SZÉPIRODALOM

Bevágódni a szobába, bezárni magam mögött az ajtót, aztán behúzni a függönyöket, és elnyújtózni a bőrfotelben. Ebben a hűvös szobában nem izzad rá a bőrre az ember, mint nyáron, amit ki nem állhatok. Töltök magamnak egy italt, mostanában rákaptam a Glenlivet-re, egy régi haverom ajánlotta pár hónapja, azóta beleestem. Na nem annyira, hogy mindig és rendszeresen, csak ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok, vagy egy nővel, amikor előttem a hétvége és semmi dolgom.
Akár nézhetnék egy filmet is, tehetnék bármit, de inkább zenét hallgatnék, most ehhez van kedvem. Végül is mire való a péntek este! Dobódjunk fel! Lazíts barátocskám, megérdemled! Mégis gondolok egyet, bekapcsolom a rádiót, állítok egyet a hangerőn, meg a hangszínen, adok rá a mélyekből, csúszka fel, használjuk a hangfalakat valamire, ha már ennyit tudnak! Szolgálja meg az árát! Hangulatvilágítás, ital, cigi, meg kellemes zene, esetleg egy jó nő még beleférne az estébe, valami egész estét betöltő szám.
Keresek valami jó adót. Nocsak! Ez épp kedvemre való: Miles Davistől a Mystery. Hallelúja! Jó helyen vagyok!
Női hang a rádióban, az a kellemes, amit az ember órákig hallgat, már csak a tónusa miatt is. Csak nehogy unalmas légy, mert akkor eltekerlek, galambocskám! Viszont a zene jó, az biza! Veled vagyok Davis! Hallasz engem, ott, valahol fönn?

Megadja a telefonszámot a drága, ráadásul még doktornő is. Kíváncsivá tettél!
– ...várom a következő hívást, ha valakinek van véleménye, vagy szeretne beszélni magáról. Tehát rajta, és közben szóljon a dzsessz kettőig!Mélyinterjú magammal! Aha! Ez amolyan beszélgetős műsor, problémás emberek két órája, jó zenével.
A cím még tetszik is, egész találó. Soha nem hittem az ilyenben, mindig azt gondoltam, hogy előre meg vannak szervezve ezek a hívások. Talán mégis sikerülhet? Nem hiszem, de olyan kellemes a hangod, hogy rábeszéltél. Jól van, na! Megfogtál, ezt a játszmát most te nyerted, egy : nulla.

Minden adott: kényelmes póz, cigi a számban, Glen a jéggel - kissé megcsörgetem a pohár alján, legalább hígítja egy kissé. Nyomkodom a gombokat, majd a kapcsolás hangjai...
Fura! Magamat fogom hallani a rádióban? Azannyát! - szakad ki belőlem. És tényleg én vagyok! Ez a szitu most tényleg fura...
– Nevet nem mondanék, ha nem muszáj, mert sok helyen ismernek, de ha minden áron szólítani akarsz valahogy, hívj BS-nek, a nevem kezdőbetűiből.
– Oké, BS! Rajta, csapjunk a lovak közé! Nem szólok közbe, az utolsó tizenöt perc a tied! Halljuk, mi bánt manapság?
Huh! Beleszerettem a hangodba drágám, de most én jövök! Ebből hámozz ki valamit!
– Mivel is kezdjem? Mondjuk azzal, hogy amikor gyerek voltam, apám mindig körmöst adott, amikor félreütöttem a zongorán. Utána persze sajgott az ujjam vége, még rosszabbul játszottam, amitől aztán kaptam még egy fülest vagy pajeszhúzást is. Az biztos, hogy megtanultam zongorázni, de manapság csak ritkán játszom, mert eszembe jutnak a verések. Voltak még egyéb problémáim is az otthoniakkal, főleg akkor, amikor már iskolás voltam. De hogy ne szaladjak előre, hat éves múlhattam, amikor szidtak azért, mert játszani akartam a pajtásaimmal, utána meg azért, mert nem. Erre határozottan emlékszem, mert ebben az időben költöztünk el abba a kerületbe, ahol egész gyerekkoromat leéltem. Nem szerettem ott élni. Egy nagy kupleráj volt az egész környék. A szomszédban melegek laktak - bár ezt csak jóval később mértem föl. Ez még nem lett volna baj, mert alapjában én toleráns tudok lenni ezekkel a dolgokkal, hanem a sarki fűszeres undok fia engem pécézett ki, ha verekedhetnéke támadt. Okosabb voltam, mint ő, de lényegesen gyengébb. Ezért kéthetente mindig rajtam volt a sor, akit elkalapált. Amikor eljött az idő, nekem mindig besurranással kellett fellógni a lakásba. Néha a harmadik emeletig is utánam rohant. Ebben az időben akartam iskolai szakkörökre járni délutánonként, iskola után, de nem engedték otthon. Bele is törődtem volna, ha megindokolják, hogy miért nem. Aztán akartam a szomszéd srácokkal kosarazni menni, ezt sem engedték, mert bajom lesz, ha gang-ek, antiszociális csoportok tagjai közé keveredem. Ezt legalább megindokolták. Pedig nagyon szerettem volna kicsit kitörni otthonról. Így esett, hogy barátok hiányában - itt említeném meg a barátnőket is -, a négy fal között, mint engedelmes csemete éltem az életem. Aztán idővel rájöttem, hogy csak előnyöm származik abból, ha szót fogadok otthon, és megteszem, amit kérnek. Kaptam is zsebpénzt dögivel. Csak épp elverni nem tudtam, mert be voltam zárva. Na, ebben az időben zongoráztam én naphosszat, hogy az elejére visszakanyarodjak. És persze a könyvek. Olvastam éjjel-nappal, amikor tehettem. A középiskolában nem voltam rossz tanuló, sőt, de mégis kimaradoztam. Egy hajszálon múlt, hogy nem csaptak ki. Ekkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, bele voltam zúgva. Eleinte egész jól megvoltunk, de igazából nem kellettem neki. Erre a szalagavató bálon jöttem rá, tánc közben. El akartam hívni egy hétvégére, de amikor nemet mondott rájöttem, hogy nem szeret. Elhatároztam, hogy itt az én életemnek vége, ez már így nem megy. Kimosták a gyomrom. Lehet, nem kellett volna. Mert könnyebb lett volna a világnak nélkülem. Mostanában az a baj, hogy nem tudom elviselni magamat, meg néha másokat sem. Nem tudják megérteni, hogy számomra minden fekete vagy fehér, és ki nem állhatom a félmegoldásokat. Valahogy nem értik mit akarok. Gondoltam, meg kellene házasodni, jó lenne már családban élni. Ezért néha felhozok a lakásomra nőket, de ennyi elég is. Rájövök, hogy nem vagyok én alkalmas családról gondoskodni. Mégsem bírom én az állandóságot. Manapság nem teszek egyebet, mint unatkozom, és fekszem az ágyon, hanyatt. Két kezem hátul a fejem alatt, kényelmesen elnyújtózom, és nézem a plafont, a hajszálrepedéseket, amiket csak én látok. Amikről csak én tudom, hogy léteznek. Közben jár az agyam. Ilyenkor mindenfélék jutnak az eszembe, győzöm kibogozni az értelmüket. Szoktam töprengeni azon is, hogy mit szeretnék én az élettől, de mire arra kerülne a sor, hogy elhatározásra jussak, addigra teljesen más jut az eszembe. Néha meg párhuzamos gondolati vágányokon haladok, de a váltókra ilyenkor vigyázni kell, hogy a bakter nehogy félreváltson, mert akkor karambol. Ki vagyok ütve egy darabig. Ez rosszabb, mint a másnaposság. Néha próbálom felidézni a gyerekkorom apróbb részleteit. Olyan állapotban vagyok ekkor, mint amikor az ember még embrió alakjában leledzik. Pontosabban, összehúzom magam az ágyon és felveszem azt a bizonyos pózt. Először minden stimmel, tiszta idill, aztán nem találom a helyem, nem találom a megoldásokat. Egyszerűen kicsúszik a lábam alól a talaj, s persze ilyenkor kissé idegessé válok. Ezért eléggé nyomorultul érzem magam, s ez az állapot nagy valószínűséggel nem fog enyhülni már. Az biztos, hogy nem vagyok képes akarattal változtatni jelenlegi állapotomon. Minden esetre azért néha-néha kísérletet, bizonyos megszorító intézkedéseket teszek magammal szemben, de igazából nem hiszek ezek sikerében és talán még ezek létjogosultságában sem. Nem vagyok egy kissé zavaros?
– Nem, BS, csak folytasd! Hallgatlak.
– Az apámat ki nem állhattam, az anyámat szerettem, bár néha őt sem. Minél jobban szerettem, annál nehezebb volt nekem, például amikor beteg volt. Minél jobban beteg volt, annál nagyobb fájdalmat okozott nekem azzal, hogy beteg, s ezért én egyre jobban haragudtam rá, aminek következtében megrettentem, és lelkiismeret-furdalást is éreztem. Ettől persze megint jobban haragudtam rá. Olyan érzés kerít néha hatalmába, amitől valójában megijedek. Ettől az érzéstől nagyon nehezen tudok szabadulni. Valahogy nagyon erősen béklyóz, nagyon erősen láncol magához. Szinte érzem az elviselhetetlen kínt, amikor e láncok a húsomba vágnak, amikor e láncok lerágják csontjaimról a húst, s nem marad más, csak egy cafat véres hústömeg, meg néhány rozoga csont. Szemétdombra vele! – mondják majd az emberek. Lehet, hogy igazuk van! Ilyenkor meg szeretnék halni. Nem sokat tudnék mondani még. Próbálom nyugtatni magamat, s lehet, hogy sikerülne is, de igazán magam sem hiszek benne. Nem hiszek én már nagyon sok mindenben, de legfőképp abban, hogy megjavulnak a dolgaim. Talán gyenge vagyok, mert nem tudok változtatni helyzetemen. Pedig az akarás csíráit felfedezem magamban, de előbb vagy utóbb feladom. Én erre képtelen vagyok...
– Hát beismerem BS, ezek valóban borús gondolatok voltak. Sajnos lejárt az időd, kettő perc múlva éjjel két óra. Ha megengedsz egy jó tanácsot: gondolkozz el azon, hogy a múltban milyen hibákat követtek el ellened, s te milyen hibákat követtél el! Vond le a tanulságokat! Meglátod, megkönnyebbülsz. Megfelelő törődéssel, odafigyeléssel elkerülhetők a csalódások. Végül, a helyzet néha reménytelennek tűnik, de túlélhető! Azt javaslom, keress fel a rendelőmben, a munkatársaim megadják a címet. Ne tedd le rögtön a telefont! Viszlát!...  Kedves hallgatóim...

Drágám! Akkor legközelebb nálad? Ha olyan szép is vagy, mint amennyire jó a hangod, akkor remekül megleszünk. De ha mégsem, a zene, amit adtál, akkor is kiváló volt. Igazán nekem való!


Pécs, 2005. augusztus 24.