ALKOTÓ

Pokoli vonás

10843594260?profile=RESIZE_400x
Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindhiába. Meg akarja szabadítani őket, némelyiket sikerül is, de minden törvénynek ellenszegülve, ellenkezőleg repülnek, fittyet hányva a föld mágneses terének. Lépései ütemére átkölti a verseket, szemei előtt összekuszálódnak a sorok, látja a papír finomszerkezetét, amely az erőlködéstől atomjaira hull. Indokolatlan forróság keríti hatalmába, a táj nem ad rá okot. Kiszáradt a szája. Minden nyelés ezer tűszúrás, ezer aprócska fájdalom az idegrendszerben. Ólomnehézséggel lépdel; szétszakadt izmok, szétszakadt akarat. A megolvadt hegyek tövében néhol csenevész fákat lát, de ezek inkább kiszáradt kórók, ágain fekete madarak pihennek csendesen. Mind őt figyeli. Csak a szél süvít, szemből fúj, szétborzolja haját, majd arcán éket vágva száguld tovább ismeretlen útján. Ettől egy kicsit jobban érzi magát. Kis időre becsukja szemét, s mire újból kinyitja, látja a síneket, a talpfákat, ahogy fogynak léptei nyomán, aztán ahogy feljebb néz, megjelennek a hófödte hegyek. Megtörli izzadt homlokát, de ezek a verejtékcseppek inkább fagyosak, valamiért a halálra emlékeztetik.
„Mit keresek én itt?!” – kérdezi elgyötörten, de senki nem felel.


1989. június 15-én Balla Imre a szerkesztőségből hazaérve egy Chiléből érkezett levelet talált a postaládájában. Forgatta a borítékot, alaposan szemügyre vette a bélyeget, a bélyegzőt és a dátumot. Hitelesnek találta, valóban ott adták fel. Csomagjait lerakta, majd türelmetlenül bontotta ki a borítékot. Alig tíz soros, rövid levél volt, amelyben Chilébe invitálják. Megjelölték a pontos helyszínt és a találkozásra – arra az esetre, ha nehézségek adódnának – két időpontot. A levélben arra az újságcikkre hivatkoztak, amit ez év májusában írt, amelyben felfedi titkát, hogy nagyapja háborús bűnös, aki negyvenöt ember kivégzéséért volt felelős, majd a szovjet csapatok bevonulása után Dél-Amerikába, pontosabban Chilébe menekült. A levél alján aláírás, feladó egy nő, bizonyos Eszter B.
 Meglepődött, hogy ennyi idő után valaki reflektál erre a cikkre, mivel közvetlenül a megjelenése után nem volt különösebb visszhangja, csak a kollégái kérdezősködtek a részletekről. De pár nap alatt elült minden.
Vajon mennyire vegye komolyan? – töprengett a levélen. Ilyen messzire utazni! Arra is gondolt, hogy vajon nem űz-e valaki tréfát vele, például a kollégái, de miután újból átvizsgálta a borítékot, hitelesnek vélte. De ki lehet a titokzatos nő? Elhatározásra jutott. Arcán különös mosoly suhant át, s már tudta, hogy valójában egy ilyen levélre, pontosabban erre a levélre várt, már igen hosszú ideje. Utazni fog.
Éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, és a következő hetek intéznivalójára gondolt és arra, hogy mi vár majd rá, azon a távoli vidéken. A találka helyéről pontos leírást kapott. Másnap vett egy térképet, otthon kiterítette a nappaliban, és tanulmányozta. Keresgélte a helyszínt. „Patagónia – állapította meg – már a világ vége. Kietlen hely, szélsőséges időjárással.” A következő éjszaka is végtelennek tűnt, és a reggel kialvatlanul találta. Már tudta mit fog tenni, haditervet eszelt ki a következő napokra. A szerkesztőségben ugyanúgy végezte munkáját, ahogy szokta, tréfálkozott a kollégáival, ahogy máskor is, ne vegyenek észre rajta semmit. De agya kettős munkát végzett. Fiatal kora ellenére – alig múlt harminc – kicsapongásmentesen, menetrend szerint élt. Így tett most is. Minden este, amikor hazaért, elkészítette vacsoráját, majd a térkép és a jegyzetfüzete fölé hajolt. Szőtte a tervét.



Messziről fehér templom tűnik fel, vagy inkább kápolna, alacsony kőfallal körülvéve. Hinni akarja, hogy nem csak tünemény, jó helyen jár, mert akkor megérkezett.
Ekkor pillantja meg a nőt is, aki észreveszi, felé indul. Harminc évnél fiatalabb, kreol, fekete hajú.
- Eljött hát…
- Eljöttem. És a végén ez az erőltetett menet! Bérelni akartam autót, de a levélben az állt, hogy az utolsó előtti állomástól csak néhány óra gyaloglás. Ámbár a kölcsönzőben csak két roncs között választhattam, lehet, hogy ide sem értem volna.
A lány feléje lép, kezet fognak.
- Igen. Az utolsó állomásig már régóta nem jár vonat. Amióta megszűnt a bánya.
A férfi ledobja zsákját, ráül. Kifújja magát.
- Most bizonyára kíváncsi, miért ezt az eldugott helyet jelöltem meg magának – a nő nagyon jól beszél magyarul, de azért észrevehető, hogy nem az anyanyelve.
- Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy esetleg tréfa áldozata lettem. Ez az egyik legbarátságtalanabb zuga ennek az amúgy gyönyörű országnak – kérdően néz vissza. – Patagónia határa már-már a világ vége.
- Csak Budapestről nézve – a férfira mosolyog. – Ezen a vidéken sokszor jártam nagyapámmal, itt ismerte meg nagyanyámat is. Amikor valódi egyedüllétre vágyom, fogom magam, és eljövök ide. Tudja hogy van ez! Valamiféle metafizikai kapcsolat a tájjal. És szentimentalizmus. Bizonyára az is érdekli, miért kellett megtennie ezt a hosszú utat. Budapest nem a szomszédban van.
- Valóban!
- Jöjjön velem! Mutatok valamit.
Egy dzsip pihen a templom mögötti kőfal túloldalán. A motorháztető még ontja magából a meleget. Beszállnak, a nő beindítja a motort. Szépen feszülő, kopott farmer a combokon. A sötét hajat repíti a szél.
Néhány perc múlva egy bánya külszíni fejtéséhez érnek.
- Nézze! Ez régen rézbánya volt, de manapság nem folyik kitermelés, amint azt láthatja is. Nagyapám tehetséges ember volt. Rövid idő alatt a bánya főmérnöke lett, majd néhány évre már a legfőbb részvényese. Aztán jöttek a marxisták majd az államosítás, és tönkrement minden. Be kellett zárni a bányákat. Sok helyen az országban. Így ezt is. Bár igaz, hogy ez a bánya soha nem volt jelentős, ezért nem kezdődött el ismét a kitermelés, amikor rendeződtek a viszonyok. Később szőlőültetvényeket vásárolt a család, abból éltünk meg. Ezekben az időkben születtem, a korábbiakat csak elmondásokból és a tanulmányaimból tudom.
- Nocsak! Chilei bor?
- Csodálkozik? Ez a Föld túlsó fele. Errefelé a magyar borokat nem ismerik.
- Miért mondja el mindezt nekem?
- Mert ha ön valóban az, akinek mondja magát, akkor rokonok vagyunk. Rendszeresen járatom azt az újságot, amibe írni szokott, így bukkantam a cikkére.
Közel a fejtés széle. Mintha Isten dühében belemart volna a tájba, hatalmas gépezetek nyomai. Vörösen tekergőző szerpentinek lefelé a mélybe.
- Vigyázzon! Még leesik nekem! – nevet.
- Megengedi? – A férfi megfogja a nő kezét. Hosszú, ápolt ujjak. Jobban örülne, ha nem lenne ilyen szép ez a nő. Ebben a pillanatban fáradtsága ellenére is vágyat érez iránta. Tovább lépdelnek egymás mellett a fejtés peremén, de szemét nehezen tudja levenni nyurga alakjáról, a fenekén feszülő farmernadrágról. Amikor szemben áll a szélnek, mellére feszül az ing. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ez a nő megnehezíti a dolgát.
- Nem tegeződnénk? Ha már így hozta a sors – folytatja a beszélgetést a nő.
- Dehogynem.
- Eszter. Szervusz.
- Imre. Örülök.
A férfi felnéz az égre. Nagyon magasan két keselyű kering a fejük felett. Kifeszített szárnyaik foltok az ég abroszán. Előveszi revolverét, a nő felé tartja.
- Hallottál már a nepáliak temetési szertartásáról? Az elhunytat ruha nélkül kiteszik a hegyekben a keselyük martalékául, majd a megmaradt csontokat is darabokra zúzzák, aztán szétszórják. Nepál ugyan a világ túlsó felén fekszik, de keselyük itt is vannak.
- Visszaszolgáltatják az embert a természetnek.
- Pontosan. A mi szemünkkel talán kegyetlennek tűnik mindez, de ha belegondolsz, rendkívül praktikus eljárás.
- Úgy akarsz megölni, hogy ne maradjon semmi nyom? – mutat a revolverre.
- Te választottad a helyszínt, én elfogadtam.
- Bíztam az ítélőképességedben.
- Láttam az autóban letakarva a fegyvert. Annyira mégsem bíztál.
- Kietlen a vidék, minden eshetőségre fel kell készülnie egy védtelen nőnek.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyapád Magyarországon negyvenöt ártatlan ember életéért felelős!
- Természetesen. Nagyapám a halálos ágyán töviről hegyére elmesélt mindent. Megbánta, amit tett. Parancsot kapott.
- Mindenki tudja, mikor lehet vagy kell megszegni a parancsokat.
- Bizonyára így van.
- Nagyapád futni hagyhatta volna a szerencsétleneket.
- Talán nem volt elég bátorsága hozzá, mert ő is félt. A halála pillanatában rémült volt a tekintete, és azt kérte, bocsássak meg.
- A te megbocsájtásod nem elég. Negyvenöt ember számtalan gyermeket nemzhetett volna. Az ő gyermekeiknek is születhettek volna gyermekeik.
- Ezért akarsz megölni?
- Ezért.
- Nem gondolod, hogy elhamarkodott az ítélet?
- Nem. Elég sokat utaztam ezért a percért. Volt időm átgondolni.
- Tehát a nagyapák bűneiért az unokák fizetnek.
- Valakinek mindig fizetnie kell. De valamit elárulhatnál. Miért hívtál meg, ha tudtad, a cikk csapda?
- Természetesen tudtam, hogy nagyapámnak nem volt felesége Budapesten, így unokája sem lehetett. Elárulta volna nekem, voltunk olyan jó viszonyban.
- Akkor miért mentél bele mégis?
- Kíváncsi voltam rád. Hogy meddig mész el. De úgy látom, a végletekig.
- Szeretsz kockáztatni?
- Szeretek.
A vakító nap mint egy kifordult szem.
A férfi lejjebb tartja a revolvert, mintha pillanatra elbizonytalanodna. Talán a fényektől, talán a fáradtságtól.
A fejtés szélétől messzebb állni most a túlélés záloga. Eszter tudja ezt, nem haboz. Határozott mozdulattal a szakadék felé löki a férfit. A test néhány tompa puffanással zuhan a mélybe. Beszáll az autóba, beindítja a motort, hirtelen gázt adva elindul a dombon túlra, ahol ott a kis templom és az út.
Hajába belekap a szél.


