregemberek, bizonyára a férjeik, de fiatal kevés, mert kihalófélben a falu, a lelkipásztor is megjelenik fekete palástban, köszönti a gyülekezetet, majd elkezdi a ceremóniát, munkába lendül a fújtató, megszólal a piciny orgona és énekelni kezdenek örök, gyerekkoruk óta ismételgetett zsoltárokat.
Ő is emlékszik az egyikre, a 42-esre, anyja énekelgette neki mindig:
 
„Mint a szép híves patakra
A szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra,
És hozzá fohászkodik…”
 
Nem veszi észre, egy fiatal lányka a bejáratnál áll, őt figyeli, majd megindul befelé. Évát pénzcsörgés rázza fel, valahol  koppant némi fémpénz. A gyermek az első tavaszi virágokból kötött apró csokrot tart a kezében, majd a szószék előtti asztalkán rendszeresített kis vázába teszi. Éva felé fordul, rámosolyog és köszönti: "Áldást, békességet!" Majd távozik, ahogy érkezett, csak apró lépteinek tompa kopogása hallatszik.
Éva vár még pár percig, aztán követi a kislány példáját megindul kifelé. A bejárattól jobbra észrevesz egy befőttesüveget, ő is tesz bele némi aprót. Ez nem a szokásos persely, gondolja, majd kilép a templomból. Beül az autóba. A kislány nem messze áll, a visszapillantó tükörben jól látja, ahogy őt nézi, de valami különös van a tekintetében, ezt határozottan érzi. "Pedig tettem bele aprót!" - mentegetőzik magában. Valójában nem tudja, mire ez a nézés.
Elindítja a motort, óvatosan elhajt.
Ismét elered az eső, hamar megindulnak az erek lefelé a szélvédőn. Elindítja az ablaktörlőt, monoton, tompa zaja tölti be az utasteret. Megint bekapcsolja a CD lejátszót.
A Ciaccona Bach emlékműve elhunyt feleségének. Attól lehet ilyen gyönyörűen szomorú. Úgy fogok eltűnni, mint mindenki más. Akiknek valaha fontos voltam, már nincsenek. Vagy túl messze vannak. De talán jobb lenne érzéketlennek lenni! Semmi nem kell, amitől ennyire ember az ember! Csak elgyengül tőle.
Ilyenek járnak a fejében. 
Eszébe jut a kislány szomorú vagy inkább vádló tekintete. Most már határozottan vádlónak érzi azt a nézést.
Éva továbbfűzi gondolatait:
Épp hogy csak megszületünk, s azt vesszük észre, hogy már a halálunk tölti ki a gondolatainkat. Az életünk nagy részében készülünk az elmúlásra. Ettől megrettenünk, és próbálunk fontosak lenni, különlegesek. És hogy jobban érezzük magunkat, néha el is hisszük, hogy azok vagyunk. Mi ez az egész!? Mi ez az egész, amit életnek nevezünk? Semmi!
Éva a városba vezető elágazáshoz ér, kiteszi az indexet, megadja a kötelező elsőbbséget, majd ráfordul a főútra. Innen már újabb sávok jelennek meg.
Aztán mégis megenyhül:
De ez a semmi talán épp elég, hogy teremtsünk valamit, ahogy Bach ezt a csodálatos zenét, ahogy apja teremtett a két kezével, ez a semmi épp elég, hogy néha-néha szeressünk, és persze arra is, hogy szenvedjünk.
Megint a városban. Balra autókereskedés, telephelyek, jobbra üzletházak, benzinkút. Rendőrlámpák piros-sárga-zöldje. Ahogy halad befelé, egyre nagyobb a forgalom. Autógumik surrogása a vizes aszfalton. Még öt perc, és a belvárosba ér, keres majd egy éttermet, és megebédel, és ha már nem esik, valahol otthagyja az autót, és elindul a város azon metszéspontja felé, ahol talán remélhet valamit.
 
Pécs, 2019. szeptember 19.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A szirén csábítása

Nemrég új lakásba költöztem, és a nappalim falára kerestem képet, fotót, bármit, ami tetszik, de a galériákban valahogy nem találtam meg a nekem tetszőt. Ekkor hívott fel Endre, hogy mutat nekem valamit, nézzem meg, ugorjak el hozzá valamikor a héten. Szerdára beszéltük meg, el is mentem. Azt mondta, üljek le, mert úgy is le fogok ülni attól, amit mutatni fog. Hellyel kínált, s el is kezdett kicsomagolni valamit. A falnak támasztott, elég nagy méretű, bekeretezett fotót.
Bori volt rajta, szinte teljes életnagyságban, ruhátlanul. Ez persze azonnal sokkolt, de tovább néztem a képet. Véletlenül sem volt botrányos, sőt, inkább igazi művészfotó. Bori egy ókori, puritán dór oszlopnak támaszkodott, hosszú hajába lágyan belekapott a szél. Nézése egyszerre volt csábító és könyörgő, s mintha szólt volna, vagy inkább énekelt valamit?, miközben egyik karjával, ha nem is direkt, de mégis csak hívó mozdulatot tett. Talán így csalogathatták Odüsszeuszt a szirének valaha, ilyen szó nélküli, üres énekkel.
Tökéletes pillanatban kattant el a fényképezőgép zárja, mert megörökítette ezt az elbűvölő időtlenséget, s hogy elhangzott-e valamilyen szó, felcsendült-e valamilyen csábító ének, csak találgathatjuk.
Eredeti helyszínen készült a kép, ehhez nem fért kétség. Nem álltam messze a valóságtól, mert a kompozíció címe A szirén csábítása volt.
Ami mindezen kívül szíven ütött, az volt, ahogy Bori a haját viselte. Mert ez a fotó akkoriban készülhetett, amikor együtt voltunk.
Elakadt a szavam. Endre, látva a reakciómat, így szólt:
- Megértelek barátom, de szerintem ne tulajdoníts neki különösebb jelentőséget! Tudod, hogy megy ez! És valljuk be, Bori meglehetősen fotogén.
- Hol szerezted? - kérdeztem.
- Az egyik ügyfelemmel találkoztam, a kiállítását szervezte épp. Kiállítási darab lett volna, mert akit ábrázol, mondta, nemrég engedélyt adott rá. De ahogy megláttam, rögtön megállapodtunk, hogy beszámítom a honoráriumomba. Megszereztem neked!
Endre válóperes ügyvéd, a jobb hírűek közül való, és ebből következően nem olcsó, gondoltam, az illető kapott a lehetőségen.
- Mennyivel tartozom?
- Ne bolondozz, a tiéd!
Megegyeztünk, hogy valamikor átszállíttatom hozzám, méreteit tekintve nem tudnám a hónom alatt elvinni.
Endre után a főtér felé vettem az irányt. A belvárosban, az irodája felett lakott, így nem kellett sokat gyalogolnom. Bori körül forgott az agyam, és egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan és nevetséges féltékenység is elfogott, amit nehezen tudtam hova tenni. Kutakodni kezdtem az emlékeimben, hátha említette Bori a fotót, de közel két év távlatából már nem emlékeztem.
Felnézve az égre, nem volt bizalomgerjesztő, ezért a téren beültem az egyik presszóba, az ablak mellé, hogy ki is lássak. Mire a felszolgáló kihozta a rendelésemet, odakint már esni kezdett. Az emberek azon nyomban megszaporázták lépteiket, érdekes volt nézni, hogyan rendeződik át pillanatok alatt a tér hangulata és látképe.
Bori fotója és az eső asszociációkat indított el bennem, mert rögtön eszembe jutott De Keersmaeker koreográfiája a Rain, vagyis az Eső, és ennek zenei aláfestése, Steve Reich 18 zenészre írt zenéje. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy jó ötlet-e Bori képét kitenni a nappalim falára, de meggyőztem magam, hogy a fájdalom és a hiány már elmúlt, képes vagyok úgy tekinteni rá, mint művészi alkotásra, amit eredetileg kiállításra szántak, és amiért amúgy, mások, igen sok pénzt fizettek volna, ha megvásárolják.
Borival Évánál találkoztam. Endre vezetett be a társaságba: Éva néhány jogász évfolyamtársa, Zoli és Péter, aztán Ági a zongoratanárnő, aki rendszerint Éva megörökölt zongoráján játszott, legtöbbször közkívánatra a rendelkezésre álló kottákból. Ági ezekből elsőre eljátszott mindent, amin elámult a hallgatóság. Később megsúgta nekem:
- Ezek közül minden darabot ismerek ám - mondta -, így nem az a kérdés, hogy eltudom-e, hanem az, hogy sikerül-e jól eljátszanom. Ugye nem árulod el a többieknek!
Majdnem mindig ott találtam Borit is, Ági barátnőjét, aki táncos volt a színháznál, a Táncművészetin végzett pár éve.
Szóval, látszólag össze nem illő, vegyes társaság volt, és ezek az összejövetelek sok esetben a világértelmezés vitáiba fulladtak. De politikailag homogén társulat volt.
- Ez fontos! Főleg olyan világban, ahol családtagok is nekiugranak egymásnak, ha ellenkező nézetet vallanak - mondta Éva. - De téged Endre hozott, így nem aggódom.
Kissé fellengzősen csak úgy neveztük magunkat: Éva szalonja.
Írásaimmal az irodalmi vonalat képviseltem, ezért soha nem úsztam meg néhány rövidebb szövegem felolvasását, így néhány alkalom után a szalon valódi részévé váltam. Meglepődtem a többiek jártasságán a világirodalmat tekintve, eddig a jogászokat furfangos észjárású, ám mégis csak paragrafusokat kívülről fújó értelmiségieknek gondoltam, akik a tárgyalóteremben érzik magukat elemükben. A szerzőnek mindig jólesik, ha működik az általa írt szöveg, örültem, hogy valódi érdeklődést mutattak írásaim iránt.
Utánam többnyire Ági következett. Játékát hallgatva arra gondoltam, aki nem tanulja meg a zenét, az fogyatékos. Én is annak éreztem magam. Mert milyen célokat állítunk fel magunknak? És hányadik a sorban a zene művelése? Én azok közé tartozom, akik azt vallják, hogy a zene igazi átéléséhez érteni is kell hozzá. Mennyivel élvezetesebb, ha az ember tudja, mit, miért hall! Ági épp Fauré egyik noktürnjét játszotta. Szerettem volna egy zenész fülével hallgatni!
Egyik alkalommal Éva előkeresett egy régi hanglemezt, feltette a lejátszóra. Zoli azonnal felvetette, hogy táncoljunk, rögtön Bori felé nyúlt, felhúzta a pamlagról, és már dülöngéltek is Barry White zsongító hangjára és a zene lassú ütemére. Beültem a szalon félreeső, elkülönített kis olvasósarkába, onnan néztem a táncoló párt. Bori a fejét Zoli vállán pihentette, de szemével engem követett, ameddig lehetett, majd amikor a fordulat megtörtént, megismétlődött az elnyújtott, fürkésző pillantás. Nem tudtam mire vélni. Csak nem velem táncolna inkább? Zoli jóvágású fiatalember volt, ügyvéd, igazán jól mutattak együtt. Mi, férfiak, soha nem lehetünk teljesen biztosak, mi jár a nő fejében - gondoltam. Zoli úriembernek bizonyult, keze nem kereste Bori testrészeit. Mégsem tudtam eligazodni kettejük kapcsolatán, kérdezősködéshez nem volt még merszem.
Borbála, Bori, Borka... ízlelgettem magamban a nevet, és azon tűnődtem, vajon melyik változat illik legjobban egy táncoshoz. Végül én is, a többiekhez hasonlóan, a Bori mellett döntöttem, mint legkedvesebben hangzó változat. Bori mindenkihez aranyos volt, és ahhoz sem fért semmi kétség, hogy ez a kedvesség neki is kijár. A jelenlétében éreztük, hogy más világban mozog, valahogy körülötte semmi nem evilági, és valamiféle titokzatos pajzs övezi. Politikai csatározásaink is csak addig kötötték le, amíg nem fajultak konkrét vádaskodásokba. Ilyen esetekben félrevonult az olvasó sarokba, ha este volt már, felkapcsolta az olvasólámpát, és Éva művészeti könyveit és külföldi magazinjait lapozgatta. Ilyenkor már nem szólt bele a vitába. Arra soha nem szánta rá magát, hogy táncoljon nekünk bármit is, de ha igény volt rá, mindig szerzett néhány jegyet egy-egy kuriózumnak számító előadásra.
Zoli és Bori táncjelenete után nem tudtam közömbös maradni Bori iránt. Mert pillantására még napokkal később is emlékeztem. Izgalom fogott el, és vártam a következő alkalmat, de ez az alkalom váratott magára, mert Borinak két ízben is előadása volt. Teljesen lehangolódtam. Endre meg is kérdezte:
- Mi van veled, barátom? Jól vagy? Nincs kedved?
Még egy hétig kellett várnom. De nem akartam túl direkt lenni, és mintha egyikőnk sem merészelte volna megtenni az első lépést. S talán ettől volt annyira érdekes és izgalmas.
Bori egyik alkalommal, miközben Ági játszott, feltette két lábát szemben az asztal szélére, majd az arcán egy finom, ijedt fintor kíséretében rögtön le is kapta, mintha illetlenséget követett volna el, s körbe is pillantott, nem vette-e valaki észre. Csak én figyeltem, de én úgy ültem, hogy engem nem látott. A többiek el voltak merülve Ági játékában és Silvestrov egyik bagatelljében. Nagyon tetszett ez az alig észrevehető gesztus. Örültem, hogy tanúja lehettem, mert sokszor csak ilyen apróságokból érthető meg az ember, a személyiség, és ahhoz, hogy valakit valóban szeretni tudjunk, ismernünk kell a részleteket is. Ugyanakkor felmerült, hogy bennem vajon van-e valami, amit szeretni lehet, ami érdekes, ami vonzó?
Bevillant egy korábbi beszélgetésünk:
- Az emberek, a hírességeket leszámítva, akiket csodálnak, különbnek érzik magukat másoknál - mondta Zoli.
Péter a teraszon dohányzott, épp akkor lépett vissza.
- Miért is? - kérdezte.
- Arról beszélünk - világosította fel Éva -, hogy a sztárkultusz mennyire és hogyan jelentkezik az emberek hétköznapjaiban - majd folytatta: - Mivel mindenki csak saját perspektívájából láthatja a világot, mindenki azt gondolja magáról, hogy különleges.
- Vagy azt, hogy szeretne az lenni - mondta Bori.
Felém fordultak, mi a véleményem.
- Nos... - kezdtem. - A sztárkultusz mindig is létezett, csak nem volt ennyire egzakt kijelentve, mint ma. Gondoljunk a magas egyházi személyekre, a királyokra, akik az egyszerű emberek számára megközelíthetetlenek voltak. Ezt a pompát az erre kitalált személyzet és a tradíciók tartották fenn. Pontos ceremónia szerint éltek. A mai értelemben vett sztárkultusz a 20. század elején kezdődött a filmipar fejlődésével, amit a bulvárlapok és a reklámipar tovább erősítettek az emberekben. A filmcsillagok, a politikusok, a gazdagok, a befolyással bírók mindenki felett állnak, nincsenek korlátaik, sokszor a saját szabályaik szerint élnek. Nem érintkeznek velünk, egyszerű emberekkel, csak ha muszáj. De szeretnénk megközelíteni őket, hozzájuk hasonlítani. Ha olyan gazdagnak talán nem is, de érdekesnek és különlegesnek azért szeretnénk lenni a saját életünkben, az önbecsülésünk részévé is vált...
Vajon van-e bennem valami, ami Bori számára érdekessé tesz? De bizakodásra adott okot nézése a tánc közben, és ahogy kerülgettük egymást. Valahogy üteme volt, mint egy lassú zenének. Vártam, hogyan alakulnak a dolgok.
Valamelyik próbája után találkoztam Borival. Az egyik étterem kis fekete táblájára krétával kiírt déli menüjét és az ajtóra rendszeresített étlapját tanulmányoztam épp. Csak azt érzékeltem, hogy mögém lép valaki, majd megszólít:
- Csak nem éhes az uraság?
Ez után együtt ebédeztünk meg, majd kiülős helyet kerestünk, olyat, ahol el lehetett bújni a már erősödő meleg elöl. Megfelezte velem a fagylaltkelyhét: egy kiskanál magának, egy nekem. Elegáns mozdulatokkal irányította a kanalat a számba, egész addig, amíg el nem fogyott. Majd néhány másodpercig egyenesen a szemembe nézett. És ekkor Bori pont arra gondolt, amire én, és pont ahhoz volt kedve, amihez nekem. Meg sem kellett szólalnunk. Ekkor megtörtént, amin két hónapja ábrándoztam. Villámgyorsan hívtuk a pincért, fizettünk, s mintha egy varázsló megsuhintotta volna pálcáját, már rohantunk is - szerencsére nem kellett messzire - a sétálóutcán előre, majd balra kellett fordulni, aztán be a második házba, fel a lépcsőn. Fogta a kezemet, húzott felfelé, kettesével szedtük a lépcsőfokokat, egészen a tetőtéri lakásig. Aztán gyorsan, minél gyorsabban le a ruhát, de csak a célszerűség határáig.
Meglepődtem, mert szinte ugyanúgy történt minden, ahogy elképzeltem magamat vele az ágyában. Nem a szokásos forgatókönyv volt ez, nem voltak apró gesztusok, finom tapintások, leheletnyi finomságú csókok. Ilyenkor nincsenek gátlások, nincsenek átgondolt mozdulatok, minden ösztönös. Ezért a kimenetel garantáltan sikeres.
Sokáig feküdtünk még egymás mellett, mert az energiák ilyesféle távozása után úgy érzi az ember, mintha ólomsúly nehezedne rá. Ekkor vetődött fel bennem először, hogyan lesz ezután? Magamban biztos voltam, Boriban viszont nem lehettem, de olyan természetességgel simult hozzám, hogy nem akartam ilyeneken gondolkodni, ezek a pillanatok nem voltak alkalmasak erre. Aztán megszólalt:
- Megyek, lezuhanyozom.
Hanyatt feküdtem, és néztem a szobát, Bori birodalmát, a tetőtéri kialakítás megoldásait, a félig kihajtott bukóablakon beszűrődő fény négyzetét a szemközti falon. Aztán Bori visszajött, szemben velem letelepedett az ágyra. Ekkor jöttem rá, hogy még alkalmam sem volt megfigyelni, így, ruha nélkül, kitárulkozva. Először mutatkozott meg előttem teljes valójában. Egy férfi szemének ez mindig csodálatos pillanat. És Bori valóban figyelemre méltó volt, az ember nem is gondolná, mekkora erő lakozik ebben a testben. De pillantásom a lábára tévedt.
A sztereotip képpel tisztában voltam, milyen egy táncos lába, de szembesülni vele más. Megviseltek voltak az ujjai, apróbb sérülések nyomai is látszottak. Próbáltam megfogni, de elrántotta.
- Ne nyúlj hozzá, nem szép! - mondta.
Majd egy hirtelen mozdulattal beletúrt a hajamba nevetve, felpattant, hogy italt töltsön mindkettőnknek. Ebben a pillanatban szerelmesnek éreztem magam. De már rendelkeztem akkora élettapasztalattal, hogy ezzel az érzéssel vigyázzak, mert ilyen helyzetekben hajlamos vagyok ezt gondolni. Mégis, valami motoszkált bennem, érzelmeim regisztereiben olyan motívum jelent meg, ami korábban soha, vagy legalábbis nagyon régen. És ezt egyre határozottabban éreztem. Felidéztem magamban szép sorjában mindent Borival kapcsolatban, és igazolást kerestem.
Aztán én is fürödni indultam.
Aznap már nem mentünk sehova.
Bekapcsolta a TV-t, modern balettet adtak, a Rain-t, a Párizsi Opera társulata előadásában Steve Reich minimalista zenéjére: Zene 18 zenészre. Hosszasan mesélt De Keersmaeker koreográfiájáról, a zene és a táncmozdulatok kapcsolatáról, aztán a betanulások, illetve betanítások menetéről, hogyan történik mindez, a mozdulatok memorizálásának technikáiról, a mentális megterhelésről, a fizikai fájdalmakról, az áldozathozatalról, hogyan lehet a színfalak mögött néhány másodperc alatt annyira regenerálódni, hogy a színpadon mindebből semmi ne mutatkozzon. Aztán az első előadás előtti felfokozott állapotról. Néztem, ahogy beszél, és ebben a pillanatban csodáltam. Igen, csodáltam, ez a helyes kifejezés.
Aznap éjjelre is nála maradtam. Ismét szerelmeskedtünk, de ez már teljesen más volt. Bori néhány hempergés után felülkerekedett, de először mozdulatlan maradt, majd mégis óvatos táncba kezdett, megnövekedett árnyéka ritmikusan követte a lámpával szemközti falon.
Nőnél felébredni nem olyan, mint otthon, vagy szállodai szobában. Nőnél felébredni a szokatlansága ellenére valahogy biztonságot és kiegyensúlyozottság érzést nyújtó állapot. Pontosan ezt éreztem az első reggelen. Még aludt, volt időm elidőzni. A reggeli madarak, az apró kis zajok, az ágynemű illata, Bori halk szuszogása mellettem. Hihetetlen volt, hogy abban az ágyban fekszem, amiben Bori is szokott minden nap, amit testével melegít fel. A szoba nyár-reggeli hőmérséklete pont annyira volt borzongató, hogy még ne legyen kellemetlen. Meg sem moccantam, csak hogy elnyújtsam ezeket a perceket. Haja szanaszét terült, ahogy oldalt belefúrta fejét a párnába. Arra is gondoltam, hogy a nő részéről mekkora bizalom kell ahhoz, hogy valakit így, maga mellé engedjen, és ilyen kiszolgáltatott állapotot engedélyezzen magának. Főleg néhány találkozás után. Vajon miféle emberismeret kell hozzá? Persze normális esetben.
Érdekes, hogy a szépnek hány változata létezik! Próbáltam memorizálni a vonásait, ahol találkozik a haj a bőrrel, a fülét, az orrát, ahogy lába kilátszik a paplan alól, a kezét, az ujjait, a tökéletes ívben, rövidre vágott körmeit, hogy egész nap velem legyen majd, ha elmegyek.
Talán harminc perc után mégis felkeltem, kimentem a konyhába kávét főzni. Mire visszaértem, már felébredt. Zavarban voltam, nem tudtam, merészeljek-e folytatást kérni, egyáltalán mik az elképzelései kettőnket illetően, hiszen annyira spontán történt minden. Azt sem tudtam, Zolival befejezte-e, egyáltalán volt-e köztük valami. Úgy éreztem, ezt nem szabad megkérdeznem, nehogy magyarázkodásba kényszerítsem. Nem akartam ilyen hibát elkövetni. Inkább megbíztam az ösztöneimben. És Boriban. Az eddigi megnyilvánulásai alapján kizártnak tartottam, hogy Bori belemenjen bármilyen kettős játékba.
Körülbelül egy hónapig sikerült eltitkolnunk a viszonyunkat. Egyik alkalommal, Évánál, a konyhában szendvicskészítés közben Endre rá is kérdezett:
- Jól látom, amit látok? - s mivel igennel válaszoltam, ezt mondta: - Örülök nektek!
Jólesett, és örültem a megerősítésnek, mert ha Endre jóváhagy, helyesel, akkor nem lehet probléma a többiekkel sem. Ezek után már nem kellett óvatoskodnunk, és nem is okoztunk zavart.
Szeptember eleje volt már, otthon rendezgettem a könyveimet, amikor megszólalt a telefon. Bori hangja hallatszott a vonal túlsó végéről:
- Beszélni szeretnék veled valami nagyon fontosról. - Elmondta, hogy sikerült külföldi produkcióba szerződnie. - De a többieknek ne áruld el! Én szeretném bejelenteni - ígértette meg velem.
Gratuláltam, és próbáltam vidámmá tenni a hangom, hogy ne ébresszek benne lelkiismeret-furdalást, próbáltam együtt örülni vele, hiszen azon nyomban, és nekem mondta el először.
A beszélgetés végén lenyomtam a gombot, de a kagylót nem tudtam letenni. Nagy levegőket kellett vennem, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, hogy valahogy megszüntessem a keletkezett légszomjamat. Régen éreztem már ilyet.
Évánál folytatott beszélgetések során szóba került külföldi lehetőség, Bori említette, de mégis hirtelen jött, nem számítottam rá. Őszintén szólva el is felejtettem. Elgondolkoztam a felelősség kérdésén is, azon, hogy ilyen kilátások esetén szabad-e másokban olyasféle érzelmeket kiváltanunk, amilyet iránta épp érzek. Tudtam, hogy nehéz időszak következik számomra. Új életszakaszba kerülök tehát! Voltam már ilyen helyzetben, ismerem az érzést.
Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fotelben, becsuktam a szemem, próbáltam a feladataimra koncentrálni, hogy eltereljem a figyelmemet, de beugrott Bori arca, ahogy csókolt, ahogy előtte mindig finoman megdöntötte a fejét oldalra, először az egyik, majd a másik irányba, aztán óvatos mosolyra húzta a száját, mintha próbálná a mozdulatot, keresné a legalkalmasabb pozíciót. Mindig olyan hatása volt, mintha először tenne ilyet az életben. Elbűvölő volt…
Elállt az eső. A tér felett kezdett eloszlani a felhő, és ha messzebb néztem, már határozottan tisztult az ég. Rendeztem a számlát, és elindultam haza. Először azon gondolkodtam, melyik falra teszem Bori képét. Majd arra jutottam, hogy egyikre sem. Felhívom Endrét, ne haragudjon, értékelem a kedvességét, de adjon túl rajta. Mert ha Bori hazajön, márpedig biztosan hazajön, fel fog keresni engem, ez meggyőződésem. De mit szólna, ha meglátná magát a falon?
Hazaértem, bekapcsoltam a TV-t, beállítottam a művészeti csatornára. Bizonyára ez koincidencia, gondoltam, mert a Rain-t adták, de már a második részt, a felkészülési szakaszt, ahogy a próbák folynak.
 
Horváth Géza
Pécs, 2019. április 13.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Anelita

 
Másodszor térek be ebbe a bárba. Tegnap is jártam itt, s távozásom után rögtön megfogadtam magamnak, hogy ma is eljövök. Megszerettem ezt a helyet különös atmoszférája miatt, de a turisták mégis elkerülik, mert félreeső helyen van, kissé messze a fehér homokos karibi tengerparttól és az elegáns szállodáktól. Helyette inkább kagylókat szednek apály idején, tortillát esznek a piacon, vagy összevásárolnak minden haszontalan dolgot, amit otthon majd győznek elajándékozni – igaz, sokan élnek ebből ezen a környéken. A tehetősebb turisták, pedig a belváros lokáljait látogatják, ahol fényűzőbb az éjszakai élet. Én nem tartozom ezek közé, sokkal inkább egyedüllétre vágyom, esetleg eredeti, latinos zenére és ebben a pillanatban egy hideg italra, de arra nagyon.
Ezen az estén is ott ül a lány, ugyanazon a bárszéken, mintha kibérelte volna azt a helyet magának, s csak pont azért, hogy engem szemmel tarthasson. Kérdezhetné valaki, akkor én miért választottam pontosan azt az asztalt, ahol előző nap is ültem. Én erre azt mondanám: ez meg az én szokásom.
Talán huszonöt éves lehet, bár ebben a félhomályban csalóka. Lába keresztben, bal vállán ruhájának pántja kissé lecsúszott. Szinte minden ugyanolyan rajta, mint tegnap, a ruha fazonja teljesen megegyező, csak színe más: most halványkék, mint a búzavirág, mely kiemeli bőrének kreolságát.
Figyel engem, és észreveszi, hogy én is észrevettem őt. Jobbnak látom, ha elfordítom a fejem és kényszerítem magam, hogy másfele nézzek, de érzem, hogy a mozdulatom nem sikerült természetesre; szinte belepirulok, mert annyira idétlennek hat. Tudom, ő sem hiszi el, hogy ezt akartam valójában, és ha most odanéznék, bizonyára mosolyt látnék arcán.
Felemelem a poharam, kortyolgatok belőle, de a jég már felolvadt és nem annyira hűsít, mint ahogy azt szeretném, és az éppen kifújt cigarettafüst visszamaradt nikotinja a whisky ízével keveredve a számban, nem esik túl jól. De most már mindegy, újat szippantok a cigarettámból, megint kortyolok egyet az italomból, hogy minél előbb újat rendelhessek.
Szombat lévén gyűlik a tömeg, egyre többen leszünk, és ezzel párhuzamosan a zajszint is emelkedik, nő a feszültség, na meg a füst is a levegőben. Izzasztó itt minden, verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokokon. A bárpultnál a mixer bekapcsolja a ventilátorát.
Intek a felszolgálónak, mutatóujjammal jelet rajzolok a levegőbe, hogy újabb italt kérek.
Időközben megfeledkeztem a lányról, de most, hogy odanézek, csalódottan állapítom meg, hogy már nem ül ott, helyette egy kövérkés emberke törölgeti zsebkendőjével homlokát; melege van neki is, mint mindenkinek ebben a teremben. Az egyik vendég mutogat felfelé, hogy kapcsolják be a plafonon függő ventilátorokat. Valaki eleget is tesz kérésének, így pár perc múlva érzem, hogy jobb lesz, ahogy a lapátok forogni kezdenek. Szép lassan normalizálódik a helyzet, de a cigarettafüst egy darabig még csíp.
De hol a lány? – kérdezem magamtól.
Próbálom felkutatni, s megkönnyebbülök, amikor meglátom az egyik sarokban egy asztaltársaságnál, pontosabban három lány társaságában. Az egyik kerek asztalhoz ült át, valószínűleg a barátnőihez – gondolom.
Észreveszik, hogy nézem őket, felém nevetnek, de a nekem tetsző lány mosolya más, ezt határozottan érzem, van benne valami cinkosság, mintha másképp ragyogna a szeme, mint a többinek. Állja a tekintetemet. Vagy csak én érzem és látom így? Rádöbbenek, hogy nem menekülhetek a pillantása elől én sem.
A pódiumon megjelenik egy zenész, aztán még egy, és jön a harmadik és a negyedik, aztán az ötödik is. Öten vannak, öt zenész, majd egy nő lép fel, valószínűleg az énekes. Komótosan kezdik a hangszereket kicsomagolni. A dobról lekerül a takaró, gazdája állítgat valamit rajta: magasságot a cintányérokon, magasságot a háromlábú fémszéken. Mozdulatai kimértek, hiszen számtalanszor elvégezte már ezeket. A zongorista a széket tekeri feljebb, ráül, próbálgatja, teker egyet megint, ráül újból, míg jó nem lesz. A bőgőről is lekerül az „öltözék”, hosszú cipzár rándul, titkos vágyakat ébreszt férfiak képzeletében. A szaxofonon játszó felveszi a sarokból hangszerét, néha belefúj egyet, állít a sípon, majd újból próbálgat, és újból állít, legvégül visszateszi a dobos mögé egy székre, aztán a pódiumról lelépve az egyik közeli asztalhoz ül.
Van még idő. Hosszú még az este, az éjjel.
A többi is végzi a feladatát hangtalanul, csak néha-néha mosolyognak egymásra, meg néha az egyik vendégre, akit bizonyára mind jól ismernek, vagy az is lehet, hogy ő a bártulajdonos. A pincér tálcán italokat visz, az asztalra teszi, az előbbi zenész elé, melyen ott szerepel egy táblácska, rajta Reserved felirat. Fenntartott hely – gondolom, a zenészeknek.
Újból elkalandozom és megfigyelem a többi vendéget is, tekintetem körbejár, majd a lányhoz ér, aki még mindig a sarokban ül a többiekkel. A bárpultnál a mixer az arcát most a ventilátornak tarja, de megzavarják, újabb rendelést kell kielégítenie. Arcán aprócska grimasz jelenik meg, de végzi a munkáját becsülettel, hisz ebből él, ebből tartja el a családját; biztosan sok gyereke van. Leemel a feje fölül egy üres poharat, jégdarabok koccannak az aljában, majd emelkedik egy gines üveg, litty-lotty, telik a pohár. Egy fémtálcán újabb pohár csattan, jön a következő, de ebbe már valamilyen színes folyadék kerül. A harmadik pedig fehér rum, ez biztos, mert megismerem az üveget.
Felkeresem a mellékhelyiséget, meglepődöm, mert a körülményekhez képest tiszta, de sietek vissza abban a reményben, hogy a lányt még mindig a helyén találom. De nem látom, csak barátnői diskurálnak ugyanúgy, ahogy azelőtt; a lány eltűnt. Figyelmetlen vagyok, mert amikor hátratekintek, a hátam mögött a két toalett ajtótól nem messze a másik falra szerelt embermagasságú tükör előtt áll a lány, és a haját, ruháját igazítja. Keresztülszalad a fejemben, hogy bizonyára nem véletlen történés ez, de mit számít, hogy véletlen vagy sem! Bátorságot gyűjtök, de felesleges, mert egy újabb mosollyal jutalmaz, aztán egyenesen elém áll és megszólít. Hiába, a latin temperamentum!
– Anelita vagyok – mondja, és kérlel, üljek az asztalukhoz, ha nincs jobb dolgom. Miért is ne? Valóban nincs jobb dolgom. Válaszolok is neki – bár teljesen értem minden szavát, mégis egy pillanatra bizonytalanság fog el, hogy valóban ezt akarom-e. Észreveszi tétovaságom és kiejtésemen, hogy nem vagyok idevalósi. Kérdőn tekint rám. Én elmondom, honnan jöttem és miért, de csak tényleg röviden, mert nem akarok belebonyolódni a magyarázatba.
Mire visszaérünk, a zenekar tagjai elfoglalták helyüket a pódiumon; cintányér csörren, néhány mélyebb dobbanás, mely megrázza a levegőt és az ember szívét, majd a bőgős is néhány húrt pendít hangszerén.
Játszani kezdenek.
A zene egy pillanat alatt feloldja közöttünk a feszültséget. Megmozdulnak a párok. Néhány férfi és nő keze a magasba lendül, majd taps és biztatás, és a latinos dzsessz ütemére rándulnak a lábak, mozognak a csípők, pörögnek a szoknyák.
Sose hallott dallamok.
Sose látott mozdulatok.
Ahelyett, hogy leülnénk, inkább középre húz, a táncparkett közepére, pereg a nyelve, most szinte semmit nem értek, de kitalálom akaratát – hiszen a szituáció adja magát. Elvegyülünk mi is, megfogjuk egymás kezét és csípőjét, néha közel simul hozzám, majd eltávolodik és kipörög. Arcán és nyakán sós cseppek, lassacskán apró kis ereket képezve folynak lefelé a mellei közé, hogy aztán szétterüljenek újból, és végül eltűnhessenek a ruha szövetében. Szinte az egész teste beszél, ahogy hozzám simul, és ebben az izzasztó melegben, ebben a cigarettafüst és whisky illatú helyiségben is sikerült megéreznem vanília illatát. Hajtincsek repülnek, semmivel össze nem téveszthető, átszellemült tekintet, öröm, boldogság. Újabb sikeres mozdulat, majd érzékien kihívó nevetés ingerel tovább, hogy megadjam magam a sorsomnak, és derekát átfonva hátradöntsem, majd egy kört leírva magamhoz rántsam megint.
A zene nem mérlegel.
A zene irányít; engedelmes szolgája vagyok.
Soha nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy tánc. Soha nem tudtam, hogy így is lehet táncolni. Ez a valóság: én itt, így, ezzel a lánnyal, annyira abszurd, hiszen egy órája még elfordítottam a fejem, ha rám nézett.
Vajon miért képzeltem ebben a pillanatban, hogy ez a nő ártatlan? Vajon miért akartam ezt hinni?
Ahogy szemezett velem és mosolygott rám, aztán ahogy utánam jött, s mintha véletlenül botlottunk volna egymásba, majd ahogy leszólított, és végül, ahogy táncra invitált, minden ellene szólt. De mégis, valamiért nem akartam „rossz” nőnek beállítani magamban. A valósághoz való viszonyom ebben a pillanatban hadilábon állt, de viselkedését mégsem éreztem közönségesnek, inkább túlfűtött erotikát éreztem benne, ami rendkívül kellemes érzéssel töltött el.
A zenekar új számba kezd, most már a harmadikba. Szaxofon hasít éles dallamot – egy pillanatra szomorúságot szaggatva lelkembe és felszínre hozva a vágyat mindkettőnkben –, lassút és pihentetőt, hogy jobban felfedezhessük egymást. Ajkai fülcimpát érintenek, s megborzong a tarkóm, a hátam, a képzelet újabb utakat ígér. Fülembe most ismeretlen szavakat duruzsol. Elővillannak fogai, és nyelve síkosan, melegen keresi az utat az enyém felé...
Áttáncolunk egy órát, szinte észre sem veszem az idő múlását. Kábultan dőlünk le az egyik asztal mellett szabadon hagyott székre, meg sem kérdezve a mellette ülőktől, hogy szabad-e – mintha mindenki testvére vagy legalábbis barátja lenne mindenkinek. Sikerült a pincért gyorsan elcsípnem, így lehajtunk egy italt mindketten, s megpihenünk néhány percre. Előkerül a cigaretta, megkínálom vele, elfogadja, majd gyufa sercen, és ahogy közelebb hajol hozzám a tűzért, szemügyre veszem ismét: milyen szép!
A zenekar újból gyorsba kezd, most már rögtön engedelmeskedem a kérésnek, vagy inkább szelíd parancsnak, tudom a dolgom, tudom, hogy felesleges ellenkeznem. A terem közepe újból megtelik párokkal, ebből a forgatagból én sem akarok kimaradni. Aztán, amikor már a teljes kimerülés határához érünk, a zenekar megkegyelmez. Ahogy csillapodik a ritmus, ugyanúgy fogy a tömeg is, már csak néhány dülöngélő pár marad, melyek nem adják fel, amíg a zenekar bírja, abba nem hagyja.
Ekkor ajkait buja szavak hagyják el – de nem idézem, ez maradjon a kettőnk titka –, közben a női ujj keres és talál, és azt is érzem, hogy megváltozott számomra a világ a teremben, érzem, hogy ez a tánc már másról szól. Kettőnkről, az életünkről, a saját, belső nyomorúságunkról, a vágyainkról, meg arról, hogy mégis csak érdemes élni – hisz felejteni jöttem ide.
Eddig mindig megéreztem, ha új fejezet kezdődik életemben, és most ezt határozottan érzem. Valami lezárult, vagy elkezdődött? – mindegy honnan szemléljük. Ebben a pillanatban felismerem, hogy ez a történet teljesen beleillik életem regényébe, amelyet oly gondossággal, keservesen írtam, és amely már egy éve összeomlott. Hát mégiscsak tudok önmagam lenni, amilyen már nagyon rég voltam! Ebben a szituációban határozottan jól érzem magam; vagyis az élet egy nagy kaland, aminek én is részese akarok lenni, sőt vagyok, s ennek most tökéletes kísérőzenéje ez a latin dzsessz, és ebben tökéletes partnerem ez a lány. Most már nem én vagyok az, aki előző nap véletlenül tévedt be ebbe a mulatóba, aki csak sétálgatott céltalanul fel-le a város különböző épületeit, tereit felfedezve, a járókelőket megszólítva információért, és aki elcsodálkozott a szűk utcák látványán és a szemmel látható szegénységen. Minden előre elrendeltetett, nem lehet másképp. Valahol a lelkem legmélyén mindig ott munkálkodott önmagam szüntelen keresése, megismerése, s most úgy érzem, újból megtaláltam a helyem, visszataláltam az életbe.
Most már kábultan dől a vállamra, kimerült teljesen. Az ital tette, a cigaretta, a füst, a tánc, vagy mindez együtt – ki tudja? Későre is jár.
Ekkor egy kérdést intéz felém.
Hangja olyan lágyan és dallamosan szól, úgy hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, hogy szinte nem is hallom, csak úgy, egyszerűen belém ivódik minden szó; minden szótag külön zenével bír.
Megfogja a kezem, és kivezet a teremből...
 
