- Van egy történetem - nézett rám, kezével intett, üljek mellé.Nem akartam észrevenni. Inkább elmostam az ebédről ott maradt tányérját és a kis fazekát, amiben a levest főzte.Nem terveztem, hogy felmegyek hozzá, csak azért ugrottam be hazafelé menet, mert a piacon ott mosolygott rám pirosan, zamatosan több kiló őszibarack. Vettem belőle hazára, s, mert tudom, hogy ő is szereti, vittem neki. Nem akartam időzni nála. Fáradt voltam, elviselhetetlenül fáradt. Úgy éreztem, hogy a hátam kettészakad, mintha valami kővel megpakolt zsákot cipelnék magammal. Tudtam, hogy a napnak még nincs vége. Vacsorát kell főznöm, valószínűleg a mosogatótálca sem üres, a reggel kimosott ruhákat is össze kell szedni, a vasalnivaló egyre csak gyűlik. Ráadásul ott az egyetlen kicsi fiam, akitől ki kell kérdeznem a leckét. Pedig nincs kedvem semmihez.Végül csak rá néztem, és nem tudtam azt mondani, hogy sietek. Engedelmesen húztam közelebb a kis sámedlit a hatalmas fotel mellé, fejemet a karfára hajtottam, lábaimat magam alá húztam, már éreztem is a drága kezet, ahogy a hajamba túrt, s lassan simogatni kezdett.Aztán csendben belefogott a történetbe. Hallottam már. Mind hallottam, szinte szóról-szóra el tudnám mondani valamennyit, mégis olyan jó volt újra hallani.Behunytam a szemem. Ismerős kicsi faluban találtam magam, búcsú volt épp. Világoskék ruhám felett, fehér kötényem, két barna fonott copfomat pöttyös masni díszítette. A mézeskalácsos előtt álldogáltam, és megbabonázva figyeltem egy tükrös bábot. Tudtam, hogy nincs sok pénzünk, mert édesapámnak eltört a lába, és ezért tavasszal nem tudott dolgozni, csak annyi van, mit édesanyám a napszámban kapott, aztán mind a négy gyereknek nem jut abból búcsúfia. Pedig én nem vágytam semmire se jobban, mint arra a gyönyörű mézes bábra.- Na, gyere már! Úgy állsz ott, mint a cövek. Itt van ni, ez a krumplicukor, osztozkodjatok rajta - szólt édesapám.- Nekem nem kell.- Hát akkor mi kell neked?- Az a bábu. Ott, az a tükrös.- No! Kevesebbel nem éred be?- Nekem más nem kell.Többet nem szóltam. Nagy nehezen elráncigált édesanyám a mézes elől, haza mentünk ebédelni. Nem volt nagy étvágyam, pedig a gyöngyöző húsleves mindig is a kedvencem volt, de alig pár kanálnyi csúszott le a torkomon. Nem különben a sült kacsából, ami igazán ünnepi ételnek számított. Még a finom lekváros piskótát, - pedig ez a csemege csak nagy ünnep alkalmából, mint a húsvét, vagy a karácsony került az asztalunkra - sem kóstoltam meg.Ebéd után segítettem édesanyámnak elmosogatni, törülgetni, aztán kiültem a gangra Cirmi cicát simogatni. Nem tudom mennyi idő telt el,azt sem vettem észre, hogy édesapám kiment a kapun, csak arra lettem figyelmes, hogy mellém bicegett, és az ölembe csúsztatta a tükrös mézes bábot.- De jó viselkedjél ám!Ekkora öröm nem mindennap jutott nekem! Majd fellöktem édesapámat, mikor a nyakába csimpaszkodtam, hogy megköszönjem az ajándékot. Csillogó szemmel, fülig érő szájjal perdültem táncra, és boldogan futottam megmutatni testvéreimnek a kincsemet. Két bátyámat nemigen zavarta az én játékom, de húgom Marika, vágyakozva nézett rá.- De jó neked!- Bizony! Látod milyen szép? Nézd csak, ott vagy a tükörben.- Játszhatok vele egy kicsit?- Majd később. Csak most kaptam.Marika arca bánatos lett, ahogy ránéztem éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan beszaladtam a szobába, és eldugtam a bábot, be a sezlony alá. Aztán visszamentem Marikához, fogócskázni hívtam.Gyorsan eltelt a délután, édesapám hívott minket. Ahogy befelé mentünk, hát mit láttam ott a gangon? Mirci épp az én búcsúfiámat falatozta! Hát ez meg hogy lehet? Nem is tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Kergetni kezdtem a macskát, máskor kedves pajtásomat, legszívesebben a világból is kikergettem volna!Úgy bőgtem, mint akit felpofoztak, majd eladtam a házat! Marika jött oda hozzám:- Nézd csak Bözsi! Itt a tükör, azt nem ette meg. Majd játszunk ezzel.Átölelt és két nagy puszit nyomott maszatos arcomra.Mirci macska csak másnap került elő. Akkor már nem haragudtam rá, hiszen ha inkább Marikának adtam volna a bábot, hogy játszhasson vele, nem történik meg ez az egész.- Bizony, az a tükör még most is megvan. Marika nénéddel a múltkor is elővettük - hallottam egyszer csak nagymamám hangját.- Azt hiszem szundítottam egyet - néztem fel álmosan, s zökkentem vissza a valóságba.- Ne bánd! Jól tetted - mondta ő szelíden.- Most már mennem kell - nyújtóztam egy nagyot.Ő is felpattant a fotelból és egy piros lábast tett elém a hűtőszekrényből.- Húsos káposzta. Kicsit, sokat főztem. Vidd el, tudom, hogy szeretitek.Hazafelé menet könnyűnek éreztem a lépteimet, s csodálkozva vettem észre, hogy a hátam sem fáj már, pedig a teli lábas mellett még egy tepsire való almáspitét is cipeltem. Nagyim kicsivel többet sütött, mint amennyit meg tudott volna enni.
Kedves Géza! Jó ha vannak ezek a történetek, jó, ha nem feledjük őket ( igazából ezt én csak kitaláltam), az a legjobb ha van még mama aki elmeséli, hogy kicsit megpihenhessük a rohangálásaink közben. Köszönöm megtisztelő figyelmed!:))) Andi
"Csak egy történet", valóban, de ezek a történetek éltetnek bennünket. Őszinteségével, egyszerűségével megható. Azt mondanám, minden gyereknek van legalább egy ilyen története, amely az eltűnt gyermekkor édes-bús hangulatát idézi. Tetszett, ahogy belevágsz, és ahogy keretbe foglalod a visszaemlékezést.
Hozzászólások
Grat.!