Horváth Géza
Pécs, 2012. augusztus 20.

Szavazatok: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALKOTÓ

Valamikor 2000 környékén kezdtem írni. Az első nagy rádöbbenésem volt, hogy nem azzal foglalkozom, amivel szeretnék, de győzött bennem a lét és a család fenntartásának józansága. Azóta okosabb lettem, és rájöttem, minden úgy van (volt) jó, ahogy történt, különben nem én lennék most az, aki vagyok.
Átestem az amatőr irodalmi lét minden fázisán: regisztráltam portálokra, írtam és véleményeztem, estekre jártam, antológiákban jelentem meg, én is vitatkoztam művekről, az élet problémáin, a tollforgató magányosságán, az elszigetelődésről, vagyis a többiekkel együtt én is élveztem ezt a különlegesnek tartott létállapotot. Írót, költőt játszottunk. (Némelyikünkből talán az is lett.)
A szereplőim nem valódiak, mégis benne vagyok minden írásomban valamiképp. Voltak elképzeléseim, hogy egyszer majd saját kötettel jelenek meg, de letettem erről a vágyamról, hacsak nem hull az ölembe egy visszautasíthatatlan lehetőség, nem lesz belőle semmi. Ma már nem tartom fontosnak. Sokkal inkább azt, hogy amit leírtam, azok az én gondolataim, az én ötleteim, az én világértelmezéseim, amikért én küzdöttem meg éjjelente. És néhány embernek talán tetszettek. Az írásaimon keresztül magamat is dokumentálom, ami bizonyíték arra, hogy létezem. Így szemlélve a dolgokat, ennyi év után, elégedett vagyok.

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

    Köszi, Laci! Nem akartam boldog véget. 

  • ALAPÍTÓ

    Azt reméltem, megbékülnek... Nem erre a végkifejletre gondoltam olvasás közben. Tényleg beszivároghatott valami pokoli vonás a csodás külső mögé.
    Gratula + ötös pacsi!

  • ALKOTÓ

    Köszönöm, hogy olvastatok, és a pozitív véleményt is, természetesen!

  • ALKOTÓ

    Kedves Géza! Nem olyan régen egy kiállítás megnyitóján hallottam a következőt: ne akarjuk tudni mire gondolt, mit érzett az aki a képet készítette. Ne akarjunk ő lenni. Ha azt látjuk benne amik mi vagyunk akkor értettünk meg belőle valamit. Ez különben valahogy egybecseng a saját véleményemmel. Szóval nekem a kezdőkép a pokol, aztán hirtelen átugrunk a földi élet poklába ahonnan már lehetséges a zuhanás a kezdőképbe. Élményt adtál nekem és gondolkodnivalót, de úgy gondolom, hiszen ezért írunk. Tetszettél, minden pont ott volt a helyén. Ölellek szeretettel és :-)) várom a következőt!!!

  • ALKOTÓ

    egyszerűen tetszett. és punktum,  jó téged látni, olvasni.

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum