1
Tudom jól, a születésnapom ünneplésére készülnek, a 964-re! Annak ellenére, hogy nem szeretem a figyelmet magamra vonni, látom az arcukon, hogy titkolóznak és egy ünnepségre készülnek. Drága Judith és Alma cinkosok. Soha egyetlen alkalmat sem f
Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.
Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.
Korábban, 16 óra negyv
Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,
lábam alatt kövek, köztük a tegnap,
álmokkal rakott utakat tapostam,
s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.
Egy gyűrt levélben régi szó maradt,
kopott betűk, mint törött ablak üvege,
olvastam volna, de az i
Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,
ha elnyel mindenkit ez a vak kor,
ha gépek mutatnak utat,
s az elme vakon kutat, -
mi lesz akkor,
ha ember álmokat nem lát, nem sző,
hová tűnik el az ígért szebb jövő?
Mondjátok meg nekem,
lesz, hogy senkinek nem
Ti hajnalokban születtek,
hol csillag alszik, fény ragyog,
hol rétek ringnak csendesen,
s az árny átlépi a napot.
Ti hordjátok a múlt neszét,
a völgybe hulló lágy szelet,
a béke hangján szóltok még,
ha elfogyott a lélek-zet.
A föld, a tenger, m
Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és
1.
New York tompa zaja nem csillapodik éjjelre sem. Ahogy kinéz az ablakon, az autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. A toronyházak ablakainak mozaikjai érdekes, számára mégis megszokott látványt nyújtanak. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik, m
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.
Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,
a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.
Apám tanítása a mindennapi kenyér,
s anyám mosolya ez a könnyű kis költem
Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála
Pórusaimba ivódó lélegzeted,
még mindig bennem lüktet,
bármennyire duzzog is a szó.
Fonáktalan vagy,
a legbensőségesebb,
szerelemből adni tudó.
Közeledben leomlik az erkölcs,
a pillanat saját ujjába harap,
egy porladó eszméletlenben,
száj szájra boldogan
Maradtam volna még...
Maradtam volna még,
de a kék lehalványult az égről...
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.
Együtt néztük
éjfél után...
s puha parázzsá vált a délután...
Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán
Ködös, novemberi este.
Csúszós, nyálkás az úttest.
Autógumik surrogása a vizes úttesten.
Óvatosan vezetek, mert a látótávolság minimális. Szótlanul ülünk egymás mellett, csak a szemerkélő köd miatt beindított ablaktörlő tompa zaja töri meg néha a
Delíriumos álmok, széttaposott vágyak...
Tobzódó rongy-lelkek, nyegle gigerlik
osztják a csodát, aranyat, mézet,
míg az ügyeletes eskütevők, a soros esküt teszik.
Csak állok itt bambán, a valami
és a semmi közt félúton a csörtetés felett,
ví
Kifulladva elhúzódott Aotól.
Letérdelt és néhány percig nézte a mozgó árnyakban tehetetlen, széttárt combú kedvesét.
Távolabb, a barlang sötét mélyében hallotta a többiek nyögését.
Lassan fölállt, hogy megnézze a kinti sötétséget.
Tűzlángocskák fut
/Az örök Éva /
Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,
hamva sincs, emléke mégis izgató.
Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,
kígyóbőrrel játszik, mire is való.
Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,
ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.
Itt
Nézlek, és nem jut eszembe semmi.
Elmúlt a tegnap lángos varázsa.
Tudtam, hogy téged el kell feledni,
ahogy holtvirágot ejt a váza.
S míg szilánkul a levél, a szirom,
magába roskad a bibeszála:
térdre rogyó, kereszt-húzó ikon -
mint porló
