ALKOTÓ

Szabad akarat

12403946075?profile=RESIZE_400xHópelyhek kavarognak odakint, néha nekicsapódnak az ablaküvegnek, majd az úttesten, a járdákon próbálnak megmaradni az emberek bosszúságára, akik gallérjaikat feljebb hajtva igyekeznek szélvédettebb helyekre. Végre igazi tél van hát, olyan sapkát fülre lehajtós, gőzölgő-teás, forralt boros hideg, amikor bele-belemar a szél az ember arcába, nyakába.
Ida busszal utazik a bevásárlóközpontig, onnan gyalog megy majd tovább. Néhány perc haladék csupán, majd ő is odakint találja magát az utcán, a fázók között.
A busz megérkezik, leszáll.
Néhol már látszanak a hófoltok, ha így esik, egy óra múlva akár pár centis is lehet - gondolja.
Az órájára pillant, tizenegyre kell a Színház térre érnie, van ott egy kellemes, beülős hely; oda beszélték meg. Még bő negyedórája van. Nem siet, nem akar jóval korábban odaérni, ezért kis kerülőt tesz, az Irgalmasok utcája felé indul, nem keresi a rövidebb utat. Veszít ugyan néhány percet, de így már pont jó lesz.
Miután megérkezik, az egyik ablak mellett keres helyet, hogy kilásson, nézhesse a havat. Kabátját, sálját a fogasra akasztja, leül, a felszolgáló lány azon nyomban megjelenik, teát rendel, nem akarja megvárni a férfit, szeretne felmelegedni az italtól, és úgy gondolja, így természetesebb is, ha már előbb érkezett.
Ez még csak a harmadik találkozásuk. De ha a férfi felhívja magához, nem mond nemet. Végül is mire várjon, majd' egy év kihagyás után? Felvillannak előtte a korábbi események: ahol találkoztak, mellé került a színházban a balett előadáson, aztán az előadás után egy még nyitva tartó presszóban, ahogy megbeszélték a látottakat, az első kézszorítások, az első csók.
Nagyot sóhajt, érzi, hogy megmoccan benne valami.
Nem sokat kell várnia. A férfi észreveszi odakintről, elmosolyodik, beinteget.
Szeretne valamit kapni ebből a mérhetetlen optimizmusból és magabiztosságból - mert ilyennek látja őt. És minden erénye mellett még pontos is. Hosszú fekete kabátot visel, hosszú sállal, jól beleillik ebbe a télbe, jó kontrasztja a hónak. Mégis, valami zavarja vele kapcsolatban, nem tudja megmagyarázni magának, csak érzi, hogy nemigazán tud feloldódni vele. De hogy miért ez a bizonytalanság?, hiszen nincs rá semmi oka. De amikor a férfi beszél hozzá, és válaszolnia kell, érzi, hogy remeg a hangja, nem mindig találja a szavakat. Pedig máskor nem ilyen, csak ha vele van.
A férfi odahajol hozzá, megcsókolja mindkét oldalról, még hideg az arca, és valami kellemes illat lengi körül.
A lány ismét megjelenik, újabb italt rendelnek.
A férfi mesél, elbeszéli az előző napokat, és azt, hogy gondolt rá, várta ezt a mai találkozást.
Csak ne mosolyogna így, gondolja, folyton néznem kell a száját, a mozdulatait, a kezét, az ujjait, ahogy felemeli a poharat és iszik.
Talán egy óra elteltével hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, de csak óvatosan, mégis, amikor igent mond, szinte beleremeg.
A férfi taxit rendel a mobilján. Rendezik a számlát, tíz perc múlva meg is érkezik az autó, beszállnak. Az úton feszélyezve érzi magát, nem tud teljesen feloldódni. Szerencsére rövid idő alatt a férfi lakásához érkeznek, nem kell negyedóra sem.
A lakás kellemesen meleg, mintha várta volna az érkezőket. Álmos nyugalomban terül el a nesz a régi bútorok gesztenyebarna polcain, a teraszajtó előtt súlyos függönyök ráncai között rézvörös fény hasítja ketté a szobát, és a szekrényajtó piros-zöld-sárga ólomüvegei és az üveges vitrinben a precízen sorakozó kristálypoharak ezerfelé szórják a fényt, megállapodnak a szoba szegleteiben. Ebben a káprázatban a férfi mosolya még sejtelmesebb.
