Percek tánca, szédítő varázs.
Csak ne múlna a pillanat,
ha arcom simítja a szél.

Eltűnt napok, szunnyadó parázs.
Csak ölelne a virradat,
ha őrülten sikolt az éj.

Üres peron, hideg állomás.
Csak hallanám a hangodat,
ha felém intenél: ne félj.

Régen tett, tétova vallomás.
Csak a száj szólna igazat,
ha a szív bocsánatot kér.



Megjegyzés: szépírások

De jó volna, be szép lenne,
ha a könnyed gyönggyé lenne,
gyöngyös napod kiderülne
rossz kedved is ködbe veszne.

Be szép lenne, de jó volna,
ha minden hang tisztán szólna,
a világban vígan szállna
hozzád mégis eltalálna.

De jó volna, be szép lenne,
ha a szíved úgy szeretne,
mint ahogyan én szeretlek
szép lelkemmel átölellek.

Be szép lenne, de jó volna,
ha ez minden igaz volna,
szelíd szívem csak danolna
boldogságot varázsolna.

Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.

Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.

Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred, neked adhatom
arany-fényes életem.

Kellemes, napos időt jósoltak mára, nem is kell csalódnom. Előbb érkeztem, van még idő, kicsit sétálgatok. Nem jár erre senki, csak az én lépteim alatt zizeg az avar. Gyönyörű ruhába öltöztek a fák, ezek a színek mindig elkápráztatnak, és ez az illat! Az ősz illata. Nem tudom elmondani milyen, csak érzem.
A szemközti fán épp egy mókus néz velem szembe, figyeli vajon mit is akarhat ez az idegen errefelé. Csak egy pillanat, s már el is tűnik, biztosan sok dolga van mostanság.
Odébb csipkebogyó bokrokat látok. Nagyon szeretem a hecsedli lekvárt! Nagyi mondta mindig így, emlékszem mennyit dolgozott vele, mire megfőzte! Isteni volt! Már nem találom azt az ízt, hiába keresem a boltok polcain, amit lehet kapni, az már nem olyan. Kár, hogy nem tanultam meg annak idején.
Felnézek, s látom, ahogy egy levél épp búcsúzik az ágtól, s lassan, néha meg-megpördülve pottyan a lábam elé. Lehajolok érte, a nap felé fordítom, sárgás - pirosas színe hihetetlenül szép.
Itt a padon ülve olyan egyszerűnek tűnik minden, olyan természetesnek.
Itt szeretnék maradni, ezen a padon, nem akarok már visszamenni abba a házba, abba az életbe. Tudom, hogy ezt nem tehetem meg, de azt is tudom, mihelyt felállok innen, elszökik a varázslat, s megint fázni kezdek bármilyen melegen süt a nap.
A telefonom csörgése élesen belém hasít, Péter az, biztos megérkezett. Nem szereti ha váratom, kevés az ideje, mindig mennie kell valahová. Most épp a feleségéhez a kórházba, meg a gyerekéhez, aki tegnapelőtt született. Nagyon feldobott volt, amikor tegnap hívott, csak mondta, mondta, milyen édes az a baba, meg , hogy milyen jó, hogy bement a szülésre, és, hogy ma feltétlen találkozzunk, mert már nagyon hiányzom.
Megint csörög. Biztos most káromkodik, mérges, hogy ha már megvette ezt a drága mobilt, akkor meg miért nem veszem fel. Akkor is mérges volt, amikor nem akartam az autóval menni Veszprémbe. Nem akartam vezetni a balesetem után. Nem értette, hiszen épp csak koccantam, de én úgy éreztem, nem tudok akkor beülni újra a volán mögé. Üvöltötte, hogy tegyem már be a seggem abba a kibaszott autóba, ha már annyi milliót ráköltött, azt azért tette, hogy én akkor legyek ott, amikor ő azt akarja. Persze így egyszerűbb is volt, mert ugye a látszat az fontos, nem mehetett a szeretőjével arra a konferenciára, mikor a felesége meg veszélyeztetett terhesként otthon nyomta az ágyat.
Már odajutottam, hogy gyógyszert szedek, mert csak sírtam, sírtam, nem érdekelt semmi, alig ettem. Az egyetlen barátnőm elvitt a dilidokihoz.
Harmadszor hív. El kellene indulnom, már ott van biztos a szobában, fel-alá járkál, mintha látnám.
Szép ez a vendégház, kényelmes, kedves. Volt, mikor szerettem idejönni. Még az elején. Akkor még azt hittem én leszek a menyasszony, a feleség, nem a cafka. Ez csak jóval később derült ki, akkor még én voltam élete nagy szerelme. Egy gimibe jártunk, harmadikos korunk óta mi voltunk az iskola legirigyeltebb, legnépszerűbb szerelmespárja. A fősuli éveit is kéz a kézben csináltuk végig. Terveink voltak, egymással akartuk leélni az életünk. Aztán jött a nagy lehetőség, amit nem lehetett kihagyni.
Azt mondta, csak formaság. El kell vennie az Irént, csak akkor lehet övé a vállalat, de engem szeret, és pikk-pakk elválnak majd. Hittem neki, mert nagyon-nagyon- nagyon szerettem. Több mint öt éve.
Akartam nélküle, akartam mással. Voltak is egypáran, de nem volt jó, nekem nem volt jó egy sem. Mindig nála kötöttem ki. Istenem! Mikor lesz egy kis nyugalom már! Veszek be egy bogyót, az segít, jobb, mintha cigiznék. Vagy vettem már be? Nem baj, ennyi nem árt.
Kitartó egy pasi, ami a telefonálást illeti. Hagyom, csak csörögjön. Még jó, hogy taxival jöttem, így nem árul el a parkoló autó. Nem lehet idelátni az útról, nyugodtan üldögélhetek, nem zavar semmi, s én sem zavarok senkit. Itt nem.
Megint megpróbáltam szakítani, egy hónapja. Elmondtam neki, hogy ezt nem bírom tovább így, nem megy, én őt akarom egészben. Rám nézett, úgy ahogy eddig soha. Az arca teljesen idegen volt, gúnyosan mosolyogva megkérdezte, hogy mégis hogy gondolom. Mert ugye azt elbírom viselni, hogy egy ilyen drága lakásban növesztem a hájam, káprázatos ruhákban illegetem magam, szuper autóval járhatok.
- Tudod kedvesem, semmit nem adnak ingyen! Fizetni kell mindenért, kinek így, kinek úgy! Érted? Egyébként meg csak kolonc vagy a nyakamon, egy kullancs, csak szívod a vérem.
És már csattant is a pofon az arcomon, amit gondolkodás nélkül visszaadtam, majd odadobtam elé a lakáskulcsot, autókulcsot, és elrohantam.
Két hétig bírta, majd meghívott egy bocsánatkérő vacsorára. Majdnem olyan volt, mint régen, kérte, hogy költözzek vissza, hogy még egy kis kitartás, mihelyt megszül az asszony, ott hagyja. Nem hittem, de mégis engedtem. Miért? Mert lehet, hogy tényleg kullancs vagyok, mert nélküle nincs élet bennem. Nem volt erőm változtatni. Talán ma, most, itt. Talán sikerül.

