Munch: Madonna
Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden, ami az élet apró jele.
Most illatörvényedben halódva állok,
és keringve jönnek kósza képzetek,
hogyan jött szobádba el a tépett ajkú nyár,
a vörös szakállú ősz a dühös telet vonszolva maga után,
majd ahogy a záporverte tavasz újra fénnyel betakart.
Az erdők is előjönnek és a csüggedt meredélyek,
az utcák, a házak, az elfáradt bazaltkövek,
és mindenki, akit azóta elfeledtem,
de leginkább mezítelen lábad áramvonala,
kreol bőröd, hajlataid színének változása.
Édes anyagból voltál, egy sötét szirmú rózsa,
csókjaid a szétterült folyók lassúsága,
szobád ámbra-homályában elvesztem a szádban.
Mint a méh, aki a kaptárt soha el nem véti,
vagy a jó pásztor, aki mindig rátalál a nyájra,
úgy térek vissza templomaimba,
kiapadt folyómedreimbe,
a nedvességet izzadó szőlőlugasokba,
a gyökerekbe,
befelé forduló panaszok között
üres folyosóimban lépdelek,
mert igen!,
aznap megtébolyult bennem az ég,
és úgy kopogott a világ a fejemben,
ahogy azelőtt még soha.
Annyira fáj,
mint amikor levágott tarlókon jár az ember,
amikor tüskék tépik a testét,
vagy inkább... az utolsó szó magába zárult
roppant zenéje.
A katedrálisok mozdulatlansága én vagyok,
minden gyámoltalan cselekedet,
egy súlytalan teher,
egy befelé növő csíra,
a sehová sem vezető út.
Egymagam maradtam, de mégsem egyedül,
mert hallom, hogyan nyitja szirmát a virág,
hogyan lélegzik a fákon a lomb,
látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog...
de a könnyek tudománya is az enyém,
Isten borzasztó csendje.
Horváth Géza
Pécs, 2011. augusztus 3.
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Kedves Erzsébet!
Az embernek van egy olyan hajlama, hogy szeret nyomot hagyni a világban, talán azért, mert nem tud beletörődni az elmúlásba. Bizonyára ezért ír, fest, fényképez, rögzíti a pillanatot, vagy tervez és épít különböző csodákat; talán a piramisok is ezért emeltettek. De valóban jó ez? Van értelme? Van, aki vitatja.
Mivel leginkább prózát írok, nem verseket, különösen örültem szavaidnak.
Kedves Éva! Nem tudom néha, mi jobb, sokat látni és tapasztalni, vagy megmaradni bizonyos tudatlanságban. De azt tudom, ha az embera döntéseit nem készíti kellően elő, vagy nem a legjobb pillanatban hozza meg,
pórul járhat. Miközben eljátszottam e gondolattal, mi lett volna ha...
előjöttek ezek a sorok. Köszönöm a véleményt.
Út vagy, kedves Géza! Lehet, hogy sehová sem vezető, de út!
És hiszem, hogy azok vagyunk mi mind, kik tollat, ecsetet, fényképezőgépet ragadva mesélünk mindarról, amit láttunk, amit tapasztaltunk.
Lenyomatok ezek az alkotások..., és összerakva egy csodálatos térképpé lesz mindaz, mit összegyűjtöttünk.
Útként létezve társakra, úton járókra találtunk..., beteljesítve ezzel azt a feladatot, amiért létrejöttünk.
... Hasonlataid bármelyikét kiragadhattam volna..., olyan szépek, plasztikusak, hogy nem csak értem, de látom is versedet.
Szeretettel gratulálok, nagyon tetszett!
Kedves Géza!
Sokat látott, sokat tapasztalt ember leltára az életről.
Íme.
Szép, borzongatóan az, mert annyira igaz. Akár kezet is foghatnánk. Köszönöm. Éva
Köszi, Laci!
Egy egész korszakot, és megannyi év előtüremkedő életérzéseit fogod át ebben a darabodban kedves Géza. Annyira képi, és annyira választékosan szemléletes a versed, hogy szinte észrevétlenül utaztam veled minden zegzugába. A vers töprengő, romantikus hangulata csendes, harmonikus őszre készülő, emlékszámvetést lebegtet finoman, néhol azonban váratlanul elkap az elmúlás realisztikus és kíméletlen örvénye.
"...látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog..."
Gratulálok + nagy pacsi!