------
 
Most itt ülünk a parton, a homokban – még nem olyan forró, mint délben szokott –, együtt nézzük, hogyan kel fel a nap. Két kezével hátul támaszkodik, szoknyája combközépig felhúzva, a sós víz mossa lábát az enyémmel együtt. Szél kócolja fekete haját, kezével igazítja, aztán arcán zavart mosoly támad, de nem töri meg a csendet, a hullámok halk zaját. Elidőzöm lábán, a térdén és a combján, majd a mellein, s újból megállapítom, hogy milyen szép. Bőrén nyoma sincs a fáradtságnak; most jóval fiatalabbnak látszik, mint ahogy az éjjel gondoltam.
Hogyan tovább? – teszem fel magamnak a kérdést, de tényleg csak magamnak, mert érzem, hogy minden szó ügyetlennek tűnne ebben a pillanatban. Helyette inkább a zsebembe nyúlok, amerikai dollárt húzok elő, a markába akarom tenni, de visszautasít:
- Neked ingyen gringo! – mondja most angolul, majd ujjaival végigsimítja arcom. Ez a gringo most nem tűnik sértőnek, tudom, nem is annak szánja, s mintha igazolni akarná gondolatom, megcsókol.
Hálás vagyok és talán ebben a pillanatban még egy kicsit szerelmes is.
Feláll, felhúzza cipőjét, megtisztítja ruháját a homoktól, majd elindul vissza. Kissé ügyetlenül lépdel, a homokban bokája mintha megbicsaklana néha, majd az útra érve hátrafordul. Felém int, aztán elindul a városhoz vezető úton, a nyomorúság felé.
 
 
2006. május 18.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Régi ház férfival és nővel

12577051065?profile=RESIZE_400x

 

Ködös, novemberi este.
Csúszós, nyálkás az úttest.
Autógumik surrogása a vizes úttesten.
Óvatosan vezetek, mert a látótávolság minimális. Szótlanul ülünk egymás mellett, csak a szemerkélő köd miatt beindított ablaktörlő tompa zaja töri meg néha a kettőnk köré teremtett csendet.
- Messze van még? – kérdezi.
- Pár perc múlva ott leszünk – válaszolom. S valóban, nincs idő elkalandozni, már fel is tűnik az épület egy utcai lámpa sárgás fényében, egy bekötőút végén, pár száz méterre a főúttól egy kisebb akácos mellett. Érdekes az emberi elme: ebből a távolságból még kiigazítja a valóságot, elfedi a hibákat.
Aztán megérkezünk. Megállítom a motort.
Kiszállunk az autóból, a csomagtartóból kiveszem a két utazótáskát. Jó nehezek, pedig csak két napra csomagoltunk.
- Nem semmi! – ámuldozik. – Nem ilyenre számítottam.
Emeletes, zömök ház. A vastag, kopott falak valamikor fehérek lehettek. Látszik, hogy felújításra szorulnának. Mögötte néhány düledező gazdasági épület. Jóval hátrább a sötétben is kivehetők a kidőlt kerítés maradványai.
- Szokatlan, valóban. Elég régi ez a ház, valamikor a múlt század elején épülhetett. Állítólag egy dúsgazdag kereskedőé volt, aztán állami tulajdonba került. Pár éve vettem meg. Láttam benne fantáziát. Még egy hatalmas téglaboltozatú pince is van alatta. Egyszer, majd ha ráérek, rendbe teszem.
- Miből épült? – kérdezi.
- Néhol kő, néhol tégla. Meg vályog. Nem is tudom igazán.
- És mi ez a zaj?
- Szajkó. Népiesen mátyásmadár. Jelzi, hogy jövünk.
- Ez komoly?
- Egészen komoly. Lármát csap, ha idegent észlel. Itt fészkelnek valahol a közelben. Nem láttál még mátyásmadarat? Nagyon szép.
A vaskos tölgyfaajtó megnyikordul, de olyan röviden, gyámoltalanul, ahogy egy gyermek sír fel álmában, amikor rosszat álmodik, de anyja rögtön megnyugtatja, hogy lecsillapodjon.
Az emeletre lépcsőfolyosón lehet feljutni, mi is ezen megyünk fel. Odakintről erős fény áramlik be a lőrésszerű, keskeny ablakokon. Hideg van. Még a leheletünk is látszik.
Amikor felérünk, felkapcsolom a világítást. Minden olyan, ahogy legutoljára hagytam. Nyár vége volt, szeptember eleje, amikor utoljára itt jártam.
- Helyezd magad kényelembe! Néhány perc múlva melegebb lesz.
A tágas szoba végében embermagasságú kandalló, be van készítve a tüzelő, de az újságpapír, amivel próbálkozom, nedves. Segít széttépni és összegyűrni a lapokat.
Kis idő múlva felcsapnak a lángok. Először aprócskák, de egyre nagyobbak lesznek. Vastagabb hasábokat is teszek a tűzre.
- Az akác jól ég. És az illata is kellemes – próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Az úton egész idáig hallgattunk egymás mellett, most mégis, mintha feloldódna egy kicsit. Örülök ennek, de nem áltatom magam.
Felkapcsolom a többi lámpát is: egy álló- és egy olvasólámpa. Kinyitom a spalettákat, hogy kintről is beszűrődjön némi fény.
Kihúzható ágy, dohányzóasztal, fotelek. Nem divatos már egyik sem. Televízió is van és rádió. Utoljára még működtek, de a nyirkos levegő kikezdhette őket. Aztán néhány kedves tárgy a múltból, hogy a fiatalságomra emlékeztessen. A három kisebb fotográfia az asztalon a szobába varázsolja a fényt, a nyarat, cseppenként adagolva szemlélőjének a régi idők emlékeit. Az egyik falon a házat ábrázoló festmény. Az olajfesték megfakult, a vászon ezernyi helyen megrepedezett, mint egy öregember arca. Illik a szobához, ezért tartottam meg.
Árnyék sétál a falon, ahogy lépked föl és le. Megint feszültnek érzem.
- Miért nem ülsz le valahova? Rögtön felmelegszik a szoba! – kérlelem, de helyette inkább az egyik székre hajítja kiskabátját, majd egy gyors mozdulattal kibújik pulóveréből is. Talán azért, hogy aggodalmat váltson ki bennem? Nem marad más rajta fölül csak vékonyka blúz. – Megfázol! – kezdem újra. – Inkább húzd föl! Látom, hogy remegsz.
Két kezét keresztbe fonva átkarolja vállait, hogy ezzel is csökkentse testének párolgását. Mégis dacosan válaszol:
- Nem szeretem, ha aggódsz értem!
Meglep, hogy ezt mondja, mert azt hittem, örül neki, ha meg akarom óvni.
A kandallóban most már lobog a tűz, a sárga lángok vadul ropogtatják a hasábokat. Lassacskán elérnek hozzánk a melegebb hullámok.
- Van egy cigarettád?
- Van, persze.
Megkínálom, meggyújtja, türelmetlenül szívni kezdi. Mintha nem lenne elég időnk, pedig itt a hétvége előttünk. Félig se szívja el a cigarettát, a tűzbe hajítja.
Valamiért arra gondolok, hogy nem akarom ebben a lehangoló légkörben eltölteni ezt a két napot, és talán ettől indíttatva kiszalad a számon:
- Kedvellek.
- Kedvelsz! Miért nem azt mondod, szeretlek? – kérdez vissza szemrehányóan.
- Talán mert azt még nem mondtam senkinek. Nem azért, mert nem úgy érzek… Hanem azért, mert abban a pillanatban, mintha teljesen kiadnám magam.
- Nem hiszek neked! Te nem szeretsz engem. Kellek neked, azt elhiszem. Úgy kellek neked, mint a levegővétel, de azért, mert levegőt venni, muszáj. Neked szükséged van valakire. De valójában nem rám. El akarok menni innen! – utolsó mondatát már ingerültnek érzem.
- Csak most jöttünk! Két órát autóztunk ebben a ködben. Menjünk máshová?
- Miért akarsz velem maradni, ha nem szeretsz?
Ebben a pillanatban nem tudok válaszolni. Hazudni nem akarok, de a valóságot sem akarnám rosszabbra beállítani, mint ami a valódi helyzet.
Megfogom két kezét, tenyérrel felfelé fordítom; fagyosnak érzem, még mindig remeg. Milyen puha és selymes a bőre a kezén! És milyen szép hosszúak az ujjai!
- Ahogy mi élünk három hónapja egymással, mindketten tudjuk, hogy csak ideiglenes lehet számunkra. Nem lehetünk végállomásai egymásnak. Ezt te is tudod, én is tudom. Te az éjszakákat szereted, amikor minden olyan titokzatos. Amikor a Hold sejtelmes fénye belopódzik a nyitott ablakokon és eltalál a női lélekhez. Ahogy mondtad egyszer. Ellentétben veled, én a nappalokat szeretem. A napon járok, az élők között, a valódi életben. Én otthon ülök és várok. Te felhívsz, én rohanok hozzád, hogy láthassalak. Ki nem mondanád soha, hogy hiányzom neked.
- Nem igaz, hogy még soha nem mondtam! – vágom rá azonnal, de tudom, hogy igaza van. Még soha nem mondtam. Érzem, hogy összeszűkül a torkom. Rég éreztem ilyet.
- Nem sokat tudok rólad. Csak azt, amit látni engedsz magadból. Én viszont teljesen kiadtam magam. Úgy telnek a napok, olyan óvatosan, ahogy az ősz engedi át magát a télnek, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy leesett az első hó. Az ember ilyenkor megtorpan, felnéz a szürke égre, majd azt mondja: „Hát újra tél van!” – Kis szünetet tart, talán a hatás kedvéért, vagy azért, hogy időt adjon nekem, végül hozzáteszi: – Félek tőled!
- Félsz tőlem? Azt hittem biztonságban érzed magadat velem.
- Tönkre fogok menni melletted.
- Miért nem próbáljuk meg úgy, ahogy elkezdtük? – szegezem neki a kérdést.
- Az nem megy. Ahhoz az időt kellene visszaforgatni.
Megfogja arcomat, két tenyere közé szorítja; valamiért úgy érzem, kétségbeesett a nézése.
Aztán elhúzódik tőlem.
Arcán fagyossá merevedik a pillanat.
Leül a kandalló mellé egy székre, közelebb húzza a tűzhöz, melengeti a kezét; úgy üldögél ott, mintha gondolataiba mélyedne.
Csönd. Majd megint egy madár vijjogása hallatszik odakintről. Nem bírom tovább, megszólalok:
- Ó, istenem! Mennyire racionális vagy te! El tudnál egyszer, egyetlen egyszer rugaszkodni a földtől? – mondom lemondóan.
Meglepetésemre felém fordul, és odarohan hozzám. Átölel, vadul csókolni kezd. Blúza alá nyúlok, és érzem, teste már nem is olyan hideg. Inkább forró, vágyakozással teli.
- Jaj, te! – mondja, és összekócolja a hajam.
- Istenem! Miért tesszük mi ezt egymással?
Időközben felmelegedett a helyiség. Későre jár, fáradtak vagyunk mindketten. Befekszünk az ágyba. Nézem, ahogy a tűz lobogása alábbhagy, és az árnyak már alacsonyabban táncolnak a falon.
Vállamra hajtja fejét, így vagyunk el egy darabig, aztán megszólal:
- Mondd! Szerinted mennyit ér a szavak ereje, a másik gondolataival szemben?
- Nem tudom – válaszolom. – Talán pont annyit, mint amilyen jó szándékkal mondták.
Kissé feltámadt a szél.
A tető szerkezete néha megremeg, és odakint az utcai lámpa tányérja ilyenkor nyikorogni kezd.
Az elmúlt időszakra gondolok. Kapcsolatunk gyermekbetegségeire. Vajon kinőjük egyszer őket?