Szerelmeseknek nagyon jó hely ez a Vadvirág Vendégház. El lehet bújni a világ elől, és még ilyenkor ősszel is gyönyörű itt minden. Vera és Gábor az interneten talált rá, és egyből szobát is foglaltak erre a hétvégére. Nem egyszerű az anyóséknál lakni, de nincs más megoldás egyenlőre, ezért aztán rájuk fér már egy kis kikapcsolódás, kettesben eltöltött pár nap.
- Ebéd előtt sétálhatnánk egyet!
- Akkor induljunk Verocskám!
- Én a parkot ajánlanám, vannak padok, adok plédet, vigyék magukkal, ma kicsit hűvösebb van az üldögéléshez. - ajánlotta a recepciós, mikor meghallotta az ifjú pár tervét, akik már indultak is a fák közé.
- Nézd, egy mókus! De aranyos, kedves! - lelkendezett Vera.
- Aranyos te vagy, és kedves is, meg gyönyörű is! - nézett rá csodálattal Gábor.
- Tényleg?
- Teljesen biztosan! Bebizonyítsam?
- Ha tudod...
- Mindent tudok, figyelj csak - ölelte át a lányt gyengéden.
- Ott vannak a padok! Gyere Gábor! Versenyezzünk, ki ér oda előbb. - incselkedett Vera, és már neki is iramodott a színes levelek között.
- Csendesebben kicsim! Nézd csak ül ott valaki, ne zavarjuk!
Valóban. Ott volt a padon egy nő. Szőke, hullámos hosszú haját borzolta az őszi szél, piros szoknyájában és fehér pulóverében még messziről is csinosnak mondható. Közelebb érve látszott igazán, hogy nem ül, inkább mintha fekvéshez készülődne, arca nyugodt, rezzenéstelen, ajka szegletében, mintha valami kis mosolyféle húzódna meg. Egyik kezében egy üres gyógyszeres üveget tartott, másikban egy sárgás-pirosas falevelet.