Képzeletében korábban sokszor megjelent ilyen kép, ehhez hasonló lakás, amelyben szerelmeskedik kedvesével, de valamiért most túl tökéletesnek találja a pillanatot, és ettől zavarba jön, talán nem kellett volna igent mondania. De most már nincs mit tenni, nem futamodhat meg.
A férfi előkeres egy CD-t, majd felé fordítja.
- Szereted? - kérdezi.
- Szeretem, persze - válaszolja.
A férfi elindítja a zenét, tölt mindkettőjüknek italt, majd ezt mondja:
- Belém fogsz szeretni.
- Ne légy olyan biztos magadban! - de ahogy próbálja közömbösen kiejteni a szavakat, csak reménykedik, hogy nem tűnt bizonytalannak.
Legszívesebben most máshol lenne, nem ennek a férfinak a lakásán, akit alig ismer, csak tíz napja. Akkor miért is vagyok én itt? - kérdezi magától. Agytekervényei útvesztőiből az önigazolás csírái bontakoznak ki, aztán kihajtanak, mint a növény, először a szár, majd a hozzá simuló levelek, s a végén virágba szökkennek, amitől megérkezik a válasz: mert legalább egy éve már, hogy nem voltam senkivel. Mert éjjelente a takaró alatt nem ugyanúgy csillapítható a vágy. Ez van. Most kihasználod az alkalmat vagy sem? - így győzködi magát. De miért pont vele, s miért pont itt?, hát hol másutt, drágám, mit akarsz még?; a mosolyát kísérő ráncocskák, úgy hatnak, mint egy pókháló szálai, amelyek módszeresen köréd szövődnek, és lassan ki sem látszol; igen, ez a konyak nagyon régi, nagyon finom, amikor kibontottad a palackot, engem is megcsapott az illata, de én nem is szeretem a konyakot, akkor mi a fenének kértem?; még egyet?, igen, kérek; tökéletesen kimért mozdulatokkal tekeri le ismét az üveg kupakját, tökéletesen ugyanannyi ital csapódik a poharak falához, gátlásokat feloldó molekulák, meglágyul az akarat, kenyérre lehet kenni, ha nem vigyáz az ember lánya. Lassan kortyolgatja az italt, csípi a szája szélét és a nyelvét. Ez a pasi rémes! Vagy inkább tökéletes. Ha akarom, arca jellegtelen, mint egy modern szoboré, de akarom-e letörölgetni a port, mint egy kiállítási darabon, az apró kis szegletekben, ráncokban, szemének sarkaiban, az orr íveiben, hogy életre keljen? Nézi, ahogy a férfi természetes mozdulattal a pohárkehely alá nyúl, körkörösen mozgatja, hogy felszabaduljanak az illat-molekulák, beleszagol, most leül, majd beszél, beszél, kifogástalanul láncolja szavait egymáshoz, kerek mondatokat alkotva belőlük; miért nem mondod meg egyenesen, hogy mit akarsz tőlem, helyette inkább annyit mondasz, hogy „a fürdőszobát arra találod”…
Az ágyra teríti a ruháit, megkeresi a fürdőszobát, megnyitja a csapokat, kellemesen-melegre keveri a vizet, zuhanyozni kezd. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, a férfi levetkőzve mögé áll.
- Megmosom a hátadat, a válladat, a melledet. Megmoslak mindenhol - mondja egyenesen közel hajolva a füléhez, közben finoman bele is harap, de csak épp annyira, hogy ne fájjon.
Egyik lábát felteszi a zuhanyzó fülke szélére, így a férfi könnyedén szappanozhatja, óvatosan végig siklik keze a hajlatokban, majd odafordítva a zuhany rózsáját leöblíti.
Engedelmesen tűri a férfi mozdulatait. Befejezésül hatalmas törölköző kerül elő, amivel átdörzsöli, csak hagynia kell magát.
Az ágy már előkészítve: fehér lepedő, fehér párnák. A ruhák szépen összehajtogatva, letéve az egyik szék támlájára.
Tudja, hogy ebből a helyzetből már lehetetlen szabadulni.
A férfi látja, ahogy meghökken az ágy láttán, ezért ezt mondja:
- Fürdés után soha nem szabad sietni - majd újabb italt tölt mindkettőjüknek.
Elhelyezkedik az ágyon hosszában, párnát tesz a háta mögé, majd elveszi a poharat, nem ellenkezik, de miért is ellenkezne, hiszen szabad akaratából van ebben a lakásban, és ez a férfi kedves hozzá, régen érezte már magát biztonságot nyújtó ölelésben, csak feküdjünk itt egymás mellett egy darabig, idebent, gondolja, különben is jó meleg van, miközben odakint fáznak az emberek, hópelyhek kavarognak.
 