Pécs, 2007. június 15.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szabad akarat

12403946075?profile=RESIZE_400xHópelyhek kavarognak odakint, néha nekicsapódnak az ablaküvegnek, majd az úttesten, a járdákon próbálnak megmaradni az emberek bosszúságára, akik gallérjaikat feljebb hajtva igyekeznek szélvédettebb helyekre. Végre igazi tél van hát, olyan sapkát fülre lehajtós, gőzölgő-teás, forralt boros hideg, amikor bele-belemar a szél az ember arcába, nyakába.
Ida busszal utazik a bevásárlóközpontig, onnan gyalog megy majd tovább. Néhány perc haladék csupán, majd ő is odakint találja magát az utcán, a fázók között.
A busz megérkezik, leszáll.
Néhol már látszanak a hófoltok, ha így esik, egy óra múlva akár pár centis is lehet - gondolja.
Az órájára pillant, tizenegyre kell a Színház térre érnie, van ott egy kellemes, beülős hely; oda beszélték meg. Még bő negyedórája van. Nem siet, nem akar jóval korábban odaérni, ezért kis kerülőt tesz, az Irgalmasok utcája felé indul, nem keresi a rövidebb utat. Veszít ugyan néhány percet, de így már pont jó lesz.
Miután megérkezik, az egyik ablak mellett keres helyet, hogy kilásson, nézhesse a havat. Kabátját, sálját a fogasra akasztja, leül, a felszolgáló lány azon nyomban megjelenik, teát rendel, nem akarja megvárni a férfit, szeretne felmelegedni az italtól, és úgy gondolja, így természetesebb is, ha már előbb érkezett.
Ez még csak a harmadik találkozásuk. De ha a férfi felhívja magához, nem mond nemet. Végül is mire várjon, majd' egy év kihagyás után? Felvillannak előtte a korábbi események: ahol találkoztak, mellé került a színházban a balett előadáson, aztán az előadás után egy még nyitva tartó presszóban, ahogy megbeszélték a látottakat, az első kézszorítások, az első csók.
Nagyot sóhajt, érzi, hogy megmoccan benne valami.
Nem sokat kell várnia. A férfi észreveszi odakintről, elmosolyodik, beinteget.
Szeretne valamit kapni ebből a mérhetetlen optimizmusból és magabiztosságból - mert ilyennek látja őt. És minden erénye mellett még pontos is. Hosszú fekete kabátot visel, hosszú sállal, jól beleillik ebbe a télbe, jó kontrasztja a hónak. Mégis, valami zavarja vele kapcsolatban, nem tudja megmagyarázni magának, csak érzi, hogy nemigazán tud feloldódni vele. De hogy miért ez a bizonytalanság?, hiszen nincs rá semmi oka. De amikor a férfi beszél hozzá, és válaszolnia kell, érzi, hogy remeg a hangja, nem mindig találja a szavakat. Pedig máskor nem ilyen, csak ha vele van.
A férfi odahajol hozzá, megcsókolja mindkét oldalról, még hideg az arca, és valami kellemes illat lengi körül.
A lány ismét megjelenik, újabb italt rendelnek.
A férfi mesél, elbeszéli az előző napokat, és azt, hogy gondolt rá, várta ezt a mai találkozást.
Csak ne mosolyogna így, gondolja, folyton néznem kell a száját, a mozdulatait, a kezét, az ujjait, ahogy felemeli a poharat és iszik.
Talán egy óra elteltével hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, de csak óvatosan, mégis, amikor igent mond, szinte beleremeg.
A férfi taxit rendel a mobilján. Rendezik a számlát, tíz perc múlva meg is érkezik az autó, beszállnak. Az úton feszélyezve érzi magát, nem tud teljesen feloldódni. Szerencsére rövid idő alatt a férfi lakásához érkeznek, nem kell negyedóra sem.
A lakás kellemesen meleg, mintha várta volna az érkezőket. Álmos nyugalomban terül el a nesz a régi bútorok gesztenyebarna polcain, a teraszajtó előtt súlyos függönyök ráncai között rézvörös fény hasítja ketté a szobát, és a szekrényajtó piros-zöld-sárga ólomüvegei és az üveges vitrinben a precízen sorakozó kristálypoharak ezerfelé szórják a fényt, megállapodnak a szoba szegleteiben. Ebben a káprázatban a férfi mosolya még sejtelmesebb.
Képzeletében korábban sokszor megjelent ilyen kép, ehhez hasonló lakás, amelyben szerelmeskedik kedvesével, de valamiért most túl tökéletesnek találja a pillanatot, és ettől zavarba jön, talán nem kellett volna igent mondania. De most már nincs mit tenni, nem futamodhat meg.
A férfi előkeres egy CD-t, majd felé fordítja.
- Szereted? - kérdezi.
- Szeretem, persze - válaszolja.
A férfi elindítja a zenét, tölt mindkettőjüknek italt, majd ezt mondja:
- Belém fogsz szeretni.
- Ne légy olyan biztos magadban! - de ahogy próbálja közömbösen kiejteni a szavakat, csak reménykedik, hogy nem tűnt bizonytalannak.
Legszívesebben most máshol lenne, nem ennek a férfinak a lakásán, akit alig ismer, csak tíz napja. Akkor miért is vagyok én itt? - kérdezi magától. Agytekervényei útvesztőiből az önigazolás csírái bontakoznak ki, aztán kihajtanak, mint a növény, először a szár, majd a hozzá simuló levelek, s a végén virágba szökkennek, amitől megérkezik a válasz: mert legalább egy éve már, hogy nem voltam senkivel. Mert éjjelente a takaró alatt nem ugyanúgy csillapítható a vágy. Ez van. Most kihasználod az alkalmat vagy sem? - így győzködi magát. De miért pont vele, s miért pont itt?, hát hol másutt, drágám, mit akarsz még?; a mosolyát kísérő ráncocskák, úgy hatnak, mint egy pókháló szálai, amelyek módszeresen köréd szövődnek, és lassan ki sem látszol; igen, ez a konyak nagyon régi, nagyon finom, amikor kibontottad a palackot, engem is megcsapott az illata, de én nem is szeretem a konyakot, akkor mi a fenének kértem?; még egyet?, igen, kérek; tökéletesen kimért mozdulatokkal tekeri le ismét az üveg kupakját, tökéletesen ugyanannyi ital csapódik a poharak falához, gátlásokat feloldó molekulák, meglágyul az akarat, kenyérre lehet kenni, ha nem vigyáz az ember lánya. Lassan kortyolgatja az italt, csípi a szája szélét és a nyelvét. Ez a pasi rémes! Vagy inkább tökéletes. Ha akarom, arca jellegtelen, mint egy modern szoboré, de akarom-e letörölgetni a port, mint egy kiállítási darabon, az apró kis szegletekben, ráncokban, szemének sarkaiban, az orr íveiben, hogy életre keljen? Nézi, ahogy a férfi természetes mozdulattal a pohárkehely alá nyúl, körkörösen mozgatja, hogy felszabaduljanak az illat-molekulák, beleszagol, most leül, majd beszél, beszél, kifogástalanul láncolja szavait egymáshoz, kerek mondatokat alkotva belőlük; miért nem mondod meg egyenesen, hogy mit akarsz tőlem, helyette inkább annyit mondasz, hogy „a fürdőszobát arra találod”…
Az ágyra teríti a ruháit, megkeresi a fürdőszobát, megnyitja a csapokat, kellemesen-melegre keveri a vizet, zuhanyozni kezd. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, a férfi levetkőzve mögé áll.
- Megmosom a hátadat, a válladat, a melledet. Megmoslak mindenhol - mondja egyenesen közel hajolva a füléhez, közben finoman bele is harap, de csak épp annyira, hogy ne fájjon.
Egyik lábát felteszi a zuhanyzó fülke szélére, így a férfi könnyedén szappanozhatja, óvatosan végig siklik keze a hajlatokban, majd odafordítva a zuhany rózsáját leöblíti.
Engedelmesen tűri a férfi mozdulatait. Befejezésül hatalmas törölköző kerül elő, amivel átdörzsöli, csak hagynia kell magát.
Az ágy már előkészítve: fehér lepedő, fehér párnák. A ruhák szépen összehajtogatva, letéve az egyik szék támlájára.
Tudja, hogy ebből a helyzetből már lehetetlen szabadulni.
A férfi látja, ahogy meghökken az ágy láttán, ezért ezt mondja:
- Fürdés után soha nem szabad sietni - majd újabb italt tölt mindkettőjüknek.
Elhelyezkedik az ágyon hosszában, párnát tesz a háta mögé, majd elveszi a poharat, nem ellenkezik, de miért is ellenkezne, hiszen szabad akaratából van ebben a lakásban, és ez a férfi kedves hozzá, régen érezte már magát biztonságot nyújtó ölelésben, csak feküdjünk itt egymás mellett egy darabig, idebent, gondolja, különben is jó meleg van, miközben odakint fáznak az emberek, hópelyhek kavarognak.
 
