Szeretném elmondani Neked, mennyire szeretlek. A világirodalomban erre gyönyörű versek születtek, idézhetnék belőlük számtalant én is - mégis keresem most a szavakat, mik csak Neked szólnak, csak belőlem fakadnak, csak az én szívem gyöngye mind - illatos jácint. De minden szerelmes szót, minden szépet és jót elmondtak már százszor, mások, máshol.. Nekem mi maradt? Elmondhatom-e úgy Neked, hogy ne süssék rá a bélyeget, szirupos, csöpögős, közhelyes. Mit mondhatnék? Keresem a szót, mi fedi a valót, a valószerűtlen csodát - alig merem még hinni igazát - hogy te meg én találkoztunk életünk delén, Látod, nem jut eszembe más, csak ezerszer ismételt rózsaszín sztereotípiák. Hogy mondjam el hát? … De kell-e mondanom? Hiszen szól helyettem szívem és szemem. Hallgasd! Azt dobogja: sze-re-tem. Látod? Azt ragyogja: életem Te vagy énnekem, hozzád szól énekem - e töprengő dal - szerelmem szelíden betakar…

Ha majd megérkezel - Ha majd megérkezel – Ha majd megérkezel –

Ülök a teraszon, kávémat kavarom.

Nem értem, mi ez a nyugalom.

Látom a lombokon napfény játszik,

zöldeket kerget,

az érő cseresznye kikacsint:

megint te vagy a hunyó.

A macska ásítva egeret szendereg,

bajsza megremeg.

Rózsa szirmán bogár hentereg,

hernyó nyújtózik levélen -

pillangót álmodik.

Nyár ízű álmos délután.

Nézek ki elmém ablakán,

nem értem mi ez a nyugalom,

mikor bennem öldöklő csatával

dúl a forradalom.

(a versversenybe küldött vers) Látod, eljöttem hozzád – pedig nem is hiszlek. Kellemes kápolna-hűvösödben, kopott padodon megpihen a test, s a lélek csendes áhítatba réved. Nagy a távolság közted és köztem, de látod, én mégis hozzád jöttem – bár hallgatsz - te meghallgatsz. Itt nem kell a szó, sok ki sem mondható, csak belül kering szüntelen - ahogy erekben a vöröslő vér surrog gondolataimban - körbe-körbe végtelen, mert nem múlik el hét, mit nem árnyékol gond és kétkedés, s ne feszítene keresztre régi tévedéseim emléke. Látod, ezért jöttem hozzád - te is megfeszített – tanulni alázatot és hitet, remélni megváltó holnapot, s kérni megbocsájtást – magamtól.

Pattan már a gesztenye burka,
tüskés kérgét szél viszi-hordja,
színes lesz a fák üde lombja,
délre húz a fecske, a gólya.

Tőkén érik bornak a szőlő,
dérrel hinti éjjeli szellő,
ágon bókol szép piros alma,
hullik, bújik tarka avarba.

Nyúlik már az éjszaka karja,
hosszú árnyak kúsznak a falra,
langyos lett a nappalok csókja,
nyár szoknyáját ősz szele fújja.


2007.09.02.

tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
mint folyó görgette, gömbölyű kavicsok,
eltéve régi cipősdobozba, fiók mélyire,
ők őrzik a folyó minden álmát,
tűnt idők sodrását,
többet érnek, mint hiú csillagok,
kik fényüket csak lopják,
s ha megfogod - ócska kiégett salakok .

tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
hogy majd egyszer elmegyünk
a nagymamádhoz,
viszünk virágot, köszönünk -
ő megigazítja surc kötényén a felhőfodrot,
ránk mosolyog, és a nappal ölel,
törölve szemét szellő kezivel.

hogy majd egyszer elviszel a régi helyekre,
s horgászunk keszegre,
sétálunk a Tisza parton,
kéz a kézben, míg ránkdől az alkony.

hogy valahol lesz egy kis ház, virágos kert,
otthon színű csendből nevelt.

tudod, nekem nem kellenek
hatalmas álmok, drágagyöngyök,
sem hamis csillagok,
csak tenyérbesimuló apró,
gömbölyű kavicsok.

tudod -
azok a legszebb kincsek...

 

Felkapja szoknyáját a szél,

bolondul szalad, csak szalad,

rendetlen asszonyként seper

bokor alá száraz avart.

Felhő-spongyával eget mos,

vizét nyakunkba csavarja,

bágyadtan mosolygó napját,

hol be-, hol kitakargatja.

Loboncát kacagva rázza,

ezüst hajszála szerteszáll,

fennakad a kerítésen,

pókok méláznak fonalán.

 

 

Régóta várta, s eljött az alkalom: jussát kéri, ami jár. Szűk az ősi föld, holdnyi pusztaság kér vizet, az ekevas kemény rögbe váj, s küzdeni kell minden magért, mit érlel aszott kalász. Akárhol-távol biztos van egy sziget, ahol könnyebb a lét, bő termést ringat kövér föld, gazdag az aratás. Menekül, nem fogja se vér, se szív, se szülői jótanács. Batyujában öntelt bizonyosság: várja őt egy jobb világ. Anyja szelíd keze húzná vissza, de az apa bölcsen kezet ráz, ő már tudja, hol a sziget, keresni messze - belefér, ha majd minden útja elfogy, a tékozló úgyis hazaér.

fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak tompa zsongás,
s megszelídül, mire ideér
a hangszórókból bömbölő
sláger-montázs...
jó így veled -
heverni zsibbadtan a
ránk zuhant kánikulában,
minden gondot lerázni,
mint apró bogarat,
csak hallgatni, csendben
bámulni a leveleken áttűnő eget,
és szőni szép terveket,
hogy egyszer majd
nem lopni kell boldog perceket,
és minden nap lehet így -
feküdni egymás mellett
kéz a kézben veled.



2007. június.12.

keljfeljancsi

könnyed-én

festett vigyorral

borul - feláll

macska-talpra

van-e élet kilenc után

borul - feláll

koppan falakon

véres-makacsul

borul - feláll

könny-be-ragad

le-tagad csak a por

borul - feláll

nem kérdi senki

akarsz-e kelni

fel-lök

borul - feláll

súlyos kény-szer

örök-talpon-lét

fáraszt

borul - feláll

borul - feláll

 

magammal viszem
ölelésed melegét
- puha kendőjébe bújok -
már hűvös az őszi éj,
sóhajomra dermed hidege,
s fehér párája száll -
mintha én is füstölnék,
ahogy te szoktál…

magammal viszem
ámbra illatod,
tenyerembe szorítom
- arcodat becézte nemrég -
s ha belélegzem,
hiszek az illó-aromáknak -
mintha itt lennél,
lehunyt szemmel látlak…

magammal viszem
búcsúpillantásod
- szikrája retinámra égett -
út menti fák sorfalából
villannak csillagfények,
felizzó ábránd-szemek -
mintha követnél,
kísér tekinteted…

magammal viszem
bábu testemet,
érzéseim ottmaradtak,
álmodnak veled -
mit vonszolok,
csak csont, hús, vér, erek -
mintha szétszakadnék,
minél messzebb megyek…

 

 

Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.

Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.

Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza -
szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.

Éj zenekara húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofon, szélnek hegedűje,
a te hangod suttog minden hangjegyébe.

Hallgatlak és nézlek, testem egyre könnyebb,
boldog táncot járva szállunk egyre följebb,
végtelen űr inti csillagjait csendre -
rám zuhan az álom, derekad ölelve.