Horváth Géza
Pécs, 2018. december 12.
 

 

Szavazatok: 5
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALKOTÓ

Valamikor 2000 környékén kezdtem írni. Az első nagy rádöbbenésem volt, hogy nem azzal foglalkozom, amivel szeretnék, de győzött bennem a lét és a család fenntartásának józansága. Azóta okosabb lettem, és rájöttem, minden úgy van (volt) jó, ahogy történt, különben nem én lennék most az, aki vagyok.
Átestem az amatőr irodalmi lét minden fázisán: regisztráltam portálokra, írtam és véleményeztem, estekre jártam, antológiákban jelentem meg, én is vitatkoztam művekről, az élet problémáin, a tollforgató magányosságán, az elszigetelődésről, vagyis a többiekkel együtt én is élveztem ezt a különlegesnek tartott létállapotot. Írót, költőt játszottunk. (Némelyikünkből talán az is lett.)
A szereplőim nem valódiak, mégis benne vagyok minden írásomban valamiképp. Voltak elképzeléseim, hogy egyszer majd saját kötettel jelenek meg, de letettem erről a vágyamról, hacsak nem hull az ölembe egy visszautasíthatatlan lehetőség, nem lesz belőle semmi. Ma már nem tartom fontosnak. Sokkal inkább azt, hogy amit leírtam, azok az én gondolataim, az én ötleteim, az én világértelmezéseim, amikért én küzdöttem meg éjjelente. És néhány embernek talán tetszettek. Az írásaimon keresztül magamat is dokumentálom, ami bizonyíték arra, hogy létezem. Így szemlélve a dolgokat, ennyi év után, elégedett vagyok.

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

    Mindig imádtam a cizellánt írásaidat, kedves Géza!
    Örülök a találkozásnak, itt is!

    • ALKOTÓ

      Szia Zoli! Köszi szépen, örülök, én is! 

  • SZERKESZTŐ

    Hopp, egy régi motoros...   Jó újra itt látni Géza. Példásan kidolgozott, egyedi hangulatú írásaidat mindig szívesen olvasom. Kérem a következőt! (Mint Ursula nővér a híres rajzfilmben). smile

  • TAG

    A férfi gyakorlott dramaturg, a nő viszont keresi a miérteket és nincsen teljes bizalommal önmaga iránt sem. Amolyan ingadozó fűszál. Nem adnék hosszú időt ennek a kapcsolatnak.
    A történet hangulata viszont megragadó, tetszetős olvasnivaló.

  • ALKOTÓ

     Lassan már a szabad akaratot is írásba kell fektetni, mielőtt visszafordíthatalanná válnának az események. Hiába no, manapság már a romantika sem a régi. embarassed
    Olvasmányos, kedvemre valóan jó svádájú az írásod. Elismerésem. 

  • ALAPÍTÓ

    Igazán értesz a nők nyelvén Géza. Még csak a "preambulumnál" tartunk, és máris forró a levegő. A téli hóesésből a mediterrán világba röpíted az olvasót.
    Sajátos, kifinomult stílusú, emocionális opus. Gratula + ötös pacsi!

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum