Úgy is lett. Pár nap múlva már tovább tekerte a biciklit sebesen, mindig ő volt a leggyorsabb. De ennek már nagyon sok éve...
Most vetkőzik. Körültekintően hajtogatja össze ruháit. Sóhajt, kedvenc pólóját magához szorítja, beleszagol, majd lerakja. Már csak az alsónemű van hátra, aztán haját a füle mögé igazítja: kecses, bevett mozdulat; jól áll neki, csak ő tudja így.
Megnyitja a vízcsapot, először a meleget, aztán a hideget – ez utóbbi kissé nehezen jár, de ezen most nem bosszankodik, ahogy szokott. Máskor dühös lenne a csapra, vagy inkább arra, aki utoljára megjavította, de a nevére már nem emlékszik.
Eltalálja végre a kellő hőfokot. Előbb a bal lábát emeli át a fürdőkád széle fölött, majd miután ráhelyezte súlypontját, jön a másik láb is. A sugárban ömlő víz útjába áll. Megborzong, amikor az első vízsugarak a bőrét érik. Apró kis tűszúrások, nem fájnak, de megszokja hamar.
Két tenyerét szembe fordítja, vizet gyűjt, leöblíti az arcát.
A tusfürdőből a kezébe önt egy keveset, majd óvatosan bekeni magát. Begyakorlott mozdulatok: arcát, nyakát, föntről lefelé halad. Jó illatú lesz a bőre. Aztán újból a zuhany alá áll, mert fázni kezd, bőrén látszanak az apró kis jelek.
Újabb tusfürdő kerül a tenyerébe, szép sorjában a többi testrészre is rákerül a sor: az intimebb helyek, aztán lejjebb is, a combok, a lábszár és végül a boka meg a talp.
"Milyen szép a lábam" – mondja halkan. Az iskolában mindig dicsérték alakját, a fiúk felhúzták a szoknyáját – már aki merte –, mert meg akarták nézni, mi van alatta. Ezen kissé elmosolyodik, és visszaemlékszik egy fiúra, aki az első szerelmes levélkét rejtette a táskájába, amikor azt hitte, nem figyeli. A fiúcska barna volt és kékszemű, nagyon kedves volt hozzá; hazafelé mindig vitte helyette az iskolatáskáját.
De nem engedi magának, hogy túlságosan elkalandozzon. Újból visszatér a jelenbe.
Szép, íves talpa tökéletes magabiztossággal tapad a nedves fürdőkádban, lábujjait kissé ráfeszíti a kád aljára, hogy még stabilabbnak érezze az állást.
Aztán elvesztik mechanikusságukat a mozdulatok, és arra koncentrál, hogyan esnek bőrére a vízsugarak. Ilyenkor a legjobb, amikor az ember a lecsorgó meleg vízre figyel, és ettől a mozdulatai lelassulnak.
A polc nincs messze. Csak meg kell fordulni, kézre áll minden. De nem is kell most mindennek kézre állnia, csak egyetlen dolognak. És ott is van, pontosan azon a helyen, ahova korábban tette. "Istenem! Milyen jó, hogy ilyen precíz vagyok! – gondolja. Hiába... az alaposság az egyik erényem."
Elmosolyodik. Érdekes, hogy pont most jut eszébe ez a gondolat. Erény! Van valami értelme egyáltalán ennek a szónak? Egyáltalán valaminek is?
Eléri a polcot.
Agyában újabb emlékek tolonganak, mind a gazdájuk kegyeit keresi. Szinte versenyeznek, hogy melyik kerüljön előtérbe. Úgy dönt, az iskolás éveknek ad utat. Arra gondol, hogy mennyit tanult. Az a rengeteg különóra és gyakorlás. Kitartás. Szigorú menetrend szerinti élet. Mindent mindig eltervezett. A dolgoknak terv szerint kell történnie, különben elvész a ritmus, zavar támad, és ideges lesz az ember. És most, tessék! Újra próbára van téve az akarat. Most sem kell mást tenni, csak szép sorjában, tervszerűen cselekedni, akkor megy minden, ahogy kell.
A fürdőkád aljába ül. "Nem is hideg a kád" – gondolja, és ettől, talán még jobban élvezi a testére csorgó vizet.
Aztán kissé felszisszen.
Az első kellemetlenség után megkönnyebbül. A vízzel keveredett csík gyorsan a lefolyó felé szalad. Apró kis patak. Vagy talán apró kis erecske inkább, a kád alján. Nem ilyennek képzelte.
"Csak ne üssem be a fejem, mert azt nem szeretném. Ezért is jobb ülni." – gondolja. "Vajon mennyi lehet az idő?" Bánkódik, hogy nem tudja, meg kellett volna néznie. Most a lefolyt víz mennyisége számolja az időt, vagy talán inkább a dobhártyája dobogása. Nem tik-tak, tik-tak, mint az óra, hanem dob-dob, dob-dob, ahogy dobog a szív.
"Milyen jó meleg a víz! Úgy elbágyaszt. Olyan ez, mit a Csipkerózsika-álom! Aztán értem is jön majd egy lovag, megcsókol, én felébredek, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk."
Teste a kád bántóan hideg oldalához ér, fejét a csempének támasztja; a barna hajrengeteg most nedves tincsekben áll össze, és omlik a vállára. Szempilláit ólomnehezékkel fáradtság húzza, de a barna szempár valahogy az ujjaira pislant, és a látványtól elszorul a szíve; valamikor hangszeren játszottak ezek az ujjak. Most tehetetlenek mind, már nem jók semmire. "Milyen kár!" – sajnálkozik.
Arcán szomorúság látszik, majd sírás fogja el, de a vízsugár, amit ráirányít, kimossa a könnyeket. Reménytelen vállalkozás, nem akarnak megszűnni sehogy sem...
"Az angyalok fiúk vagy lányok? Vagy nemtelenek?" Ezen még soha nem gondolkodott. Olyan egyformák. De nincs ideje tovább morfondírozni ezen, mert hangokat hall: "Kellesz nekünk! Kellesz nekünk!". Majd újra: "Kellesz nekünk!" – gyerekhangoknak véli. Vagy inkább gyermekkórusnak. Csengő-bongó gyermekkórus. Szépnek találja.
Lehajtja fejét, maga elé mered.
Aztán az anyja hangját hallja, újra látja kedves mosolyát, ahogy ránéz szófogadó kislányára: "Gyere kincsem kész az ebéd, játszani ráérsz még eleget!" Mozog a szája gondolat közben, ahogy suttogva, inkább csak magának válaszol: "Megyek anya, megyek már..."
Mintha a semmiben lépkedne...
Pécs, 2006. november 11.
Hozzászólások
Fantasztikus írás!....most lehet nem a legjobb szó rá..de ledöbbentett.
Nem pusztán a történet, hanem ahogy láttattad!
Gratulálok!
Zsanett
Döbbenetes, ahogy pontról pontra, cseppről cseppre láttatod a részleteket. Feláll a szőr a hátamon.
Mint cselekedet borzalmas, remélem nem valóságos történet. Mint egyszerepes monodráma viszont hatalmas szám.
Gratulálok + ötös pacsi!