Horváth Géza
Pécs, 2018. december 12.
 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Pokoli vonás

10843594260?profile=RESIZE_400x
Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindhiába. Meg akarja szabadítani őket, némelyiket sikerül is, de minden törvénynek ellenszegülve, ellenkezőleg repülnek, fittyet hányva a föld mágneses terének. Lépései ütemére átkölti a verseket, szemei előtt összekuszálódnak a sorok, látja a papír finomszerkezetét, amely az erőlködéstől atomjaira hull. Indokolatlan forróság keríti hatalmába, a táj nem ad rá okot. Kiszáradt a szája. Minden nyelés ezer tűszúrás, ezer aprócska fájdalom az idegrendszerben. Ólomnehézséggel lépdel; szétszakadt izmok, szétszakadt akarat. A megolvadt hegyek tövében néhol csenevész fákat lát, de ezek inkább kiszáradt kórók, ágain fekete madarak pihennek csendesen. Mind őt figyeli. Csak a szél süvít, szemből fúj, szétborzolja haját, majd arcán éket vágva száguld tovább ismeretlen útján. Ettől egy kicsit jobban érzi magát. Kis időre becsukja szemét, s mire újból kinyitja, látja a síneket, a talpfákat, ahogy fogynak léptei nyomán, aztán ahogy feljebb néz, megjelennek a hófödte hegyek. Megtörli izzadt homlokát, de ezek a verejtékcseppek inkább fagyosak, valamiért a halálra emlékeztetik.
„Mit keresek én itt?!” – kérdezi elgyötörten, de senki nem felel.


1989. június 15-én Balla Imre a szerkesztőségből hazaérve egy Chiléből érkezett levelet talált a postaládájában. Forgatta a borítékot, alaposan szemügyre vette a bélyeget, a bélyegzőt és a dátumot. Hitelesnek találta, valóban ott adták fel. Csomagjait lerakta, majd türelmetlenül bontotta ki a borítékot. Alig tíz soros, rövid levél volt, amelyben Chilébe invitálják. Megjelölték a pontos helyszínt és a találkozásra – arra az esetre, ha nehézségek adódnának – két időpontot. A levélben arra az újságcikkre hivatkoztak, amit ez év májusában írt, amelyben felfedi titkát, hogy nagyapja háborús bűnös, aki negyvenöt ember kivégzéséért volt felelős, majd a szovjet csapatok bevonulása után Dél-Amerikába, pontosabban Chilébe menekült. A levél alján aláírás, feladó egy nő, bizonyos Eszter B.
 Meglepődött, hogy ennyi idő után valaki reflektál erre a cikkre, mivel közvetlenül a megjelenése után nem volt különösebb visszhangja, csak a kollégái kérdezősködtek a részletekről. De pár nap alatt elült minden.
Vajon mennyire vegye komolyan? – töprengett a levélen. Ilyen messzire utazni! Arra is gondolt, hogy vajon nem űz-e valaki tréfát vele, például a kollégái, de miután újból átvizsgálta a borítékot, hitelesnek vélte. De ki lehet a titokzatos nő? Elhatározásra jutott. Arcán különös mosoly suhant át, s már tudta, hogy valójában egy ilyen levélre, pontosabban erre a levélre várt, már igen hosszú ideje. Utazni fog.
Éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, és a következő hetek intéznivalójára gondolt és arra, hogy mi vár majd rá, azon a távoli vidéken. A találka helyéről pontos leírást kapott. Másnap vett egy térképet, otthon kiterítette a nappaliban, és tanulmányozta. Keresgélte a helyszínt. „Patagónia – állapította meg – már a világ vége. Kietlen hely, szélsőséges időjárással.” A következő éjszaka is végtelennek tűnt, és a reggel kialvatlanul találta. Már tudta mit fog tenni, haditervet eszelt ki a következő napokra. A szerkesztőségben ugyanúgy végezte munkáját, ahogy szokta, tréfálkozott a kollégáival, ahogy máskor is, ne vegyenek észre rajta semmit. De agya kettős munkát végzett. Fiatal kora ellenére – alig múlt harminc – kicsapongásmentesen, menetrend szerint élt. Így tett most is. Minden este, amikor hazaért, elkészítette vacsoráját, majd a térkép és a jegyzetfüzete fölé hajolt. Szőtte a tervét.



Messziről fehér templom tűnik fel, vagy inkább kápolna, alacsony kőfallal körülvéve. Hinni akarja, hogy nem csak tünemény, jó helyen jár, mert akkor megérkezett.
Ekkor pillantja meg a nőt is, aki észreveszi, felé indul. Harminc évnél fiatalabb, kreol, fekete hajú.
- Eljött hát…
- Eljöttem. És a végén ez az erőltetett menet! Bérelni akartam autót, de a levélben az állt, hogy az utolsó előtti állomástól csak néhány óra gyaloglás. Ámbár a kölcsönzőben csak két roncs között választhattam, lehet, hogy ide sem értem volna.
A lány feléje lép, kezet fognak.
- Igen. Az utolsó állomásig már régóta nem jár vonat. Amióta megszűnt a bánya.
A férfi ledobja zsákját, ráül. Kifújja magát.
- Most bizonyára kíváncsi, miért ezt az eldugott helyet jelöltem meg magának – a nő nagyon jól beszél magyarul, de azért észrevehető, hogy nem az anyanyelve.
- Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy esetleg tréfa áldozata lettem. Ez az egyik legbarátságtalanabb zuga ennek az amúgy gyönyörű országnak – kérdően néz vissza. – Patagónia határa már-már a világ vége.
- Csak Budapestről nézve – a férfira mosolyog. – Ezen a vidéken sokszor jártam nagyapámmal, itt ismerte meg nagyanyámat is. Amikor valódi egyedüllétre vágyom, fogom magam, és eljövök ide. Tudja hogy van ez! Valamiféle metafizikai kapcsolat a tájjal. És szentimentalizmus. Bizonyára az is érdekli, miért kellett megtennie ezt a hosszú utat. Budapest nem a szomszédban van.
- Valóban!
- Jöjjön velem! Mutatok valamit.
Egy dzsip pihen a templom mögötti kőfal túloldalán. A motorháztető még ontja magából a meleget. Beszállnak, a nő beindítja a motort. Szépen feszülő, kopott farmer a combokon. A sötét hajat repíti a szél.
Néhány perc múlva egy bánya külszíni fejtéséhez érnek.
- Nézze! Ez régen rézbánya volt, de manapság nem folyik kitermelés, amint azt láthatja is. Nagyapám tehetséges ember volt. Rövid idő alatt a bánya főmérnöke lett, majd néhány évre már a legfőbb részvényese. Aztán jöttek a marxisták majd az államosítás, és tönkrement minden. Be kellett zárni a bányákat. Sok helyen az országban. Így ezt is. Bár igaz, hogy ez a bánya soha nem volt jelentős, ezért nem kezdődött el ismét a kitermelés, amikor rendeződtek a viszonyok. Később szőlőültetvényeket vásárolt a család, abból éltünk meg. Ezekben az időkben születtem, a korábbiakat csak elmondásokból és a tanulmányaimból tudom.
- Nocsak! Chilei bor?
- Csodálkozik? Ez a Föld túlsó fele. Errefelé a magyar borokat nem ismerik.
- Miért mondja el mindezt nekem?
- Mert ha ön valóban az, akinek mondja magát, akkor rokonok vagyunk. Rendszeresen járatom azt az újságot, amibe írni szokott, így bukkantam a cikkére.
Közel a fejtés széle. Mintha Isten dühében belemart volna a tájba, hatalmas gépezetek nyomai. Vörösen tekergőző szerpentinek lefelé a mélybe.
- Vigyázzon! Még leesik nekem! – nevet.
- Megengedi? – A férfi megfogja a nő kezét. Hosszú, ápolt ujjak. Jobban örülne, ha nem lenne ilyen szép ez a nő. Ebben a pillanatban fáradtsága ellenére is vágyat érez iránta. Tovább lépdelnek egymás mellett a fejtés peremén, de szemét nehezen tudja levenni nyurga alakjáról, a fenekén feszülő farmernadrágról. Amikor szemben áll a szélnek, mellére feszül az ing. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ez a nő megnehezíti a dolgát.
- Nem tegeződnénk? Ha már így hozta a sors – folytatja a beszélgetést a nő.
- Dehogynem.
- Eszter. Szervusz.
- Imre. Örülök.
A férfi felnéz az égre. Nagyon magasan két keselyű kering a fejük felett. Kifeszített szárnyaik foltok az ég abroszán. Előveszi revolverét, a nő felé tartja.
- Hallottál már a nepáliak temetési szertartásáról? Az elhunytat ruha nélkül kiteszik a hegyekben a keselyük martalékául, majd a megmaradt csontokat is darabokra zúzzák, aztán szétszórják. Nepál ugyan a világ túlsó felén fekszik, de keselyük itt is vannak.
- Visszaszolgáltatják az embert a természetnek.
- Pontosan. A mi szemünkkel talán kegyetlennek tűnik mindez, de ha belegondolsz, rendkívül praktikus eljárás.
- Úgy akarsz megölni, hogy ne maradjon semmi nyom? – mutat a revolverre.
- Te választottad a helyszínt, én elfogadtam.
- Bíztam az ítélőképességedben.
- Láttam az autóban letakarva a fegyvert. Annyira mégsem bíztál.
- Kietlen a vidék, minden eshetőségre fel kell készülnie egy védtelen nőnek.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyapád Magyarországon negyvenöt ártatlan ember életéért felelős!
- Természetesen. Nagyapám a halálos ágyán töviről hegyére elmesélt mindent. Megbánta, amit tett. Parancsot kapott.
- Mindenki tudja, mikor lehet vagy kell megszegni a parancsokat.
- Bizonyára így van.
- Nagyapád futni hagyhatta volna a szerencsétleneket.
- Talán nem volt elég bátorsága hozzá, mert ő is félt. A halála pillanatában rémült volt a tekintete, és azt kérte, bocsássak meg.
- A te megbocsájtásod nem elég. Negyvenöt ember számtalan gyermeket nemzhetett volna. Az ő gyermekeiknek is születhettek volna gyermekeik.
- Ezért akarsz megölni?
- Ezért.
- Nem gondolod, hogy elhamarkodott az ítélet?
- Nem. Elég sokat utaztam ezért a percért. Volt időm átgondolni.
- Tehát a nagyapák bűneiért az unokák fizetnek.
- Valakinek mindig fizetnie kell. De valamit elárulhatnál. Miért hívtál meg, ha tudtad, a cikk csapda?
- Természetesen tudtam, hogy nagyapámnak nem volt felesége Budapesten, így unokája sem lehetett. Elárulta volna nekem, voltunk olyan jó viszonyban.
- Akkor miért mentél bele mégis?
- Kíváncsi voltam rád. Hogy meddig mész el. De úgy látom, a végletekig.
- Szeretsz kockáztatni?
- Szeretek.
A vakító nap mint egy kifordult szem.
A férfi lejjebb tartja a revolvert, mintha pillanatra elbizonytalanodna. Talán a fényektől, talán a fáradtságtól.
A fejtés szélétől messzebb állni most a túlélés záloga. Eszter tudja ezt, nem haboz. Határozott mozdulattal a szakadék felé löki a férfit. A test néhány tompa puffanással zuhan a mélybe. Beszáll az autóba, beindítja a motort, hirtelen gázt adva elindul a dombon túlra, ahol ott a kis templom és az út.
Hajába belekap a szél.


Horváth Géza
Pécs, 2012. augusztus 20.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vágyakozás-szonáta

10843594892?profile=original
Genedics Kamilla festménye


Naponta ismétlem önmagam.
Gondolataim kilobbannak az űrbe,
de nem csillagporból alkotnak téged elevenné,
se nem két kezem mesterien,
ahogy szobrász hasít a nyers kőből.
Amikor a látomás legyőzi az elme korlátait,
a Teremtő szemével látlak
– Ő láthatta az első nőt ilyennek.

Ember-szöveteidbe életet lehelek,
arcodra gyöngyház-fehér nevetést,
de önző a szándék: tökéletlen lényem,
a vad férfi most kénye-kedvére alkot,
hogy bejárhassam tested zarándokútjait,
alakod sejtelmes geometriáját,
miközben összemos minket az éj.
A mű remek, de nem konvencionálisan vagy te szép,
hanem valahogy másképp.

Leírhatnám, milyennek látlak.
Leírhatnám, hogy meztelen bőröd a jázminok jó illata.
Leírhatnám, hogy két melleden megáll az idő,
amin a fáradt szem megpihen,
s hogy tested, mint szőke ágyékú aranypáncél,
mikor a lemenő nap szórt fényt vet,
szavaid pedig a mindent magukba foglaló szavak,
amit kicsikar magából a barbár pillanat.

Jöjj hát könny-oltáraimra,
üres kápolnáimban ne hagyj egyedül,
te légy aki minden szót ismer,
aki tudja a múlt idők történetét –
a szemek és szavak közönyét –,
te légy a mell és a hó-arc, melyre keserű harmat hull!
Testünk kettős integráljele pihenjen csend-szőnyegeinken,
hadd álmodhassalak tovább,
összegyűrt vásznaink melegét,
meztelen perceink csók-zuhatagát,
mígnem megnyugvást találok az idő tengelyében.

Horváth Géza

Pécs, 2012. február 12.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ecce homo

10843586891?profile=original


Munch: Madonna


 

Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden, ami az élet apró jele.
 
Most illatörvényedben halódva állok,
és keringve jönnek kósza képzetek,
hogyan jött szobádba el a tépett ajkú nyár,
a vörös szakállú ősz a dühös telet vonszolva maga után,
majd ahogy a záporverte tavasz újra fénnyel betakart.
Az erdők is előjönnek és a csüggedt meredélyek,
az utcák, a házak, az elfáradt bazaltkövek,
és mindenki, akit azóta elfeledtem,
de leginkább mezítelen lábad áramvonala,
kreol bőröd, hajlataid színének változása.
Édes anyagból voltál, egy sötét szirmú rózsa,
csókjaid a szétterült folyók lassúsága,
szobád ámbra-homályában elvesztem a szádban.
 
Mint a méh, aki a kaptárt soha el nem véti,
vagy a jó pásztor, aki mindig rátalál a nyájra,
úgy térek vissza templomaimba,
kiapadt folyómedreimbe,
a nedvességet izzadó szőlőlugasokba,
a gyökerekbe,
befelé forduló panaszok között
üres folyosóimban lépdelek,
mert igen!,
aznap megtébolyult bennem az ég,
és úgy kopogott a világ a fejemben,
ahogy azelőtt még soha.
Annyira fáj,
mint amikor levágott tarlókon jár az ember,
amikor tüskék tépik a testét,
vagy inkább... az utolsó szó magába zárult
roppant zenéje.

A katedrálisok mozdulatlansága én vagyok,
minden gyámoltalan cselekedet,
egy súlytalan teher,
egy befelé növő csíra,
a sehová sem vezető út.
Egymagam maradtam, de mégsem egyedül,
mert hallom, hogyan nyitja szirmát a virág,
hogyan lélegzik a fákon a lomb,
látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog...
de a könnyek tudománya is az enyém,
Isten borzasztó csendje.
 
Horváth Géza
Pécs, 2011. augusztus 3.

 

Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Milyen kár!

Milyen rég volt már, hogy kislányként nekiment annak a kőfalnak. Bal térde alatt nézi a forradást – szépen begyógyult. Dorgálta az anyja, hogy jobban vigyázzon. Apja nem sokat szólt, inkább csak az anyjának vetette oda: "Hagyd már azt a gyereket! Ebcsont beforr!". 
    Úgy is lett. Pár nap múlva már tovább tekerte a biciklit sebesen, mindig ő volt a leggyor­sabb. De ennek már nagyon sok éve... 
     Most vetkőzik. Körültekintően hajtogatja össze ruháit. Sóhajt, kedvenc pólóját magához szorítja, beleszagol, majd lerakja. Már csak az alsónemű van hátra, aztán haját a füle mögé igazítja: kecses, bevett mozdulat; jól áll neki, csak ő tudja így. 
     Megnyitja a vízcsapot, először a meleget, aztán a hideget – ez utóbbi kissé nehezen jár, de ezen most nem bosszankodik, ahogy szokott. Máskor dühös lenne a csapra, vagy inkább arra, aki utoljára megjavította, de a nevére már nem emlékszik. 
     Eltalálja végre a kellő hőfokot. Előbb a bal lábát emeli át a fürdőkád széle fölött, majd miután ráhelyezte súlypontját, jön a másik láb is. A sugárban ömlő víz útjába áll. Megborzong, amikor az első vízsugarak a bőrét érik. Apró kis tűszúrások, nem fájnak, de megszokja hamar.
     Két tenyerét szembe fordítja, vizet gyűjt, leöblíti az arcát.
      A tusfürdőből a kezébe önt egy keveset, majd óvatosan bekeni magát. Begyakorlott mozdulatok: arcát, nyakát, föntről lefelé halad. Jó illatú lesz a bőre. Aztán újból a zuhany alá áll, mert fázni kezd, bőrén látszanak az apró kis jelek.
     Újabb tusfürdő kerül a tenyerébe, szép sorjában a többi testrészre is rákerül a sor: az intimebb helyek, aztán lejjebb is, a combok, a lábszár és végül a boka meg a talp.
     "Milyen szép a lábam" – mondja halkan. Az iskolában mindig dicsérték alakját, a fiúk felhúzták a szoknyáját – már aki merte –, mert meg akarták nézni, mi van alatta. Ezen kissé elmosolyodik, és visszaemlékszik egy fiúra, aki az első szerelmes levélkét rejtette a táskájába, amikor azt hitte, nem figyeli. A fiúcska barna volt és kékszemű, nagyon kedves volt hozzá; hazafelé mindig vitte helyette az iskolatáskáját. 
     De nem engedi magának, hogy túlságosan elkalandozzon. Újból visszatér a jelenbe.
     Szép, íves talpa tökéletes magabiztossággal tapad a nedves fürdőkádban, lábujjait kissé ráfeszíti a kád aljára, hogy még stabilabbnak érezze az állást. 
     Aztán elvesztik mechanikusságukat a mozdulatok, és arra koncentrál, hogyan esnek bőrére a vízsugarak. Ilyenkor a legjobb, amikor az ember a lecsorgó meleg vízre figyel, és ettől a mozdulatai lelassulnak.
     A polc nincs messze. Csak meg kell fordulni, kézre áll minden. De nem is kell most mindennek kézre állnia, csak egyetlen dolognak. És ott is van, pontosan azon a helyen, ahova korábban tette. "Istenem! Milyen jó, hogy ilyen precíz vagyok! – gondolja. Hiába... az alaposság az egyik erényem."
     Elmosolyodik. Érdekes, hogy pont most jut eszébe ez a gondolat. Erény! Van valami értelme egyáltalán ennek a szónak? Egyáltalán valaminek is?
     Eléri a polcot.
     Agyában újabb emlékek tolonganak, mind a gazdájuk kegyeit keresi. Szinte versenyeznek, hogy melyik kerüljön előtérbe. Úgy dönt, az iskolás éveknek ad utat. Arra gondol, hogy mennyit tanult. Az a rengeteg különóra és gyakorlás. Kitartás. Szigorú menetrend szerinti élet. Mindent mindig eltervezett. A dolgoknak terv szerint kell történnie, különben elvész a ritmus, zavar támad, és ideges lesz az ember. És most, tessék! Újra próbára van téve az akarat. Most sem kell mást tenni, csak szép sorjában, tervszerűen cselekedni, akkor megy minden, ahogy kell. 
     A fürdőkád aljába ül. "Nem is hideg a kád" – gondolja, és ettől, talán még jobban élvezi a testére csorgó vizet.
     Aztán kissé felszisszen.
     Az első kellemetlenség után megkönnyebbül. A vízzel keveredett csík gyorsan a lefolyó felé szalad. Apró kis patak. Vagy talán apró kis erecske inkább, a kád alján. Nem ilyennek képzelte. 
     "Csak ne üssem be a fejem, mert azt nem szeretném. Ezért is jobb ülni." – gondolja. "Vajon mennyi lehet az idő?" Bánkódik, hogy nem tudja, meg kellett volna néznie. Most a lefolyt víz mennyisége számolja az időt, vagy talán inkább a dobhártyája dobogása. Nem tik-tak, tik-tak, mint az óra, hanem dob-dob, dob-dob, ahogy dobog a szív. 
     "Milyen jó meleg a víz! Úgy elbágyaszt. Olyan ez, mit a Csipkerózsika-álom! Aztán értem is jön majd egy lovag, megcsókol, én felébredek, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk." 
     Teste a kád bántóan hideg oldalához ér, fejét a csempének támasztja; a barna hajrengeteg most nedves tincsekben áll össze, és omlik a vállára. Szempilláit ólomnehezékkel fáradtság húzza, de a barna szempár valahogy az ujjaira pislant, és a látványtól elszorul a szíve; valamikor hangszeren játszottak ezek az ujjak. Most tehetetlenek mind, már nem jók semmire. "Milyen kár!" – sajnálkozik.
     Arcán szomorúság látszik, majd sírás fogja el, de a vízsugár, amit ráirányít, kimossa a könnyeket. Reménytelen vállalkozás, nem akarnak megszűnni sehogy sem... 
     "Az angyalok fiúk vagy lányok? Vagy nemtelenek?" Ezen még soha nem gondolkodott. Olyan egyformák. De nincs ideje tovább morfondírozni ezen, mert hangokat hall: "Kellesz nekünk! Kellesz nekünk!". Majd újra: "Kellesz nekünk!" – gyerekhangoknak véli. Vagy inkább gyermekkórusnak. Csengő-bongó gyermekkórus. Szépnek találja. 
     Lehajtja fejét, maga elé mered. 
     Aztán az anyja hangját hallja, újra látja kedves mosolyát, ahogy ránéz szófogadó kislányára: "Gyere kincsem kész az ebéd, játszani ráérsz még eleget!" Mozog a szája gondolat közben, ahogy suttogva, inkább csak magának válaszol: "Megyek anya, megyek már..."
     Mintha a semmiben lépkedne... 


Pécs, 2006. november 11.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Mélyinterjú magammal

12663965698?profile=RESIZE_400x
Bevágódni a szobába, bezárni magam mögött az ajtót, aztán behúzni a függönyöket, és elnyújtózni a bőrfotelben. Ebben a hűvös szobában nem izzad rá a bőrre az ember, mint nyáron, amit ki nem állhatok. Töltök magamnak egy italt, mostanában rákaptam a Glenlivet-re, egy régi haverom ajánlotta pár hónapja, azóta beleestem. Na nem annyira, hogy mindig és rendszeresen, csak ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok, vagy egy nővel, amikor előttem a hétvége és semmi dolgom.

Akár nézhetnék egy filmet is, tehetnék bármit, de inkább zenét hallgatnék, most ehhez van kedvem. Végül is mire való a péntek este! Dobódjunk fel! Lazíts barátocskám, megérdemled! Mégis gondolok egyet, bekapcsolom a rádiót, állítok egyet a hangerőn, meg a hangszínen, adok rá a mélyekből, csúszka fel, használjuk a hangfalakat valamire, ha már ennyit tudnak! Szolgálja meg az árát! Hangulatvilágítás, ital, cigi, meg kellemes zene, esetleg egy jó nő még beleférne az estébe, valami egész estét betöltő szám.
Keresek valami jó adót. Nocsak! Ez épp kedvemre való: Miles Davistől a Mystery. Hallelúja! Jó helyen vagyok!
Női hang a rádióban, az a kellemes, amit az ember órákig hallgat, már csak a tónusa miatt is. Csak nehogy unalmas légy, mert akkor eltekerlek, galambocskám! Viszont a zene jó, az biza! Veled vagyok Davis! Hallasz engem, ott, valahol fönn?

Megadja a telefonszámot a drága, ráadásul még doktornő is. Kíváncsivá tettél!
– ...várom a következő hívást, ha valakinek van véleménye, vagy szeretne beszélni magáról. Tehát rajta, és közben szóljon a dzsessz kettőig!Mélyinterjú magammal! Aha! Ez amolyan beszélgetős műsor, problémás emberek két órája, jó zenével.
A cím még tetszik is, egész találó. Soha nem hittem az ilyenben, mindig azt gondoltam, hogy előre meg vannak szervezve ezek a hívások. Talán mégis sikerülhet? Nem hiszem, de olyan kellemes a hangod, hogy rábeszéltél. Jól van, na! Megfogtál, ezt a játszmát most te nyerted, egy : nulla.


Minden adott: kényelmes póz, cigi a számban, Glen a jéggel - kissé megcsörgetem a pohár alján, legalább hígítja egy kissé. Nyomkodom a gombokat, majd a kapcsolás hangjai...
Fura! Magamat fogom hallani a rádióban? Azannyát! - szakad ki belőlem. És tényleg én vagyok! Ez a szitu most tényleg fura...

– Nevet nem mondanék, ha nem muszáj, mert sok helyen ismernek, de ha minden áron szólítani akarsz valahogy, hívj BS-nek, a nevem kezdőbetűiből.
– Oké, BS! Rajta, csapjunk a lovak közé! Nem szólok közbe, az utolsó tizenöt perc a tied! Halljuk, mi bánt manapság?
Huh! Beleszerettem a hangodba drágám, de most én jövök! Ebből hámozz ki valamit!

– Mivel is kezdjem? Mondjuk azzal, hogy amikor gyerek voltam, apám mindig körmöst adott, amikor félreütöttem a zongorán. Utána persze sajgott az ujjam vége, még rosszabbul játszottam, amitől aztán kaptam még egy fülest vagy pajeszhúzást is. Az biztos, hogy megtanultam zongorázni, de manapság csak ritkán játszom, mert eszembe jutnak a verések. Voltak még egyéb problémáim is az otthoniakkal, főleg akkor, amikor már iskolás voltam. De hogy ne szaladjak előre, hat éves múlhattam, amikor szidtak azért, mert játszani akartam a pajtásaimmal, utána meg azért, mert nem. Erre határozottan emlékszem, mert ebben az időben költöztünk el abba a kerületbe, ahol egész gyerekkoromat leéltem. Nem szerettem ott élni. Egy nagy kupleráj volt az egész környék. A szomszédban melegek laktak - bár ezt csak jóval később mértem föl. Ez még nem lett volna baj, mert alapjában én toleráns tudok lenni ezekkel a dolgokkal, hanem a sarki fűszeres undok fia engem pécézett ki, ha verekedhetnéke támadt. Okosabb voltam, mint ő, de lényegesen gyengébb. Ezért kéthetente mindig rajtam volt a sor, akit elkalapált. Amikor eljött az idő, nekem mindig besurranással kellett fellógni a lakásba. Néha a harmadik emeletig is utánam rohant. Ebben az időben akartam iskolai szakkörökre járni délutánonként, iskola után, de nem engedték otthon. Bele is törődtem volna, ha megindokolják, hogy miért nem. Aztán akartam a szomszéd srácokkal kosarazni menni, ezt sem engedték, mert bajom lesz, ha gang-ek, antiszociális csoportok tagjai közé keveredem. Ezt legalább megindokolták. Pedig nagyon szerettem volna kicsit kitörni otthonról. Így esett, hogy barátok hiányában - itt említeném meg a barátnőket is -, a négy fal között, mint engedelmes csemete éltem az életem. Aztán idővel rájöttem, hogy csak előnyöm származik abból, ha szót fogadok otthon, és megteszem, amit kérnek. Kaptam is zsebpénzt dögivel. Csak épp elverni nem tudtam, mert be voltam zárva. Na, ebben az időben zongoráztam én naphosszat, hogy az elejére visszakanyarodjak. És persze a könyvek. Olvastam éjjel-nappal, amikor tehettem. A középiskolában nem voltam rossz tanuló, sőt, de mégis kimaradoztam. Egy hajszálon múlt, hogy nem csaptak ki. Ekkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, bele voltam zúgva. Eleinte egész jól megvoltunk, de igazából nem kellettem neki. Erre a szalagavató bálon jöttem rá, tánc közben. El akartam hívni egy hétvégére, de amikor nemet mondott rájöttem, hogy nem szeret. Elhatároztam, hogy itt az én életemnek vége, ez már így nem megy. Kimosták a gyomrom. Lehet, nem kellett volna. Mert könnyebb lett volna a világnak nélkülem. Mostanában az a baj, hogy nem tudom elviselni magamat, meg néha másokat sem. Nem tudják megérteni, hogy számomra minden fekete vagy fehér, és ki nem állhatom a félmegoldásokat. Valahogy nem értik mit akarok. Gondoltam, meg kellene házasodni, jó lenne már családban élni. Ezért néha felhozok a lakásomra nőket, de ennyi elég is. Rájövök, hogy nem vagyok én alkalmas családról gondoskodni. Mégsem bírom én az állandóságot. Manapság nem teszek egyebet, mint unatkozom, és fekszem az ágyon, hanyatt. Két kezem hátul a fejem alatt, kényelmesen elnyújtózom, és nézem a plafont, a hajszálrepedéseket, amiket csak én látok. Amikről csak én tudom, hogy léteznek. Közben jár az agyam. Ilyenkor mindenfélék jutnak az eszembe, győzöm kibogozni az értelmüket. Szoktam töprengeni azon is, hogy mit szeretnék én az élettől, de mire arra kerülne a sor, hogy elhatározásra jussak, addigra teljesen más jut az eszembe. Néha meg párhuzamos gondolati vágányokon haladok, de a váltókra ilyenkor vigyázni kell, hogy a bakter nehogy félreváltson, mert akkor karambol. Ki vagyok ütve egy darabig. Ez rosszabb, mint a másnaposság. Néha próbálom felidézni a gyerekkorom apróbb részleteit. Olyan állapotban vagyok ekkor, mint amikor az ember még embrió alakjában leledzik. Pontosabban, összehúzom magam az ágyon és felveszem azt a bizonyos pózt. Először minden stimmel, tiszta idill, aztán nem találom a helyem, nem találom a megoldásokat. Egyszerűen kicsúszik a lábam alól a talaj, s persze ilyenkor kissé idegessé válok. Ezért eléggé nyomorultul érzem magam, s ez az állapot nagy valószínűséggel nem fog enyhülni már. Az biztos, hogy nem vagyok képes akarattal változtatni jelenlegi állapotomon. Minden esetre azért néha-néha kísérletet, bizonyos megszorító intézkedéseket teszek magammal szemben, de igazából nem hiszek ezek sikerében és talán még ezek létjogosultságában sem. Nem vagyok egy kissé zavaros?
– Nem, BS, csak folytasd! Hallgatlak.
– Az apámat ki nem állhattam, az anyámat szerettem, bár néha őt sem. Minél jobban szerettem, annál nehezebb volt nekem, például amikor beteg volt. Minél jobban beteg volt, annál nagyobb fájdalmat okozott nekem azzal, hogy beteg, s ezért én egyre jobban haragudtam rá, aminek következtében megrettentem, és lelkiismeret-furdalást is éreztem. Ettől persze megint jobban haragudtam rá. Olyan érzés kerít néha hatalmába, amitől valójában megijedek. Ettől az érzéstől nagyon nehezen tudok szabadulni. Valahogy nagyon erősen béklyóz, nagyon erősen láncol magához. Szinte érzem az elviselhetetlen kínt, amikor e láncok a húsomba vágnak, amikor e láncok lerágják csontjaimról a húst, s nem marad más, csak egy cafat véres hústömeg, meg néhány rozoga csont. Szemétdombra vele! – mondják majd az emberek. Lehet, hogy igazuk van! Ilyenkor meg szeretnék halni. Nem sokat tudnék mondani még. Próbálom nyugtatni magamat, s lehet, hogy sikerülne is, de igazán magam sem hiszek benne. Nem hiszek én már nagyon sok mindenben, de legfőképp abban, hogy megjavulnak a dolgaim. Talán gyenge vagyok, mert nem tudok változtatni helyzetemen. Pedig az akarás csíráit felfedezem magamban, de előbb vagy utóbb feladom. Én erre képtelen vagyok...

– Hát beismerem BS, ezek valóban borús gondolatok voltak. Sajnos lejárt az időd, kettő perc múlva éjjel két óra. Ha megengedsz egy jó tanácsot: gondolkozz el azon, hogy a múltban milyen hibákat követtek el ellened, s te milyen hibákat követtél el! Vond le a tanulságokat! Meglátod, megkönnyebbülsz. Megfelelő törődéssel, odafigyeléssel elkerülhetők a csalódások. Végül, a helyzet néha reménytelennek tűnik, de túlélhető! Azt javaslom, keress fel a rendelőmben, a munkatársaim megadják a címet. Ne tedd le rögtön a telefont! Viszlát!...  Kedves hallgatóim...

Drágám! Akkor legközelebb nálad? Ha olyan szép is vagy, mint amennyire jó a hangod, akkor remekül megleszünk. De ha mégsem, a zene, amit adtál, akkor is kiváló volt. Igazán nekem való!



Pécs, 2005. augusztus 24.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Miles Davis inspiráció

(Blue in green) 


Ebben az évben korán köszöntött be az ősz New Yorkba, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, előkerültek az esernyők és a ballonkabátok, az emberek is mintha jobban siettek volna. A sárga taxik foglalt jelzésre váltottak, ezért nehezebben lehetett fogni akár egyet is. Ike nem szerette ezt az időt, mert számára a város ekkor elvesztette varázsát, de amikor újból kisütött a nap, és arany-sárgán ragyogtak Willage utcái a fák leveleitől, újra életre kelt. Ilyenkor órák hosszat sétált, és néha kiült egy padra, s csak nézte a járókelőket: diákokat, művészeket, filmsztárokat (mert divat manapság itt lakni).
A Faluban, ahogy errefelé nevezik ezt a városrészt, emeletes téglaházakban laknak az emberek, s a házak közé aprócska terek szorultak, ahonnan kosárlabda pattogást visszhangoznak a falak. Ike néha nézte a játékot, de valójában Maggie-re emlékezett, ahogy kézen fogva járták a várost, a klubhelyiségeket, ahol fekete zenészek zongorán Nat King Cole-t játszottak vagy trombitán Miles Davis egy régi slágerét…

Ike aznap már második órája ücsörgött abban a bárban, ahol annak idején az első novelláit írta Maggie-ről, s most, amikor az utolsóba fogott, azt gondolta, hogy nem fejezi be soha. Képtelen rá. Érezte, hogy a fájdalom sűrűsödik benne, és ez megbénította a kezét, a gondolatait. A történetnek nem lehet "boldog vége". A sorok közül folyton Maggie arca bontakozott ki előtte. Különleges metamorfózis volt ez, mert a lány hangját is halotta, illatát is érezte, amely most is ugyanaz a Jasmin Noir volt, amit Maggie annyira szeretett. Eszébe jutott az is, hogy egyszer igazságtalanságokat vágtak egymás fejéhez, és a veszekedésük után Maggie bőrig ázott érte az új, zöld- és kékmintás ruhájában, hogy kiengesztelje, pedig nem ő volt a hibás. Maggie hitt abban, hogy nem az évek számának jókora különbsége vet véget egy szerelemnek, hanem az a rendellenesség a csontokban, amely egyre fokozatosan terjed. Igaza volt. Ike kétségbeesett zokogásánál csak az orvos megerősítő szavai voltak fájdalmasabbak: "Az emberfeletti küzdelem néha nem elegendő."

Ike a második pohár whiskyjét iszogatta, előtte feküdt az asztalon a tolla, a jegyzetfüzete; majd mégis felvette tollát, s az utoljára leírt szó után egy pontot tett.A felszolgáló körül serénykedő fekete lányka már régóta nézte Ike-ot. Megérezhette fájdalmát, mert odaült hozzá, s ezt mondta:
– Meghalt a bátyám. Tavaly. – Ike meglepetésében nem szólt semmit, csak várta, mi lesz a lány mondandójának vége. – Ő tartott el engem, nem volt senkim rajta kívül. Itt találtam munkát, ebben a bárban. George, a bátyám, az utolsó perceiben azt mondta nekem, hogy nem a haláltól kell félni, hanem az élettől. A halál egyáltalán nem rémületes, semmi negatív nincs benne, egyszerű tény. A halálnak külön néma világa van, amelyben Isten megmutatja nekünk arcát. Ez a jutalmunk a halálunkért, a szenvedésünkért. Azóta nem gondolok a nap minden órájában rá, csak havonta egyszer, amikor virágot viszek a sírjára. Azóta újra az élőkkel foglalkozom.
A lányka elhallgatott, majd felkelt, s magára hagyta Ike-ot, hogy tovább gondolhassa szavait. Visszatért a pult mögé poharakat mosogatni, nem látszott rajta rosszkedv, bánat vagy közömbösség, inkább rámosolygott az egyik vendégre, aki valószínűleg szépet mondott neki.Ike ismét felvette a tollát, majd írni kezdett, s már tudta, hogy utolsó novellájának mi lesz a befejezése: "Maggie meghalt, a halál időpontja 2008. szeptember 22., este 7 óra 21 perc."

Pécs, 2009. június 2.

Olvass tovább…